Bevallom, a Biff evangéliuma az elején nem tetszett. Erőltetettnek találtam és mérsélkelten viccesnek. Nem is értettem, hogy azok a barátaim, akiknek adok a véleményére, főleg isolde, mit találtak olyan kivételesnek ebben a könyvben. (Mondtam már, hogy van egy elméletem, hogy isolde és én ugyanazok lehetnénk egy párhuzamos univerzumban, azzal a kis csavarral, hogy mi ugyanabban az univerzumban vagyunk nem ugyanaz az ember? Öööö, szóval vannak pontok, ami mentén eltért az életünk, de simán lehetnénk a másik - mármint nyilván nem, a vicces, hogy bizonyos dolgaink teljesen ugyanolyanok, mások teljesen ellentétesek, de nincs középút. Például ő olyannyira gyűlöli a hegyesorrú cipőket, hogy rá se bír nézni, én meg csak azt hordok. Annyi példa közül most csak ez jutott eszembe, na mindegy, majd gyűjtöm...) Vissza a könyvre, már éppen azt fontolgattam, hogy nem olvasom el - az élet túl rövid ahhoz, hogy csúnya fiúkkal táncoljunk, illetőleg rossz könyveket olvassunk -, amikor ezt a beszélgetést olvastam, onnantól kezdve végig nevettem, és izgultam. Annyira beszippantott a végére, hogy konkrétan drukkoltam, hogy szegény Jozsót ne feszítsék keresztre.

- Elég elennszenves - mondta Józsua, megint a karmolást bámulva.
- Ne ítélkezz Jozsó, te sem vagyol ellenszenvesség nélkül.

- Gondoltuk volna három éves korunkban, hogy férjhez megyünk egyszer?
- Katikám, én háromévesen egészen biztos voltam benne. Mondjuk huszonhat felé kicsit kezdtem kételkedni.

Nem nekem lesz esküvőm, hanem neki. És bőven elmúltunk huszonhat évesek. Harminc éve vagyunk barátok. Hány éves a kapitány.

Álmomban azt tanultam, hogyan kell bárányt áldozni, hogyan kell megölni az állatot fájdalom nélkül, eléggé csodálkoztam, mert lassan kellett elvágni először a nyaki ereket - vér nem volt -, csak utána a légcsövet, a bárány a vállamon feküdt, elég nehéz volt, és bár már elvágtuk a nyakát, mégis még mindig... dorombolt. Ekkor letoltam a macskát.

Lilla: Zsuzsi, hangot ne halljak!

Nem énekelhetek, nem beszélhetek, ez van. Ő viszont beszél, és hát nem tudja magát függeleníteni az állandóan (és választékosan és hülyeségeket) beszélő, jelenleg mediterrán családtól. Úgyhogy még mindig nem beszél szépen (még mindig nincs T és D, valamint raccsol), de a szókincse zseniális. Hamarosan beesteledik, hirtelen támadt egy ötletem... Mondjuk olyanokat is mond, hogy elkezdtem sírva fakadni, de pont ez a szép, ahogy felfedezi a nyelvet. A szavakat mi tanítottuk neki, beszélni ő tanul.

Szóval amióta megint tini vagyok, és az élet értelmén gondolkozom, egyrészt megjelent az első maradandó vízszintes ránc a homlokomon, másrészt nyitottabb lettem mások terveire. Rátaláltam erre: Randy Pausch utolsó előadása - Hogyan valósítsuk meg gyerekkori álmainkat. Igazándiból nem is pont vagy csak arról szól, de miután megnéztem, elgondolkoztam, hogy nekem volt-e olyan. Szörnyű, de vagy nem volt, vagy nem emlékszem. Jó, akartam lenni karatés, helikoptervezető, illetve Michael J. Fox felesége... De nem volt olyan álmom, amit felnőttkori célként megfogalmaztam volna.

Aztán utamba akadt ez az oldal. Mindig végtelen tiszteletet éreztem azok iránt, akik így tudják megfogalmazni a céljukat, ráadásul arra törekszenek, hogy abból éljenek, aminek élni akarnak. Úgyhogy most ezen gondolkozom én is, hogy meg tudnám-e fogalmazni, meg tudnám-e csinálni. Egyelőre visszafelé nézek, próbálok valami célzatosságot találni az eddigi dolgaimban. Mennyire indukív, gyönyörű. Egyelőre arra jutottam, hogy a mintázat a homályos terveimben valamiféle hasznosság és segítség - egómat ismerve furcsa, mi? Nyilván úgy megy ez, hogy önzetlenséget beburkolja az önnön nagyszerűségem felett érzett önző gyönyör. Szóval tervek, tettek, tanulmányok: őrsvezetőség, gyerekvédelem, érdekvédelem, bank, másság elfogadása, közgazdász, szervezés, tanítás, szociológia, fogyasztóvédelem, kineziológia. Valahogy úgy voltam vele, hogy annyi tudást és képességet halmozok föl, amit utána (mikor?) majd át lehet adni, használni lehet valami nemes célért, és közben majd rámtör a világosság, hogy mi is ez a nemes cél.

Neked volt gyerekkori álmod? Akartál lenni védőügyvéd az amerikai tengerészgyalogságnál? Vagy valami elérhető? Mi volt az? Tettél érte valamit? Sikerült? Megmaradt a terv? Van most terved? Egy nagy vagy sok kicsi? Abból élsz, ami az életed? Tudod, mit fogsz csinálni tíz vagy húsz év múlva?

Én: Kislány, de szép vagy, hány éves vagy, hogy hívnak, hol laksz, hogy hívják az anyukádat?
Lilla: Tizencuki.

(Előzmények itt.)

Menjünk tovább gyorsan, mert úgy látszik, elakadtunk középen, pedig most nem ez a lényeg. Jöjjön az Élet!

Szóval azzal is könyveket töltöttek már meg, hogy mi okoz elégedettséget. Valami olyasmit gondolok, hogy ha az embernek reális vágyai vannak, és azok teljesülnek, akkor boldog. De mi a mi a reális? (Meg az alapvetően, meg a szerencse...) És mi van, ha egészen alacsonyra teszed a lécet? Én örökké (általában alapvetően) elégedett vagyok azzal, ami van. Nincsenek ambícióim, nincs karrierálmom, nem érdekel különösebben semmi jobban mint bármi más, nem vágyom több pénzre, és akkor bevallom, nem öl meg a vágy, hogy azonnal szüljek egy gyereket. (Mármint a vágyam nem a gyerek, hanem hogy normálisan éljek, és ennek része a gyerek. A normális élet egy igazán rosszul definiált vágy...)

Az antikarrierista dolog szupertitkos. Ott vagyok a bank nemtomhány legígéretesebb munkaereje közt, és magyarázkodnom kéne. A lényeg, hogy én szeretek dolgozni, de nem érdekel más, csak hogy jól érezzem magam közben, és attól érzem jól magam, ha a munkámat jól végzem az adott napon vagy héten, és ettől a végén mindenkinek jó lesz. Ez nekem flow.

Ez eddig oké is, olyan marha keletiesen buddhista, nincsenek nagy vágyaim, és örülök mindennek, ami van. (Általában van így, én is vagyok idegbajos, általában kis hülyeségeken, nem nagy dolgokon.) A dolgokat elfogadom úgy, ahogy jönnek. Fatalista vagyok: a dolgok úgy és akkor történnek, ahogy és amikor kell. És ezt szeretem.

De ez olyan punnyadt, nem? Attól lesz valaki igazán elégedett, ha célokat tűz ki, és küzd értük, aztán eléri őket, nem? Attól lesz csak igazi flow. Kéne egy terv. Mindenkinek kell egy terv, nem igaz?

Tesóm: Evés közben jön meg az étvány.
Lilla: Kóstold meg a békát.

Második rész – a döntésekről. Szóval szerencsés vagyok, ne időzzünk el a szerencse és az alapvetően szavaknál. És vannak dolgok, amik megszületnek a fejemben, aztán maguktól megtörténnek. Nehezen fogom tudni megírni a szakítást úgy, hogy csak magamról írjak, talán elég annyi, hogy egy szeptemberi reggelen biztos voltam benne, hogy vége van, és azon az estén megtörtént, nem én hoztam fel. Közben megismerkedtem valaki mással, és valamivel később, bár mondogattam magamnak, hogy nincs döntési helyzet, mégis azzá fajultak az érzelmi események. (Banális: ő vagy ő.) Én meg csak feküdtem a hátamon, mint a felfordított bogár, és nem csináltam semmit, mert majd csak lesz valahogy. Aztán egy este döntöttem. De bele se kellett kezdenem abba, hogy megmondom (a réginek). Persze nyilván sugároztam magamból, ő meg elment szó nélkül, utána meg olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiknek egy része nem volt igaz, más része nagyon, az egyik ezért fájt, a másik azért. És sokat gondolkoztam - döntésekről, sodródásról, küzdelemről, önbecsülésről. Meg a bátorságról, hogy néha talán nem csak így hagyni kéne történni a dolgokat, hanem igazi döntéseket kéne hozni, aztán mondani, tenni. És döntöttem: itt az ideje az újjal is kezdeni valamit. Már majdnem kész voltak a mondatok, a "megmondom, hogy lesz veled és velem", erre olyan dolog történt, amire nem számítottam, pedig pár hónapja én kértem ezt az univerzumtól. Ezt most nem fogom megírni, helyette majd folytatom az élet nagyobb dolgaival. Élet Még Nagyobb Dolgaival. Vagy a korpovit keksszel.

Visszatérve a korpovit kekszre, az álmokra, a döntésekre, a szerencsére, az univerzumra, a világmindenségre, meg mindenre. Egyrészt negyvenkettő. Másrészt kezdjük talán a szerencsével – aminek köze van a döntésekhez.

Régebben volt egy elméletem arról, hogy amit elgondolok, az nem fog megtörténni. Ha volt valami vágyam, akkor gondolatban az összes lehetséges megvalósulási lehetőséget átvettem – majd bosszúsan megállapítottam, hogy na tessék, elpénecoltam. Végiggondoltam – nem fog megtörténni. Aztán persze rájöttem, hogy statisztikailag normális, ha a végigfantáziált végtelen féle lehetőségből csak egy-egy valósult meg. Sőt mi több, az a helyzet, hogy életem során a legtöbb dolog különösebb erőfeszítés nélkül egyszer csak megtörtént.

Hosszú irodalma van annak, hogy az ember a sikereit minek tudja be: a szerencsének, a kemény munkának, istennek satöbbi. Én azt gondolom (és szerintem igazam van), hogy én egy nagyon szerencsés ember vagyok, akinek igazán könnyedén mennek bizonyos dolgok. Állásra nem szoktam pályázni, mert mások akarnak engem, tanulnom alig kell, ilyenek. Egyszer azt mondta valaki, hogy az olyan embereknek mint nekem, csak várniuk kell, a jó ajánlatok megtalálják őket. Nem nagyon kell mást tenni közben: „csak” kell keményen dolgozni. Ezt csinálom, és tegyük hozzá – inkább utólag fejeltem el az erőfeszítéseket, például az egyetemet is majdnem feladtam félúton. De alapvetően jól alakulnak a dolgaim; amikor valami nem jön be, akkor bejön valami más, és szépen lassan elszoktam a nagy küzdelmektől.

Majd folytatom, mert még sok gondolatom van a korpovit kekszig.

Végiglátogatja a házban az idősődő, egyedülálló nőket. Mindenféle történetekkel eteti őket, beférkőzik a bizalmukba, végül ajándékot kap. Katicacsokit, hűtőmágnest, nugátos tejcsokit - ebből mondjuk nekem is jutott, elég finom volt. Azt is szokta állítani, hogy nagyon éhes. Megsimogatja a kutyákat, macskákat, beszélget. Ma előadta valakinek, hogy igen, kaphat mebucaint, mert ő azt mindig szokott. Szerencsére egy unokákban jártas lakó arra járt, és lebeszélte őket a tranzakcióról. Lilla zsákmánykörútra megy a házban.

Itt pedig a bizonyíték, hogy Bobó nem fél tőle. Nem akartam föltenni ilyen közeli, a mocskos pulcsi végett, de az igazság bizonyítás fontosabb a tisztaság látszatánál.

Ja, és cumi már nincs, egyik napról a másikra leszoktunk róla.

Láttam a minap az erkélyről egy lányt, aki olyan részeg volt, hogy nem tudott egyenesen menni. A szemben levő házba ment haza, a kapukódot legalább öt percig próbálta beütni. Végig drukkoltam neki, ahogy hallottam a bíztató, majd folyton kudarcba fulladó csipogást. Halkan mondogattam magam elé, ahogy nyomta, szám, szám, kulcs, kód, kód, kód, basszus, szám, szám, basszus... De nem idegeskedtem, végig bizakodtam. Bejutott, nagyon örültem.

Ma reggel úgy látom, hogy az előző bejegyzéshez magyarázatot kell majd fűznöm mondatról mondatra. Kezdve a korpovitnál. Minek iszik, aki nem bírja?

Ittam egy sört, pedig egész nap alig ettem, szóval bocs. (Menedzser-picsa lettem, csak korpovit kekszet fogyasztottam egész nap. Na jó, nem is, csak valami nem stimmelt itt belül, és nem aktíviát ettem erre, hanem a diétát választottam. A korpovitnak meg lejárt a szavatossága, hazafelé jövet szóltam a sarki közértben, fogyasztóvédés, szakmai ártalom.) Szerkesztés nélküli bejegyzés lesz.

Szóval, köszi. Köszi, Univerzum. Rájöttem, hogy mostanában az lesz, amit akarok. Ami nem feltétlenül jó, mert az lenne megfelelő, ha tennem kéne dogokért. De nem kell.

Úgy általában nincs döntési helyzet. Nincs, én viszont azt hiszem, hogy van, és szorongok. Vagyis így volt ez sokáig, aztán kinőttem, mert voltak eszközeim.

Az elmúlt hónapokban viszont voltak döntési helyzetek. Én pedig nem tettem mást, csak magamban hoztam egy döntést, és minden úgy alakult, ahogy döntöttem. Nem úgy volt, hogy döntöttem, aztán tettem valamit. Csak döntötem. Aztán történt.

Egy kedélyes telefonbeszélgetés még karácsony előttről.

Én: Szia, csak azt szeretném kérdezni, hogy nincs-e nálatok a fenyőfatalpam, amit szerintem tavaly kölcsönadtam.
Anyu: Nem adtad kölcsön, miért adtad volna kölcsön?
Én: Mert olyan gyökeres fám volt, és szerintem kölcsönadtam, úgy emlékszem. Nálam nincs, és nálam rend van.
Anyu a családnak: Azt mondja, kölcsönadta a fenyőfatalpát.
Én: Olyan zöld.
Anyu: Azt mondja, zöld.
Lilla háttérben: Kérek fánkot!
Apu, háttérben: Nem, itt az van, aminek szöget kell ütni az aljába.
Én: Tudom, az is zöld, de ez nem az. Ebbe nem kell szöget ütni.
Anyu: Azt mondja, nem kell bele szöget ütni.
Apu: De, szöget kell beleütni.
Én (hangom picit emelkedik): Mármint az enyémbe nem kell.
Lilla: Kérek fánkot!
Anyu: Kint van az erkélyen, ami itt van.
Én: Jó, akkor majd nézzétek meg.
Apu: Menni kell fürdetni a Lillát.
Én: Jó, akkor majd később.
Lilla: KÉREK FÁNKOT!!
Anyu: Kimegyek.
Én: NE! Majd fürdetés után...
Apu: Itt apád. Késő, már kiment. Nálunk öszesen három fenyőfatalp van, egy nagyon kicsi, egy hatalmas, amit dühödben vettél egyszer, meg a szöges. Más sose volt itt.
Jutka: Tudom milyen a Zsuzsié, olyan nagy, zöld.
Én: Na most szerinted honnan tudja, hogy nekem milyenem van, ha ott nem volt soha?
Anyu: EZ NEM SZÖGES!
Apu: De szöges.
Anyu: NEM, EZ NEM SZÖGES.
Lilla: KÉREK FÁNKOT!! KÉREK FÁNKOT!!!!!
Apu: DE, SZÖGESNEK KELL LENNIE. Kimegyek, megnézem.
Anyu: Kiment megnézni.
Apu: EZ TÉNYLEG NEM AZ. EZ A ZSUZSIÉ!
Én: Összegezve, akkor megkaphatnám valamikor?
Anyu: Persze. De akkor vajon a szöges hol van?
Apu: DE AKKOR A SZÖGES VAJON HOL VAN?
Lilla: KÉREK FÁNKOT!!
Én: Basszus, tényleg mediterrán család lettünk..

Amúgy Bobóval az a helyzet, hogy beilleszkedett a szüleimnél, és egészen úgy viselkedik, mint egy normális, jókedélyű, barátságos macska. A szobába betévedő egyetlen fénycsóvában ül és mosakszik. Hagyja magát megsimogatni. Nálam még én is csak akkor nyúlhattam hozzá, ha ő nagyon akarta. Most meg Lilla is gyúrhatja. Talált magának egy kis zseníliakesztűt, hurcibálja mindenhová, játszik vele mint egy kisegérrel, a világ legjobb játéka. És végre velem is szóba áll. Nem könnyű beismerni, de sokkal jobban érzi magát, mint nálam. Szeretném azt gondolni, hogy Szumba miatt. De a lényeg, hogy örülök. És marad.

Illetőleg még egy cukiság, Lilla és Bobó: