Demcsák Zsuzsa: Tehát van már áram?
Aszony a telefon végén: Nincs.
D. Zs: És villany?

Na ezt a történetet a nagymama saját kezűleg írta, úgyhogy ehhez csak gépeléssel járultam hozzá:

"Mikor Pista hazajött Recskről, rögtön leutazott Pátrohára. „Hát ilyen vagy?” – simogatta Pistikét. Gondolkodtunk, hogy lent maradunk falun. Csirkét tenyésztünk – mondta Pista. Jó. Mondtam én, és mosolyogtam. Én kipróbáltam már a csirke nevelést. Az úgy volt, hogy szereztem tíz tojást, és az egyik kedves szomszédasszony elvállalta, hogy kikelteti. Mosolygott. Alátette a kotlós alá. Ki is keltek szépen. Egy záptojás volt, abból nem lett csirke, maradt kilenc. Gyönyörködtünk bennük, simogatta Pistike, egyet agyonnyomott, maradt nyolc. Egyet megevett a macska, hét. Egyet ellopott a szomszéd, hat. Egy elment világgá, öt. De ezt az ötöt is etetni kellett volna. Szereztem kukorica csövet. Megtanultam morzsolni. Pocsék nehéz munka. A suskából csináltam kis szatyrot. Kettőt. Az egyiket odaadtam a cső kukoricáért. Egyet elütött a szekér, négy. Kint kapart a kocsiúton, hiszen nem vigyázott rájuk senki. Mikor rászántam magam, hogy vigyázok, hívott a gazda, megyünk a Cirbeszen?* Persze. És mentünk. Pistike, Gyuszika, a kis Bélát eldugták, mert bőgött, ő is akart jönni, de túl kicsit volt. (Ez egy másik történet.) Egy csirke átszökött a kerítésen, mert hiányzott egy léc, maradt három. Szereztem szöget. Átmentem szöget kérni a Bedőékhez. Mosolyogtak, adtak szívesen. Este lett. Sötétben nem lehet szögelni. Az utolsó hova lett, a fene tudja már. De az az egy nagyon szép lett. Főzött belőle finom húslevest az a Zsuzsika. Az a csirke az övé volt, mert „vigyázott” a tíz csirkére. Meg is kínált bennünket a levessel. Enyém volt a lába, Pistikéjé a szárnya. Nagyon finom volt."

Aznap, amikor rám esett a néni, tanúja voltam egy másik kisebb balesetnek is: egy igazán leleményes gyalogos megpróbált átmenni két autó között, csakhogy épp vontatta egyik a másikat. Alapvetően gyalogospárti vagyok, de azért ennél lehetne eggyel jobban figyelni. Kellemes volt hallgatni, ahogy a lökhárító kezdi őt bedarálni - ugyanis elesett az egyébként remekül látható, élénk narancssárga vontatókötélben. Csak álltam ott dermedten, amióta láttam egy motoros-balesetet még inkább érzem, milyen puhából is van az ember. Aztán fölpattant, leporolta magát, és futott tovább a busz után. Nekem meg még fél óráig remegett a lábam.

A mindenféle balesetek mellett volt egyéb kellemetlenség is: Régi Barátnőm gyerekének kivették a vakbelét. Meglátogattam párszor a kórházban. Hát az a szoba egy igazi szociológiai esettanulmány. Egyik sarokban a vagány srác, akinek tizennégy éves korára nincs olyan csontja, ami ne tört volna el, most kosarazás közben ráesett a kezére. Mellette szintén vakbéllel (suttogva: "Ádi, neki mi baja van?") a vöröshajú, francia kissrác, aki alig beszél magyarul, így a nővérek hangosan, és artikuláltan beszélnek vele. A vagány srác helyére két nappal később megérkezett a hiperaktív kisgyerek, mert "beütöttemafejem, csináltakrólafényképet, ésnincssemmibajom, de anyuitthagyott mégegykétnapig, hogy biztosansemmibajom nelegyen, nagyonrosszulaludtam én ám, konkrétan nul-lát, remélemmammárjólalszom". Magyarul feküdnie kellett volna az agyrászkódás-gyanú miatt, ehelyett ugrált, szaladgált, felvette a cipőjét ("új cípőm van, látod?"), majd le, de csak nagyon bátortalanul jött oda hozzánk autósújságot nézni, mert "nem szabad". Nagy valószínűséggel szerettek volna a szülei egy nyugodt napot, azért hagyták itt "kivizsgálásra".

Legszomorúbb Ádi mellett négy éves forma roma gyerek, az az igazi kis törékeny fajta - szó szerint -, akit úgy nekivágott az apja valami bútornak, hogy most egy jó nyolc héten át két elég nagy csavar áll majd ki combjából meg a csípőjéből. Nem vagyok bosszúálló típus, de ilyenkor igen változatos büntetéseket tervezgetek fejben.

A minap meg rám zuhant egy néni a lépcsőn. Megszédült - ismerem az ilyet, nem elbotlott -, és szépen elterült, én meg kecsesen megfogtam lábbal, így jött össze. Ott feküdt, lába az égnek, feje lefelé, tartottam lábbal, ha lehajolok, leesik, szerencsére jöttek segíteni. Akartam neki segíteni a továbbiakban, de azt mondta: 83 éves vagyok, ha elesek, hát elesek. Később észrevettem, hogy nem csak a lábamat ütötte meg - jó nehéz volt a néni -, hanem a kisujjamról is valahogy lehorzsolta a bőrt. "Egy hős vagy!" - mondta a kolléganőm. Végülis lehetek hős attól, hogy egy néni elakadt bennem.

- És ki a legjobb barátnőd?
- A Anyám!

***
- Nem igazán adtam a Zsuzsinak narancshéjat. (Nem adott egy darabot se.)

***
- Mostanában pisilek a bilibe. (Nem pisil.)

***
- És hogy hívják anyukádat? Tudnod kell a személyi adataidat, anyád neve, ilyenek. Hogy hívják?
- Anya.
- Na jó, de milyen anya?
- Néni Anya.
- Megsúgom: Müller* Judit. És a nagypapát?
- Müller Pisti papa.
- Szerintem összekevered most a Pisti papával. De igaz, nagypapa is Pisti. Müller István.
- (ránéz a nagymamára) Nagymama is Müller István!

***
- Megnézem a csontvázat! Hol a csontváz?
- Itt van Lillus.
- Csont. Úgy hívják csont. Úgyhívják csontvári.

Homárolvasgatás közben gondolkoztam azon, hogy mindenki mennyire tudatos lett mostanra. Azzal tisztában van mindenki, hogy mihez van joga. De a dolog másik oldala picit mintha kimaradna. Persze mi fogyasztunk, minket ki kell szolgálni, mi nem ehetünk lejárt szavatosságú joghurtot, jó minőségű út jár nekünk és korrekt nyitva tartási idők. De amikor kéne adót fizeni, kutyaszart összeszedni, szerződési feltételeket elolvasni vagy bezárni időben a nyomorult kocsmánkat, akkor jön a sok kognitív disszonanciázás, a sok ideológia, hogy miért is nem. És sajnálom, de nem tartottam jófejnek azokat, akik még ahhoz sem vették a fáradtságot, hogy ideológiát kovácsoljanak arra, hogy miért is használták a kocsijuk azon a páratlan napon - "tudom, hogy nem volt szép tőlem, bevallom, kényelmes vagyok" szöveggel. Nem teszünk meg semmit, ami kényelmetlen, se a saját jól felfogott érdekünkben, se másokra való tekintettel, se a büntetéstől való félelmünkben. Ügyeskedünk, mutyizunk, hogy elérjük, ami végsősoron jár nekünk. Hát basszus, nem jár. Tudom én, hogy nehéz ez, nehéz a mi oldalunkon normálisnak lenni, ha közben a másik oldalon az állam ellopja a pénzünket, a hivatalnokok még mindig mintha szívességet tennének, az ügyfélszolgálatosok mintha még mindig hivatalnokok lennének, és buszvezető becsukja az orrunk előtt az ajtót... Szociológusként tudom - ezt mindig is szerettem volna leeírni -, hogy ez egy soktényezős valami, és igen sok mindennek meg kell változnia. De azért hiszek a személyes példamutatásban. Van egy álmom... Lehet, hogy csak az a bajom, hogy megrándítottam a nyakam, és kicsit nyűgös vagyok.

- De ha a Pisti papa is a nagypapád, akkor én ki vagyok?
- Lilla legszebb nagypapám apukám.

(Zs: És ő is zsidó volt?) Persze, hogy zsidó volt. De nem volt vallásos, szociáldemokrata volt. Valahogy ezek kizárják egymást. Apukája Auschwitzban halt meg. Egyébként elváltak a szülei. A Swartz bácsi volt a mama barátja. Annak a fia, a Swartz Jóska adott nekünk pénzt, amikor hazajöttünk Pátroháról.

A háború után Anyuka vásározni jár – mit is árultak, nem emlékszem... Egyszer Pistával mentek. (Zs: Hogy viselték egymást?) Azt hiszem az a legjobb megfogalmazás, hogy kölcsönösen tartottak egymástól. Egyik éjjel a vásározáskor valahol aludtak, Anyukának fölcsúszott a szoknyája – szép nagy, kövér combja volt. Pista betakarta. Ez egy szép gesztus volt.

Szóval éltünk éldegéltünk gyönyörű szépen, Pista készítette buzgón a gyereket… Hamar terhes lettem. Félideig járt hozzám az orvos, dr. Ragály – ne nevess, tényleg így hívták -, injekciózni, hogy megmaradjon a gyerek. Félidőben azt mondtam, elég a szurkálásból, már rúg a gyerek. Meg is maradt, megszületett 1950-ben.

Három hónapos volt Pistike, amikor Pistát elvitték. Mert pofázott. Kommunistaellenes kijelentéseket tett nyíltan. Lehetett tudni, hogy baj lesz ebből. Bement a kórházba, leoperáltatni a bütykeit. Mentem be hozzá meglátogatni, vittem ennivalót. Leültettek az orvosi szobában. Akkor ájultam el majdnem. Mondták, hogy elvitték. Hordágyra tették, és elvitték. Nem tudtam, hova. Azzal a frissen operált lábával vitték Recskre. Három évig volt ott, de ez egy másik történet, és csak a vége felé tudtam meg, hogy oda vitték.
- Hogy engedhették elvinni?! – kérdeztem.
- Nem kértek engedélyt… – mondták. Nem lehetett az orvosokra haragudni, tényleg nem tudtak mit tenni.

Ott maradtam a nagy, hatszobás házban a kis gyerekkel. És kezdték kiutalni a szobákat mindenféle embereknek. Először jött Bíró család: papa, mama, a lányuk, a vejük és egy kis gyerek – akkora, mint Pistike. Kérvényeztek lakást, ezt utalták ki nekik, úgy érezték, hogy ez jogos.

(Jobb oldalon apukám, Pistike. A szerk.)

A Bíróékkal nem volt semmi baj, egyébként amikor végül minket kitelepítettek, akkor minden az övék lett, minden, ami ott maradt. Tüzelő, csillárok, minden.

A Pista korábban olvasott valami hirdetést, arra a hirdetésre adott pénzt kölcsön. Az illatszerész – aki a hirdetést feladta - zálogba a házban hagyott egy csomó doboz habzó fogport. Kis alumínium hengerben – abból lehetett kiszórni a fogkefére. Annyi fogpor volt, hogy faltól falig egy sarokban csak az volt dobozokban.

Jött egy másik házaspár, na az egy ronda pasas volt. Jött egy tökéletlen tisztviselő, szigorú pofával kijelölte, hogy akkor a lépcső alatti rész, ettől eddig az övék lesz. Meg a konyha. (Enyém volt a fürdőszoba. Nagy fürdőszoba volt, ott főztem.) Lakatot is csináltattak. Szóval ez a pasas mindenütt keresztbe tett. Mondtam nekik, hogy kiszekálom a nő hasából a gyereket – írd csak le nyugodtan -, ha nem viselkednek rendesen... Ez a pasas feljelentett engem árurejtegetésért.

Beidéztek a rendőrségre, vittem magammal a Pistikét. Magas rangú rendőr hallgatott ki. Nagyon érdekes ügy voltam én akkor. Ott ültem, gyerek az ölemben. Kezdem mesélni, hogy miről is van szó. Mondom, hogy a férjem hirdetés útján adott pénzt kölcsön.
- Erről adott fel hirdetést?
- Nem, de igazából nem is tudom, hogy pontosan hogy is volt ez, tőle kéne megkérdezni. Hívják ide a férjemet.
- Hol van a férje?
- Fogalmam sincs, hogy hol van – tényleg nem volt. – Ha maguk nem tudják, akkor én honnan tudjam? Kérdezzék meg az illatszerészt.
- Legyen nyugodt, már beidéztük.
(Az meg annyira meg volt ijedve, és annyira elege volt! Azt mondogatta: „Én guggolva is kivárnám, csak ép ésszel kibírjam, amíg ennek vége lesz.” Mármint a rendszernek.)

Hát ez gyönyörű.

wordle.net

Nappapa: Mondd azért el anyának, mi történt.
Lillagyerek: Nem mondok semmit. (Ez most a legújabb, meg a soha. Soha nem mesélek.)
Nappapa: De tényleg.
Lillagyerek: Kiöntö.. Szőnyegre. Oda. Odapisiltem a szőnyegre. Édesanyám, ne sírj. Nem csinálok többet ilyet.

Amúgy a világ legjobb gyereke, és ha úgy rosszalkodik, hogy senki nem látja, azt is jelenti. Itt fekszem a hideg kövön a Babóval! Vagy: Piszkágatom a puncimat!

Blogberkekből kaptam javaslatot nőgyógyászra. Interneten utána néztem, persze Melrose Place: ott dolgozik, ahol az igazgató egy kedves ismerősöm; a nőgyógyászaton dolgozott a gimnáziumi osztálytársam; sőt, a Nerdék ismerőse is ott dolgozik, akivel egy asztalnál ültünk a Nerd-esküvőn; egyébként a doki fia, szintén jóképű nőgyógyász, Susie gimnáziumi áltisis osztálytársa volt. A fórumokból meg kiderült, hogy mindenki rajong érte. Mármint a papáért.

Most én is rajongok, mert szupernormális volt és megnyugtató. Mindig kétesélyes, hogyan reagál egy orvos, ha az ember elmondja, hogy az előző helyen nem kapta meg azt a törődés- és információmennyiséget, amire vágyott. (Összetartás kontra egymás azonnali kritizálása szakmán belül, legyen az fogászat vagy szobafestés.) Ebben az esetben jól sült el. Például megnyugtatott, hogy a laparoszkópia és a laparotómia - három pici vágás vagy egy nagy - közötti döntés nem azon múlik, hogy valaki fizet-e érte pénzt, hanem hogy laparoszkópiával kijön-e. (Az előző doki mondta: megcsinálja TB-re a nagy vágást a Mária utcában, vagy kis vágások magánklinikán kétszázezerért.) Úgyhogy még csinál néhány vizsgálatot, és ha biztos hogy dermoid ciszta (valószínűleg az), akkor ha nem is sürgősen, de idén ki kell szedni.

Megdicsért, hogy kérdéseket tettem fel, "okos nő maga" - mondta, majd kijelentését ellentételezve megcsípte az arcomat. Nem emlékszem, mikor tette ezt velem bárki utoljára, de nem haragudtam rá, valahogy ott volt a helye.

A Nutella megtestesítője a dőzsölésnek, a jólétnek, az önállóságnak, a felnőttségnek. Amikor kicsik voltunk, akkor ugye csak az a kis dobozos mogyorókrém volt - "kismókusok kenyérre is kenhetik", diókrém változatban is létezett -, ami persze nagyon finom volt, de a nutella, abban az üvegben... Nem kaptunk gyakran. Nem mondom, hogy nyomorogtunk, de nem kaptunk meg mindent, és a nutella luxuscikk volt, ráadásul csak keveset volt szabad enni belőle egyszerre. Úgyhogy az első üveg nutella, amit magunknak vettünk a tesómmal, és ettünk meg ketten együltő helyünkben, az maga volt minden a fent említett.

Péntek este pedig korizni voltam Göndör Lánnyal és az ő ismerős gyerekkorúival. (Egy ideig kérdéses volt, hogy van-e korim, mert van egy ilyen szokásom, hogy amihez nem nyúlok hozzá adott ideig a lakásban, azt elajándékozom. De szerencsére van a "hátha egyszer mégis / évente egyszer..." kategória, és a kori abba esett.) Szóval van az a pilanat, amikor ráteszem az egyik lábam a jégre, és mindig bevillan. Amikor kicsik voltunk, anyu kint állt a pálya szélén, mi olyan rikító színű orkángatyát viseltünk, amit a nadrágra lehetett fölvenni (tök nem volt vízhatlan), és úgy bénáztunk. Tesóm nem, én inkább. Aztán gimis lettem, és a szünnapokon kijártunk korizni, mert 4 c-s fiúk is jártak, és hagytuk magunkat megfogni - fogóztunk -, nekem ez nem okozott gondot, bénaság végett. Szóval ugyanaz, mint régen, megyünk körbe, szar zene szól, csak közben most este van, laposüvegből pálinkát iszunk, velem egykorú apukák pillantásával találkozik a tekintetem, és ha akarom, taxival megyek haza.

Tök felnőtt vagyok, annyi nutellát eszem, amennyit csak akarok!

- Tökéletesek. Ezek csodálatosak. Tökéletesek. Nézem ezeket a képeket. Ismeritek ezeket? Csudijók. Elefánt. Törékeny. Ne nyúlj hozá! Nem szabad hozzányúlni!! Nézegetem. Látjátok, micsoda cifra paloták?

Lilla Ikea-katalógust olvasgat. Képzeljük hozzá, hogy T helyett K-t mond, D helyett pedig G-t, valamint raccsol.

Érdekes, hogy még azelőtt elkezdtem hirtelen környezettudatos lenni, hogy a gáz-hiány miatt előtérbe került a takarékosság. Modjuk eddig is elzártam a vizet fogmosás közben, de most néhány nagyobb lépésre is elszántam magam. Először is szigeteltettem az ablakaimat úgynevezett svéd nútolásos technikával. Eredményeképpen két fokkal lett melegebb - vagyis kevesebb fűtéssel lesz ugyanolyan meleg, de ezt csak fordítva tudtam lemérni, úgyhogy a mérési szakaszban például volt egy reggel, amikor 26,5 fokban ébrednem. (A pasim szerint hőmérőfétisem van, de ezen állítását a lakásban található egy darab hőmérő nem indokolja.) Valamint még kevésbé hül ki a lakás, amikor nem vagyok otthon és nem megy a fűtés.

Aztán előszedtem a szekrény mélyéről egy kapcsolós elosztót - ez mondjuk nem valami nagy lépés, valljuk be -, rákötöttem a tévét, a digital boxot, a DVD játékost, a modemet és a routert - és most majd kiderül, hogy tényleg annyit fogyasztottak-e eddig stand-by. Sajnos nehéz lesz ceteris paribus, mivel földobáltam az ablakra egy karácsonyi égősort, és hát az csak ég néha, ugye. (Csak azért oda dobáltam fel, mert élő karácsonyfám volt, ami mellett ment néha a hideg párásító - apropó, azt is le kéne vonni ceteris paribus -, és úgy éreztem, hogy a víz és az elektromóság nem jó együtt. Plusz macskák. Vagy mittudom én, de jobb a biztonság.)

Aztán elolvastam egy kiadványt a szelektív hulladékgyűjtésről, és végre megoldást kaptam arra az aggályomra, hogy hol fogom tartani a külön szemeteseket. Szóval a titok: az üveget, tejesdobozt, műanyagfalkont, macskakajás dobozt, sörösdobozt és papírt (ebből áll a szelektíven gyűjthető hulladékom, komposztálni nem fogok) egy darab úgynevezett szatyorba gyűjtöm a szemetes mögött. Muszáj volt kipróbálnom, hogy megy-e ez nekem, lusta vagyok mint a dög, ha macerás, akkor nem csinálom. Jelentem: nem macerás. Háromhetente útba ejtem a szelektív szigetet, addig pedig sokkal kevesebbszer kell levinni a szemetet.

Következő lépésként kiiktatom háztartásomból a hajlakkot - ezzel minden hajtógázas készítménynek vége. Én ennyit tudtam tenni. Már csak az a kérdés, hogy vajon illik-e rábírni takinénit, hogy mostantól ecettel és szódabikarbónával tisztítson mindent. Vagy van valami köztes megoldás anti-vegyszer fronton?

Ritkán szoktam itten boldog szülinapot kívánni, de ez annyira linkelendő... "Kívánom mindenkinek, hogy legyen ennyi élménye mire 38 lesz. Kívánom mindenkinek, hogy ismerje magát ennyire mire 38 lesz. Kívánom mindenkinek, hogy vállalja magát maga előtt ennyire mire 38 lesz. Kívánom mindenkinek, hogy legyen annyi ereje szembenézni saját magával mire 38 lesz."

Boldog szülinapot Fontos Ember!

Monica: Chandler, beszélgetünk mi eleget a kapcsolatunkról?
Chandler: Igen. Kaphatok még gyümölcszselét?

Amennyiben úgy telik az év, ahogy az év első napja, úgy nekem a Lilla fog hajnalonként chio Maxi Mix márkanevű "ropogósat" a számba tukmálni - és ha halacskát nem kérek, akkor kis perecet biztosan.

A mostani volt életem egyik leghülyébb szilvesztere, majd megírom, ha anekdotázós kedvemben leszek, addig is mindenkinek Áldott Szabadnapokat kívánok!