Folytatom a kultúurális sorozatot, ezekről tudok beszámolni, mindent fogyasztotam az elmúlt hetekben, ami lefoglalja az agyamat. Megint teszt, mi jó, mi nem jó, elárulom: Britget Jones két része három whisky-vel követlen egymás után nem jó. Ivás, szerelmes vígjáték, popzene - nem jó. Középsúlyos könyvek, színház, sport - jó. (Meg persze barátok és Lilla minden mennyiségben - feltéve, hogy előbbiek nem kérdezik meg, hogy miért, utóbbi nem kérdezi meg, hogy miélt.) Most jöjjön mozi és színház - három értelmetlenség.

Céltalan nevetgélős vígjáték, erkölcsi mondanivaló nincs - jó, lehet, hogy van, de inkább legyen az, hogy nincs, ez megint olyan film, amiben keresgélhetjük a mélységet és a rétegeket, persze vannak, de azért közben látom magam előtt az alkotókat, akik jót röhögnek ezen -, szemét rendszer, ezo-hülyeségek paródiája, Clooney pedig jó arc: Kecskebűvölők. Nekem tetszett.

Aztán Édentől keletre. Ez egy jó darab, csupa lehetőséggel. Ebből ami eddig jól sikerült: a díszlet, illetve a jelenetek között amerikai vallásos énekeket acapella éneklő négy énekes - megjegyzem, ők kapták a legnagyobb tapsot. Gáspár Sándor is jó. (Tudok kritikát írni, mi?) Viszont az volt a benyomásom, hogy ez a darab nincs még összeérve, volt benne olyan, hogy "Apám, ne tagadj meg engem!", aztán térdrerogyás, ettől izzadni kezd a tenyerem, nem a jó értelemben. Szóval nézzétek meg kicsit később.

Még egy céltalan, csak ez a céltalanul félelmetes film: Viharsziget. Hihetetlen képek, azonnal magával ragadó, végig meghatározó hangulat, de azért néha az villant be, hogy ez film önmaga paródiája. Benne minden, amitől félni kell: kihalt épület, párától csöpögő falak, vihar, kidőlő fák, szakadék, vér, vízbefúlás, szellemek, őrültek, nácik, őrült nácik, félelem a megőrüléstől. Már csak valami mutáns szörny hiányzott.

Majd még fogok írni könyvekről is a változatosság kedvéért.