Lilla elmondta, hogy az új kisautókat a központból kapta. Elmondta, hogy beteg - nem beteg -, köhög, és fáj a torka, bár már nem is beteg, csak egy kicsit szörcsög. Aztán mesélt a Csillagszerű juhászról is.

A minap meg kiszólt a troli ablakán: Bácsi, nekem van anyám!

- Mi ez Panka?
- Egy csingele.
- És miért vannak ezek a csilingelős részei betekerve papírba?
- Hogy ne csömpöröljön.
- Értem, szóval, hogy nem csömpöröljön a csingele.
- Aham!

Zsuzsa, maga meg tudja oldani, mert magának meg vannak az eszközei. Ezt mondta egyszer a pszichó, nem sokkal azelőtt, hogy utoljára voltam nála. Jó régen volt. Ezt mondogatom most. Zsuzsa - így szólítom magam, kicsit mély hangon, és magázódom is magammal. Meg a másikat is hozzáteszem, amit igen gyakran mondott, hogy nincs döntési helyzet. Ezt akkor kell mondanom magamnak figyelmeztetőleg, amikor csak gondolkozom, gondolkozom, gondolkozom, miközben lehet tudni, hogy nem lesz a gondolkozásnak értelmes eredménye, nem is kell, hogy legyen neki, csak beszív az agyalás-spirál, aztán a spirál alján - az örvény közepén esetleg? - mindig megszületik jóbarátom, a szorongás. Pedig Nincs Döntési Helyzet. Érdekes módon most nem szorongok. Vagy nem is érdekes - az eszközeim, ugye -, de mindenképp örömteli. Pedig szoronghatnék, egy meghatározó valami miatt, de mégse. Rágódok a múlton, csalódott is vagyok néha, zokogok, ha úgy adódik, kétségbesettséget is érzek, félek is vadul bizonyos lehetőségektől, nem tudok pozitívan gondolkodni, emiatt aztán ideges vagyok, hogy bevonzom (áh, imádom ezt a szót) azt, amitől félek, de hát ha egyszer voltam már ebben az utcában, értsd meg, nem hazudhatom magamnak azt, hogy ez most más... De nem szorongok. Jó kedvem van. Le vagyok fogyva. Szép a hajam. Szeretek és szeretve vagyok. Vannak terveim rövid, közép és hosszú távra. Veszek ennivalót, ruhát, könyvet, szemfesték-alapozót. (Ez egy létező termék, elárulom.) Jövök megyek, dolgozom, olvasok, eszem, döntéseket hozok, amikor kell. Sorba rakom a feladataimat, eldöntöm, mi a fontosabb, eldöntöm, hogy mit írunk annak az ügyfélnek, vagy hogy megcsinálunk-e valamit vagy nem. Így vagy úgy. Eldöntöm, hogy befessem-e az egész hajam vagy csak a hajtövemet. Körtét vegyek-e vagy ananászt. Kikódoltassam a telefonom vagy vegyek újat. Aztán, ha úgy tetszik, nem döntök. Salátán eszem és nutellás zsömlét. Üdvözlöm Zsuzsa. Hogy? Egy időpontot november végére? Hát persze.

A persze finnül segget jelent.

- Volt az a nagyon rossz film, na arról kellett volna kimenni. Várjál már, mondd már... Hogy hívják a J-Lo férjét? Vagy majdnem férjét.
- Ben Affleck?
- És annak a haverját?
- Matt Damon.
- Na a Matt Damon ment a sivatagban.
- Gerry?
- Igen! Na az rémes volt.

Szörnyű öregasszony leszek...

Amikor egy 1 méteres fekszik melletted feléd fordulva, - kérve, hogy még maradj - közli, hogy "anya, nyugodtan hunyd be a szemed, és aludj még egy percet, én felébresztelek", majd letelvén, finoman végigsimít a 3 évesnyi puha kezével az arcodon, és közben azt mondja, "jól van, drága kedvesem, most már mehetsz", akkor sírni kell vagy nevetni? :)

Azon a szombat délutánon, ami azt a bizonyos meghatározó, egyben kellemetlen szar estét követte, szóval azon a délutánon nem nagyon akartam semmit csinálni. Szándékoztam a szüleim lakásának úgyneveztt kisszobájában alvást színlelni egészen addig, amíg Lilla be nem jön, és közli, hogy ébresztő, Zsuzsi, vedd fel a gyűrűidet és a szemüvegedet, aztán lehetett volna üldögélni a játszótéren, ahol mindig ott az igazság. De hívott Fontos Ember, hogy vanegyesküvőazétteremben, nincsen animátormoderátor, gyerekekjönnek, gyerelégyszigyere, van minden, hurkapálcika, minden tényleg. Gyerektől nem tartok, moderálástól nem tartok, barkácsolás is oké - de kedvem semmi nem volt. Viszont a barátság az barátság, illetőleg ugye ki kell mozdulni, illetőleg nem gondolkodni sokat. (Popzenét meg főleg nem hallgatni.) 

Odamentem, minden stimmelt, kiegészítő infóként: ja, a gyerekek angolok, és nem tudni hány évesek. (- Egyszer jól megszívtuk ilyen kamaszokkal, azokkal nem lehet csinálni semmit - mondta alkalmi munkaadóm, egyben barátom, aki tudja, mivel lehet megnyugtatni engem válságos órákon.) Reménykedve kipakoltam a lenti részen a szőnyegeket, festéket, rajzlapokat, színes hajtógatópapírokat, társasjátékot, kártyát, egész kisgyereknek való készségfejlesztő játékokat, gyurmát, zsírkrétát, ceruzát, kifestőt, egyéb, éspedig. Majd megjöttek a gyermekek. Hat darab. Legkisebb hét, legnagyobb tíz éves. Két fiú, négy lány. Lányok talpig koszorúslányok. Négy lányból kettő angol. Angolok nem beszéltek magyarul, magyarok nem beszéltek angolul. Játszani pediglen nem akartak semmivel.

Oké, egy unót azért lenyomtunk, közben az egyik fiú karatézott, a másik visszahúzódva figyelte, mire remek pedagógiai érzékkel megkérdeztem, nem akar-e hajtogatni. Akart, innentől kezdve mindenki repülőt hajtogatott, a fiúk pedig azt játszották, hogyan tudják eltalálni a fenekemet minél hegyesebben - korán kezdik. Az viszont hamar kiderült számomra - emlékezhettem volna -, hogy ebben a korban nem kellenek a tárgyak a játékhoz, az igazi szórakozás a visítva rohangálás, esetleg a nemek és/vagy testvérek közötti verekedés. Mindeközben felváltva üvöltöttem két nyelven, hogy ne a szemére célozz, hol a cipőd, ne mássz föl a falra. (- Te ovónő vagy? - kérdezte meg az egyik lagzi-résztvevő, ezek szerint hitelesen animáltam.) Közben a nagyobbik angol lány, aki amúgy különösen aranyos volt, folyamatosan okoskodott, hogy mi Angliában sose vagyunk ilyen durvák, mi Angliában széttépjük a fiúk repülőit, meg ilyeneket. Illetve játékokat próbált nekem magyarázni, de mivel az én angolom a mortgage, responsible lending, develop and implement tárgykörében mozog, nem vagyok otthon a gügye fiúkra alkalmazott huszonhat jelzőben, se a hatféle bújócska mókás elnevezésében. De még így is el volt bűvölve, hogy egyszerre beszélek két nyelvet, bárcsak ő tudna magyarul.

A nagyobbik magyar lány - aki előzőleg közölte, hogy csak ő koszorúslány, a többiek igazából nem - olyanokkal szórakoztatott fordítási tárgykörben, hogy kérdezzem meg Amyt, hogy hogy van az angolul, hogy állat, hiába magyaráztam neki, hogy ez értelmetlen faladat, nem tágított, szerencsére Amynek volt humorérzéke.
- She wants me to ask you how you say animal in English.
- Hm... animal...?

Aztán egy adott időpillanatban összeverekedett két ellenkező nemű unokatestvér, ami nem lett volna baj, ha nem szállt volna be a dologba a fiú kishúga egy nagy ütéssel, amit a fiú egy még annál is nagyobbal viszonzott. Ekkor a lány drámaian sírni kezdtett, a fiú még jobban - leginkább az őt ért méltánytalanságon, hogy a lányt vígasztalják a többiek, amikor ő volt az áldozat. Elvonult duzzogni egy egész távoli sarokba, ahova csak jó negyedóra múlva mentem utána. Magas hangon méltatlankodott, még hüppögve, az arca csupa könny, hogy ő nem érti, hogy tud a tesója ilyen abszolúte hülye lenni, és hogy az egész azért van, mert ő (mármint a lány) kenpózik egy éve, és azt hiszi, mindenkinél erősebb, bezzeg ő - aki vív -, ha a kardjával egyszer igazán elintézné, akkor igazán el lenne intézve, de csak annyira, hogy intenzív osztályra kerüljön... Kicsit eldumáltunk róla, hogy ez azért túlzás, hogy ez végülis normális, hogy ez azért butaság, a lényeg, hogy az est hátralevő részében már nem volt verekedés.

Aztán amikor már annyira összehaverkodtunk, hogy a lányok közölték, hogy szép a fülem, vagyis a fülbevalóim, még sose láttak ennyit, akkor leléphettem - ez kábé öt órával azután volt, hogy megérkeztek, csak érzékeltetésül. Egyszerre volt borzalmas és csodálatos, arra mindenképpen jó volt, hogy abszolúte kiégette az agyamat. És azóta a szomorkodás is kicsit másmilyen lett.

Szerintem az egzisztencialista szabadság nem más mint: megvan a szuverén jogunk ahhoz, hogy a boldogságunk érdekében "cseberből vederbe" essünk. Hát igen. (Innen: innerempire.freeblog.hu.