Tegnap az Azurák semennyire se értette, hogy miért pedzegeti interjúalanya a média felelősségét a nép hergelésében. (Szóhasználatomból világlik, hogy én érzem a média felelősségét, és nem kedvelem az ártatlan szemű "mi csak tájékoztatunk a tényekről" védekezést, de ennek kifejtése meghaladná jelen írásom kereteit. Jelen írásom ugyanis végsősoron a fenekem méretéről szól természetesen.) Szóval próbáltam elhelyezni a saját ostobaság-gonoszság mátrixomban, valahova középre esett.

A mátrix tudományos pontossággal mutatja be a következőket:
- ez tényleg ilyen hülye?
- ez tényleg elhiszi, amit beszél?
- hülyén nézhetsz, de hülyének nem.
- és motyogja azt is, hogy ezredes úr, ha motyog.

Még mielőtt szó érné a ház elejét, tisztában vagyok vele, hogy szubjektív vagyok, de akkor is el szoktam helyezni az illetőket a mátrixban, így lesz belőlük szegény, aki nem direkt, de például elmebeteg, és lesz olyan is, aki szánt szándékkal, meghatározott céllal, de meggyőződés nélkül. És lesz olyan is, aki addig mondja, amíg végül maga is elhiszi.

Ma reggel bekapcsoltam a tévét, és még mielőtt a média felelősségén kezdtem volna gondolkozni, megláttam az Azurák haját, és egy mozdulattal kikapcsoltam a tévét. Hiszen mást se csinálok, csak hőzöngök a tévé előtt. De nem teszek semmit, nem indítok mondjuk egy blogot (ez egy ilyen klasszikus blogger eszköz), ahol mondjuk tréfás-mókás formában írnék társadalmi jelenségekről és azok magyarázatáról. Nem tüntetek, nem tanítok, nem disszidálok. Mivel nem csinálok semmit, nem illet meg az idegeskedés joga. Vagy legalábbis nem tesz jó. Fülemben csengtek pasim szavai: "akkor minek nézed?" Tényleg, minek nézem? Úgyhogy, putty (hangutánzó szó, jelen esetben nem utánozza igazán a hangot), átkapcsoltam rádióra. Majd kikapcsoltam a tévét, és a hálóban bekapcsoltam a rádiót. A Modell Lány talán fölébredt, mert épp a Faithlesstől a Mass Destruction ment, amit kissé felhangosítottam.

Mondhatom, remekül telt a reggel tévé nélkül. Ami pedig a fenekemet illeti: nagy. Ezt állapítottam, meg a tükör előtt táncolva (azt danolva, hogy "A wicked mind is a weapon of mass destruction / Whether your Soaraway Sun or BBC1 / Misinformation is a weapon of mass destruction" érted.) Aztán úgy döntöttem, hogy formabontó leszek, és kivételesen nem farmerben megyek színházba, magassarkú, fekete denevérpulcsi és egy olyan szövetnadrág, aminek hátul a derekán van egy olyan pici cuki jópofa v-kivágás, és úgy döntöttem, mégis megtartom. Mármint a seggemet.

Ez vicces játék. Itt az enyém.

A kép az övé: Lucy 1979's photostream.

Az egyik oldalról egészen furcsa zene szól - a szomszéd srác minden este benyomja ezt a meghatározhatatlan műfajú zavaró hangot. Kint a presszóban a jókedvű üvöltözés még zárt ajtók és ablakok mögül is hallatszik. Fölöttem valaki egy emeletes ágy tetjéről ugrál - gondolom -, ha csillárom lenne, leszakadna, néha összerezzenek a macskákkal együtt az ijedtségtől. Másik oldalon a Modell Lány hajnali egykor technóra alszik el - én nem tudok technóra elaludni, mert boldogult lánykoromból még él bennem a zsigeri emlék, hogy erre a zenére pörögni kell, sőt izgatottnak kell lenni.

Szerintem ezeket felbérelte valaki - nem vagyok ideges, ahogy ez az ötlet felmerül bennem, mintegy tényként könyvelem el. Meg azt is, hogy most már paranoiás is vagyok.

Pár órával ezelőtt megdumáltuk a pszichiáteremmel, hogy nem megyek többet. Valamelyik reggel úgy keltem, hogy asszem, most nincs rá szükségem. Vége a négy éve tartó havi egyszeri zsugorításnak. (Fordítsunk félre közösen!) Nagyon megérte, nem szeretném részletezni, hogy mennyivel lettem normálisabb egy tízes skálán. Megoldom, átélem, elfogadom...? Az biztos, hogy mostanában akkor is jól érzem magam, ha valami nem oké. Régen pedig akkor is rosszul éreztem magam, amikor minden oké volt. Két évig ment kezelés, utána átfordultunk úgymond életvezetési tanácsokba. Mindig volt valami a hónap során, amit alig vártam, hogy elmesélhessek, de mostanában nincs ez az érzésem. Majd élévente elmegyek hozzá is, mint a fogorvoshoz. Ennyi pont elég, mert tök normális vagyok.

Lehet, hogy a pszichó fizeti őket...

- Lilla nézd, kik ezek?
- Lillák.
- Mind a kettő? Ez ki?
- Lilla. Ez a Lilla.
- És akkor ez kicsoda, ha ez a Lilla?
- Baba.
- Milyen baba?
- Lilla. Ez is Lilla.
- Hát mind a kettő hasonlít, de elárulom, ez én vagyok, amikor kicsi voltam, ez baba pedig Anya.

- Wugseggit! Zsuzsi, wugseggit!!

Magyarázatok. A Lillagyerek raccsol. Most már ott tartunk, hogy az L-betűt is raccsolja. Úgy döntöttem az angol W-betű kiejtése hasonlít a legjobban arra  a hangra, amit mondd. Vagy inkább a lengyel áthúzott L-betű. Łodz, ejése: oudzs. csak olyan L-em nincs a billentyűzeten. (update: Jacknek hála, már van. Ezt fogom használni.)

A rugseggi pedig egy spéci játék, kedves családi hagyomány, amely során én finoman rugdosom a Lilla popóját, ő szalad sikítva, én meg kiabálom, hogy "hol volt a rugseggi béke".

Na ezt követelte raccsolva a kis perverz arisztokrata.

Megint voltam a drága tanár úrnál, most egy mégremekebb ultrahangdiagnosztának tettem szét a lábam. Megnyugtatott, hogy a tudomány mai állása szerint nem igazán lehet műtét nélkül megnyugtatóan kijelenteni, hogy az a valami most akkor dermoid-e vagy sem. Nevetgéltem - már amennyire ez jólesett, doki a monitorra mered, bal keze a klaviatúrán bzzzz, klikk, ping, bzzz nyomtat, jobb kezében a vékony de hosszú, annak végén én -, hogy így a hatodik UH után kezdem ezt én is belátni. Végül megszavazott mégis egy dermidot, szerinte... Meg hogy a tanárúr a legjobb laparoszkópos sebész az országban, biztos menne neki úgy is. Bíztassam vagy mi?

A tanár úr - bíztatás ide vagy oda -, továbbra is azon az állásponton van, hogy ez a dolog valamekkora eséllyel dermoid, azt meg csak egyben lehet kiszedni. Ha megsérül, akkor kijön belőle mindenféle, ami benne van, haj, köröm, ilyenek - ezen a ponton megnyugtatóan mosolygott. Laparoszkóppal pedig csak olyan dolgot lehet egyben kiszedni, ami kis lyukon kifér, ez meg nem fér ki. Meg elegánsabb is. Mondtam, hogy belátom.

Erre kezdett volna azzal vigasztalni, hogy a szeméremszőrzet eltakarja a heget - ami amúgy is pici lesz és szép -, de előtte még rákérdezett, hogy ez reális lehetőség-e. Ugye én láttam már, hogy magának mi van ott? - bizonytalankodott. Nem sok minden van ott, mondtam. Aztán azzal kezdett tréfálkozni, hogy olyan húsz éve kezdődött a tendencia, hogy egyre kevesebb lett a szőr, most meg már mindenféle fazon van - itt részletes felsorolás jött, akkor már nagyon nevettem. És hogy egy ideig azt gondolta, hogy a szőrt nem véletlenül tette oda a természet, és majd biztos nő a pucérodással a fertőzések száma, de az élet nem igazolta ezt a gondolatát.

Felvetettem neki, hogy szerintem megtaláltuk a piaci rést: a DM-nek eladhatnánk az ötletet, felragasztható fanszőrzet, ilyen kis pamacsok mindenféle színben és fazonban. Ő is nevetett, aztán kedélyesen megbeszéltük, hogy akkor műtét belátható időn belül.

"Nem lenne jó, ha kevesebb problémával kellene szembenéznie?"

Én ezért a mondatért egyest kaptam volna, nem is a főiskolán, hanem a főiskola előszobájaként elvégzett Kisvállakozások gazdasági ügyintézője képzésen. És mégcsak nem is marketingből, hanem üzleti levelezésből. Hogy lehet egy reklámban ennyi negatív szó? Vagy már új iskola van, és a háziasszonyoknak a súrolószert így kell reklámozni? Valami kreatív art marketing key account segíthetne ebben a kérdésben. Mert a végén még kiderül, hogy vér veríték hiába volt, és hiába tudom, hogy az áruátvevő rámpának 120 centiméter magasnak kell lennie, vagy hogy hova kell szakmailag elhelyezni a gumicukrot. Rohanó világ...

A Sokinges mosolyogva azzal üdvözölt, hogy "te mostanában sokat fogytál?". Egy pillanatig nem értettem, aztán rájöttem, arra utal kedvesen, hogy híztam. Nem is az a baj, hogy hízogatok szípen, mert eddig nagyrészt (nagyrészt, érted) a fenekemre jött, ami eddig se volt kicsi. Jogász haverom szerint fénykoromban kisebb volt, és bár ezt eddig is tudtam, valahogy nem jó mástól hallani. De a segg nem lenne nagy probléma (nagy, érted) - most száz vagy száznégy a csípejem, és akkor mi van. Na de most már kezdenek hájak felkúszni a köldök alá is, meg a csípőgatya szélire, és ez kezd idegesíteni. Úgyhogy megint beindult a napi párszáz apró felülés.

Ez a target, kicsit sírok:

(Föl is raktam meg nem is...)

Pénteken volt beöltözős házibuli, én sajnos nem bírtam magam rávenni a beöltözésre, mert egyéb kreatív dolgokat csinálok, és ennek már nem maradt hely az agyamban. (Ez jól hangzik, de mondjuk inkább, hogy lusta voltam. Az alkotó kreativitás mostanában ugyanis felrobbant az agyamban amióta végre elkezdtem csinálni azokat a dolgokat, amiket terveztem, állandóan új dolgok jutnak eszembe. Amiket elkezdek csinálni, és közben új dolgok jutnak eszembe, amiket...) Szóval végül menstruáló lánynak öltöztem, mert nem volt nálam görcsoldó, pedig nekem arra a néhányhavonta érkező, félnapi fájásra csak az a jó. A többiek szerint jól hoztam a figurát. A buli elején minden érkezőt megkérdeztem, hogy panadol extrára lehet-e inni. De se a kék halál, se a menyasszony nem tudta. A hippi szerint eleve innom kellett volna, mert az görcsoldó hatású, és ő mégiscsak orvos.

Végül a házigazda véleményére adtam, aki szerint mindenre lehet inni, ami nem kék. Úgyhogy fogyasztottam egy kis ezt-azt. Klasszikusan jó vendég voltam tehát: nyávogva érkeztem a házibuliba, nem beöltözve, üres kézzel, közöltem, hogy nem iszom, nem eszem semmit, majd letoltam a torkomon egy csomó whiskyt, egy kis rumot - nem jack sparrow ...ízű szeszesitalát, mert azt állította, hogy megvakulnék tőle, hanem egy másikat -, aztán egy kis golden tequilát. Jó vendéghez híven fölzabáltam minden szendvicset és rágcsálnvalót, amit elértem, de nem ettem a házigazda által remekül elkészített rákocskából, mert lába volt. A házigazda erre mutatot egy kis videót, ahol említett rákocska futott egy futószalagon, de ezzel nem könnyítette meg a dolgomat. Viszont a többiek elárulhatnák, hogy olyan hajnali kettő és fél három körül mi volt az a dolog, amitől annyira kellett nevetnem, hogy majdnem lefordultam a kanapéról, és ha jól rémlik, sírtam is.

- Szerencsére össze van mango lassizva, hogy ne legyen olyan csípős.
- Jó hasonlat!
- Hát, elég sokat dolgoztam rajta.

Megint voltam a tanárúr magánrendelésén, és most megint megyek a tanárúr kórházába. Mert nem olyan egyértelmű. Mert ha az a dolog lenne, akkor mindig látszana, de nem látszik mindig. Úgyhogy még egy ultrahang, aztán még egy konzultáció, aztán döntés, ami egyre valószínűbb, hogy (dobpergés) Nem A Nagy Vágás! Szóval talán ez is oka, hogy kuncogtam a postán, és hogy igazából az életben nem is akkora probléma, hogy a takinéni az én ízlésemnek túl sok Ajax Floral Fiestát használ.

Az például milyen uncsi blogbejegyzés lenne, ha megírnám, hogy két hete elromlott a digital box - vagy minek hívják -, és a tévén csak valami csíkok villogtak, én meg fölhívtam a t-kábelt. Hümmögtek, felvették a hibát, másnap kijött két fiatalember, hümmögtek. Ilyet még nem láttak. A macskallergiás elmondta, hogy macskaallergiás, a nem macskaallergiás megsimogatta Szumbát. Kicserélték. Ingyen. (Mármint nem a macskát, hanem a szerkezetet.) Ma pedig felhívott az ügyfélszolgálat, hogy elégedett vagyok-e a szolgáltatással, működik-e minden, mert akkor lezérná a panaszt. Mondtam, hogy végtelenül elégedett vagyok, köszönöm kedvességét, szép napot, ilyenek. Hát ez uncsi blogbejegyzés lenne.

Ezzel szemben azon simán lehet puffogni, hogy a postán három ablak van csak nyiva csúcsidőben. Nem, nem ezen puffogok, hanem azon, hogy amikor kinyitnak egy negyedik ablakot, akkor a sor végéről rohan oda mindenki. Mikor lesz ebben az országban egysorállás? Azon meg minden alkalommal nevetgéltem, amikor jött egy új ügyfél, és megpróbált beállni egy olyan ablakhoz, ami előtt csak egy ember állt - egy hátizsáknyi levelet adott fel. Vajon mit gondolt mindegyik? A többiek azért állnak a többi hosszú sorban, mert hülyék? Jól szórakoztam. Nincs elég bajom, az van. Hm, a takinéni nem tisztítja megfelelően a konyhabútor lábai között található pár négyzetcentit. Nem, asszem, ez se elég ütős.

Oké, akkor tessék, más már megírta, amit gondolok.

Minden reggelem úgy megy, hogy beszélgetek a TV2 híradójával, meg a Mokkával. Nem egyszerűen kritizálom a sok rossz, etikátlan vagy unalmas témaválasztást, valamint annak még silányabb feldolgozását, a szereplőket, a hangsúlyozást. Hanem beszólok nekik, mint apám focimeccs közben. Akkor minek nézed - röhög rajtam a pasim. Mert tudnom kell, min él a nép, hogy miből meríti a véleményét, a tudását. De ami most megy, az nekem sok. Magukat mérvadónak gondoló, tájékozatlan, legrosszabb esetben ostoba népek ontják magukból a szart. Nincs bennük semmi felelősségérzet, se igényesség.

Ami pedig a cigányozást illeti, miután összevesztem a témán a tesómmal, leiratkoztam egy blogról, beszóltam egy viszonylag magas beosztású kollégának, azután megkértem a szobában ülő többieket, hogy ha egy kicsit is kedvelnek engem, akkor ne hozzák szóba a témát se pro se kontra, mert kénytelen leszek bevagdosni magam mögött az ajtót.