Második rész – a döntésekről. Szóval szerencsés vagyok, ne időzzünk el a szerencse és az alapvetően szavaknál. És vannak dolgok, amik megszületnek a fejemben, aztán maguktól megtörténnek. Nehezen fogom tudni megírni a szakítást úgy, hogy csak magamról írjak, talán elég annyi, hogy egy szeptemberi reggelen biztos voltam benne, hogy vége van, és azon az estén megtörtént, nem én hoztam fel. Közben megismerkedtem valaki mással, és valamivel később, bár mondogattam magamnak, hogy nincs döntési helyzet, mégis azzá fajultak az érzelmi események. (Banális: ő vagy ő.) Én meg csak feküdtem a hátamon, mint a felfordított bogár, és nem csináltam semmit, mert majd csak lesz valahogy. Aztán egy este döntöttem. De bele se kellett kezdenem abba, hogy megmondom (a réginek). Persze nyilván sugároztam magamból, ő meg elment szó nélkül, utána meg olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiknek egy része nem volt igaz, más része nagyon, az egyik ezért fájt, a másik azért. És sokat gondolkoztam - döntésekről, sodródásról, küzdelemről, önbecsülésről. Meg a bátorságról, hogy néha talán nem csak így hagyni kéne történni a dolgokat, hanem igazi döntéseket kéne hozni, aztán mondani, tenni. És döntöttem: itt az ideje az újjal is kezdeni valamit. Már majdnem kész voltak a mondatok, a "megmondom, hogy lesz veled és velem", erre olyan dolog történt, amire nem számítottam, pedig pár hónapja én kértem ezt az univerzumtól. Ezt most nem fogom megírni, helyette majd folytatom az élet nagyobb dolgaival. Élet Még Nagyobb Dolgaival. Vagy a korpovit keksszel.