Nem is a hajamról akartam írni, hanem az oboaművészről szemben. Egy órát gyakorol naponta. Érdekes módon nem zavar.

Igazából nem is erről akartam írni, hanem a betegségről. Hiszek abban, hogy az ilyen semmiből jövő betegségek, amik ágyba parancsolják az embert, üzennek valamit. Hogy állj meg, és gondolkozz egy kicsit. Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi időben egy csomót kellett várnom, meg egy helyben ülnöm. Amikor öt órákat vonatoztam, akor is azon gondolkodtam, hogy min kéne gondolkodnom. Vonatozok, várok, gondolkozom. Közben persze elhesegetem a gondolatokat, mert semmit nem szabad túlagyalni, nem szabad kamaszkodni, csinálni kell, élni kell, érted. De akkor megint kapok egy pár órát, amit nem kértem, mondjuk Veszprémbe zárva, hogy üljél le, gondolkozzál. Aztán ha továbbra se akarok, akkor beteg leszek. Állj le, ülj le, feküdj le. És ha ez egy rajzfilm lenne, vagy vicces filmsorozat, akkor a lázmérő azt írná ki higanyirányban, hogy "gondolkozz már".

Jó, lehet, hogy nem kéne túlagyani, és lehet, hogy azért egy picit zavar az oboagyakorlás.