A család szomorúan tudatja mindenkivel, aki ismerte és szerette Cicánkat, hogy múlt pénteken tizenhét év után itt hagyott bennünket.
Nehéz nem gondolni az utolsó pár napra, próbálok helyette fölidézni kedves dolgokat: pédául hogy milyen volt, amikor hozzánk került. Én tizenüt éves voltam, ő három hónapos. Meg akarta enne a fütyülést, aztán nekifutásból felugrott a függönyre. Aztán tüdőgyulladása volt, meg rühe. Fürdettük, antibiotikumoztuk. Ez utóbbitól "rozmározott", vagyis egy sarokban gubbasztott, kétoldalt rózsaszín hab lógott belőle, és utált minket. Aztán megjavult és hálás lett, mi meg persze kiszolgáltuk. Nem ette meg a pörköltszaftot, ha túl sok volt benne a tejföl. A paradicsomos szardíniából csak a paradicsomot szerette, akkurátusan körbenyalogatta a haldarabkákat. A takaróm alatt aludt, hajnalban meg szivecskéről szivecskére ugrált a takarómon. Egyszer éjjel a párkányról a bokámra lökött egy cserepes virágot. Amikor elköltöztem egy évig nem állt velem szóba. (Nem raboltam el a családomtól és nem vittem el huszonyolc négyzetméterre.) Apámmal együt fejtettek keresztrejtványt. És beledorombolt a húgom hasába, amikor még csak ő tudta, hogy terhes.
Még egy pár hétig biztos mindig ellenőrizni fogjuk, hogy nincs-e kint az erkélyen, aztán már nem, de elfelejteni nem fogjuk. Tizenhét év az baromi sok.
