A második részt is idemásolom, mert itt folytatom majd. (2009. jan. a szerk.)

__________ 

Ott tartottunk, hogy nagymama felnőtt. “Telt múlt az idő. Lassan kezdett elegem lenni Anyukából. Férjhez akartam menni. Kereskedelmi iskolába jártam, utána volt három év gyakorlat, az alatt nem kaptam fizetést – drogista gyakornok voltam. Aztán segéd lettem az Ács drogériában a Váci úton egy évig. Az Ács felesége nagyon utált engem, féltékeny volt, pedig ez az Ács egy elég öreg ember volt, és igazán a feleségének semmi oka nem volt erre. Egyszer Puk kölnit csempészett a ridikülömbe, mintha loptam volna. Na akkor elegem lett, otthagytam. Akkoriban már nem nagyon lehetett zsidónak elhelyezkedni. Anyuka üzlete akkor még megvolt, ott dolgoztam. Utáltam. Drogéria után krumplit mérni…

Ez a Kossuth Lajos utcában volt, Erzsébeten. Volt a Grünhut nagykereskedés, tőlük vettünk konzerveket a boltba. Volt az öreg Grünhutnak egy fia, a Laci. Nős ember, a felesége, Irén, Anyukához járt panaszkodni, hogy nem bírja elviselni az apósát. Szekálta, agyon dolgoztatta. Később el is váltak. Anyuka kitalálta, hogy ez a Laci fiú félvér (anyukája keresztény volt), meg jóképű, és milyen jó férj lenne, házasodjunk össze. Jellemző volt Anyukára. De ezek a dolgok nem így működnek. (Zs: És amúgy a Grünhut ebben benne volt?) Hát hogy a fenébe ne lett volna! Nézd meg a képeket. Húsz évesen elég szép lány voltam.

Végül összeházasodtunk, katolikus templomban volt az esküvőnk. Hát az is borzalom volt – majd emlékeztess, hogy elmeséljem Anyuka összes stiklijeit, ez is egy volt azok közül. Valami ronda, kék szoknyában, szóval valami szegényes ruhában kellett esküdnöm. Egyszer írt nekem Laci egy levelet – kár hogy nem tettem el -, amiben azt írta, hogy hozománytól függetlenül lett szerelmes belém. De nem volt egy jó házasság. A Lacinak kibírhatatlan dolgai voltak. Csak egy példa. Közösen olvastunk egy könyvet, sokat beszélgettünk róla, közös élmény volt. Erre fogta magát, és egy nap elment egyedül színházba megnézni. Nélkülem. És több ilyen is volt.

Aztán jöttek a nyilasok. Apuka három napig nem kelt föl az ágyból, olyan beteg lett. Ő inkább meghal, de nem él egy ilyen világban. Azt azért tudni kell, hogy soha nem volt beteg. Néha, amikor Anyuka szekálása elől lement a pincébe fát vágni, kimelegedett és megfázott. Akkor Anyuka adott neki kalmopirint, húslevest meg teát, három nap múlva jól volt. Amikor meghalt, kilencven évesen, az orvos kérdezte, hogy hol van a kartotékja. Apukának nem volt kartotékja, mert sose volt orvosnál. Hát amikor jöttek a nyilasok, teljesen megbetegítette magát. A gyönyörű felesége zsidó volt. Nem akart ilyen világban élni.

Fél év házasság után Lacit elvitték munkaszolgálatosnak.

Volt neki egy barátja, a Müller Pista, együtt voltak a munkaszolgálatban, együtt találták ki, hogy nem mennek a vonattal másnap Németországba. Mondta nekem, hogy van ez a Müller, szintén Erzsébeti, a felesége nem engedi be a házba - az anyósa nyilas -, nem lenne-e baj, hogy ha ő is jönne. (Közben volt a Pista feleségnek, Ilonkának valami barátja, vele csalta Pistát. De igazából csak „visszacsalta”. Aztán végül el is váltak.) Ott bújtattam őket Anyukáék lakásában, a fürdőszobában. Ott lehetett fűteni. Odatoltunk egy szekrényt az ajtó elé. Néha kijöttek. Az óvóhelyre nem voltam hajlandó lemenni. Azt mondtam:
- Ha valami bajotok lesz, akkor én mitévő legyek… – így fogalmaztam: bajotok lesz. De nem lett bajunk. Én mindig búra alatt voltam. Egyszer egy bomba elvitte a fél házat, a csillár is leesett, engem a Pista lökött odébb, akkor se lett semmi bajom. A csillár is világított tovább. Nem romlott el, visszaraktuk.

A Losonczyhoz jártam kenyérért. Tudta, hogy kell nekünk több, adott nekem hátul öt darab két kilós kenyeret, azt cipeltem haza. Igen komplikált volt akkoriban ennivalót szerezni, főleg három embernek. Volt jegyem, na de csak egy embernek való. De mindig összejött valahogy. Ilonka is hozott ennivalót néha. És hozta a kis Gyöngyikét – a gyereküket. Miközben Pista és Ilonka a fürdőszobában beszélgettek, én odaadtam neki a Tündérbabát. Játszottam vele, mert nem volt szabad, hogy megtudja, hogy az apja ott van a fürdőszobában, hogy el ne locsogja valakinek.

Jöttem hazafelé Csepelről, volt ott egy német katona, tankcsapdákat csinált, fa karókat hegyezett, a lehullott forgácsokat elkértem tőle. Odaadta. Danke schön. Volt kenyerünk, lett tüzelőnk is. Borzasztó életforma… lett volna, ha nem röhögtünk volna annyit. Legalábbis a Pistával. A Grünhut mindig mondta, hogy legalább halkabban röhögjünk.

A sárga csillagot nem tűztem ki. A szomszédok pedig véletlenül valahogy nem jelentettek fel. Aztán olyan is volt, hogy láttam egy nőknek szóló plakátot, hogy aki 30 év alatti, az jelentkezzen. Bementem a sorozóirodába, ahol egyedül voltam, csak a pult mögött ült egy nő. Rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”. Mondom, búra…

Anyám rokonainak angóra holmiijait (kesztyű, sál, pulóver, nagy érték volt az akkor) rám bízták, mondván, hogy nagyobb biztonságban lesznek egy kereszténynél. A bőrönddel aztán megállítottak az állomáson, valami spicli azt mondta egy rendőrnek, hogy én zsidók vagyonát menekítem. A rendőr rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”.

Laci a felszabadulás után három napig nem bukkant fel. Barátait kérdeztem, hogy ugyan hol van. Hálásnak kellett volna lennie, azt meg utálta. Pedig hálás lehetett, mert végsősoron megmentettem az életét. Ő utált hálás lenni. (Közben ott volt a Müller, az hálás volt. Vele a házasságunk egész más volt. Kölcsönös megbecsülésről szólt. De ott még nem tartunk.) Szóval valami vendéglősnél volt, akinek volt egy lánya. Ott ült, kártyázott, a barátja pedig be volt bugyolálva a kabátjába. Azt a kabátot mindig felakasztotta, vigyázott rá, igen nett ember volt. Erre most meg valaki beletakarózik… Azt mondtam neki, hogy a rendőrségtől keresik. (Jelentkezett rendőrnek vagy polgárőrnek.) Egy idő múlva hazajött. De akkor már nem kellett.

A háború alatt a Bodonczy család tizenhároméves kislányára vigyáztam, mert mikor szirénáztak, az üzlettel kellett foglalkozniuk. Megkértek, hogy törődjek vele. Együtt mentünk az óvóhelyre. (Amíg Laci munkaszolgálatos volt.) Hálásak voltak, cserébe velük ebédeltem. A férfi öccse, Lacás is ott evett. Szerette volna a kis lovaskocsija oldalára a nevét felírni. A kirakatrendező tanfolyamon megtanultam a negatívbetű készítést, és gyönyörűre sikerült. Lacás próbált udvarolni. Nekem nem lehetett. Barátságféle szövődött.

A háborúnak vége lett. Én elváltam Grünhuttól. Lacás megkérte a kezemet, én igent mondtam. Kedves, jó modorú, jólszituált volt, konzerv-üzeme volt Óbudán, meg lakása. Én lebegtem a levegőben. Ideges voltam. Miért ne mennék hozzá? Az is az őrangyalom műve volt, hogy elnapolták a válás kimondását. Így maradt idő kiismerni Lacást. Bemutatott a családjának, ezek pincérek, kocsmárosok, kávéház-tulajdonosok voltak. Megkínáltak rántott hallal. Éhes voltam. „Háború után mindenki éhes.” Tálaltak. Kések, villák. Néztek. Nekiállok halat enni, természetesen kézzel. Finom. Megmérettettem. Észre sem vettem, hogy vizsgáztattak. Aztán Anyuka jött terepszemlét tartani a jövendőbelimnél. Lacás felemelte a lova lábát, megvizsgálta a patkót. Nem mosott kezet. Ő is megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

És még időben lezsidózott. Már nem emlékszem, mire mondta, hogy „erre is csak egy zsidó képes”. A háború után nem volt szokás zsidózni. Ez elég volt, hogy felbontsam az eljegyzést. Még annyit, becsületére legyen mondva, hogy amikor Pistát – második férjemet – elvitték, ő volt az egyetlen, aki megkérdezte, nincs-e szükségem valamire.”

Paradicsomos tészta, muffin, chips, sonkás snack, mogyoró, mézes Vilmos, nutellás palacsinta, whisky, fél mignon, tejeskávé, tea, alma, körte, alma, ásványvíz, ásványvíz, párizsis kenyér, sör, tejeskávé, bableves, halászlé, krumplipüré, pulykasült, cékla, bor, bejgli, szaloncukor, habcsók, whisky, tejeskávé, csalántea, ásványvíz, szaloncukor, halászlé, rántottcsirke, rántotthal, pulykasült, kruplipüré, hagymás krumplisaláta, bor, bejgli, tejszínes pulykamell, krumplipüré, gyöngyhagyma, bor, bejgli, "ronda de finom" mandulás torta, sajt, bor, tejszínhabos kávé, rondadefinom, rondadefinom, bor, bor, cigi.

A karácsonyi zabálást hétfőn kezdtem meg, amikor idegességemben megettem a maradék paradicsomos pennét, amiről rögtön rájöttem, hogy nem maradék, hanem sok. Aztán átmentem Noizhoz, aki "lábát törte, amikor csellótokon csúszott le az Alpok behavazott lejtőjén Doktor von Höllensturm kastélyából, öltönye zsebében a bioinzulátor titkos tervrajzával, a nyomában egy csapat géppisztolyos martalóccal." A hangulat igen jó volt, kipróbáltuk Noiz mankóit, majd lenyomtam egy felet Isoldéék nagyon színes szülinapi mignonjaiból. Fojtásnak.

Másnap próbáltam regenerálódni, két alma között a bulimia gyakorlati hasznán gondolkoztam, este földíszítettem a fámat, reggel pedig átmentem a családomhoz, hogy előbb feldíszítsük a húgom fáját, aztán a szülők fáját - mindezt Lilláért, és persze az ő tudta nélkül. Aztán vacsoráztunk.
- Annnyija vacsoja! - mondta Lilla - Annyija vacsojázunk!
És igaza volt. Azt is mondta, hogy senki ne legyen szomorú, és senkinek az anyukája se legyen szomorú. Továbbra is fél a társadalmi célú hirdetésektől, de egyben nagyon meg is érintik őt, úgyhogy most ez a monológ - teljesen komoly arccal -, hogy senkinek nem szabad szomorúnak lennie.

Aztán ettem, vagyis kétszer ebédeltem, egyszer otthon a nagymamáékkal, aztán Régi Barátnőmnél. Estére már annyira sokat ettem, hogy tényleg rosszul voltam, és szénmonoxid-mérgezés tüneteit fedeztem fel magamon, de végiggondolva az előző napok fogyasztását, fölösleges volt alternatív ötletekkel előállni. Most csinálok néhány felülést aztán megyek töltött káposztát enni. Addig is: senki se legyen szomorú, és senkinek az anyukája se legyen szomorú, mindenki legyen jókedvű!

Furák a mindennapjaim. Egyrészről olyan kegyensúlyozott vagyok, hogy na, tényleg flow minden, nagyban és kicsiben, mindenféle távokon, de főleg adott pillanatban. Tökéletesen biztos vagyok 'A' verzióban, de a neki teljesen ellentmondó 'B' verzióval is simán tudok élni. A levegőben egyszerre érzem - szokásosan az ujjaim hegyén - a jelenben vibráló lehetőségeket, meg a változás szelét. A változás pedig egyszerre valami tuti jó, egyszerre valami borzalmas - előbb lesz valami igazán rossz, aztán minden többszörösen jóra fordul. Úgy tavasszal. De igazából jó érzés, és ha bevillan a váááltozááás, az örömmel tölt el. A változásban lehetőséget látok, nem veszélyt. Az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik. Satöbbi. Tittiritti.

Voltam orvosnál, megvan a hasfájás eredete, most már csak azt kell eldöntenem, hogy egy nagy vagy három kicsi vágással szerelik ki a hasamból. Dermoid jellegű képlet. (A képlet az olyan izé, magyaráztam Olinkának.) Nem vagyok vágás-párti, egyrészt mert klasszikus hobbi-hipochonder vagyok, vagyis kérem, én nem gondoltam komolyan. Másrészt bőröm keloid hajlama miatt a hátamon, egy leszedett anyajegy helyén - a többszöri plasztikai sebészi beavatkozások dacára vagy éppen azok eredményeként - egy édes kis birodalmi sas díszeleg. (Nyugi, csak pár centis.) Ennek kapcsán azt mondta a sebészem, hogy kerüljem a császármetszést és a vakbélműtétet. Kerülöm.

Nyilván nem eszik olyan forrón a kását, el kell még mennem egy olyan orvoshoz, aki nem Tündérkének szólít, emellett hajlandó részletesen elmondani, hogy ez most valami vagy megy valahová... Addig is, akinek van/volt dermoidja, vagy cisztája, amiről kiderült, hogy dermoid, vagy dermoidja, amiről kiderült, hogy ciszta, vagy endometriózis vagy valami tök más; akit megműtöttek, de nem kellett volna, vagy akit nem műtöttek meg, pedig kellett volna, annak örömmel veszem ismeret-megosztó sorait. "Van egy remek nőgyógyászom, nála szült a nővérem is" kezdetű levelek csak mérsékelten segítenek, nekem olyan kéne, akinek ilyen baját kezelte a nevezett remek orvos.

Múlt héten ügyintéztem, biztosítást, internetet, áramot satöbbi. Ügyfélszolgálaton, telefonon, személyesen, várakozások zenére és zene nélkül. Sportot űztem a javamra döntetésből, mosolyogtatva.

- Igen, teljesen igaza van.
- És tényleg megígéri, hogy most már jó lesz?
- Most már én is nagyon mérges leszek, ha mégsem!
- Jól gondolom, hogy Önt nem tudom név szerint hívni legközelebb?
- Hát igen. Ez egy telefonos ügyfélszolgálat.*
- És akkor mind a húsz percet végig kell mesélnem megint?
- Ne aggódjon, ide beírom a rendszerbe, hogy mi volt, hogy összevezettük (stb).
- Azt is beírja, hogy "ügyfélnek teljesen igaza volt"?
- Ügy-fél-nek tel-je-sen i-ga-za volt.

* (Hm?)

Ide is feltettem a judapesten közölt postot, mert itt fogom folytatni. (2009. jan. a szerk.)

_________ 

Feltettem a kérdést a nagymamámnak, mint az utolsó női zsidó felmenőmnek, hogy mégis hol tűnt el a vallás a család életéből. Innentől kezdve hétvégéken keresztül beszélgettünk. Viszonylag az elején kiderült, hogy valahol a dédanyámnál múlt el a zsidóság… De azért csak hallgattam tovább, és le is írtam, mert bár nagy részét hallottam ennek, de így egyben volt az igazi. Szóval megosztom (megosztjuk) veletek ezt a mesét, mert ez is része az én történetemnek.

“Anyuka 1900-ban született, a háború végén tizennyolc éves volt. A háború alatt szerelmes volt egy románba, aki náluk volt elszállásolva, de ő a háború végén hazament. Anyuka még szerelmes volt. Ekkor jelent meg Apuka, harmincöt éves volt, nőtlen. Meglátta Anyukát, aki akkor jött vissza a korcsolyázásból, arca kipirulva - azonnal beleszeretett. Megkérte a kezét. Anyuka ment Róza nénihez feldúlva tanácsot kérni, hogy mit tegyen. Ő zsidó volt, Apuka keresztény. Akkoriban zsidó zsidóhoz ment, nem volt szokás a vegyes házasság.

- Ez egy rendes, komoly, jóravaló ember - mondta Róza néni. - Ki tudja, ezzel a szerelmeddel mi van, vagy mi lesz valaha. Ez a mai világ nem olyan egyszerű. Menj hozzá.

Hozzá is ment. Mind a ketten lemondtak a vallásról. Apuka eredetileg pap akart lenni, de szegény özvegy anyjának nem telt rá, hogy papnak taníttassa. Anyuka viszont a legateistább ember volt, akit valaha láttam. Hetedik gyerek volt a családban. Otthon, ha tartották is a vallást, ő nem vett semmiben részt. Ő csak úgy volt, mindig útban, a legkisebb. Neki nem esett nehezére lemondani a vallásról… Apuka annyiban maradt keresztény, hogy soha egy káromkodás nem hagyta e a száját. Egyszer Anyuka megpróbálta elvinni zsinagógába. Levette a kalapját. Úgy kellett rá visszagyömöszölni. Nagyon nem volt való oda a zsinagógába.

Nőttem növögettem. Lehettem olyan hat éves, amikor Anyuka azt mondta:
- Nézd, én zsidó vagyok, apád keresztény. Te magad tizennyolc éves korodban olyan vallást választasz, amilyet akarsz.
Ennél rettenetesebb dolgot nem lehet elkövetni. Ilyet mondani egy hat éves gyereknek!

Igen ám, csakhogy én ezt komolyan vettem. Elhatároztam, hogy körülnézek a hitvilágban. Nyolc éves lehettem, Ilonka barátnőmmel vasárnaponként református templomba jártam. Akkoriban halt meg kishúgom, Évike diftériában. A pap a testvéri szeretetről beszélt, én úgy éreztem, nekem szól. Nyilván nem arról beszélt, hanem átvitten a testvéri szeretetről, de akkor is úgy éreztem, hogy nekem szól, és nagyon sírtam. Évike meghalt diftériában, én pedig skarlátot kaptam. Ilyen idők voltak, sok gyerek betegedett meg - és halt meg. Emlékszem, ágyban feküdtem, és Anyuka héberül kezdett imádkozni, énekelt is. Mintha egy kis imakönyv is lett volna nála. Amit akkor éreztem – nagyon nehéz érzéseket megfogalmazni, főleg ilyen messzi idő távlatából –, hogy mondjam, visszataszító volt. Nem szerettem azt a héber imádkozást. A fal felé fordultam, ne imádkozzon itt nekem. Tudva egyébként is, hogy mennyire ateista.

Jött az elemi iskola Pesterzsébeten. A tanító néni tudta, hogy reggelente kiszolgáltam a boltban tanítás előtt. A fiú polgárival szemben volt a bolt, a fiúk jártak be reggelente:
- Magdika, jónapot, kérek egy rajzlapot.
- Jónapot, cserkészkolbászt kérek zsömlével!
Szóval úgy estem be minden reggel a tanításra, de nem kaptam ki. Délutánonként hittanra kellett járni. Valahogy a többieknek a keresztény hittan tanítási időben volt, a zsidó hittan délután. Elég sok pofont kaptam a hittan miatt. Délután háromkor, a legnagyobb játék közepén - Ilonka barátnőmmel babáztunk például -, menni kellett.
- Mindjárt három, miért nem indulsz már hittanra?! - mindig föl lettem pofozva, és lettem zavarva hittanra.

Ott a Spitzer bácsi, aki nem rabbi volt, csak egy öreg zsidó, mesélt mindenfélét. Héberül kellett volna olvasni, azt én nem tudtam. A többiek tudtak. Tudták az összes történetet, Ádámtól és Évától, összefüggéseiben értették az egészet, én meg csak ott ültem, és nem értettem. Emlékszem, mesélte a Jákob lajtorjáját, na attól teljesen ki voltam készülve, hogy nekem ilyen hülyeséget kell hallgatnom. Aztán sikerült is Anyukával valahogy megállapodni - talán pont a Jákob lajtorjájánál -, hogy kevesebb legyen a hittan…

Aztán polgári, tíz-tizennégy éves korom között. Amíg a keresztény gyerekeknek hittan volt, addig nekünk, zsidóknak lyukasóra. Ott ültünk az üres előadóban mi, a hét zsidó lányok, és ami részletes disznóságot meg lehetett, azt mi megbeszéltük. Felvilágosítás folyt, amit a témáról tudni lehetett, azt én ott megtudtam. Egyszer bekéredzkedtem a katolikus hittanra. A „tiszi” nagyon kedves volt, az amúgy nagyon szigorú iskolában valószínűleg enyhíteni akarta a szigort. Azon a hittan órán a fő téma a bableves volt. Semmi másról nem volt szó, csak a bableves minőségéről. A zsidó hittan se tetszett, de a bableves minősége se. Nem is mentem oda többet.

Aztán ott voltak a nyarak Nagykőrösön, Aranka néniéknél. Ők zsidók voltak, tartották is a vallást. Ott láttam először szombat esti imádkozást. Aranka néni fején csipke volt, a barhesz szépen letakarva szép kézimunkával, és finom, libából készült ételeket ettünk. Először Nagykőrösön voltam zsidó templomban. Csak egészen soká, nem is felnőtt, hanem idős koromban tudtam meg, hogy a zsinagóga nem is templom, hanem inkább közösségi ház. Szóval nem tudtam, és nagyon nem tetszett nekem, ahogy folyt ott az üzletelés - egy templomban.

Jött a katolikus templom, ahol annyira nagy lett bennem az áhítat, hogy sírógörcsöt kaptam. Sopronba vitt minket a Vöröskereszt nyaralni – az iskola rászoruló gyerekeit. (Elmondom, kik voltak ezek a nagyon rászoruló gyerekek. Veszler Éva – egyike a hét kis zsidó lányoknak –, nagy edényüzletük volt. Diamant Klári – azóta alijáztak -, nekik divatüzletük volt. Szepezdy Kiss Krisztina – ő nem volt zsidó – ő volt a legjobb tanuló az osztályban, apukája magas rangú köztisztviselő volt. Drahos Erzsi – na ő volt az egyetlen tényleg rászoruló, munkásapukával.) Vasárnap mentünk a kápolnába imádkozni. Mindenféle vallású gyerekek voltak ott, ahogy volt strandolás, úgy volt vasárnap a kápolna. Tizenhárom évesen kicsit dilis voltam. Mondjuk ki nem volt, de én eléggé. A gyönyörű kápolnában azért kaptam sírógörcsöt, hogy miért nem lehetek én ennek tagja. Miért vagyok én ebből kizárva? Félig nevettem, félig sírtam. A tanár néni kikísértetett: nem lehet ilyen cirkuszt csinálni, vezessék ki.

Tizenhárom-tizennégy évesen ami könyvet meg lehetett szerezni a témában, azt én elolvastam. Zarathustra, buddhizmus, Shíva, egyiptomi fáraók - mindent elolvastam. Na addigra a volt az én fejemben akkora káosz, hogy na!

1938. Anyuka elhatározta, hogy megkeresztelkedünk. Ha már ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Apuka katolikus. Meg is történt. Valahogy aztán kellett templomba is járni. Talán, hogy lássanak minket templomba járni. Hordták körbe a perselyt. Mondja erre Anyuka:
- Én ugyan meg nem csókolom ezt!
- Ez rosszabb, itt pénzt kell adni - súgtam oda neki.
- Dehogy adok! - Na ilyen katolikus lett Anyuka.

Anyukával elmentünk megnézni a Jude Suss című filmet, ami egy náci propagandafilm volt. Valaki azt mondta: „milyen jó film, érdemes megnézni!” Na az nem zsidó volt. Anyuka félt, hogy megvernek minket. Sietni kellett haza. Ilyen idők voltak. A szomszédok nem voltak biztosak benne, hogy is állunk mi. Azt tudták, hogy Apuka katolikus. De azt nem, hogy velük mi van.

Tizenöt évesen szerelmes lettem. Na az egy mocskos strici volt. Azt mondta:
- Nehogy azt gondold, hogy manapság zsidó lányt el lehet venni feleségül! - Eszem ágában sem volt hozzámenni. Egyáltalán nem is érdekelt akkor a házasság.”

__________

A következő részben a nagymamám felnő, aztán két férjet bújtat a munkaszolgálat elől egy fürdőszobában

Na csak leeiratkoztam a Subbáról. Egy bejegyzésnél, nem is linkelem be. Egy férfit ábrázol sortban és térdzokniban. Igazán vicces. Igazából már régóta nem vicces. A különböző helyekre már egyszer felrakott fingósvideók publikálásával az is baj, hogy nincs benne semmi hozzáadott érték. Vagy erőfeszítés. De ez a kép most két dolog miatt idegesített fel. Egyrészt, mert ezért tart itt ez az ország (fiam), egy ilyen primó kamaszgyerek szintjén, hogy marhára röhögni kell mindenen, ami kicsit is másmilyen. Persze, lehessen nevetni mindenen, de... Londonban az volt a legfurcsább a metrón, hogy mindenki furcsa, és ezért senki nem bámul meg senkit. Van egy álmom, hogy egyszer majd...

Másrészt én ismerem ezt az embert. És mindig térdzokniban jár, csak télen vastagabban, illetve kettőben. És az nem egy tescos szatyor a kezében, hanem sok (két tucat egyben), mert így masszív mint egy igazi táska. Együtt jártak apukámmal iskolába, azóta is jóban vannak. Kicsit furcsa, de nagyon jó fej, értelmes ember. Több évtiezede kér pénzt aputól kölcsön, mindig időben megadja. Egy baj van, hogy mindig hoz a visszaadott pénz mellé valami ajándékot, aminek az értéke majdnem annyi mint a visszaadott pénz, és erről egyszerűen nem lehet lebeszélni. Tényleg, gyerekkorom óta hallgatom, ahogy megjön, megbeszélik a fradit, a politikai helyzetet, meg hogy mennyi a rokkantnyugdíj. Lilla kicsit félt tőle az elején - kicsit érthető is, elég nagy ember, kitölti az előszobát -, de már nem, amióta ő is direkt módon részesül az uzsoraajándékokban banán és csoki formájában.