Átköltöztünk egy három blokkból álló új épületbe. Mondhatom, nem könnyen igazodom el térlátás és tájékozódó képesség teljes hiányában - az egyik nyolc emeletes, a másik hét, három emeleten lehet átmenni, labirintus, szerintem. Még szerencse, hogy vannak kedves kollégák, akik szólnak, ha éppen az elektromos szekrény ajtaját rángatom a lépcsőházat keresve.

Vagy legyen az, hogy akkor részletezzük. Kezdjük a terméssel:

A tesómnak virágzásig jutott csak el, egy kollégámnak még addig se. Van egy kolléga, akinél szintén lett paradicsom. Többiek? Gyűjtik már az üvegeket a befőzéshez?

Jól mennek a dolgok, az van. Most nem olyan az életem, mint egy zavaros impresszionitsa festmény, hanem mint egy műszaki rajz. Oké, néhány ponton szakmai szemmel egész rosszul megrajzolt műszaki rajz, és szerintem zsírfoltok is kerültek rá, de azért szép. Terem a paradicsom, Lilla négy éves, beosztottaim imádnak bejönni reggel, bezárt a szembekocsma, két hete nem pödröm a hajam, ilyenek.

Mindamellett megy a narrátor, pedig elvileg nem kéne neki. Vagy mégis. Vannak dolgok, amiket nem egyszerűen nem írok meg, hanem - dobpergés - nem mondom el senkinek. Megy a narrátor, gondolataim alany-állítmányok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen jó nekem, békében vagyok még a bűntudatommal is, békében vagyok a világgal. Most erről mit írjak?

Mondjuk nagy a seggem.

Lilla minden átmenet nélkül keservesen sírni kezdett, nagyszülei kérdezték, mi van Lilluska, mi a baj, miért sírsz.

- Mert kicsi vagyok, és nem tudok olvasni.