És amikor a seggem tűrhetetlenül, de számomra úgy tűnik mégis elfogadhatóan nagy; amikor megtartottam életem legjobb tréningjét - két nap jó hangulat és tömény pozitív visszajelzés -; amikor kitaláltam, hogy kéne írni valahova, és akkor ők is kitalálták, hogy kéne írnom oda; amikor egyes emberekkel folyatott igen hosszú beszélgetésekből nem az következik éppen, hogy mekkora hülye vagyok, hanem hogy mennyire jó fej vagyok, úgy általában kész főnyeremény, akinek milyen jó lehet a rokonának, a barátjának, a pasijának, a kollégájának lenni... Na akkor kaptam egy példakép díjat. Egy példakép díjat nekem. Azt akarják, hogy felrobbanjon az egóm? Csak azért nem mondom, hogy olyan volt, mint az Oscar, mert ott a jelöltek számítanak rá, én meg azt se tudtam, hogy jelöltek. És nem is sikoltoztam.

Már eleve azt sem értettem, hogy a szervezetem miért döntött úgy, hogy az ideális testsúlyom hetven kiló. A szervezetem zabáltat engem. A munkaalkalmassági orvosi vizsgálaton rá kellett állnom a mérlegre, majden le is borultam róla, amikor megláttam a kilókat. Mondjuk annyira nem lehetek meglepve, amennyit eszem mostanában. Dokinéni nyugtatgatott, hogy karcsú vagyok, meg ideális, de azért szerinte csak kéne sportolni, mert akkor például könnyebben dolgoznám fel a stresszt is. Milyen stresszt? - gondoltam, és belém hasított (ha ez a jó kifejezés), hogy életemben ilyen nyugodt és jókedélyű nem voltam. Ki vannak párnázva az idegeim, basszus.

Aztán úgy döntött a szervezetem, hogy a seggem és combom már nem tud több zsírt fölvenni. Ma reggel konkrétan bajlódnom kellett a melltartómmal, ami - elárulom -, számomra szokatlan tevékenység. Hova vezet ez? A legdurvább az egészben, hogy mindemellett nem látom ronda bálnának magam, sőt. Szóval azt hiszem, megöregedtem. Elégedett, érett nő leszek, ez a terv.

- Lilla, őt hogy hívják?
- Anya.
- Igen, te így hívod, de mi a neve, mások hogy nevezik?
- Néni. Anyanéni.
- És a nagypapának mi a neve?
- Szemüveges nagypapa.
- És téged hogy hívnak?
- Lilla
- Milyen Lilla?
- Offenbachbácsi Lilla.

Persze vannak azért még dolgok, amiket a hitellel kapcsolatban figyelembe kell venni. Már modelleztem, mert már nekem is túl sok a változó. Például azt eddig nem vettem figyelembe, hogy a mostani hitelemet már három éve fizetem, tehát most kezdek el igazán tőkét törleszteni. Mivel ez egy annuitásos hitel, az elején a törlesztő részletben sok a kamat, a végén meg fordítva. Szóval ha most folytatom tovább ennek a törlesztését, akkor a hatodik évben pl. már majdnem a fennálló tartozás 9%-át törlesztem (évente). Ha meg felveszek most egy újat, akkor megint kezdem előről, és a harmadik évben még csak a 3-4%-át törlesztem. Az én hitelemnél ez azt jelenti, hogy 2011-ben a második esetben hétszázezer forinttal több tartozásom van - ugyanolyan törlesztő részlet mellett.

Persze az is igaz, hogy ezt a tartozást megint csak akkor realizálom, ha éppen akkor majd vissza akarom fizetni... És azt meg ki tudja. Ahogy ismerem magam, az se lesz az utolsó lakás. Emlékszem, az elsőt úgy vettem, hogy majd akkor adom el, ha lesz egy olyan pasim, akivel veszek közösen egy nagyobbat. Értsd: férjhez megyek. Nem mentem, és jelenleg se megyek. Szóval addig is adok, veszek, vagy legalábbis osztok, szorzok.

És akkor még nem vettem figyelembe, hogy mennyi lesz a svájci frank árfolyam, amikor felveszem az új hitelt, aztán mi történik vele, mennyit emelkedik majd a reálbérem, hogy mennyivel jobban emelkedik ennek a lakásnak az ára, mint annak, amit venni szeretnék helyette, megéri-e áttenni ezt a hitelt a tesóm lakására, kifizetni azért pénzt, megtartani, kifizetni, eladni vagy mégse...

Legyen az, hogy hív a Vevő holnap, tesz egy ajánlatot és elfogadom. Vagy nem.

Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi, Pápa bácsi!!!! Integet! Integet a Pápa bácsi! Pápá, pápá!

Az azért mond valamit, hogy nekem ez volt az egyik kedvenc bejegyzésem. És végig is olvastam...

Oké, ez volt a másik.

Találtunk a liftben egy bevásárló cédulát, és azon tanakodtunk, hogy ki lehet az, aki ilyet ír.
2 l Cola Zero
0,5 l Cola (light)
1 l Almalé 100%
Party Mix
1 csomag kalács - fehér
rágó (zöld orbit)

Az enyém így nézne ki, és már állítólag az is túl kényszeres, hogy van:
kóla (nagy, kicsi)
almalé
rágcsa
kalács
rágó

Aztán arra jutottunk, hogy ezt valószínűleg egy nő írta a férjének/pasijának.

Ha valaki ráismerne, elnézést, csak azért vettem föl, hogy ellenőrizzem, nincs-e rajta banktitok. Mondjuk a publikálásra nincs mentség...

Új elfoglaltságot találtam: családfát rajzolok. Ehhez a nagynéném már végzett kutatómunkát, illetve felhasználom nagymamám történeteit. Kicsit kezdek megkattanni a sok Steiner, Werkner, Weisz, József ben Sámuel és Sámuel ben József között, pedig ez még csak az apai nagymamám ága. Ezt az ágat 1763-ig sikerült visszavezetni. Budára. (Egyszer összevesztem egy hobbi-skinheaddel azon, hogy magyar vagyok-e ha a felmenőim kétszáz éve már Pesten éltek, de zsidók voltak. Azt mondta, nem.) Vannak ugyan szomorú részek, amikor oda kell biggyeszteni egy kis A betűt az ábrára, hogy ne felejtsem el beírni place of death-hez, hogy Auschwitz, de amúgy csodáasak a történetek. Steiner Jónás például nyilván kicsit megbolondult, mert fiainak a Rudolf, József, Fülöp és Ferdinánd neveket adta. A nagymamám pedig lejegyzi, Werkner Ignácról: "rabiátus, nagyon szép férfi volt, kártyázott, és mint családunkban az összes férfi, soha nem dolgozott."

Mivel olybá tűnik, hogy az évnek ez az időszaka családpomnál a lakásügyi nehezítések szellemében telik, nem is lepődtem meg, amikor az a kiírás fogadott, hogy nem lesz áram nyolctól négyig. Vállrándítási kedvem alább hagyott, amikor eszembe ötlött, hogy van egy hűtőm, ellenben nincs gázom, ami nem a legjobb kombináció. Gyorsan végig gondoltam, mik fognak kiolvadni a mélyhűtőből, amiket tűzhely és mikró nélkül nem fogok tudni megenni, se feldolgozni. Oké, a bazsaikomos tésztaszószt átviszem Nerdékhez, az anyutól kapott töltöttkáposzta és vadas vissza a feladónak, a fagyasztott fűszereknél talán megkockáztatok egy újrafagyasztást, a kenyér megehető, a nyers csirke megsüthető - ha visszatér az áram, a sütő elektromos -, a jégkockákért nem kár. A kukában végezheti tehát ezúton: fél doboz fagyi, és a fagyasztott vér főzéshez eltett maradék bor.

Mikor hazaétem, kiderült, hogy még a jég se olvadt le a hűtőből. Majd órákon át próbáltam rájönni, hogy ha 12:14-en villog az óra 18:15-kor, amikor hazaértem, akkor mennyi ideig nem volt áram. (Az óra leáll ha nincs áram, és onnan indul tovább.) A megfejtés igen egyszerű, kiváncsi vagyok, hány ember agyából hiányzik szintén ez a modul. Mert az enyémből igen.

Írjak a boldogságról, meg az univerzumról? Írok, kell néha az is a blogba. Szóval van az a bizsergető érzés, amikor az ujjad hegyén érzed, hogy mindjárt eléred, hogy majdnem ott van az a nagyon jó, ami mindjárt történik. Lehet, hogy viccesen hangzik, de amikor az Órákban láttam azt a részt, ami erről szól, az sokat jelentett nekem. "I remember one morning getting up at dawn, there was such a sense of possibility. You know, that feeling? And I remember thinking to myself: So, this is the beginning of happiness. This is where it starts. And of course there will always be more. It never occurred to me it wasn't the beginning. It was happiness. It was the moment. Right then." Azóta többször észreveszem ezt a pillanatot, és ha jön a kis kecsegtető dzzzzzz, akkor eszembe jut ez a gondolat, és vigyorognom kell.

De ami a minap történt, az még több volt ennél. Amikor a fejedből a szívedbe hullik a tudás. Buddhista tanulmányaiból. Jut eszembe, az elvárható, hogy ha egy celeb könyvet ír az élet dolgairól (Sebestyén Balázs), akkor jelezze, hogy az adott okosságot/hasonlatot nem ő szülte, hanem hallotta/olvasta? Egy cikkben írja, hogyan engedjük át magunkon a rossz érzelmeket: "engedjük a tolvajt üres házba". Mondjuk Ole Nydal se mindig íra le, hogy melyik hasonlat konkrétan melyik tanítótól van, de ő mégiscsak egy láma. Na mindegy. Buddhista puffogás.

Szóval hol voltunk, ja, fejedből az agyadba: amikor valamit tudsz, meg kicsit használod is, de egyszercsak hopp, igazán megérted - megint nem jó szó -, megérted, de a nem az agyaddal. Szóval jött a dzzzz, észrevettem, mondtattá fogalmaztam, jókedvem lett, aztán hozzá mondtam a varázsmondatot:

Ez a boldogság.

És akkor felrobbant. A boldogság valóban nem három percnyire, fél órára vagy négy kilométerre volt, mert nem volt különbség az akkor, a most és itt vagy ott között, és a boldogság eltöltött a lábujjamtól a fejem búbjáig, és mivel nem volt különbség köztem és az univerzum között, így az univerzumot is betöltötte. "Lóránt mindjárt szembe jön" futott at áz agyamon (vagy mimen). Hogy jön ez ide - gondoltam -, aztán szembe jött. Azért félelmetes lehet mindig ebben az állapotban lenni. Fölragyogtam a hatodikra, aztán persze mindenki hülye volt, én is hülye voltam, de azért egész sokáig ragyogott minden.

És még egy humorforrás a felújításból. Mivel egy bankfiók fölött nőttem föl - nappalink a pénztárak, szobám az ügyfélszolgálat fölött -, minden évben valami humor herold biztos megjegyezte, hogy miért nem fúrtok le, hahaha. Mármint bankrablásilag. (Nagyon jó, hahaha, lefúrni, hahaha, nem mondta még soha senki...) Mindig a lefúrni kifejezést használták. Szóval jelentem a mókamestereknek: megtörtént, a betonozás előtt ugyanis konkrétan le lehetett látni az ügyféltérbe a fürdőszobából. Nem használtuk ki, bár remek Louis de Funes film lehetett volna belőle.

Mert ugye az én szüleim nem mozdulnak ki a lakásból a felújítás alatt, inkább keresztbelogisztikázzák az egészet. Ez egész jól működött eddig, a tesóm volt szobájában beüzemelve a mikró meg a hűtő, amíg a konyha van szétverve, addig ez elég, aztán jöhetnek a szobák. Mosdás egy emelettel följebb, meg hasonló kényelmetlenségek, de működik. Viszont az előszobát kicsit le kellett betonozni, ez egy estényi száradás. Nagy dilemma: nagy kényelmetlenség (nem lehet kimenni vécére) vagy nagy kényelmetlenség (máshol kell aludni). Apám végül átment a nagynénémhez - anyu teljes használati utasítást adott hozzá, pl. negyven éve mindig lekvároskenyeret eszik reggelire egy teával, két kis feketekávéval, az elsőt a reggelihez kapja ágyba, a másodikat már maga tölti ki a kis termoszból fél órával késöbb ésatöbbi, ésatöbbi. (Kiegészítő információ: a nagynéném az apám testvére...) Anyám viszont maradt. Nem hagyja el a harcteret.

A felújítás egyik legjobb része, hogy ki kellett pakolni az előszoba szekrényt, ahonnan a világ legnagyobb kincsei kerültek elő. Itt most nem arra a rengeteg politikai gazdaságtan könyvre (plusz Lenin, Marx stb.) gondolok, hanem például apám gyufáscimke gyűjteményére, meg kamaszkori meztelennős képeire egy nejlonzacskóban (kb. ilyenek, hogy Briget Bardot fél melle látszik, welcome to 1965 körül), meg az összes oviskori rajzainkra. Tesóm kicsit jobban rajzolt mindig is, ezt menekítettem meg - és raktam ki - a királylányos korszakából:

- Semmi maj, csak a busz vót - nyugtat meg végül.

Szóval azért adom el a lakásomat, mert idegbeteg vagyok. Egyszerűen nem bírom a nyomorult kávézót (ami inkább kocsma) a szembesarkon. Annyira nem hangos - például, amikor legutóbb egy vevőnek mutattam, hogy na ez az alapzaj, ő nem hallotta. A pasim szerint is hülye vagyok. Tehát valószínűleg az én tűréshatárommal van a baj, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy nálam a rossz látást, szaglást és tájékozódó képességet jó hallással kompenzálta a természet, és az én világomban minden hangosabb. Rontom a fülem megállás nélkül, de nem elég hatékonyan. Nemrégiben legendás rockzenészek adtak néhány ötletet, de azt hiszem túlságosan és visszavonhatatlanul azért mégsem szabadulnék meg a hallásomtól.

Pedig nagyszerű hely a kávézó, egyesek szerint remek vígjátéksorozatot lehetne írni belőle. A Celine-es lány a kutyájával, a volt drogdíler, a technós pincérsrác, a szembesarkon lakó helyes ex-tulajdonos, törzsvendégek... Most új tulaj van, csajának kacagása betölti az utcát, kicsit mindig összerezzenek, ha meghallom. De mégsem mondhatom neki, hogy nevessen már halkabban. Visszatérve a vígjátékra: az én szerepem az idegbajos csaj lenne a macskáival, aki időnként kultúráltan elbeszélget velük, és ez nem az álomkarakterem.

Szerencsére, ahogy jön a rossz idő, egyre kevesebbet fognak zavarni. Helyette viszont megújult a Modell Lány szerelmi és szexuális élete, aminek szívből örülnék, ha nem dugnának mostanában óramű pontossággal hajnali fél háromkor. Ami szintén nem lenne baj - amolyan halk, rövid menetek ezek -, ha nem nevetgéléssel indulna, aztán nem hangos mosakodás, csapkodás, beszélgetés, nevetgélés zárná a dolgot. És megint: nem mondhatom nekik, hogy ne nevetgéljenek. Vagyis de, de akkor szigorúan arcpakolás, hajcsavarók, macska a kézben, és pernahajder szó használata.