Lilla semleges beszélgetéseket kezdeményezett a karácsonyi vacsoraasztalnál, ilyeneket, hogy "Nagypapa, te szereted a krumplit? És a hagymát? És te, nagymama? Én most csak panírt eszem." Mindenki pukkadozott a nevetéstől, megint az a fajta nevetés volt, amikor mindenkinek könnybe lábad a szeme a meghatottságtól. Okostóni... Közben lóbálta a lábát és közönyösen csipkedte a panírt. Később közölte, hogy ő nem iszik bort, mert az alkovolos.

Az egyik jó rész pedig ez volt:

Hát.... Ez volt az egyik legrosszabb és legjobb karácsonyom. A rosszat még mindig nem fogom részletezni, helyette írnék egy kicsit a könyvekről és azok szimbolikus jelentőségéről. Tegnap ugyanis megint olvastam, annyit és úgy, ahogy rég nem. Kiolvastam Paul Auster A végső dolgok országában című könyvét, egy nap alatt, két ülés alatt, szűk három óra alatt. Illetve úgy alakult, hogy ehhez ülnöm kellett egy teázóban egy órát. Egész fura volt, nem vagyok az a teázóban hosszasan olvasgató lány, legalábbis nem ez a képem magamról, úgyhogy szétfeszítettem a határaimat ezzel. Milyen vicces, más bunjijumpinggal teszi ezt, én teázóban olvasással.

Szóval Auster: egy könyv alatt nyilván nem fogom megfejteni a zsenijét, mert olyan otthonos, olyan egyszerű alany állítmányokban ír, hogy azt gondolnám, ezt én is megbírom, persze nagy francokat. A könyvet kaptam valakitől, kérdeztem, van-e szimbolikus jelentése, üzenete számomra, de szerencsére nincs. Csak egy jó könyv. Eredetileg egy másik könyvet olvastam (Yann Martel: Pi élete), amit szintén kaptam valakitől, de bizonyos okokból egy mozdulattal föltettem a polcra, hogy akkor most ezt se. Szimbolikus jelentőség faktor 8. (Tízes skálán.) Adtam én is egy könyvet (szimbolikus jelentőség faktor 3), és visszakaptam azt kritikaként, hogy még arra se voltam képes, hogy az árat lekaparjam róla. (Mondjuk a könyvet is visszakaptam, szimbolikus jelentőség faktor 10.)

Tegnap olvastam az Austert, közben felnyúltam a polcra a borítójáért, hogy megnézzem, mennyiért adnak egy ilyen könyvet manapság. Le volt ragasztva az ára, lekapartam. Nem az érdekelt, hogy mennyiért vették, hanem hogy mennyiért adták. Hogy mennyibe kerül egy ennyi oldalas, ilyen kötésű, ilyen papírra nyomott, ennyire bestseller könyv. Nyomdász-kereskedő család... A mi családunkban nem szokás lekaparni az árat. Szimbolikus jelentőség faktor 0. Vállrándítás. A Pi életét olvasom most. Egyébként rajta van az ára.

Nyertem két lollee derékmelegítőt, valamint nyertem a sokkicsi adakozós játékán egy vacsorát! Úgyhogy ma megint mindenféle nyereményjátékra küldtem megfejtéseket, ha már ilyen jó hullámban vagyok. A lollee-dolog mondjuk elég állat - valószínűleg tényleg megöregedtem, hogy így rajongok egy derékmelegítőért. Mondjuk kell hozzá egy fenék, meg egy fenék-derék arány, hogy ennyire jól is nézzen ki, de ezek szerencsére megvannak. (Annyira jó, hogy így tetszem magamnak egy derékmelegítőben!) Lucia szerint egy optikai nádszál vagyok, mert azt tippelte, hogy ugyanakkor a méretünk, szerinte én akkora vagyok mint ő, csak magasabb. Nem, és olyan vagyok mint ő, csak nagyobb.

Annyira fáradt vagyok lelkileg - de nem szorongok, mert megvannak az eszközem. Tegnap azzal aludtam el, hogy hajnalban most már biztosan arra fogok ébredni, hogy szorongok, de nem. Előzőleg kicsit sírtam. Nem, előzőleg kiolvastam Az időutazó feleségét, amit Isoldétól kaptam kölcsön. Nem, előzőleg olyan fáradt lettem fizikailag is, hogy aludtam a fotelban majdnem három órát, így aztán olyan dolgot tettem tizenegy körül, amit régóta nem: ágyban olvastam. Mindig is fekve szerettem olvasni. Gyerekkoromban ez volt a sztenderd: hétvégén fekve olvasni órákat, és persze minden nap alvás előtt ágyban olvasni egy kicsit. Aztán felnőttem, és este már négy oldal után elaludtam, aztán megöregedtem, és most már egy oldal után elalszom. (Csak metrón olvasok. Mondjuk azt meglepően hatékonyan.) De most másképp volt, és azon vettem észre magam, hogy elolvastam a hátralévő száz oldalt. Nem emlékszem, mikor olvastam utoljára száz oldalt egyhuzamban. Szerintem tizenöt éve. (Mármint, persze négyszáz oldal Habermason már futtattam végig a szemem, de ugye azt azóta se fogtam föl.) Aztán persze bőgtem, mert kicsit úgy éreztem magam, mint aki pontosan tudja, mi vár rá a jövőben, de nem tudja átugrani ezt a részt, ami most van, végig kell szenvednie ezt az egész reményteli, szomorú, boldog, felkavaró, kilátástalan, csábító, felzaklató, idegesítő, ésszerű, fontos, meleg, szép, csodálatos, bénító részt, és nyilván sírnia kell könyveken.

Persze a hóesés majnem ottragasztott (ha van ilyen kifejezés) a szüleimnél, a híradóban ment a pánikoltatás, hogy nem járnak a tömegközlekedési eszközök. Mondanom sem kell, ilyen hamar rég értem haza. De amíg hagytam magam pánikoltatni, azon tanakodtam, milyen alternatív módon menjek haza. A tesóm javasolta, hogy szóljak valami férfinak. Néztem rá kérdőn, elegánsan felvont szemöldökkel, több sebből vérzett az ötlet, de maradjunk csak annál, hogy a férfiak is pont azokkal az autókkal, azokon az utakon járnak, amikre az alternatívát keressük. Mondjuk abban is biztos voltam, hogy lenne, aki a kezében vinne haza, vagy mondjuk egy órán belül szerezne egy lovasszánt.

Utálom a telet, utálom a havat. Nem is értem, miért szeretek síelni. Sok réteg ruha, egy idő után mindre allergiás vagyok. Ez a hó dolog meg... Emlékszem egy októberi estére, amikor azon tűnődtünk, hogy milyen szép lesz ez a kilátás majd télen... Hát nem láttam még azt a kilátást, és nagy valószínűséggel nem is fogom.

Szóval nem szeretem ezt az egészet, de valahogy túl kell élnem, és nem akartam venni fenyőfát se, mert nincs karácsony, vagyis van, de ez csak átmeneti állapot. Aztán végül megint vettem fenyőfát, és felraktam a karácsonyi díszkivilágítást is.

Meg hát itt van Lilla, és felvettük az összes létező ruháinkat és kimentünk szánkózni. (Utálom a havat, mondtam már?) A dombon fújt a szél, Jutkával a kapcsolatainkról - több birtokos, több birtok - beszélgettünk, aztán apám felajánlotta, hogy lecsúszhatok vele szánkón. Ültem előtte, úgy vigyorogtam, hogy még a fogam is lefagyott, és arra az egy percre megint minden oké volt.

"This was a story about a girl who could find infinite beauty in anything, any little thing, and even love the person she was trapped with. And i told myself this story until it became true. Now, did doing this help me escape a wasted life? Or did it blind me so I didn't want to escape it? I don't know, but either way I was the one telling my own story..."

Penelope in The Brothers Bloom.

Voltam Olinkáéknál is, Peter Zsunior egyre viccesebb most, hogy két nyelven beszél összevissza. Ráadásul kicsit kezd hasonlítani az Apafejben a kisgyerekre, Julianre, főleg ahogy az apjára nézett kissé megemelt állal, és azt mondta neki: Mi van?

Oli racionalitására is vágytam. Kicsit. Igazából senkinek a véleményére nem vagyok kiváncsi, mert mindenki érezhetően a saját nyűgén keresztül szűri a dolgaimat, talán Fontos Ember az egyetlen, aki nem szól bele semmibe, szerinte hagyni kell az inkubátorban a dolgokat (személyeket, érzéseket, történéseket), és nézni, hogy mi történik. De Olit meg ismerem annyira, és ő ismer annyira, hogy visszaszűrjem az ő dolgaiból az én dolgaimnak a.... Szóval Oli csak drukkol nekem. Mondott ezt-azt, és bár odafigyeltem, hogy ne figyeljek oda annyira (szűrő, érted), napok óta visszhangoznak a fejemben ilyen mondattöredékek, hogy "ez csak egy illúzió", meg hogy "sajnos nagyon úgy néz ki, hogy ismeri ezeknek a kapcsolatoknak a koreográfiáját".

Egyébként nem vagyok olyan szarul, mint amilyen hangulatúra ezek a bejegyzések sikerülnek. Kedélyes vagyok, nyugodt, sőt vidám - csak épp nem áramlik úgy a csí mint a kurvaanyja.

- Hablány vagyok, hablány vagyok - mondja Lilla, miután mindkét lábát bedugta a nadrág egy szárába, és a földön hempergőizk.

- A te cicid milyen? - kérdezi tőlem.
- Hogyhogy milyen...?
- Van benne tej, azt szopizza a kisbaba?
- De nekem nincs kisbabám.
- De van! A hasadban.
- Tényleg?
- Na és kisfiú vagy kislány?
- Kislány.
- És hogy fogják hívni?
- Loenzor - Lorenzo egy olasz-magyar kisfiú nyárról.
- Nagyon szép név, de fiúnév, ez nem jó.
- Akkor... legyen másik Loenzor.
- Gyönyörű lánynév: Kovács Másik Loenzor.
- Igen.

Szembekocsma? Ugyanmár... Na ez lesz a szép.

Harminc-nulla, nulla-száz, nulla-száz, nulla-száz, tíz-száz, harminc-száz, harminc-ötven, ötven-ötven, ötven-nyolcvan, hatvan-negyven, ötven-ötven, semmi-semmi, negyven-hatvan, hatvan-negyven, semmi-semmi, hatvan-kilencven, ötven-ötven, negyven-hetven, ésatöbbi....

Az egyik percben még ülök az autóban, egész helyesnek - olyan vagány helyesnek - gondolom magam, ahogy ülök smink nélkül, pulcsiban, kötött sapkában, aztán kicsit később a metró ablakában visszaverődve egészen rondának látom az arcom, sápadt vagyok és túl sötét a szemüvegem kerete. A narrátor meg dőlt betűkkel jelöli a megnyomandó szavakat a fejemben. Pedig csak annyi történt, hogy megint elhelyeztem egy igazán frappáns beszólást az amúgy remek este végén, igazán utálom ezt magamban. Hogy azt gondolom magamról, hogy elmondom, mi van, ezzel szemben nem, csak mosolygok, aztán a legváratlanabb pillanatban, amikor már nem lehet védekezni, amikor már nem lehet utána kimosolyogni, arcba vágom a vasajtót. Pedig csak egy pár rövid szó volt... Elcseszek mindent. De közben azt mondogatom magamban, hogy hát akkor az van megírva, hogy mindnek el kell csesződnie.

Közkívánatra: a hajamról fogok írni. Na jó, nem. A macskákról. Szóval a terv az volt, hogy kitelepítem Bobót a szülői házba, és miután Szumba ráébred, hogy ő a főnök a háznál, újra összeeresztem őket, és bár lesz némi utcai harc, de talán visszaáll a rend. Vagyis Szumba nem szarik a kádba a továbbiakban. (Már mindent megpróbáltam előzőleg, dupla alom satöbbi, de semmi eredemény.) Elvittem hát Bobót, aki elég hamar beilleszkedett, még Lillával is jó viszonyba kerültek - ez Szumbával anno nem jött össze -, Lilla gyakran olvasgatott könyvet a cicának. Bobó kikerekedett, szőre fényes, kedélye kiváló. Ezzel szemben nekem úgy alakult az életem egy pár hétre, hogy sokat nem voltam otthon, emiatt Szumba ugyanolyan hülye maradt, sőt. Ezért kértem anyutól még egy kis türelmet - ő ugyanis annyira nem rajongója a kisebbik bolond macskának. Aztán megint alakult az élet, megint voltam eleget otthon, Szumba megnormálosult, áramlott a csí, mint a kurvaanyja. Ideálisnak tünt ez így, apu azt javasolta, felejtsem ott a kiscicát, mert jól van ott. Úgyhogy ott is felejtettem. Az kicsit zavar, hogy egyelőre amikor meglát, laposkúszásban elmenekül, de hát nagyon okos. (Okosak ezek mind.) Annak idején, amikor orvoshoz hurcoltam folyton, megtanulta, hogy a cipőben közelítő Zsuzsi nem jelent jót. Ezt  a mostanit betudom annak, hogy nem akarja, hogy elvigyem. Nem, nem utál.

Asszem most jönni fog egy olyan kevésbé jó rész. De aztán megint jó lesz. Biztos kell ez nekem megint valamiért. Pedig most úgy érzem, viszamennék az időben, és másképp csinálnék dolgokat. Nem volt még ilyen. Lehetne egyszer már minden igen-nem. De az élet nem bináris. Az egyik nem kér lapot tizenhétre, valahol megértem, a másiknak meg az kell, ami nincs. Én meg... hát nem tudom. Nem tudom, nem tudom, nem tudom... hát ez nem csak nekem lesz rossz.