És akkor csörgött a telefonom pénteken, egy kedves hangú, de igen határozott lány volt a vonalban, hogy ő (lánynév, elfelejtettem) a Neo Fm-től, és a Karotta adta meg a számom, mert én vagyok a legjobb macskás történetekben. Hogy a Karotta mondta, hogy én vagyok az ő emberük, és nem fogad el ellenkezést, mondjak macskás történetet, mert a macskákról van szó, és mondanom kéne egyet. Lassan rájöttem, hogy megy az adás, és ha igent mondok, akkor bekapcsol, és mondhatom a macskás történetet. Elindult a keresés az agyamban, de csak odáig jutottam, hogy macska, igen van macskám, maacskaaaa - ez elég kevés. (- Na? - Nem tudok így azonnal. - De, na!) Oké, hogy a kolléganőm vizslája bejutott a nappaliba, bekapcsolta a tévét, aztán finoman leszedett egy csomó szaloncukrot a fáról kiette a papírból, és amikor rátaláltak, ott nézte a tévét az üres papírok közöt. De ez rohadtul kutyás. - Ne haragudj, ez így most nem megy. - És az elkövetező egy percben se fog menni? - Nem, bocs.

Utána gondolkoztam, hogy mit kellett volna mesélnem, de a következő fél órában is csak egy történet jutott eszembe, amikor én voltam hülye, nem a macska.

Egyrészről még nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, hogy valakinek úgy élek a gondolataiban, mint valaki, aki bármikor tud egy jó macskás történetet (történet - jó, macskás - nem jó). A magamról alkotott képem viszont alapjaiban rengett meg, mivel én azt gondoltam magamról, hogy akármikor tudok egy macskás történetet, erre kiderült, hogy mégsem. Nem vagyok egy rendes macskás néni, ez van.