Tegnap elmentem egy ingyenes sminktanácsadásra, ami igazán pofátlanul a termékek eladásáról szólt. Ez nem is lenne baj, ingyen-akármiért vállalja az ember a nehézségeket, csak valahogy itt túl sokat tudtam volna kipipálni az "irritáló sales checklist"-en, közte például azt a "nem érdekel, amit mondasz, de kérdeznem kell" mosolyt, amitől föláll a szőr a hátamon. A lány végül lila sminket rakott rám, ami bátor, de hát mikor legyen az ember bátor, ha nem sminktanács idején, viszont lett némi konflitusunk a szempillafestéket illetően: színtelent rakott, hiába mondtam háromszor, hogy a szőke szempilláim nem fognak így látszani, és úgy fogok kinézni, mint egy fáradt napközis tanárnő. Úgyhogy nem vettem terméket, bármekkora a pigment-tartalma, és bármennyire nagyon minimál-barokk volt a hely berendezése, bármennyire minden nagyon profi volt, és azt sugározta, hogy vásárolnom kell. Nem kellett vásárolnom, és ez nem okozott nagyobb lelkiismeret furdalást. Hazamentem inkább a macskámhoz, hogy töltsünk együtt egy kis quality time-ot, közben leettem magam a turmix-szal - amitől egyelőre nem fogyott le a seggem, nem is fog -, zarándokoltam haza a fáradt napközis tanárnő sminkemmel. Megszólított egy srác, hogy tényleg csak egy üdítőre kéne neki pénz, motyogott és hadart, mire majdnem mondtam neki, hogy érthetően beszélj már, fiam - ha már tanárnő. Adtam, hazamentem, otthon valami olyan rész ment a helyszínelőkből, amiben macskák falják fel éppen az áldozat holttestét, ezt elkapcsoltam. Később átjött Jack, a kanapémra rogyott - amit a minap összekentem fekete-cseresznye hasjfestékkel, a kanapé azon a részen fekete-cseresznyébb lett mint a hajam -, ő sört ivott, én a körmömet reszeltem, és megbeszéltük az élet dolgait. Ez egy ilyen fáradt napözis tanárnős nap volt.

Kéne egy olyan oldal, ahol az ember megnézheti, hogy mi lett azokkal, akiket látott útközben megsérülni vagy látta a mentést. Esetleg lehetne nekik jókivánságokat küldeni. Eddigi mérlegem: egy halálos baleset hangja - a Teleki egy olyan útkereszteződésben van, ahol minden héten volt egy nagy fékezés, amire az osztály mindig nagy csattanás-hangutánzással reagált mindaddig, amíg egyszer egy csattanás után a szünetben ott nem feküdt valaki egy fekete ponyva alatt. Aztán volt az a motoros baleset. Most pénteken meg sajnos el kellett haladnom egy baleseti helyszín mellett, szerencsére a négy mentő, három tűzoltó, és a rendőrautók eltakarták a látványt, viszont egészen sokáig kellett rohannom, hogy kikerüljek az egyik fiatalember fájdalom-üvöltésének hallótávolságából. Miközben azt mondogattam magamnak, meg a barátnőmnek, hogy ha üvölt, akkor eszméleténél van, az jó. Utána még egy ideig ültem egy buszmegállóban kicsit remegve. Most már kezd jobb lenni, már nem a srác hangján hallom a "áááááááááá, neee"-t, hanem a saját belső hangomon, majd biztos ez is elmúlik. Amikor a rádióban halljuk, hogy baleset miatt torlódás, lezárás, egy útszakasz járható stb., az olyan távoli, ilyenkor mindig felkavar, hogy milyen törékeny az ember, még autóban is...

Ha jól tudom, mindenki életben van, remélem javul az állapotuk, ezúton küldöm jókivánságaimat. Illetve ezúton kérek elnézést attól a farkaskutyától (tudom, lucia, németjuhász), akin átgázoltam kicsit, mert nagyon gyorsan szerettem volna elhagyni a helyszínt. A gazdájától, valamint a többi bámészkodótól nem kérek elnézést ezúton sem.

Ugye vannak azok az időszakok, amikor mindent elkövet az ember, hogy ne tudjon gondolkozni. Egy átlagos napon összesen egy órát ülök metrón, ahol az átlagosnál is jobban fenyeget a gondolkozás-veszély. Olvasni kell. Olyat kell olvasni, ami leköt, és lehetőleg nem a témáról szól, amit gondolatilag kerülni szeretnék. Vagy pont arról; a választás sikeres volta sajnos csak olvasás közben derül ki. És lehetőleg koncentrálni kell rá. Wirginia Woolf pont az az író, akinek a könyveire figyelni kell, mert különben elveszti az ember a fonalat, de ha rááll az ember a hullámra, akkor végig sodródik rajta, mint valami versen. Főleg az ilyen, egy napot leíró könyveken, mint a Felvonások között. Zseniális.

De hát sajnos, az alkonyat-napfény már csak nem volt kényelemes a hölgy sminkjét illetően; rámázoltnak látszott az, és nem mélyen-egynek.

Ez pedig egy színdarab a könyvön belül - a "történet" arról szól, hogy a helyiek saját darabot adnak elő maguk szórakoztatására. Azért zseniális, mert stílusa eltér a fővonaltól, mégi bármikor felismerhetően Woolf-os:

LADY H. H.  Psszt! Közelébb jöjjön. Hadd súgjam a fülébe... Maga s én jó ideje becsüljük egymást már tisztán s nagyra. Játszottunk együt labdajátékokat. Kis csuklónk kötözé egybe pitypangfüzér... Ha jól emlékszem, Kigyelmed engem csöpp arájának is nevezett... ötven éve ennek, ah. Lehettünk volna két-szív-egy-pár, Sir Spániel, ha kegyes hooznk a sors... Megért engem, Sir?

Hát nem gyönyörű?

Itt a kiülős időszak, ilyenkor mindig fellángol bennem a lakáseldási vágy. (Megvolt az idei első lemenés, és megvan az új ellenségem: a zenegép. Érdekes, megint a Petróleum lámpa verte ki a biztosítékot, a Petrólum lámpa ezennel végleg feketelistára került.) Egy ingatlanost is beengedtem a lakásba, hogy segítsen kitalálni, mit ér. (Mármint a lakás, nem ő.) Hümmögött, aztán csillogni kezdett a szeme. Végül azt mondta, hogy bár elsőre azt gondolja, hogy jól lőttem be az árát, mégis azt mondja, ez egy meglehetősen ellentmondásos lakás. A ház kívül szép, belül ronda, ellenben fel van újítva gépészetileg és statikailag. A lakás beosztása szokatlan, mondhatni unpraktikus, viszont remek állapotban van, és szerinte bele kell szeretni. Ami miatt végképp nem lehet megmondani, mit ér, az a tény, hogy a Corvin sétányra néz. Egy kezén meg tudja számolni, hogy hány olyan olyan polgári lakás van, ami a Sétányra néz, ez milliókat jelenthet - még így is, hogy az építkezés még javában tart, és az ablakom irodaépületre fog nézni. Ezért ő szeretne vele áron felül foglalkozni. Szóval amikor elment, már fogalmazta a hirdetést, amiben az unpraktikus beosztás már izgalmasként szerepelt.

Megvolt ez a könyv is, akár még jó is lehetett volna. Arról szól, hogy hogyan lehet megőriznünk munkánk során erkölcsi tartásunkat a pénz ellenében. A genetikát és az újságírást vizsgálja, sok interjúval, egész érdekes. Van benne némi utalás az áramat élményre - szeretjük -, a végén pedig van egy rövid rész arról, hogy az embernek végülis nem kell sok pénz, nem kellenek nagy célok, elegendő egy tisztességes munka, ami része valami elfogadható célú, nagyobb egésznek, az ember dolgozgat és boldog lehet. Megvéve. Amiért érdekelt, az nyilván saját munkámból adódik - bár szerencsére egyrészt én a bankban a jó oldalon állok, amennyiben a profitszerző rész a rossz, másrészt ellentétben mondjuk a genetikával, a társadalmi jóság a bankszakmától nem alapvető elvárás... Attól még én is, mindenki szembesül etikai kérdésekkel.

"Mitől jó egy munka?" - ezt a kérdést mindannyiunknak újra és újra fel kell tennünk. Hogyan felelhetünk meg állásunk követelményinek és a társadalom elvásárainak anélkül, hogy személyes identitásunk szükségleteit megtagadnánk? Milyen belső forrásokra támaszkodhatunk, amikor nyomasztó, gyakran ellentmondásos erők keltenek feszültséget, kétséget és bűntudtaot munkánk kivitelezésébe.

Ami miatt nem ajánlom ezt a könyvet senkinek, az a borzalmas fordítás. Tele egyeztetési és stilisztikai hibákkal, itt egy példamondat: Az üzletemberek minden olyan információt visszatartanak és megőrzik titokként, amiből nekik, mint tulajdonsosoknak valamilyen hártánya szárazhat... De mindegy, azért csak végigvergődtem rajta. És ebben a könyvben is vannak a témához nem annyira kapcsolódó, érdekes gondolatok - itt is tekintsünk el az egyeztetési és egyéb hibáktól:

Kétségtelen, ez a feltevés, hogy a tudatos emberi választás jelentősen befolyásolja az eseményeket távol áll a közfelfogástól. A múltban a legtöben úgy gondolták, hogy az emberi szándéknak és erőfeszítésnek csupán elhanyagolható hatása van az eseményekre. A fatalizmus bizonyos fokig érthető, amikor az ember környezete feletti kontrollja csekély. Őseink, akik a felfoghatatlan kozmikus erőkkel szemben gyámoltalanok voltak, úgy gondolták, legjobb esélyük akkor van, ha alávetik magukat a természetfölötti erőknek. A fatalizmus kényelmes áláspont is volt, levette a felelőség súlyát a vállainkról. De akár a csillagokhoz fordulunk tanácsért, akár abban hiszünk, hogy végül az isteni akarat érvényesül, akár a materialista dialektika szükségszerű kibontakozásában bízunk, végső soron szembesülünk a kényszerű döntések szűk lehetőségével, amelyekért felelősek vagyunk.

Napjainkban a fatalizmus még mindig elterjedt, noha új formákban nyilvánul meg. Az Egyesült Államokban legtisztábban abban a hitben testeül meg, hogy miszerint a piac "láthatatlan keze" elvezet minekt egy még sikeresebb, még fájdalommentesebb és békésebb jövőbe. A New Age mozgalom földön kívüli lényekben való hite, az "Old Age" hite az angyalokban felmentenek minket a személyes felelősség alől. E hitrendszerek előnye, hogy értelmes értelmezési keretet nyújtanak, melyben a máskülönben kaotikus vagy fenyegető információk a helyükre kerülnek. Hátrányuk az, hogy ha csak ezeben hiszünk, és egy nagy probléma esetén leengedjük a kezeinket, hiszen úgysincs esélyünk bármit tenni.

Nagyjából mindent visszahíztam, amit lefogytam, most már lassan centiben is. Mondhatnám, hogy ez egy nagy kisérlet volt, hogy meddig lehet büntetlenül zabálni és tespedni. Eddig. Miért csináltam ezt, tiszta hülye vagyok. Pedig csak azt a pár dolgot kellett volna betartani: sok víz, zabálás csak néhanap, kis mozgás. Még fantát is ittam...

Folytatom a kultúurális sorozatot, ezekről tudok beszámolni, mindent fogyasztotam az elmúlt hetekben, ami lefoglalja az agyamat. Megint teszt, mi jó, mi nem jó, elárulom: Britget Jones két része három whisky-vel követlen egymás után nem jó. Ivás, szerelmes vígjáték, popzene - nem jó. Középsúlyos könyvek, színház, sport - jó. (Meg persze barátok és Lilla minden mennyiségben - feltéve, hogy előbbiek nem kérdezik meg, hogy miért, utóbbi nem kérdezi meg, hogy miélt.) Most jöjjön mozi és színház - három értelmetlenség.

Céltalan nevetgélős vígjáték, erkölcsi mondanivaló nincs - jó, lehet, hogy van, de inkább legyen az, hogy nincs, ez megint olyan film, amiben keresgélhetjük a mélységet és a rétegeket, persze vannak, de azért közben látom magam előtt az alkotókat, akik jót röhögnek ezen -, szemét rendszer, ezo-hülyeségek paródiája, Clooney pedig jó arc: Kecskebűvölők. Nekem tetszett.

Aztán Édentől keletre. Ez egy jó darab, csupa lehetőséggel. Ebből ami eddig jól sikerült: a díszlet, illetve a jelenetek között amerikai vallásos énekeket acapella éneklő négy énekes - megjegyzem, ők kapták a legnagyobb tapsot. Gáspár Sándor is jó. (Tudok kritikát írni, mi?) Viszont az volt a benyomásom, hogy ez a darab nincs még összeérve, volt benne olyan, hogy "Apám, ne tagadj meg engem!", aztán térdrerogyás, ettől izzadni kezd a tenyerem, nem a jó értelemben. Szóval nézzétek meg kicsit később.

Még egy céltalan, csak ez a céltalanul félelmetes film: Viharsziget. Hihetetlen képek, azonnal magával ragadó, végig meghatározó hangulat, de azért néha az villant be, hogy ez film önmaga paródiája. Benne minden, amitől félni kell: kihalt épület, párától csöpögő falak, vihar, kidőlő fák, szakadék, vér, vízbefúlás, szellemek, őrültek, nácik, őrült nácik, félelem a megőrüléstől. Már csak valami mutáns szörny hiányzott.

Majd még fogok írni könyvekről is a változatosság kedvéért.

- Anya, nekem mikor nő föl a cicim?

Meg még így hétvégre két részlet ugyanonnan. Hogy miért is szeretem:

Sohasem érezte úgy, hogy szökhetnékje lenne, mint ahogy a kirakós játék két illeszkedő darabja sem érzi soha úgy, hogy szökhetnékje van, már amennyire ezt bárki meg tudja állapítani. Ha az ember csak a hasonlat kedvéért elképzeli, hogy a kirakós játék darabjainak vannak gondolataik és érzéseik, akkor el tudja képzelni azt is, hogy azt mondják magukban: "Én itt fogok maradni. Hova máshova mehetnék?" És ha jönne egy másik kirakósdarabka, és csábítóan felajánlaná a domborulatait és homorulatait, könnyű lennne ellenálni a kísértésnek. "Ide figyelj - mondaná a csábító által kiszemelt darabka. - Te egy telefonfülke része vagy, én meg Stuart Mária skót kiránlynőnek az arca. Egyszerűen nem néznénk ki jól egymás mellett." És ennyi.

...

Duncan kénytelen volt azt a következtetést levonni, hogy egyszerűen (Gina) nem fogta fel az Annie-val való szakításának jelentőségét, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy lélektelen és nincs benne empátia. Csak később jött rá, hogy aligha foghatta fel a jelentőségét, ha egyszer ő maga szándékosan és álnok módon lekicsinyítette. Kihajított belőle tizennégy évet, s aztán arra kérte Ginát, hogy tekintse hajótöröttnek az élet tengerén. Azt mondta neki, hogy "Ó, csak egy kis horzsolás", és dühös volt, amikor Gina nem akart morfiumot beadni neki.

És akkor idézet a Meztelen Julietből, mit is gondol Hornby az esztelen (negatív) kommentelésről. Röviden, jól:

"Tucker Crownak VÉGE, kapjatok már a fejetekhez szánalmasak vagytok ahogy csak rágódtok egy olyan énekesen aki húsz éve nem csinált egy albumot. Akkor is túl volt értékelve meg most is túl van értékelve és Morissey annyival jobb hogy az már ciki." Csodálkozott, hogy miért fársztja magát valaki ezzel; de persze a "miért fárasztja magát" nem olyan kérdés, amit érdemes lenne feltenni az internetes cuccok túlnyomó többségével kapcsolatban, különben az egész vattacukorrá zsugorodna. És ő miért fárasztotta magát? Miért fárasztja magát bárki is? Annie összességében az önfárasztás mellett volt; úgyhogy kösz, MrMozza7, a kommentet, és kösz mindenki másnak is, minden más honlapon.

Olvasom, hogy Coco Chanel "makacs, nagyravágyó, kibírhatatlan, tenyérbemászóan arrogáns, ugyanakkor nagylelkű és a hibáival együtt is szerethető" volt. Mondom magamban, micsoda azesz pónem, olyan mint én, kivéve talán a nagyravágyást, meg hogy talán azért ennyire nem vagyok kibírhatatlan. Biztos oroszlán, gondolom tovább, nem mintha hinnék a horoszkópokban, de ez annyira klasszikusan olyan, amilyennek az oroszlánok látni vélik magukat oroszlánként. Oroszlán hát, egy nap különbséggel van a szülinapunk.

Mutatja nagylelkűségemet, hogy nem verekedtem össze egy hajléktalannal a hétvégén. Vittem ugyanis a szelektív hulladékomat bedobálni, amikor látom, hogy a hajléktalan éppen dönti fel az üveges konténert, hogy az alja kinyíljon, ő meg bemásszon alant. Kérdezem tőle, hogy már ne haragudjon, de mit csinál?
- Üveget gyűjtök.
- Na de így??
- Van jobb ötlete?
Hát nem volt, ezen kívül úgy döntöttem, nem kezdek vitatkozni azon, hogy amikor bedobálták az üvegeket, már összetörtek, a konténerborítástól pedig a maradék is összetetört, ráadásul ezek nem is visszaváltható üvegek - aki szelektívezik, az a visszaválthatót visszaviszi vagy minimum odaadja egy hajléktalannak, mint én, na ez se nagylelkűség, de azért jó érzés. Úgyhogy nem beszélgettünk tovább, én dobáltam befelé egy másik konténerbe durcásan, ő meg lógott lábbal kifelé a konténerből, és azon gondolkoztam, hogy nem lehetek rá dühös, szerencsétlen képes itt turkálni néhány nem törött üveg reményében, engem meg idegesít a rendetlenség, miközben dobálom be a prémium macskakajás, meg a laktózmentes tejesdobozokat... Az üvegemet aztán a konténer oldalára állítottam, és örültem, hogy a konténernek a jó oldalán tart a sors.

Pénteken végre sikerült vért adnom az influenza- és az allergia-szezon között. Utána családozni mentem, kicsit ledőltem, Lilla meg a hasamra ült, és véradásról beszélgettünk, kérdezte, hogy bátor kislány voltam-e.

Aztán hazamentem, aztán este lett, aztán reggel, aztán (öncenzúra). A mélyen a lelkemben található bölcs azt mondja, hogy nyilván így kellett lennie, ugyanezt mondja a magát nyugtatgató, a dolgok felszínét karcolgató idióta is. De a kettő között bűntudat, kudarc, veszteség és fájdalom, de majd elmúlik. Ma családoztam, ettem rétest, ástunk a tesómmal virágágyást - nyilván semmi nem fog kikelni -, Lilla megtalálta a gödi nyuszi csokitojásait is, a nagymamám meg jó fej volt - ez ment terápiásan. Csak az a baj, hogy elvesztettem a hitemet nem csak a megérzéseimben, de a konkrétan az érzéseimben és a gondolataimban is. Nem hiszek magamnak egy ideig.

És akkor most megnézem a második Bridget Jones-ot is...

Azt hiszem, felnőttem. Egész hamar észrevettem, hogy a kezemmel kotortam át egy adag illatos-omlós kacsát a tányérból a dobozba, így csak egész rövid ideig csavargattam a hajam, mielőtt eszembe jutott volna, hogy nem mostam kezet. Egyszer, gyerekkoromban egy brassóit csavartam a hajamba komplett - mármint nem a brassói volt komplett, hanem a hajam, ugyanis nem egy tincset csavargatok, hanem az összeset. Néha egyszerre... A nagymamám elküldött hajat mosni, olyan büdös voltam. De hogy hogyan is került akkor a brassói a kezemre, ezt már nem tudom. Pedig ezek fontos dolgok az életben. Bizonyos dolgok törlődnek az agyamból, ahogy apám mondja: szerencsére.