- Mit csinál a néni?

A tévében Simply Red.

- Mi fáj a bácsinak?

A tévében Cseh Tamás énekel átéléssel.

- Az élet fáj neki, Lillus, az élet.

- Mit csinál a bácsi?

1980-as felvétel. Azóta hogy megöregedett, egész hasonlít apámra. (Nagypapa a legcukibb. A nagymama is cuki, de a nagypapa a legcukibb.)

- Régen is hasonlított - mondja nagypapa, és igaza van.

Egyébként ezen a héten minden jó volt, még az is, ami máskor idegesítő. Itt voltak a kis blogger-barátnőim ruhákat válogatni, kint szokásosan ment a hangos zene, de a lányokkal hangoskodva dohányoztunk kint a fél négyzetméteres erkélyen hatan. Mindenki boldog volt a tucatnyi ruhával, és nagyon sokat röhögtünk. ("Akarjátok, hogy úgy nézzek ki, mint Angela Merkel?" Többet sajnos nem írhatok, legyen elég annyi, hogy mindenki gyönyőrű, de ami fontosabb: mindenki drámai egy kicsit, durván jó ruhatalálatok voltak. Rajtam meg jól áll minden, ami királynői...) Ezen a héten pillanatok voltak - elvileg mindig pillanatok vannak, apró boldogságok, de ennyi ritkán.

Volt az a konkrét pillanat ma, amikor rájöttem, hogy vannak hosszú távú céljaim. Utolsó ilyesmim az egyetem alatt volt: hogy befejezem. De ez kábé olyan terv, mint ha a Duna elhatározná, hogy Csepel felé folyik. (Mármint a Duna ezt a Margit szigetnél határozza el ebben a remek hasonlatban, nem a Fekete tengernél.) Vagy az is élénken él bennem, ahogy ránéztem valakire, az összes hülységével, és abban a pillanatban átéreztem, hogy minden dolog ellenére minden mennyire jól van. Aztán vacsorára megettem egy fél doboz karamelfagyit, és hazafele jövet belém nyilallt, hogy milyen szuper, hogy nem vagyok sovány. De asszem az volt a legjobb pár perc a héten, amikor a szüleimnél voltam, vihar közeledett, már szemerkélt az eső, hívtam egy taxit, anyukám pedig valami miatt megvárta velem lent a kapuban. Kicsit álldogáltunk csendben, aztán kis semmiségekről dumáltunk, például a futórózsáról, majd megjött a taxi, én elindultam, és tudtam, hogy anyu megnyomja nekem befele menet a kapunyitót anélkül, hogy kérném.

Ablakok nyitva, csönd. Azt hiszem, két éve nem volt olyan, hogy este csönd lett volna. Összepakoltak, elmentek. Nyilván jön az új bérlő, talán már holnap, de most egy napig élvezem ezt, mint egy éppen jó hőmérsékletű habfürdőt.

A szembekocsma ma hajnali fél ötig volt nyitva. Állítólag, én ugyanis nem tudom, mert aludtam (!). Viszont kicsit mérgesedik a helyzet, elindult a fenyegetőzés, keménykedés részükről. Ez nem valami kellemes érzés, de várható volt, hogy ilyen is lesz. Próbálok nem foglalkozni ezzel, mutatok inkább kacsát. A Városligeti fasoron bandáztak, ennél még közelebb lehetett menni hozzájuk:

Urbánus este volt. Kozmetikus után - már eleve - találkoztunk Zinoval az Oktogonon. Először kellett vennem egy bokazoknit - igazából bokafixet, mert a zokni az zokni, a fix meg csipkés. (Tényleg ezt kérdezte, hogy most akkor bokazoknit vagy bokafixet szeretnék. Én meg olyan vevő vagyok, aki megkérdezi, hogy mi a különbség.) Aztán lehetett fagyit enni a Körúton, aztán kellett venni porszívózsákot a Media Marktban, és ha már ott voltunk, néztünk tévét. Mármint vásárlási célból. Megint aranyos vevő voltam - odajött ugyanis egy eladó, ami egész szokatlan. Ha már így alakult, megkérdeztem, hogy a tucatnyi, egyformának látszó tévé között az árkülönbség mivel magyarázható. Mondjuk akkor már nam hallatszottam aranyosnak, amikor a legtöbb dologra (több digitális bemenet, fejhallgató, jó felbontás monitornak való használathoz, vagy játékhoz) sorra mondtam, hogy "na, az pont nem érdekel". De azán rájött, hogy nem bunkó vagyok, csak tényleg egy amolyan tévét szeretnék, úgynevezett tévénézésre. Nem érdekel, hogy a teletextet ki lehet rakni egy külön ablakba. (Hm?)

Aztán tovább urbánuskodtunk, ültünk a Westend középső bejáratánál, hátunk mögött a Váci út zaja, és néztük a szökőkutat. Igazából csak pihenni ültünk le, mert terveztünk elsétálni a Gödörig, úgyhogy elindultunk, előtte urbánusan pisiltünk a plázában. Útközben vettünk dobozos sört, és amikor összefutottunk egy bloggerrel - mert ez egy ilyen kis város -, azzal üdvözöltem, hogy amúgy sose iszom utcán sört. Valójában egyszer már ittam, amikor anno Susie-val mentünk a brazil-magyart nézni, ahol találkoztam Jóemberrel és belezúgtam, de ez egy másik történet.

Később letettük magunkat az Erzsébet téren, megismerkedtünk egy Gergő nevű sráccal, adtunk neki cigit, szerinte a jó emberek elnyerik jutalmukat, úgyhogy felajánlott nekünk különböző nagy fesztiválokon egy adatg sült húst vagy kolbászt, mert ő ilyen helyeken dolgozik a nyáron. Végül magunkra maradtunk, chemistryről, barátságokról, istenről (Istenről) és az univerzumról (Univerzumról) beszélgettünk. Áramlott a csí, mint a kurvaannya.

- Anya, én jó gyerek vagyok. Örüljél neki!

Lilla tudja, hogy most Bajnai Gordon a miniszterelnök, és azt is, hogy előtte a Gyurcsány Ferenc volt. Azt is tudja, hogy az amerikai elnök a Barack Obama bácsi. Tudja a hónapok neveit, és hogy melyik családtagnak melyik hónapban van a szülinapja. És dumál. Megállás nélkül. A minap ment a híradó, ő meg beleszőtte a gyurmázásba az ismerős szakavakat. (Itt persze nem feltétlenül egyszerű dolgokra kell gondolni, például alig tudott beszélni, amikor időjárást jelentett hadonászva azzal, hogy "éjszaka észak, észak-kelet".)
- Nem mesélek a Bajnai Gordonról. Inkább beteszem ide a gyurmát. Így. És nem mondok a Bajnai Gordonról semmit.