Bevallom, a Biff evangéliuma az elején nem tetszett. Erőltetettnek találtam és mérsélkelten viccesnek. Nem is értettem, hogy azok a barátaim, akiknek adok a véleményére, főleg isolde, mit találtak olyan kivételesnek ebben a könyvben. (Mondtam már, hogy van egy elméletem, hogy isolde és én ugyanazok lehetnénk egy párhuzamos univerzumban, azzal a kis csavarral, hogy mi ugyanabban az univerzumban vagyunk nem ugyanaz az ember? Öööö, szóval vannak pontok, ami mentén eltért az életünk, de simán lehetnénk a másik - mármint nyilván nem, a vicces, hogy bizonyos dolgaink teljesen ugyanolyanok, mások teljesen ellentétesek, de nincs középút. Például ő olyannyira gyűlöli a hegyesorrú cipőket, hogy rá se bír nézni, én meg csak azt hordok. Annyi példa közül most csak ez jutott eszembe, na mindegy, majd gyűjtöm...) Vissza a könyvre, már éppen azt fontolgattam, hogy nem olvasom el - az élet túl rövid ahhoz, hogy csúnya fiúkkal táncoljunk, illetőleg rossz könyveket olvassunk -, amikor ezt a beszélgetést olvastam, onnantól kezdve végig nevettem, és izgultam. Annyira beszippantott a végére, hogy konkrétan drukkoltam, hogy szegény Jozsót ne feszítsék keresztre.

- Elég elennszenves - mondta Józsua, megint a karmolást bámulva.
- Ne ítélkezz Jozsó, te sem vagyol ellenszenvesség nélkül.