- Szia!
- Szia Zsuzsikám, de örülök neked!
- Hát te?
- Orvostól jövök.
- És te?
- Én épp oda megyek.
- Jaj, mi baj van?
- Semmi, csak a szokásos hülyeség. Fáj a bordám. Egy ponton. Mindegy. És te?
- Én csak fürdőbeutalót írtattam. Olyan jó volt a múltkor is. De el kellett mennem röntgenre.
- Minek?
- Mert fáj a derekam. Amikor egy órát sétálok, elkezd fájni.
- Basszus, hát nyolcvanhét éves vagy...

Nem tudom, hogyan kell ábrázolni a jobb és a bal oldalt betegségábrázolás során: rendezői avagy sem. Annak idején, olyan tizenhat évesen a térdemmel jártam ultrahangos kezelésre. Fogalmuk nem volt mitől fáj, ártani nem árt, gondolták. Az ultrahangos kezelés abból állt, hogy egy-egy tárcsát a tárdeim felé fordítottak, ami ketyegett tizenöt percig, valószínűleg nem a műszer, hanem a benne levő óra. Végtelennek tűnő idő volt. Rossz esetben tök egyedül voltam, még rosszabb esetben egy öreg bácsival vagy nénivel, aki beszélgetett. Egyszer egy ilyen bácsi elaludt, aztán felébredt, és közölte, hogy rég nem ébredt föl ilyen csinos fiatal nő mellett...

Szóval amikor először mentem, a néni a kartonozóban rám rivallt, hogy BABÁSLAP, HOL VAN?? Térdes vagyok, nem terhes - akartam válaszolni, de kicsi voltam és félős. (Persze.) Bevallottam, hogy nincs, és nem is tudom, mi az, és akkor kaptam azt a klasszikus, újrapapírból készült - vagy évekig sárgított - kartont egy stilizált levélalakkal emberalakkal, amin a térdek össze voltak firkálva. Mivel sajnos mindkettő fájt, és mindkettő össze volt firkálva, így most nem tudom, hogy rendezői volt-e avagy sem. Mindenesetre a karikák a jobb oldalamon található nyűgeimet ábrázolják. Úgyhogy most elmegyek egy kineziológushoz, mert az egyes karikákat már megnézte egy-egy karika-szakember, pszichiáterem pedig már van.

Egyébként pénteken nem dolgoztam, mert öreg vagyok, és nem bírom az italt. Régen akármit ittam, másnap annyi bajom volt, hogy kicsit olyan nem is tudom nyűgös voltam, most meg... (Arról nem is beszélve, hogy ifjú koromban akármikor kerültem ágyba éjjel, mindenképpen nyolc órát aludtam, most meg akármikor fekszem le, reggel hétkor kelek.) Szóval előző este volt jótékonysági buli, egy whisky és egy long island koktél fogyott el - azt gondolom, ez belefér a mértékletességről vallott szigorú elveimbe. Miután tizenegy felé kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a végtagjaimmal, és mindenkinek elmondtam, hogy nagyon be vagyok rúgva, úgy gondoltam, inkább hazamegyek. Igyekeztem tartani magam, de talán elárulja, hogy nézhettem ki, hogy a taxis hazaérve kinyitotta nekem az ajtót. Na nem kívülről, előzékenyen, csak rajtam átnyúlva, miután nyilván képtelennek néztem ki arra, hogy megbírkózzak az ajtó kinyitásának mechanikai kihívásával. Arcátlan. Ki tudtam volna nyitni. Hányni is remekül, előírásosan hánytam, és aludnom is egész jól sikerült.

Másnap nem fájt a fejem, egyszerűen csak nem bírtam felkelni. Most már tudom, hogy ez milyen, mély együttérzésemről biztosítok ezúton mindekit. Négy órával később felhívtam egy-két embert, hogy adjanak visszajelzést a tegnap estémről. Felemlegettem Jogász Haveromnak egy ásványvizet, amit mintha vett volna nekem (egyáltalán nekem vette?), és meg se köszöntem (vagy de?). Mire röhögött, és azt kérdezte, hogy tényleg azt gondolom, hogy ez volt a legszámottevőbb dolog az este során? Kicsit ekkor összeszorult a gyomrom, hogy miket műveltem - ha pl. arra emlékszem, hogy egy bizonyos mondtatot három embernek is elmondtam, akkor valószínüleg két tucatnak mondtam el -, de nem, nem volt semmi probléma.

Tehát nem dolgoztam, és a nap egész nagy részében ennyit láttam a világból. Szumba is csak a pokrócot látta bennem.

- Most az a rész volt a Jóbarátokban, amikor Phoebe - ne röhögj - és a pasija - na, tényleg ne röhögj - amiatt szakítanak, mert a pasi nem akar megnősülni sose, Phoebe meg igen. És akkor ott állnak egymással szemben, szeretik egymást meg minden, de akkor most mi legyen, érted.

Vicces, ha valaki úgy érti meg, amit beszélsz, hogy közben kinevet, de olyan kedvesen, és tíz perc múlva már azt se tudod, hogy miért is volt rossz kedved. Megettük a csirkeszendvicset, odaköszöntem néhány kollégának, pontosabban odakívántam egy jóétvágyat, ezután azon nevettünk, hogy milyen jó nekem, hogy az emberek ismernek engem itt a városban, mosolyognak, odaköszöngetnek, jóétvágyat kívángatunk egymásnak, csodálatos világ. Aztán a pláza előtt még dumáltunk - még néhány kolléga köszönt, vihogtunk -, tüzet kértünk egy lánytól, aki rám nézett, és azt mondta: hm, jó a szemüveg! Amin persze már végleg nagyon kellett röhögni. Egyébként a lány volt a szemüvegboltból, akivel fél óra után közöltem, hogy mégse kérem az ajándék szemüveget, mert nem tetszik semmi, aztán amikor megcsinálta a papírokat, akkkor közöltem vele, hogy mégis, és kezdhette az egészet előről. De higgadt maradt, én pedig empatikus voltam és kedves, és mindannyian mosolyogtunk.

Egyik este elhatároztam, hogy fölidegesítem magam, ha nem zár be időben a presszó (kávézó néven futó kocsma) időben. Fél tizenkettőre aztán sikerült is - tizenegykor kell zárniuk -, amikor egy részegnek hetedszerre mondta el a pincérlány, hogy csak a kávédat kell kifezetned, kérek százharminc forintot, nem, nincs több sör, menj haza, kérek százharminc forintot, kérek százharminc forintot. Közben egy srác meg egy lány angolul beszélgettek - megtudtam, hogy a srác le se szarta a lány fejét valami szórakozóhelyen legutóbb. Közben jó hangosan szólt a zene, így aztán pár decibellel hangosabban ment a társalgás. Később azt is megtudtam, hogy a lány remekül énekel (tényleg, nem cicakaromban), így a Sohase mondd-ot még elviseltem, de az isteni Celine-nél (amúgy se vagyok egy nagz Dion rajongó), kinyílt a kisesernyő a fejemben, és leviharzottam azzal tervvel a fejemben, hogy ledugom a harminckilenc és feles lábamat a torkán. A srác kétméderes fekete csávó volt (na jó, jutott eszembe, mégse leszek nagyon agresszív), a lány fehér és dundi (interratial, jutott eszembe), a pincérlány kicsi és kedves, a részeg meg részeg. Fojtott hangon megkértem őket, hogy halkítsák le a zenét - közben arra gondoltam, hogy undok vagyok és csúnya. Teljesen igazad van, mondta a kicsi és kedves pincérlány, lehalkította a zenét, és mire visszaértem a lakásba, haza is indultak.

Másnap reggel kellemes hangulatban elbeszélgettem a fiatal és jóarcú tulajdonosal, kiderült, hogy nem vagyok egyedül a panaszaimmal, és megígérte, hogy oda fog rá figyelni, mi megy este. És megköszönte, hogy ilyen kultúráltan adtam elő a dolgokat. Mondtam, hogy hát az igazat megvallva a tegnapi Celine Dion kicsit már sok volt, ő empatikussan ingatta a fejét, kicsit nevetgéltünk. Azóta kuss van. Tulajjal köszönő viszonyban vagyunk. Az utca ismét csöndes. Kivéve az építkezést, ahol azt hiszem, egy nagy kísérlet keretében a Föld középpontja felé ásnak. A Kálvin téren be lehet nézni a metróépítkezésre, megnéztem a gödröt, de az semmi az enyémhez képest! Ay ásásnak lassan vége, hamarosan elkezdődik az úgynevezett "vascső-baszkodási" (avagy hivatalosan "feszítőpászma-baszkodási") munkafolyamat, alig várom.

Egészen furcsa úgy olvasni egy könyvet, hogy közben egyszercsak eszedbe jut, hogy ebből színdarabot kéne írni. Vannak könyvek, amikből film lehetne, ez viszont egyértelműen színdarab. Alig kéne vele valamit csinálni, bár nem tudok forgatókönyvet írni, bár asszem mégis. (Ez olyan mint ahogy tegnap kezembe vettem egy furulyát, és eljátszottam rajta valaminek az elejét, holott nem tudok furulyázni, szóval tudok, ez a lényeg.) Csak kicsit zavaró, hogy folyton elkaladozom, a kevésbé színpadra való jelenetek már nem érdekelnek, állandóan visszakanyarodok jelenetekhez, meg persze elképzelem, ahogy Rudolf Péterrel - ő fogja játszani a főszerepet - hosszasan beszélgetünk egyes megoldásokról, persze természetesen csak apró változtatásokat javasol, mert alapvetően zseniálisnak tartja, és a negyedik metrómegállónál már rég nem a betűket látom, hanem a bemutatót, amelynek végén a közönség tombol, én pedig rövid pohárköszöntőt tartok. Még nem tudom, milyen ruha lesz rajtam...

Még mindig nem tudom, mi lehet ebben az összefüggésben a falling off a log, de képes vagyok ezt a számot hatszor meghallgatni egymás után, és egyre szomorúbbnak és szomorúbbnak lenni.

Kedvezőtlen work-life balance... A bordó fehér a work, a kék a life. A sárga pedig a "na most már hagyjatok békén". És semmi előre tervezett program esténként. Már megint spontán leszek. Tegnap spontán aludtam a fotelban.

Hm, nem tudok gondolkodni, ritka ez nálam. Egy fárasztó nap után sétálgattam, vettem egy cipőt, kinyitottam egy üveg bort, kis sajt, és csak odáig jutottam, hogy lám, már annyira hülye vagyok, hogy ha valaki iszik, és jókat mond, akkor azt gondolom, hogy lám, milyen jó, hogy kiszabadult az igazság, ha meg nem jókat mond, akkor azt, hogy lám, nyilván elment az esze. Nyilván nekem ment el az eszem. Van egy kis satöbbi, satöbbi, de nem vagy mégis vagy mégse, de nem számottevő. Oké, másfél pohár bor volt, be kell valljam.

Nem kell mindent megbeszélni - mondta Jack. Úgyhogy hallgattam rá, és nem hívtam fel az illetőt, hogy elmondjam neki, hogy nem fogom felhívni. Logikusnak tűnt. De azért hetente egyszer eszembe jut, és persze egy kicsit idegesít az open task. Mit szeretnél vele elérni? - kérdezné Fontos Ember, legjobb pszichiáterem, és hát igen. Csak elmondani, hogy el legyen mondva.

És persze ezúton kívánok neki jobbulást.

Múlt szombaton nem dolgoztam, mert nem szeretek szombaton dolgozni, de egy megbeszélésre mégis bementem kedvenc vezérigazgatómhoz. Háromra, nem vagyunk normálisak, de amúgy is bicikliztem volna, mindegy volt, hogy csak úgy, vagy oda meg vissza. Piros fehér csíkos pólót vettem és kék kardigánt. Mert hogy ő is ilyen színűben lesz majd, ne kérdezzétek, hogy ez miért fontos, visszatértek a megérzéseim a világ legfontosabb dolgaiban... Szóval bicikliztem ebéd után a tavaszi napsütében, orgona meg akác illata. Néha elvétettem az utat, olyankor segítséget kértem. (Külön tanulmány lehetne, hogy kitől érdemes segítséget kérni, de elárulom: a sisakosoktól. A nem sisakosok rosszkedvűek vagy nem akarnak segíteni vagy hülyeséget beszélnek. Nem reprezentatív felmérés.)

Aztán az Árpád hídnál elvesztettem az utat végleg. A járdán bénáztam, próbáltam találni valakit, aki úgy néz ki, mint aki tudja, hgy merre van az út. Kicsit ideges voltam. Egy sarkon kivágodott elém egy kisgyerek, satufék, majdnem fejre álltam, de nem lett senkinek se baja. Kicsit még idegesebb lettem. A Dagály utca sarkán aztán megláttam a túloldalon egy biciklis nőt, olyan gyakran biciklizősnek látszott, úgyhogy bizakodóan vártam a pirosnál, mikor átment előttem egy motoros, már ott gyorsított, aztán még jobban megnyomta, hülye ez, gondoltam, hogy a napnak ebben a szakában, amikor tele van az utca gyerekekkel meg hazafelé tartó cekkeres anyákkal, minek kell ennyivel menni pont itt, és akkor tőlem tíz méterre nekicsattant egy éppen parkoló autónak, és amikor odanéztem már a földön feküdt.

Épp annyira volt közel, hogy felmerült bennem, hogy nekem kéne mentőt hívni, de mivel két méter sugarú körben is legalább tízen voltak, valaki már hívott. Segíteni nem tudtam, nézelődni nem akartam, de sajnos a bicikliút felé arra vezetett vissza az út, úgyhogy muszáj volt arra menni. A földön feküdt, és remegett - azóta próbálom azt mondoatni magamban, hogy nem remegett, csak furcsán mozgott, mondták neki, hogy jön a mentő, ne mozogjon. Nem nagyon bírom, ha valaki megsérül, nem a vér vagy a törések miatt, egyszerűen nem bírom, ha megtörik az emberi test homogenitása, nem szeretem tudni, hogy ilyen puhák és törékenyek vagyunk, nem szeretem, ha valakinek fájdalma van, mert az nekem is fáj.

A következő sarkon felhívtam a pasimat, mert nem bírtam tovább tekerni a remegéstől és a hányingertől, meg ugye ő is motorozik, és ő is puha és törékeny még akkor is, ha ő nem így gondolja... Aztán egy kicsit jobb lett, az út további részében megpróbáltam nem felidézni újra és újra a csattanást meg ahogy ott fekszik a földön, növekvő sikerrel. Ennek a képnek a helyét átvette az a gondolat, hogy mennyire nem számít semmi igazából, mennyire viccesnek tűnik ehhez képest egy elcseszett hajfestés, egy mocsárízű keksz, vagy egy elvesztett telefonhátlap, és hogy mennyire jó dolgunk van.

A megbeszélés egyébként hat percig tartott. Ő kék alapon fehér és kék piros csíkos pulcsiban volt.

Egy közérdekű, hiánypótló információ ezen a pénteki szombaton:

Sötét a hajam.

Az úgy volt, hogy közepesen volt sötét, elmentem fodrászhoz, hogy alkosson belőle egy-két árnyalattal világosabb, matt világosbarnát. Ja, az egész hajfestésnek az a lényege, hogy az ősz hajszálak ne látszanak, és ha már, akkor már... Ehhez leszedte a teljes színét a hosszáról (egy óra meg egy kicsi), aztán a tövéről (egy óra meg egy kicsi), aztán befestette egy színnel (egy óra meg egy kicsi). Ekkor este tíz óra volt, és vörös cicaként néztem a tükörbe. Ekkor jött még egy fajta festék, mert bár majd elájultam a fáradtságtól, úgy döntöttem, hogy azzal a hajszínnel nem mehetek emberek közé. Így végül öt óra után egy nagyon szép színű haj volt a fejemen - csak sajnos egy másik emberé. (Ne mondja, hogy zöld, csak azt ne mondja, hogy zöld... "És egy kicsit zöldes" - mondta a tesóm.) Egyébként ez kísértetiesen hasonlít néhány korábbi próbálkozásra. De nem tanulok... Bele kell nyugodnom, hogy mélyen belül vörös vagyok (hajtudatalatt), és vagy sötétbarna a hajam vagy világosvörös. Szóval két hét után megutam a másik ember haját, és rányomtam egy szokásos barnát, amitől most egy kicsit sötétebb mint eredetileg volt.