Na végre ettem olyan biochef kaját, ami borzalmas volt! Ez a Tárkonyos búzahústokány zöldséges burgonyapürével olyasformán volt undorító, mint a szalontüdő, amit pont azért nem eszem meg, mert olyasformán undorító, mint talán a pacal, amit még nem ettem. (Szalontüdő, kocsonya, paradicsomos káposzta - ételek, amiket már ettem, és a jövőben nem eszem semmiképen.) Illetve ettem egy zöldséglevest is, ami nekem, húsevőnek túl zöldséges volt, de zöldségleveshez mérten nem elég zöldésgízű, mert a répa talán túl zsenge volt. (Érted...) Másnap persze ennek örültem, mert volt egy répasaláta, amihez egy kis pirított hagymát kevertek, ezért vagy sem, nem volt olyan vad répaíze. Másik meglepetés, hogy a brownie a fogyókúrás menü vacsora része volt, ez derült ki, mikor utólag ellenőriztem a kalóriákat. Muszáj volt, mert akkora adagot hoztak, amit otthon se szednék magamnak, pedig... Volt egy igen érdekes étel is a menüben: Narancsos olíva saláta kecskesajttal, ezt a tudatalattim sajnos egy olyan hűtőben felejtette, ami egy másik épületben található. Trénerpárom fogyasztotta el, visszajelzést még nem kaptam róla. Amúgy egy csírás répa salátát is bent felejtettem a minap, a szervezetem ellenkezik a salátafogyasztás ellen. Aztán hazavittem, a pasim jó étvággyal egész sokat falt be belőle - ezt nem gondoltam volna...

Ezen a héten végre sikerült olyan kajákat választanom, amik nem ülnek bele a gyomromba mint a beton, viszont azért tartalmaznak némi kalóriát. Ilyen volt a Hajdina palacsinta bazsalikomos paradicsommal és ruccolás zöldsalátával, amit két részletben ettem meg, és valahogy az a fajta étel volt, amitől egész délután jól éreztem magam. Ha nem elég a kalória, akkor az történik, hogy este (éjjel) muszáj ennem egy kis parasztkenyeret sajttal. Ami érdekes, hogy gyakorlatilag egész héten nem eszem húst, és este se vágyom rá. Hét közben elszokom a húsevéstől. Hétvégén pótlom klasszik rántotthúsok formájában.

Sajnos nem tanultam múlt heti hibámból, és mára búzahúsragut rendeltem. Lehet, hogy nem lesz olyan rossz. Az imént bezabáltam a mai desszertet - krumpligombócok szilvalekvárral -, úgyhogy most jól vagyok.

Egyébként pedig nyugdíjas terrorista asszertív vagyok: a műtétem után fölállíttattam fiatalembereket a buszon. (Nem szólítottam őket fiatalembernek, de nem sok kell már hozzá.) És én én-üzenetekben kommunikálok, ha valakinek ez nem tűnt volna fel. (Hahaha.) Régen még azt mondtam: hülye vagy. Aztán azt: szerintem hülye vagy. Aztán azt: bánt, amikor hülye vagy. Most meg olyanokat mondok, hogy tudod, amikor ezt mondod, azt érzem... És egész sokat tudok arról beszélni, hogy mit érzek. És jó esetben tényleg nem lehet erre mit mondani, legfeljebb bocsánatot kérni. Még jobb esetben azt mondani, hogy "á, ez hülyeség". Arra meg azt lehet kiabálni, hogy basszus, szerinted hülyeség, de szerintem nem, és különben is hülye vagy! Apropó az én hajam ki lesz világosíttatva hamarosan, ha valakit érdekel.

Are you often here?
Where d'you like to go?
And can I come?

Tök jó, hogy isolde elégedett a testsúlyával, mert én is elégedett vagyok az ő testsúlyával, és a mi testsúlyunk igen hasonló. Nemrégiben, amikor kirándulással egybekötött macskafejen pálinkaegyensúlyozást tartottunk, követeltük a többi jelenlévőktől, hogy mondjanak véleményt fenekünk egyforma méretéről, de csak annyit voltak hajlandók mondani, hogy "más" - ami nyilván azt jelenti, hogy az enyém nagyobb. (L. annyit mondott, hogy "gyönyörű", de szerintem azt nem a fenekünkre mondta, hanem a kocsibeállón történő végigriszálásunkra.)

Egy tréning alkalmával minden nőt arra kértem, hogy mondja meg hány centi és hány kiló, mert mindenki tök jól nézett ki, ellenben mindenki siránkozott, hogy kövér, viszont mindenki arányosan kövérebb volt mint én, úgyhogy nem vagyok kövér. (Igazából kövér vagyok.) És az orrom tegnap belelógott egy fényképbe. (Pont belemásztam? Nem, csak az orrod lógott bele. Haha, nagyon vicces. De tényleg, nézd! És tényleg.)

De beszéljünk inkább a tréningekről. Évente tartok egy pár kétnapos tréninget egy Zsuzsi nevű lánnyal - viccesen csináltunk magunknak mindketten Zsu-kitűzőt, hogy meg tudjanak minket különböztetni, aztán véletlenül magunkon hagytuk. Olyan jól sikerült, mint még soha, már az első nap délutántól folyamatosan arcba dícsértek minket, a második nap végén pedig már endorfin-túltengésem volt a sok pozitív visszajelzéstől Pedig a megelőző napon mindig utáljuk, és nincs kedvünk, és izgulunk. Aztán egyszerre minden ott van, csak figyelni kell, és ülnek a poénok, mint egy jól megírt, de spontánnak látszó stand-up comedyben. Volt egy olyan helyes, kockásinges-féle srác, jó közönség volt, Ó mennyire szeretem magam két napig szellemesnek és intelligensnek érezni. Még ha kövér is vagyok....

People say: "Can you do jokes about cancer?" My mother died of cancer, so I'm not going to do a joke that takes the mickey out of someone who has cancer. But you can go in and talk about how it affects us. In that sense you can talk about anything - even death. Eddie Izzard egy interjú során. Gyakran foglalkoztat, hogy mindennel lehet-e viccelni. Így lehet.

Macskafronton javult a helyzet, mert bizonyos illető katalizálta az összeszokási folyamatot. Igazából ezt nem tudtam, de amikor hazaértem, két macska sündörgött a lábamnál kajáért haldokolva, ami rég nem tapasztalt jelenség volt a konyhában. Később hívott bizonyos illető, hogy érdeklődne, a cicák hogy vannak. Aztán tájékoztatott, hogy tárgynapon, amint magára maradt a macskákkal, tervet kovácsolt az összeszoktatásra. A terv filozófiai lényege az volt, hogy közös ellenségképet kell a csoporttagokban kiépíteni, ezzel növelve a kohéziót. Magvalósítása pedig aképp zajlott, hogy bizonyos illető bekergette mindkét macskát a konyhaszekrény alá - ahol amúgy bujdokolni szoktak veszély esetén -, majd a maradék kihallatszó egymásra fújást is elhalgattatta egy kis ajtóra csapkodással. Szóval ott kussoltak szépen összezárva, és mire hazaértem, nagyjából ki voltak békülve.

Az első héten fogytam másfél kilót, de nem írtam le, hogy el ne pénecoljam, mégis sikerült... Talán az volt a baj, hogy a második héten csupa lencséset ettem, az meg ugye nem a legdiétásabb. Ha már lencse, akkor beszéljünk a lencsés-zöldséges tejfölös burgonyapitéről. (Ez kb. egy felnőtt ember napi energiaszükségletét fedezné szerintem.) Szóval a pasim szerint benyalós lett az első biochef elemzés, de mit tegyünk, ha tényleg sóhajtoztam a boldogságtól evés közben. De hogy legyen egy kis negatívum is: említett étel úgy nézett ki, mintha valaki már megette, majd kihányta volna. Viszont isteni volt, meg is ettem az egészet, majd a nap hátralevő részében félálomban emésztettem. Beton egy kaja volt. (A mostani hétre már olyan kajákat rendeltem, amikben kevesebb a kalória.)

Még egy hibát elkövettem a hét során: bár az "extra pácolt kecskesajt olívás cipóval" című étel saláta részéből kiszedtem az újhagymát, a finom szeletekre vágott sok gerezd fokhagymát nem. Irtó finom volt, de kollégákra nem leheltem aznap. Aztán volt még nyitrai tönkölybúzahús zöldborsóraguval. Ebben a zölborsó olyan zöld volt, hogy megcsodálta az emelet. A búzahúsnak meg utána néztem a neten, tessék, ez az. Szokásos egy darab uncsi étel a héten: gabonalepény serpenyős burgonyával és káposztasalátával. Szerencsére ellensúlyozta egy ezer kalóriás mazsolás répasüti. Volt még egy kis extra kecskekőrözött hagymás zsemlével - nem tudom, konkrétan mitől extra, mindenesetre extrafinom volt -, amit másnap reggel ettem meg, mert még maradt az előző napi búzahúsból aznapra, plusz a kőrözötthöz is volt saláta, szóval elcsúsztam - ami azt mutatja, hogy kiadósak voltak a kaják. Ezen a héten csak azt eszem, amit küldenek, spéci diéta. Meg két liter vizet. Meg zöldteát. Meg egy kis tejeskávét. Meg egy kis kekszet...

Honnan tudta vajon alie-ék cicája, hogy én vagyok a macskás néni? Azt mondjuk nem sejthette, hogy nem sokkal később egy kis metszett talpas pohárnyi szilvapálinkát fogok egyensúlyozni a fején. Nem állt meg, elárulom.

Mozgalmas hétvége volt. Pénteken az érettségi találkozón bunkó módon nem mentem tovább bulizni, mondván hogy csak mert a kétgyerekes anyukáknak biztos nagy dolog pénteken bulizni, de én fáradt vagyok. Persze nem aludtam jól, a két macska a fejem fölött küzdött. Szumba ugyanis végre előjött a szekrény alól, ahonnan addig sakkban tartotta a világot. Szombaton palacsintát sütötem anyukámmal - nem is emlékszem, mikor beszélgettünk kettesben utoljára. Utána jött a kirándulós, ivós, evős, nevetős, macska fején pálinka elhelyezős délután. Vasárnap csaptelepet vettem, ehhez el kellett zarándokolnom az IKEA árukiadójába a halálba. Bosszúból vettem kis páfrányokat! Rohadjanak meg... Nem a páfrányok. Ma reggel a macskák hányásban versenyeztek, azt hiszem, javul a helyzet. Not. Ezek vannak.

Carol Connelly: Why can't I have a normal boyfriend? Just a regular boyfriend, one that doesn't go nuts on me!
Beverly Connelly: Everybody wants that, dear. It doesn't exist.

Innen

Lilla azt is bemutatta, milyen ügyesen tud kommunikálni Szumbával. Már nem csak fújni tud tökéletesen - majd azon röhög, hogy a Szumba visszafúj -, hanem azt a mélyről jövő nyávogásból alakuló morgást is tudja utánozni. Szumbát annyira már nem idegesítette tegnap, lassan rájött, hogy Lilla gyengébb ellenfél, szóval veszélybe került például a cumi is egy ponton, amikor a macska kiverte a szájából.

Úgyhogy este végre hazavittem a kis Bobókájához, hogy majd mennyire fognak örülni egymásnak. Ehhez képest, ahogy kiugrott a dobozból egymásnak estek, és életre halálra kezdtek küzdeni. Úgyhogy most szoktathatom össze a jóbarátokat. Jelenleg két szobában van két normális macskám, esznek, dörgölőznek, dorombolnak - gondolom, ezzel akarják elérni, hogy kidobjam a másikat -, csak össze nem lehet őket engedni. Szuper.

Egy egyszerű alany-állítmányos mondatban összefoglalva tapasztalataimat az eheti biochef kajával kapcsolatban: minden nagyon finom volt. Minden másmilyen ízű volt ugyan, mint eredetileg gondoltam, és néhányra azt mondanám, hogy felejthető, de a legtöbb nagyon érdekes volt - ha másért nem, azért érdemes kipróbálni. Pédául a meghökkentő nevű parajos lencseleves annyira ízlett, hogy folyamatosan sóhajtoznom kellett közben.

Vagy vegyük a mai menüt: kecskesajt krémmel töltött palacsinta szójavirslivel és pirított zöldségekkel. Már éppen fogalmaztam valami vicceset Isolde / Kőhalmi Zoli mintájára, hogy "a tv paprika indokolatlan használata", mert a dobozon írva volt, szerintem viszont semmilyen kajába nem illik, de szerencsére végül nem is volt benne - vagy nem éreztem. A tányéron vadul elkülönültek egymástól az egységek, nem is értettem, hogyan lehet ezeket így együtt, gondoltam talán a biokaja névgenerátor csóválja is a kutyát, és amit kidob a generátor, azt főzik meg, lesz ami lesz. De evéshez látván rájöttem, hogy ezek mégis jók így együtt tényleg, a kecskesajtos tönkölypalacsinta pedig - hogy hangzik ez is, te jó ég - igazán frankó volt. A harmadik dolog, amitől fölsikoltottam gyönyörömben: a kecskesajtos zöldsaláta. Kis jégsaláta (olyan, aminek íze van), ruccola, kecskesajt, kis oliva. Örülök, hogy a jövőhétre is sok kecskesajtosat rendeltem.

Tanulságok. 1. Nem minden arany, ami kókusz - a kókuszos daralepény uncsi volt. Viszont érezni lehett benne a méz ízét, amivel készült, és az jót tett neki. 2. A zeller és a karalábé tud finom is lenni. 3. A grillezés nem feltétlenül jelent baromi sok olajon történő szétszottyasztást. 4. Nem kell mindenképpen hús az ebédbe. A zöldségekkel pirított tofu kesudióval, szójás chili mártással például elsőre köretnek nézett ki, ami mellé elfért volna egy rántotthús, de végül egész napra jóllaktam tőle. Mondjuk maga a kaja nem volt a legjobb választás, mert paprika volt benne, a chilis szója meg széjjelmarta a számat (illetve kétszer csípett). Értem én, hogy a tofu mellé kell valami íz, de ez azért durva volt. (A tofu semmilyen, a tofuhoz kell valami durva - énekelhetünk belőle sanzont.)

Egy kínos dolog volt csak: az állandó "Te meg mi a szart eszel?" kérdezgetés. De elmagyaráztam, aztán áradoztam, és akkor megnyugodott a nép. És másnap kevesebb gyanakvással kérdezte meg ugyanezt.

Összefoglalom a szembekocsmával kapcsolatos fejleményeket, ezzel szeretnék pontot tenni az egy hete tartó mardosó idegeskedésemre. Erre való a blog nem? Szóval egy olyan éjjel után, amikor fél kettőig nem szűnt a jókedv, és nem tudtam aludni, írtam egy kedves hangú levelet nekik. (Grafomániás vagyok, örököltem.) Fél oldal lett, csak annyi, amit tavaly megbeszéltünk, hogy vonuljanak a zárt részre zárórakor. Kitaláltam, hogy aláíratom a lakógyűlésen. Mert ez nem mehet így tovább, mármint nem az, hogy ők hülyére vesznek, hanem, hogy én csak fortyogok magamban, de nem csinálok semmit. Kussolsz vagy cselekszel. Följelenteni nem akarom őket, valami miatt ezt a konfliktust egyszerűen még mindeig nem tudom vállalni. Csak tudnom kellett, hogy én vagyok-e az egyedüli idióta, mert ha igen, akkor mégis folytatom a pszichóhoz járást. Szóval úgy vittem le a lakókhoz, hogy ha tíznél többen aláírják, akkor oda is adom. Erre aláírták tizenöten, pedig közben már kezdtem cikinek érezni - klasszikusan tudok szorongani mindenen, és mindennek az ellenkezőjén is.

Szóval a sikeren felbuzdulva - meg annak örömére, hogy egészen hihetetlen módon csak egy órás volt a lakógyűlés - körbejártam a szomszédos házak utcafronti lakóit is. Azt hittem gyorsan végzek, de gyakorlatilag aki ajtót nyitott, mindenkiből ömleni kezdett a kétségbeesett idegbaj. Aki otthon volt, aláírta. Ezzel egyértelmű lett, hogy nem vagyok egyedül - bár nyilván egy fokkal nagyobb idióta vagyok az átlagnál -, valamint, hogy ezt a levelet bizony át kell adni. Annak tudatában, hogy egyes lakók állították: nem oly régen a kocsma tulaja a hátsó udvarban többedmagával megverte az egyik pultos gyereket.

Tegnap aztán összeszedtem magam, és lementem. Előadtam az előzményeket, odaadtam a levelet. Először kicsit kötekedett a tulaj - a levél úgy volt felépítve, hogy volt benne egy kis kitekintés meg én-üzenetek, azokat túlzónak tartotta, de mutogattam neki, hogy az amit kérünk szekciót nézze. Végül megértette a lényeget, miszerint más lakók is idegesek, valamint azzal is tisztában van, hogy igazából egy darab idióta is pont elég ahhoz, hogy bezárassa őt. Én kicsit menetegetőztem, hogy nyilván az átlagnál nagyobb idióta vagyok, ő viszont elismerően szólt arról, hogy én legalább lejövök, és elmondom, ha bajom van. Ő elmondta nekem a bírságolás szabályait, meg hogy kit kell kihívni éjjel, amit például nem is tudtam. Kicsit poénkodtunk. Kértem tőle szórólapokat, és megígértem, hogy ha betartják, amit kérünk, akkor hozok neki vendégeket, és én is fogok itt inni csapolt sört. Korsó Becks 250Ft, Borsodi 220Ft, nagyon jók az áraik, nyitva 11-től 11-ig, pénteken és szombaton 12-ig. Cím a szerkesztőségben. Ha valami akar velem találkozni, akkor elegendő, ha záróra után nem hajlandó hazamenni és hangoskodik és nekem rossz napom van - asszem ennyi -, és akkor lehet engem látni kint vicsorogni az erkélyen. Le ugyanis nem megyek többet szólni, ezt megígértem nekik. Tulaj azt is megértette, hogy ez mit jelent.

Mindeközben tulajné nagyon duzzogott a sörcsapnál. Pár nappal ezelőtt még jóban voltunk, mert vittem neki egy doboz bonbont, amiért a minap levették a basszust. És mondta - már akart keresni ezzel kapcsolatban -, hogy locsolóbál lesz húsvét szombaton, és hogy jöjjek el a párommal, meg hogy engedélyük van az önkormányzattól. Mondtam, hogy édes, hogy szólt, akkor inkább máshol alszom. Az mondjuk szintén érdekes kérdés, hogy annak a tíz embernek a kedvéért (akik amúgy nem vendégek, hanem az ő haverjaik) milyen alapon ad a nyócker önkormányzat ilyen engedélyt.

Főleg azon duzzogott, hogy miért kapcsolná ki a zenét tízkor, ha a vendég fogyaszt, és azt kéri, hogy hangosítsa fel kicsit. Neki engedélye van. Mondom neki, ilyen engdélyed nem lehet. Ő bemegy az önkrományzatba. (Lehet, hogy én is bemegyek valamikor, de ha nagyon szívóznak, keresek néhány ráérő, de még jó szellemi és fizikai állapotban lévő nyugdjías lakót, akik napi szinten hajlandóak lesznek ezzel tölteni az idejüket.) Meg hogy milyen kétszínűek az emberek, hogy aláírják ezt a levelet, miközben van köztük olyan, aki ide jár, és nem hajlandó hazamenni időben. És hogy közben engem meg szidnak a hátam mögött - hiszen miattam nem lehet szórakozni -, és hogy megmondja őszintén, hogy engem fasszopónak tartanak. Még nem fasszopóztak le a szónak ebben a nem szoros értelmében, még ilyen indirekt módon sem, de inkább finoman elengedtem a fülem mellett. Megbántani ilyennel nehéz, feldigesíteni szinte lehetetlen. Az ugyanis magam csinálom - tegyük hozzá, elég hatékonyan. (Amúgy is csak kb. három ember van a földön aki fel tud idegesíteni, de annak nagy részét is egyedül oldom meg.)

Inkább a tulajjal kommunikáltam, aki viszonylag hamar rájött, hogy nincs értelme érvelni, mert nem ezért vagyok itt, másrészt igazam van a jogaimat illetően, harmadrészt ez itt az utolsó jóindulat pillanata. Szóval csillapította asszonyt, majd normális hangulatban elváltunk. Asszony még sokáig hangosan duzzogott, felhallatszott. De nem zavart, a múló feszültség nyomán bealudtam a fotelban a Southparkra. Ideális.

Milyen érdekes pont a másik oldalon állni. Lásd második bekezdés. Amennyire tapasztaltam a szembekocsmával szemben (milyen szép) folytatott harcom során, nem nyugdíjasok ám a fő kiakadók, hanem a magamkorabeliek, akik egy héten mondjuk kétszer isznak sört valahol, a többi napokon meg nyugalomra vágynak. Marci bezzeg egy sarokra lakik a Ráday utcától, tehát marha jó neki, ha szórakozni akar, akkor otthonának hallótávolságából persze kisétál, de ha aludni akar, akkor azt is tud. Szerintem a sörözéshez való jog nem előzheti meg a pihenéshez való jogot. Nem tudom jobban leszigetelni a lakásom ablakát - eleve milyen dolog, hogy nyáron nem nyithatom ki az ablakomat. Nem tudom eladni a lakásomat, mert nem veszi meg oyan, aki nem akar a hét minden napján jókedvű fiatalokat hallagatni éjjel. Persze majd megtalálom azt a mediterrán fiatal párt, akit ez kifejezetten vonz. De pont ez a fontos: ezt majd a mediterrán fiatalok fogják eldönteni. Azt hiszem, annak van több joga, aki előbb volt ott. És ahol már van ilyen hely, oda majd olyan költözik, akit nem zavar. Persze így nehezen nyílnának új helyek. Nem nagyon tudok megoldást. De talán nem ilyen egyszerű, hogy a szemét nyugdíjasok/önkormányzat nem hagyja szórakozni szegény fiatalokat. Talán ki kéne találni, hogy hol legyen a Pesti Soho. Nem gondolom, hogy mediterrán városok példáját tudjuk követni, mert egyelőre nem az napi ciklusunk. Legyen inkább London. Ott a lakónegyedekben nincsenek szórakozóhelyek, csak a város néhány pontján. Ott meg nem nyuggerek laknak, hanem akik úgy döntenek, hogy ott akarak lakni. Szóval Soho, és ott elkezdeni a lakócserét. Kifizetni a lakókat, ha kell. Persze ez magyarland, biztos lehetetlen vállalkozás. A Gödört amúgy én is imádom.

Ez lesz a heti biochef menüm: fűszer-kéregben sült búzahús, paradicsom-paprika salátával; Zöldsaláta kecskesajttal; Kókuszos daralepény; Zöldségekkel pirított tofu kesudióval, szójás chili mártással; Parajos lencseleves; Szójapárizsival és sajttal töltött kellevél rántva, paradicsomos zöldsalátával; Csokoládés mogyoró krémmel töltött palacsinta; Rozmaringos olívás penne, vargányás-laska raguval; Kecskesajt krémmel töltött palacsinta szójavirslivel és pirított zöldségekkel; Zöldhagymás burgonya saláta ruccolával.

Amit ezek közül szeretek: ruccola, kecskesajt, spenót, lencse, kókusz. Ezekkel keverve gyakorlatilag bármit megeszem. Meg csokoládés mogyoró krémmel töltött palacsintával is. Amivel kapcsolatban fenntartásaim vannak: a búzahús nem tudom micsoda, a paprikát annyira nem szeretem, daralepényről fogalmam sincs, tofut ritkán eszem, nem vagyok egy chili-őrült, szója ne legyen semmiben én azt mondom, a rozmaringgal bánjunk csínján, kellevél pedig csak sok darált hússal és rizzsel elképzelhető az én világomban. A penne, a krumpli, a zöldhagyma, a zöldsaláták és a vargányás-laska ragu veszélytelennek tűnnek.

Összefoglalva: ezek között a legtöbb kaja olyan, amit simán nem választanék semmilyen étlapról. Ezért választottam olyat, aminek örülni fogok biztosan, és néhány olyat, amivel tágíthatom a határaimat. Na így megyünk neki a hétnek.

Nehéz éjszakám volt. Tegnap megtörtént Bobó ivartalanítása is. Sajnos Szumba nem viseli valami jól a nála gyengébb állatokat, szóval ment a folyamatos morgás, később verekedés életre halálra. Ez hajnali ötkor nem valami szórakoztató. Van egy kedves állatorvosom, aki elmagyarázta egyszer, hogy ez természetes, és megmutatta, mit kell ilyenkor csinálni, de most valahogy nem működött.

Amúgy sem voltam nyugodt, mert fogalmaztam levelet a szembekocsmának - már nem csak a fejemben, hanem papíron is -, amit aláírattam a ház lakóival a lakógyűlésen. Azzal a gondolattal, hogy ha sokan aláírják, akkor odaadom. Sokan aláírták, nincs visszaút. Aztán ezen felbátorodva átmentem a szomszédos házakba is, arra nem is számítottam, hogy mintha egy szelepet nyitottam volna ki, úgy áradt mindenkiből a baráti dühöngés. Ez végülis jó, nem vagyok a magányos idióta. Viszont - bár ez egy kedves hangú levél - ez már olyan harcféleség, amitől persze tartok.

Szóval ideges voltam így is, pont nem hiányzott a macskák idegbaja. Külön szobába zártam őket, Szumbával aludtunk kifliben (ő a kiskifli, nagykiflibe forduláskor ő az áldozat), és szokásos dorombolása helyett morgására aludtam el. Reggel kiderült, hogy Bobó lenyalogatta magáról a ruhát*, sőt a tapaszt is, ami azért gáz, mert innen már semeddig nem tart neki kiszedni a varratokat. Bevette magát a konyhapult alá, ahonnan seprűvel se lehetett kitolni. Itt majdnem sírtam. Végül ettem egy vaníliás krémtúrót - ez tűnt az egyetlen lehetőségnek -, ez be is vált, mert kijött magától. Elbarikádoztam a konyhapultot, elvágva ezzel visszamenekülési útját, majd megpróbáltam ráadni egy másik ruhát, de kicsi lett, majd egy másik ruhát, de az is kicsi lett, rányomtam a gallért, ami meg túl nagynak bizonyult. Ekkorra már mind a ketten (sőt Szumbával hárman) kikészültünk idegileg. Közben szerencsére megérkezett Jack, és férfiasan megoldotta a gallér-problémát.

Most ott gubbaszt a fotel mögött - márnit a macska, nem Jack -, galléros fejét a földön nyugtatva. Szumbát deportáltam a szüleimhez egy hétre, sajnos nincs más megoldás. Lilla teljesen fel van dobva (lehet tippelni. hogy ezt Szumba tízes skálán mennyire értékeli), végre van valaki, aki nálam is kisebb, és lehet nevelni. "Ébresztő, Szumba, megyünk a játszótérre." Kicsit pihenek itt, aztán hazamegyek, megnyugtatom azt a kisebbik állatot.

*Ez egy poló levágott hosszú újja, megfelelő lyukakkal az állat végtagjainak. Szumba is csak egy napig tűrte.

Álmodtam egy olyasmit, hogy megöltem valakit, talán Pécsen, apám nyomozott ügyben, én meg olyan voltam, mint valami béna Helyszínelők-szereplő gyilkosnő, aki biztos benne, hogy nem derülhet ki a bűnössége. Végül kiderült, hogy az illető rászolgált/kérte, hogy öljem meg - szerencsére. Legvégül pedig felébredtem, az még jobb volt.

Aztán azt is álmodtam, hogy kezdett valami kialakulni köztem és Mickey Rourke között. Volt valami problémám egy utazás során, kikészítettek a szembekocsma tulajdonosai, elrontották a csomagomat és elcserélték a telefonomat. Mickey Rourke vigasztalt, ruhákat válogattunk együtt, kategóriák szerint. És közben szövődött a románc. Rosszfiúk... Nehéz időkben Ganxta Zoli ad reményt.

Javítanom kell: nem is azt mondta, hogy szerelőbácsi, hanem hogy reszelőbácsi. Nagyon okos gyerek, már tudja, hogy anya a nagypapa kislánya - bár ezt nagyon nehezen hitte el, és azzal kapcsolatban még fentartásai vannak, hogy én is a nagypapa kislánya vagyok. Ellenben azt gondolja, hogy ő nagyobb nálam - ez teljesen olyan, mint Régi Barátnőm Ádám fia volt ennyi idősen. Megtanít, elmond nekem mindent, amit ő hall a család többi tagjától.
- Mi ez? Az oltás helye. Nagyon szép lett. Mondta a nagymama - ezt a kis mondológot adta elő, mikor bejött hozzám, én éppen felébredtem délutáni alvásomból.
- Tényleg?
- Igen - ezt mindig olyan komoly arccal teszi hozzá, hogy muszáj pukadozva nevetni. Ez az oltásos amúgy az egyik sztenderd esti beszélgetés a nagymamával.

Ennél már csak a nem jobb.
- Ez citłomos.
- Tényleg?
- Nem.

Tegnap pedig kijelentette, hogy ő lesz az anyukám.