Megint egy olyan könyv, amiről először azt gondoltam, hogy kár volt megvenni, de aztán találtam benne kincseket. Az egésznek néha van egy ilyen tenyérizzasztósan kellemetlen, túl jópofáskodó hangulata. Persze azért van benne mindenféle vicces.

"Ha esetleg aggódsz, hogy a meetingen tanusított paszivitásod idővel szemet szúr valakinek, akkor valószínűleg még egy meetingen sem voltál életedben."

"Ha azt akarod, hogy még szarabbul érezzék magukat, motyogj. Erre nemcsak hülyének érzik majd magukat, de azt fogják hinni, meg is süketültek. Ha valaki megkér, picit beszélj hangosabban, üvölts. Ne is próbálkozz bármilyen köztes hangerővel."

Aztán jönnek részek, amikért érdemes volt. Az egyik annak a történetnek a leírása, amikor az író, tanácsadónak kiadva magát megpróbálja egy nagy cég menedzsmentjét rábírni arra, hogy egy workshop keretében fogadják el a világ legbénább küldetését, majd esetleg ezt énekeljék el a vállakozóbb szelleműek. És sikerült neki... Ez volt az említett küldetés:

"Az Új Ambíció Küldetés jövedelmező növekedési lehetőségeket kutat úgy belső, mint külső kapcsolatokon keresztül a feltörekvő, küldetésbarát piacokon, ezen felül új paradigmákat téképez fel, majd megszűri, kommunikálja és kanonizálja az eredményeket."

Ez egyébként a kreativitásról szóló részben van, ami semennyire nem illik bele a könyvbe amúgy, de egy gyöngyszem. Adams szerint a kreativitás lényege, hogy az ember szorítsa ki a fejéből a rossz gondolatokat, hogy helyet adjon a jóknak, vagyis inkább hagyja, hogy a kevésbé jó ötletekkel az agya ne töltsön túl sok időt. Bátorít az ötletekre, kudarcok árán is, mert a sok kudarc és szar gondolat között leszek aztán a jók. Ha nincs az a tucatnyi rossz, akkor nem jön el az az egy darab brilliáns se. Kedvelem ezt a fickót.

Na elkelt mind!

Akkor? Ki kér paradicsom-palántát?

És akkor csörgött a telefonom pénteken, egy kedves hangú, de igen határozott lány volt a vonalban, hogy ő (lánynév, elfelejtettem) a Neo Fm-től, és a Karotta adta meg a számom, mert én vagyok a legjobb macskás történetekben. Hogy a Karotta mondta, hogy én vagyok az ő emberük, és nem fogad el ellenkezést, mondjak macskás történetet, mert a macskákról van szó, és mondanom kéne egyet. Lassan rájöttem, hogy megy az adás, és ha igent mondok, akkor bekapcsol, és mondhatom a macskás történetet. Elindult a keresés az agyamban, de csak odáig jutottam, hogy macska, igen van macskám, maacskaaaa - ez elég kevés. (- Na? - Nem tudok így azonnal. - De, na!) Oké, hogy a kolléganőm vizslája bejutott a nappaliba, bekapcsolta a tévét, aztán finoman leszedett egy csomó szaloncukrot a fáról kiette a papírból, és amikor rátaláltak, ott nézte a tévét az üres papírok közöt. De ez rohadtul kutyás. - Ne haragudj, ez így most nem megy. - És az elkövetező egy percben se fog menni? - Nem, bocs.

Utána gondolkoztam, hogy mit kellett volna mesélnem, de a következő fél órában is csak egy történet jutott eszembe, amikor én voltam hülye, nem a macska.

Egyrészről még nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, hogy valakinek úgy élek a gondolataiban, mint valaki, aki bármikor tud egy jó macskás történetet (történet - jó, macskás - nem jó). A magamról alkotott képem viszont alapjaiban rengett meg, mivel én azt gondoltam magamról, hogy akármikor tudok egy macskás történetet, erre kiderült, hogy mégsem. Nem vagyok egy rendes macskás néni, ez van.

- Maximun eszem egy réstest - mondja Lilla, de ezt pöszén. Kedvenc száma most a Hello, turist.

Aztán azt gyakoroljuk, hogy mi hogy van becézve, onnan jött, hogy az egészségedre az egi, a Zsuzsa pedig Zsuzsi, a nagymama az nagymami. És a nagypapa? Az Pisti.

Hát nem tudom, valami történik, már vagy negyedszer ülök az erkélyen, hallgatom lentről a zenét, nézem a kóbor macskákat és minden oké. Az utcát lekövezték, díszkővel, úgy látszik, csak kívánnom kellett, és az utca szélesebb lett vagy tíz méterrel. Szóval nyugalom van, nem haragszom magamra, nem haragszom, ha valami felkavar, nem haragszom, ha ugyanaz a dolog egyszerre sértő és megnyugtató és felkavaró. Nem vagyok tökéletes - ez az elmúlt időszak nagy tanulsága. És még csak normálisabb sem lettem. Sőt, egy hárpia vagyok. Múlt héten igen sok emberrel vesztem össze, de annyira nemes voltam, hogy a bocsánatkérő üzenetben átírtam azt, hogy "bocs, ha goromba voltam" arra, hogy "bocsánat, hogy goromba voltam".

Az imént hívott Jack, és közölte, meglepte, milyen kockás a hasa. (Oké, én kérdeztem, hogy na, izmos vagy?) Mondtam, hogy ezt most akkor megírom a blogomba.

Áramlik a csí, mint a kurvaannya. És kész.

Tegnap hazahoztam egy akkora metszőollót a telekről, ami nem fért bele a retikülömbe, meg amúgy olyan jól kézre állt, úgyhogy a kezemben hordozva mentem be a Westendbe napszemüveget venni. Illetve piros övet. Igen, én voltam az a kissé egzaltáltnak tűnő lány a fél pár fülbevalójával - egy ugyanis eltűnt a telken valahol félúton a csipkebokor-aprítás és a délutáni alvás között -, kezében fél méteres metszőollójával, tekintetében elszántsággal. Az eladók ijedtnek tűntek, mikor kérdeztem, hogy nincs-e olyan piros öv, ami nem csillog.