- Lilla, ki ez a bácsi a tévében?
- Gyułcsány Fełenc.
- És ő milyen szerinted?
- Poitikus... - mondta fáradtan.

Előbb elgyújtott egy gyertyát és megfújta, később gyereket nevelt két órán keresztül, ez durva fürdetésből állt többek között. És azt is mondta, hogy lesz kiskutyánk, a Márton kutyus, meg fogjuk simogatni.

- Szełelőbácsi vagyok - jelentette ki a kék kantáros gatyájában, miközben nézegette magát a tükörben.

Ja, azt kihagytam, hogy a tanár - az asszisztense hívja így, szerintem vicces - bejött hozzám a szar napomon, és elnézést kért, hogy olyan zord volt a minap. Én meg elnézést kértem, hogy felidegesítettem. Nem, nem, ő volt beteg és fáradt, és ezért zord. Kölcsönös udvarisakodás - részéről bíztatás, részemről győzelemjel bágyadt felmutatása - után megint megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Lerohadtan fiatalabbnak nézek ki, legalább ennyi szórakoztató legyen a zöldes sápadtságban.

Ugye valahol onnan indult, hogy elmentem kineziológushoz, aztán foglalkozni kezdtem a zsidó vallással, aztán írni kezdtem a Judapestre, és egy csomót beszélgettem a nagymamámmal. Közben történt még ez-az, ami ráébresztett az idő múlandóságára, hogy a dolgokat addig kell megbeszélni, és a meséket addig kell meghallgatni, amíg lehet. Régebben is gondolkoztam rajta, hogy a nagymama történeteit leírom, hát most tényleg leírtam, hónapokon át jártam hozzá konkrétan jegyzetelni, utána gépeltem, képeket szkenneltem heteken át. Majd átadtam a nagymamának. Íme az eredmény, köszönet érte mindenkinek, aki inspirált. Még képek itt.

A DM fotókidolgozó szolgáltatásával készült. Feltöltöttem a képeket, megszerkesztettem, elküldtem, és kb. egy hét múlva egy DM-ben pedig átvettem. Gyönyörű, minősége kiváló. A programmal magával sokat kell szöszmötölni, mert pl. nincs benne helyesírásellenőrző, meg nem lehet szöbegdobozokat másolni, és néha kihagyott szóközöket, amikor másoltam, de minden másban tök rugalmas, mutatja a kép minőségét, vannak benne sablonok, de azt csinálsz vele, amit akarsz.

Betoltak tehát, átraktak, megszúrtak, bugyoláltak, beszéltek - mindent hallhatóan szakszerűen és ezredszer, de kedvesen. Én féltem, ők mondták, hogy el fogok aludni, érdekes módon az a pillanat nincs meg, amikor elalszom. Egyszer még beszéltek, aztán toltak ki a műtőből, túl vagyok rajta. Mindenkire másképp hat az altatás, mindenki másképp ébred, esetleg hány vagy ideges. Én - guess what - beszélgetni akartam. Anyukám akkor érkezett, hát beszélgettünk. Arra már nem nagyon emlékszem, hogy miről, később is párszor megkérdeztem, hogy azt már meséltem-e, de ez altatás nélkül is simán előfordul velem. (Sőt, néha meg se kérdezem, csak elmesélem ugyanazt, ugyanúgy. Rémes öregasszony leszek. Vagyok...)

A műtét napját viszonylag jól bírtam, felkelni nem szabad, infúzió, vízivás szipókával, katéter. (Mint a 22-es csapdájában a katona fehérben: egyik végén bemegy valami, a másikon ki, és időnként kicserélik a kettőt...) Mindenki végig nagyon kedves volt, csak ez a noszogató fenyegetőzés folyton... Hogy ha nem lesz szebb színű a kimenő tasakban a lé, akkor jön ám a következő infúzió, és hogy holnap föl kell ám kelni, és hogy kell ám produkálni egy székletet. Mindegy, az majd holnap lesz, én csak feküdtem a jól klimatizált szobámban: állítólag kint két fokos szél fújt, de én csak annyit láttam, hogy süt a nap, és annyit éreztem, hogy meleg van, de jön be a friss levegő. Ideális. Sajnos éjjel nem tudtam aludni, csak fél órás intervallumokban, ami nem nagyon pihentető. (Igen, néztem az órát.)

Aztán jött a másnap, ami életem legszarabb napja volt, de sajnos nem emlékszem, hogy milyen eseménytől vette át ezt a megtisztelő címet - úgyhogy valószínűleg ezt is el fogom majd felejteni. Reggel hatkor keltés (sztenderd), lázmérő, aztán hoztak egy szelet kenyeret meg egy kis margarint, hogy akkor most felülök, és ezt megeszem, aztán felkelünk szépen. Életemben ekkora kenyeret nem láttam. Mellém tették le, nekem kellett volna rákennem a margarint. Felültem, tunkolgattam a kenyeret a margarinba, elnyammogtam a felét. Aztán kiszedték a katétert - nem fájt -, és mentem egy kört a szobában, na az nem volt valami jó. De nem is ez volt a rémes, hanem a nap többi része. Félkómában feküdtem az ágyon, egyre jobban fájt mindenem - mármint a derekam például -, de se ébren nem tudtam maradni, hogy olvassak mondjuk, se elaludni nem tudtam. Amint elbóbiskoltam volna, és jöttek volna az álomszerű képek, azonnal fel is ébredtem. És ezt csináltuk - mármint én és az agyam - tizenöt órán keresztül. Hozzávetőleg húszezerszer riadtam fel. Kiszámoltam.

Aztán estére kaptam altatót, reggel pedig simán felkeltem, lementem a két emeletet az automatához, ittam egy kávét, és egy Kiskegyed segítségével produkáltam, ami ahhoz kell, hogy haza lehessen menni, és haza is mentem. Vicces az ember szervezete, azt hiszem. Most itthon vergődök, tüsszenteni rossz, a könyököm kidörzsölődött a sok tápászkodástól, unalmamban már néztem San Francisco utcáint is, de jól vagyok.

Tehát akkor elmesélem, hogy volt. Hétfő este vonultam be, előtte hetek óta úgy készültem, mint egy menyaszony: egy hónappal előtte, két héttel előtte, előző este... (Érted, hogy a tartós szempillafestéket nem az előző nap kell csináltatni, hanem pár nappal hamarabb, nem is értem, minek olvasom ezeket, tudat alatt hatalmas esküvőre vágyom.) Szóval lábkörmöt lakkoztam, átadtam a folyamatban lévő projekteket, hajat mostam, takinénit ütemeztem. Este aztán bevettem egy nyugibogyót (később a kórházban is ajánlottak, de nem vagyok mohó), és beirányoztam magam a kórházba. Elfoglaltam a szobát, ahol kábé negyven fok volt, próbáltam kinyitni az ablakot, de nem sikerült. Kérdeztem a nővért, hogy vajon ki lehet-e nyitni, mondta, hogy persze. Aztán rájöttem, hogy, azért nem tudom kinyitni, mert már nyitva van.

Ettől kicsit kétségbe estem, hogy fogom én ezt kibírni, de aztán rájöttem, hogy a műtéttől még sokkal jobban félek. Ráadásul azt hittem, hogy ehetek éjfélig, ezért délután nem ettem semmit, de kiderült, hogy már nem ehetek semmit, nem érintett valami jól a hír. Mindegy, szürcsiztem vizet, és lefeküdtem az ágyra, mellettem ontotta a hőt a radiátor, fölötte meg egy három méter hosszú ablakon süvített be a szél. Kitakaróztam, betakaróztam, kitakaróztam, betakaróztam. Aztán reggel lett.

A tanár előzőleg mondta, hogy majd a műtét reggelén menjek le hozzá, és tegyem fel az utolsó kérdéseimet. Városi legendákből úgy tudtam, hogy ez feltétlenül fontos, különben kicsit megsértődik. Ígyhát lementem, reggel hétkor várt rá vagy húsz járóbeteg. Pizsamások előre mehetnek, kérdeztem, hogy hánykor lesz a műtét, mondta, hogy tizenegykor, mondtam, hogy nekem azt mondták, hogy kilenckor - akkor most kinek hisz, nekem vagy másnak - mordult rám, én meg még föltettem valami hülye kérdést, mire a tenyerébe temette az arcát, hogy ilyeneket meg minek kérdezek, és visszazavart az ágyba. Én majdnem sírva fakadtam, ugyanakkor furcsán meg is nyugtatott.

Az ágyban feküdtem, közben vagy négyen jöttek be és keresték rajtam a szobatásramat, hogy a laparoszkópiás hol van, hogy nem jött-e meg. Mondtam, hogy nem vagyunk együtt a laparossal, szóval tényleg nem tudom, hogy hol lehet. Végül nyolckor jött értem a műtős srác.

Na túlvagyok. Vicces bloggerdolgok: altatásból ébredéskor valami a bloggerekről jutott eszembe, sajnos nem emlékszem, hogy mi. Most pedig már itthon vagyok, és az egyetlen elviselhető pozitúra törökülésben az ágyon, előttem tálcán laptop. És blogot írok. Rettenetes. Mondjuk a kórházi lét is full blogtéma, de azt majd később. Rövid bejegyzésekre vagyok most kalibrálva.

Na akkor elültettem pár kövirózsát, kimostam a függönyöket, macskák megetetve, instrukciók kiírva. Összepakoltam a táskát, olyan nehéz lett, ennyi cuccot egy hétre nem viszek. Talán a hálóing. Hálóing, te jó ég... Na akkor irány a kórház.

- Körtáncot járok vidám muzsikaszóra - mondja a kisLilla, közben lábat lendít, meg szaladgál körbe.

Az én apám vicces ember, kérdezték is tőle mindig a gyerekek, hogy a Pistabácsinak otthon is ilyen viccesnek tetszik lenni? Igen, otthon is vicces, de viccet nem mesél, és ha nyaggattuk, hogy apúúúúúú, mondj egy viccet, akkor azt mondta, hogy tudjátok, hogy csak egy viccet tudok, és ezt mondta el hozzávetőleg húszezerszer: Miért van a norvégoknak elálló fülük és csapott homlokuk? Megy a norvég a tengerparton. Mi zúg? (kezét a fülei mögé teszi, és előre nyomja) Ja, a tenger! (homlokára csap)

Tesóm írja ma reggel:

"Miért van csapott fejük a homlokon. Mi zúg? Mi zúg? (fejre csapás) Ja a csapott fejű" Lilla adaptációja a norvégos viccre. Utána jókat kacag. Ma este kb. 20x kellett elmesélnem, és minden egyes alkalommal nagyot nevetett rajta, aztán amikor már nem voltam hajlandó, mesélte ő. Így.

Szegény annuitás nem tehet semmiről. Arról igen, hogy az elején több kamatot fizetünk az egyes törlesztő részletekben - annak is megvan a maga oka. De nem az annuitás miatt fizetünk többet összességében, mint amennyit felvettünk. Hanem az úgynevezett kamat miatt. Sőt, annuitással összességében kevesebbet fizetünk. Egy 10 millió forintos hitelnél, annuitással számolva 10 év alatt, 10%-os kamattal ennyit kellene összesen a 10 év alatt fizetned a banknak:

Igen, ha összeszorozzuk, akkor valóban sokkal több mint a 10 millió, de mi lenne a jobb? Vegyünk egy példát. Mondjuk, hogy van 10 millió forintom, neked meg szükséged van rá. Odaadom neked 10 évig, évi 10% kamatra. (Hogy ez most hogy jön ki, azt egyelőre hagyjuk, mondjuk, hogy ennyit kapnék a banktól is.) Legyen az, hogy csak a kamatot kell fizetned minden évben. Számoljunk, az évente 1 millió forint, összesen tízmillió.
- Na látod - mondod nekem -, hiszen ez kevesebb, mint a tizenöt.
- Oké - mondom erre én kedvesen -, és akkor még fizesd ki a tőkét is, amit kölcsön adtam.
- Hm, ez már így 20 millió.

Ez így elég sok. Legyen az, hogy akkor inkább nem a legvégén fizeted a 10 millió tőkét, hanem mondjuk egyenlő részletekben. Ez azért is jó, mert így folyamatosan csökken a tartozásod, és egyre kevesebb kamatot kell fizetned az évek során. (Figyelem: az elején így is sok kamatot fizetsz!)

- Ez így már jobban tetszik - mondod erre. - De ez meg azért nem jó, mert akkor az elején összességében többet fizetek, a végén pedig kevesebbet. Én ezt fordítva szeretném, de minimum úgy, hogy egyenlőek legyenek a részletek.
- Oké, erre találtuk fel az annuitást! És még mielőtt közbeszólnál: 5%-os kamatnál már az annuitással fizetsz kevesebbet. Most nem fogom neked elmagyarázni, hogyan jön ki ez az egész, ehhez érteni kellene a pénzáram adott elemeinek kamatos kamattal növelt jövőértékének diszkontált jelenértékét... A kamatos kamatot azért elmagyarázom. Ha lenne 10 millió forintom, és nem neked adnám, hanem csak bedobnám egy bankba, ahol évente 10% kamatot adnak rá, akkor 10 év múlva majndem 26 millió forintom lenne. Jövőértéken, hahaha. Ezt most nem kell értened, legyen elég annyi, hogy inkább mégse adok neked kölcsön.

More Torah cartoons at www.g-dcast.com