Úgy kezdődött, hogy disznótorost ettem ebédre, aztán kaptam egy influenza elleni védőoltást. Amikor szerdán ezt úgy hetedszer kezdtem mesélni, akkor már kezdett blog-verzió lenni belőle, apró, színes részletekkel gazdagított kis történet. Hétfőn megúsztam egy kis lázzal, aztán kedden már annyira fájt a hasam, hogy limitált levegővétel miatt majdnem dobtam egy finom ájulást a fodrásznál. (Köszönet Istunak a aggódásért és a segítségért.) Miután egész éjjel nem aludtam, gondoltam bemászom a gépemért a bankba, inkább otthon szenvedek, és ha már ott voltam, beugrottam az üzemorvoshoz hipochonderkedni - nézzen rám megértően és mondja, hogy kamilatea. Nem volt elég megnyugtató, és elküldött a sebészetre, mivel szerinte nem igazán a gyomorrontás tüneteit produkálom. Innen indult csodás napom a Vészhelyzetben.

Az sztk-ban a százéves sebészorvos asszony igazán kedves volt velem (not).
- Mi a panasza a betegnek? - kérdezi az asszisztenstől. Érted, nem tőlem.
- Fáj a hasa.
- És?
Na de mindegy is, talán nem az a dolga, hogy kedves legyen, mindenesetre lehordott, hogy miért nem tudom normálisan megmondani, hol fáj, akkor majd beutal kórházba, ott egy-két napig majd megfigyelnek, és eldönthetem, hol fáj. Szerintem büntiből. És hogy akkor három órám van elfoglalni az ágyat. Hazamentem anyuhoz döntésképtelenkedni. Feküdjek be, aztán derüljön ki, hogy disznótoros? Miközben én helyettesítem a főnökömet. Vagy ne feküdjek be, és másnap derüljön ki, hogy "ha tegnap befeküdt volna, akkor nem perforálódott volna a vakbele"? Inkább az égést választottam mint a halált... Klásszikus hipochonder választás...

Cuccokért haza, macskák előetetése, megnyugtatása. Útközben megpróbálom a helpdesken keresztül átállítatni a házon kívüli üzenetemet, de nem lehet csak úgy, küldjön levelet a főnököm. Kicsit ideges vagyok, nincs épp főnököm, főnököm főnöke sincs, és nem értem, hogy mi abban a kockázat, ha a "beteg vagyok, otthonról dolgozom" üzenetet át kéne írni "beteg vagyok, keresd Mónit" üzenetre. Hacsak az nem, hogy talán én vagyok Móni, és így akarok végtelen hatalomhoz jutni. Végül megértem, hogy nem teheti meg, csak ha íratok levelet valakivel, aki aztán persze csak az engedélyt írja meg, de nem hajlandó felírni az új házonkívüli üzenetemet, úgyhogy még egy telefon, és végre sikerül.

Irány a Honvéd, vagyis most már ÁÉK, mindenütt rövidítések és fogalom nélküli biztonsági őrök, nekem kéne tudnom, hogy a beutaló alapján ("Tisztelt ÁÉK Sebészet, kérem...") hova kéne mennem a labirintusban. Megtaláljuk a sürgősségit, recepción jó hangulat, csaj felvesz. Orra alá motyog számára egyértelmű kérdéseket, amik nekem nem egyértelműek, nem hallom és ideges vagyok, legalább nézne rám, miözben azt kérdezi, hogy:
- Lehet anyuka hozzátartozó?
- Amennyiben?
- Akit értesíteni lehet! - magyarázza kissé ingerülten, de ez legalább valami érzelem irányomban.
Kezdenek fölfirkálni az üvegtáblára, tényleg mint a Vészhelyzetben, csak minden nyugodtabb és lassabb, megkérem anyut, hogy ténferegjen arra, és lesse le a tábláról, hogy mit írnak. Csak hogy legalább hozzávetőleg tudjam, hogy mi fog történni. Rövidítések, valami labor. Végre odajön egy orvos - és innentől pozitívba fordul az emberként kezelődés -, bemutatkozik, kezet fog velem, elmondja, mi lesz most. Kisrutin-nagyrutin, ekg, teljes labor, hasi ultrahang, röntgen - aztán majd amikor minden megvan, akkor fölszólnak egy sebésznek, aki lejön valamikor. (Mint a Vészhelyzetben.) Megvizsgál, megkérdez, meghallgat. Kezdem unni a történetemet, meg a hasnyomkodást. Ő még csak a harmadik, de lesznek még páran a délután során. Egészen meglepő, hányféleképpen lehet hasat nyomkodni.

Az ultrahangos orvos fél órát vizsgál, mindent elmagyaráz nekem, amit lát. Visszatekintve ő mondja a legértelmesebb dolgokat, talán azért, mert ő az egyetlen, akinek egészében kell néznie a belsejemet. Bár sajnos neki is el kell döntenie, hogy majd hova csatornázzanak be - valakihez, aki csak tűvel vagy szikével gondolozik, vagy valakihez, aki csak a petefészkemet látja. Szerinte egyébként sok kisebb dolog rossz együttállása, a belek túlmozogtak, és rácsavarodtak a peteveztékre, meg valami cisztára, és valami erek ki meg be, amik... Mindenesetre ez nem ad magyarázatot a foladéka a beleim között.

Ő is emberszámba vesz, sőt, amikor a gyakorlatos orvoslányt odahívja, hogy megmutassa neki az érdekes képletet a hasamban, ő mielőtt bámulni kezdi a monitort, köszön nekem. Apróság, de jól esik. Mint ahogy az is, hogy amikor utána húsz percet kell várnom a röntgenre, a nővér ahányszor elhalad mellettem, annyiszor mosolyog rám. Pedig amúgy az egész rendszerre az jellemző, hogy senki nem vesz fel szemkontaktust a betegekkel. Nyilván így könnyebb. Egyszer régebben egy allergiavizsgálatnál négyszer ment el a térdemtől tizenkét centire a húgom barátnője, de nem tudtam ráköszönni, mert nem nézett rám - senkire se.

- Mi ez a M. Zsuzsa itt? - kérdezi durvanővér, gondolom a papíromra bökve, én a folyosó egy eldugottabb sarkában görnyedezek. Az én vagyok - dünnyögöm magamban, már megint tárgy vagyok. Back to Hungarian reality.
- Jöjjön utánam - mondja elrohan, próbálom tartani a lépést, út közben még neveket ordibál. - Álljon fel, akinek a nevét modnom!
Nekem kinyit egy ajtót - Derékig levetkőzik! - jó, hogy nem lök be az egy négyzetméteres csempézett lyukba.
- Bemehetek?
- Még nem!

Amikor már minden megvan, produkálnom kell egy vizeletet, kapok egy poharat meg egy lezárható, műanyag kémcsövet. Megoldom a mosdóban, állok recepció előtt, a sárga vonalon túl, kezemben a még meleg kémcső, a pult mögött jó hangulat, én rémesen érzem magam, nem tudok kiegyenesedni, már végképp nem tudom, hol fáj, de mivel fejemben megy a narrátor, jobban vagyok. Anyu vihog tőlem öt méterre.
- Szemkontaktus - artikulálom felé mosolyogva, majd átlépem a sárga vonalat, és betolom a vizeletet. Emlékeztetőül: apám egyszer úgy ment el valami ilyen jellegű vizsgálatra, hogy fogalma nem volt, mit kell csinálni, a néni meg csak ennyit mondott neki, hogy „majd toljon át egy vizeletet az ablakon”. Ez is jellemzi a rendszert. Tegyük hozzá, a doki, akinek áttoltam, egyébként végig nagyon korrekt és kedves módon foglalkozott velem

Pár óra alatt végeztem mindennel, várjuk a sebészt. Papucsaban megjön, újabb nyomkodás, poénkodás. Próbáljuk kikeresni a gépből a cuccaimat. Aztán megint kezdi gépelni, hogy "beteg panaszai két napja..."
- Azt már mondták magának, hogy bent kell maradni?
- ?
- Mármint nem itt, hanem a Máv Kórházban, ahol a nőgyógyászat van. Laparoszkópiát kell csinálni, egy tű... vékony csövön... folyadék... - itt kicsit szaggatott lesz a figyelmem.
- És ez fáj?
- Altatásban nem - mosolyog -. Szóval a folyadék a ciszta miatt van, szóval ezt a műtétet mi is megcsinálhatnánk, de mivel nőgyógyászati oka van, átküldjük oda. Ők ugyanúgy meg tudják csinálni.

Korrekt doki kérdésemre közli, hogy nem, nem lehet ezzel várni holnapig, és megkér, hogy ha mégse tartanának ott a Mávaban, akkor mindenképpen szóljanak ide vissza. Oké. Megyünk - este hét -, megint bejáratot keresünk, megtaláljuk, tényleg várnak, doki is megvan, öt perc alatt megvizsgál, nem nőgyógyászati. Utána fél óráig próbáljuk bevarázsolni ezt az infót a rendszerbe, végül sikeresen. Visszaszólunk a másik telephelyre, ahogy kérték. Nekem nem adják a telefont, az az üzenet, hogy nem kell visszamenni. Oké, most már nem Vészhelyzet, hanem Napló, szegény lányt elengedték, másnap izé lépett fel, tragikus... De nincs mit tenni, hazamegyünk. Majd iszom kamillateát, és teszek a hasamra meleg törülközőt/macskát.

Természetesen azért hipochonderkedem, hogy törődjenek velem, hogy anyukám támogasson, hogy aggódjanak értem a barátaim meg a pasim... De azért ez nem jó móka. Most itthon vergődök, hasamban a folyadékkal - vagyis annak tudatával -, előszobában mindenperces-tatyó. Egyébként asszem, most egy kicsit jobb. Talán kihoztuk ebből, amit lehetett...

- Nem kell feldarabolni az újszülött pandákat!!

Fordítsa le a következő példamondatot... A fenti kijelentés egyébként valóban elhangzott, kissé emelt hangon, némi állott pezsgő elfogyasztása után.

Mindkét rajz baglyot ábrázol. A tesóm tud rajzolni. Én nem.

És most, hogy válság van, elmentem fogat fehéríttetni. Meg is jegyeztem viccesen a fogorvos asszonynak, hogy hát talán nem erre kéne most költeni, mire egészen komoly arccal azt válaszolta, hogy ez azért jó befektetés. Lehet, hogy kurvának nézett, mindenesetre azt dünnyögtem, hogy nem a fogaimból élek.

Most, hogy végre egyforma színűek a szem- és metszőfogaim, csodálatosan érzem magam. Viszont negyvennyolc órán át nem ehetek semmit ami fog, sőt, csak olyat ehetek, ami nem hagyna ruhán foltot. A fű és a sár azonnal kiesett, ami nem is lenne baj, de tényleg csak fehhéret vagy színtelent lehet enni, tehát nem ihatok kávét se, ami teljesen elképzelhetetlen. Tegnap - az első huszonnégy órában - kipróbáltam, de nekem ez nem megy. Ma egész reggel olyan technológiákon törtem a fejem, amivel egyenesen a torkomba juthatna a kávé. (Meg azon is gondolkoztam, hogy lehetne ezt a lehető legkevesebb explicit szexualitással kifejezni, ezért szándékosan hagytam el a spriccel szót.) Az imánt szívtam be negyed perc alatt két deci kávét szívószállal, és most már tényleg csodálatosan érzem magam.

A szülői lakásfelújítás véget ért - a nyomán kialakult vendégszobában tegnap délután két órát aludtam. Persze ez nem csak a vendégszoba érdeme, előtte Lillával voltunk állatkerben, ami egy bő két órás, kemény fizikai munka volt, tekintve, hogy most abban a rohangálós, földre fekvős, dühében sikoltozós korszakát éli. Az állatok nem érdeklik, lefényképeztem mindent a rohanás közben, hogy majd utólag megnézzük. Pedig egy csomó állat odajött hozzá, egy majom, egy zsiráf, egy tigris és egy viziló is mondott neki valamit, de ő éppen "Elég!" felkiáltással rohanni kívánt. Lehet, hogy az volt a baj, hogy Lilla erdetileg mindenáron békát akart látni, béka az meg nem volt sehol. Vgy elbújt a rohadék. Többször mondtuk neki, hogy soha többet nem jövünk, de be kell valljam, remekül éreztük magunkat még így is. Simogattunk ráját is például. Szóval alvás, aztán megint egy kis pakolászás: most az elmúlt negyven év mellényei kerültek sorra. A kerület hajléktalanjai boldogak, mert a múlt héten ugyanez ment pokrócokkal és paplanokkal. Azért a hajléktalan célcsoport, mert ha az én apukám elhord valamit, akkor az el van hordva. De ruhát nem dobunk ki, főleg nem meleg ruhát. Egyébként is van az utcában egy melegedő, ide hordom hetente a dolgokat. Volt még egy ajándékozás a hétvégén: pár alkalom után úgy döntöttem, hogy ez pont az a cipőérzés, amit a nagymamám szeret a lábán, úgyhogy - bármennyire tetszik nekem is - neki adtam. Szóval, ha vagány nagymamát láttok Zuglóban sétálni, akkor az az enyém.

Amikor felköltöztek új kollégáink a hatodikra, két választásom volt: vagy kitépkedem a hajamat szálanként, vagy bevállalok egy sima, téglalap alakú asztalt. Mert egyszerűen sehogy se vót jó senkinek. Így mondjuk enyém lett a szoba legjobb helye, de akkor is önfeláldozó voltam, azt hiszem. Most kiköltöztek másik kollégák, úgyhogy lehetőség nyílt egy kis rendezkedésre. Kinéztem magamnak egy asztalt, ami senkinek sem kellett. Addig. Mert amint kimondtam az igényemet, azonnal kiderült, hogy az egy főnöki asztal, és milyen jogon, és amúgy se fér el, és amúgy is. (Az is vicces mondjuk, hogy addig nekem sem kellett annyira, míg ki nem derült, hogy talán mégse lehet.) Attól főnöki egyébként, hogy található az egyik végén egy úgynevezett ficak (1). Számolja ki a körcikk területét, és bizonyítsa a következő tételt: a körcikk mérete egyenesen arányos a főnöki lét vertikális és horizontális kiterjedésének négyzetgyökével. Aztán mondtam, hogy I am a damn lead professional rewarded role model (2), és ha a névjegyemen leader van, bár nem vezetek embereket, hanem Jean Dark módjára akarom elérni, hogy kövessetek, kövessetek, akkor járhat-e a ficak, és végül megkaptam. És ha már betekintést adok az alkotó-műhelybe, íme a szentély, ahol a bejegyzések közel húsz százaléka íródik.

A falon szerelmetes Lillagyerek (3), az asztal sarkában szerencsebambuszok (4) elültetve (dekorkristály, virágföld, kavicsok a tetőről - időről időre elkap a munkahelyi dekorroham, szerencsére ritkán), valamint körte (5) zsugortálcában (űrtechnológia!). Körtén kívül fogyasztok napi másfél liter vizet (6), egy (uszkve kettő) kávét (7). Az asztal másik sarkában található egy Pénzügyi Évkönyv (8), súlyos és fekete, for the executive presence. Valójában a banki könyvtár szabadrablós polcáról szereztem kettőszáz forint ellenében, miközben az influenza elleni védőoltás miatt az üzemorvosra vártam. Elolvasni sose fogom, mert nap közben nem olvasok ilyesmit, a metrón meg nem fogom cipelni. Fontosabb a harmadik sarokban található Kosár című fogyasztóvédelmi magazin (9), cégérem és krédóm (credom?) kifejezője. Az asztalomon nincsenek papírok, csak egy füzet (10) firkálni-jegyzetelni, egy számítógép (11), ami végre működik, és a nyomorult villanyszámla (12), amit - "majd legyen szíves pénteken jelentkezi, addig talán látjuk a rendszerben, hogy mit is szedtünk be és milyen alapon" - nem szabad elfelejtenem.

A magam részéről támogatok minden álom-megvalósítást. És mindent, ami érték, és munka van mögötte. (Ellenkezője ennek pl. a celebség. Kéziszótár off.) Szóval adott a Fűszer és Lélek blog írója, aki ír, ír, ír, ír, közben összefonódik a judapesttel, ahol egyesek jól bírják alvás nélkül (úgy értem, nem értem, hogy lehet egyeseknek ennyi energiája). És ők kiadják a szép, zsidó szakácskönyvet. Nézzétek, vegyétek. Plusz infó: az első kiadás egyharmadát (1000-1200 példányt) webes közösségekre támaszkodva szeretnék eladni. Itt megrendelhető 20% kedvezményel. Ajándékba lehet kapni vadjutka ékszerkupont (15%), és lesz egy ipod soroslás is (vagyis három).

Azért értem haza ilyen későn, mert általános iskolai osztálytalálkozón voltam. Azt vártam, hogy kedélyes lesz és nosztalgiázós, de ennél sokkal több lett, valamikor hajnali egy körül. Az Arató disco egyik csöndesebb sarkában ültünk. (Viccből mentünk oda, és mert közel volt, aztán megállapítottuk, hogy annyira még nem vagyunk elkeseredve, hogy oda járjunk.) Szóval ott ültünk, mi maradék öten, Régi Barátnőm, meg három fiú, akik folyton együtt voltak annak idején, együtt jártak edzésre - mindig egyzésnek mondták -, ninjáztak meg zombiztak, és szekálták a lányokat. Csodálatos osztály volt, összetartó és végtelenül gonosz. Átlagosan évente volt új osztályfőnökünk, néha gyakrabban. Vetésforgóban voltunk egymásba szerelmesek, nyolcvan százalékban természetesen viszonzatlanul.

Közel húsz év telt el, mióta találkoztunk. Akkor az az osztály volt a nekünk a világ - a családunkon kívül -, szinte együtt éltünk nyolc évig. Nem ismerte nálunk senki jobban a másikat. Aztán ott ültünk húsz évvel később, és minden megváltozott, miközben semmi sem változott meg. A vonások finomodtak, a teljesítménykényszeres, fanatikus kisgyerekből kedves, sikeres, lelkes ember lett, a kicsit okoskodó jótanulóból különleges és érzékeny, a kreatív rosszgyerekből meg kreatív bölcs. Ahogy mondta, érdekes lett volna még néhány órát ott ülni, és életutakról gondolkozni. Az ember azt hiszi, hogy ugyanolyan egy éves kora óta, meg azt, hogy megy egy úton, egy egyenes vonalon, és neki az a természetes, pedig mennyire nem. Vagy de. Vajon tudtuk-e egymásról, hogy mi lesz belőlünk? Rólam azt tippelték - így utólag -, hogy óvónő leszek vagy áplónő. Elsőre úgy tűnt, én vagyok az egyetlen tévedés, aztán rájöttem, hogy talán a "védelmező" tetteimet - mint amikor elsőben szóltam a tanítónéniek, hogy igenis engedje ki Mártit pisilni -, magyarázták önfeláldozással, pedig akkor sem az mozgatta, hanem az igazságérzet.

Szóval az volt a furcsa, hogy ahogy ott ültek, azt éreztem, hogy ebben a pilanatban se ismer minket senki jobban, mint mi egymást. Abból, amilyenek lettek, még azt is ki lehetett találni, mi minden történhetett az elmúlt években. Nem tudom, mi ennek a jelentősége, de nagyon megérintett minket ez az este. Felkavaró és felvillanyozó volt. Valami folytatása mindenképpen lesz.

Hajnali fél négy. Nem, nem zajos a szembekocsma, nem hangos a szomszéd lány, nem forgolódok álmatlanul. Csak most értem haza. Új barátom: Hajnali Fél Négy.

Beindult a báli szezon. Minden napra van valami, én pedig szétfeszítem a határaimat, például tegnap nem én voltam a lány, aki mindig leghamarabb megy haza. Először színházba mentem, utána pedig shadai-ékhoz voltam hivatalos választásnézőbe. Egy ideig nagyon úgy tűnt, hogy a sors nem szeretné, ha olyan társaságban tölteném az estét, ahol egy darab embert ismerek, aki pont érkezésem pillanatában amúgy nincs jelen. Negyedszer ütöttem be a kódot a kaputelefonba - reménykedve, hogy az emeleti illető nem csak reflexből nyomja nekem a berregést. Mivel a kaput egy Nyilván Néni kulcsra zárta, a berregés mit sem ért. Próbáltam belekiabálni ezt az infót, később kiderült, hogy ez a funkciója (mármint hogy a lent beszélő hangját továbbítsa a lakásba) nem működik.

Adtam még magunknak öt percet, hogy megoldódjon a helyzet. Közben az utca sötét, az érzékelő minduntalan felkapcsolta a reflektort, nem tudtam eldönteni, hogy most akkor vaksötét vagy premierplán. Alapvetően premierplán-párti vagyok, de a következő beszélgetés után kicsit odébb húzódtam az érzékelő bűvköréből:
- Bence! Álj már meg!
- ...
- De hova mész? Ez nem az az utca!
- De, gyere már.
- Itt nincs kábítószer, minek jövünk ide?

Aztán minden jóra fordult, a kedves háziasszony megérezte, hogy le kell jönnie értem, és felinvitált a lakásba, ahol már áramlott a csí mint a kurvaanyja, és ez kitartott egészen hajnali fél kettőig. Én és Hajnali Fél Kettő nem vagyunk közeli barátok, de az a vicces, hogy simán maradtam volna még. De hát illem van, meg munka is van, meg holnap is van nap.

"... őrizetbe vételük mellett - H. D. 33 éves albán állampolgár, V. A. 28 éves albán és H. N. 35 éves szintén albán állampolgár ellen." forrás: József körút

Ezek annyira hangsúlyosan albánok voltak mindahányan... Nyóckeres lokálpatriotizmusból el kéne vállanom az olvasó-szerkesztését. A Józsefvárost nem olvasom, mert jobboldali-diskurzus generátorral készül. (Írjon cikket a díszburkolatról Ön a következő szavak felhasználásával: kormány, emberek, tehetetlen, emberek, rossz, zsebéből, elvesz, emberek, emberek.) Hónapokon keresztül ment a harc, hogy ki is az igazi Józsefváros, végül a régiből József körút lett, és én kitartok! Csak hát írnak a Jon kippurról, nincsenek egyeztetve az alanyok-állítmáníok, és mindenki annyira albán.