Volt egy meglepő vízióm a villamoson. Megmondom, mi lesz. Azt szeretném, ha hatvan (hetven) éves koromban a gyerekeim, (az unokáim,) többi rokonaim, a barátaim és a gyerekek barátai társaságában nevetgélhetnék a kertben a férjemmel, akit a gyerekek ugyanúgy szeretnek, mint engem. Mondjuk ez még soká lesz, és én addig is remekül fogom magam érezni.

Beteg vagyok a változatosság kedvéért. Na jó, már nem vagyok annyira szarul, hogy ágyban kelljen maradnom, de nem megyek addig be, amíg nem múlik el teljesen. Meg a kolléganőim, aik magyaranyák, minden egyes köhintésnél vagy orrfújásnál azt firtatták, hogy nem akarok-e mégis hazamenni. Nem miattam aggódnak, hanem a gyerekeik miatt. Viszont így muszáj voltam beüzemelni az itthoni irodát. Kiraktam a kinyitható kanapé matracát a nappali közepére, körülöttem távirányítók, papírzsebkendő, nívea krém, pokróc, párnák, macskák, tea, aspirin, secure id, kábelek, két laptop, mobil. Végre vettem wifi routert, megpróbáltam beüzemelni, de nem ment, leveleztem egy Will Jones nevű support emberrel, de ő mindenáron onnantól akart segíteni, ahová én még nem jutottam el. De végül minden jóra fordult, és most áramlik az internett a lakásban (mint a csí vagy mint a kurvaannya, nem kívánt törlendő), egyik gépemen véleményezek, a másikon meg Olinka férje Peterrel chatelek. Körülöttem távirányítók, papírzsebkendő... Na megyek, vágyom erre a fagyos szélre, ami kint van.

Én érdekvédő-ivadék vagyok, szóval néha muszáj kampányolnom egy kicsit. Mai témánk a vasárnapi zárva tartás, aminek elkötelezett híve vagyok, kozmó-liberalizmus ide vagy oda. De még ha nem is csatlakoztok a chartához, olvassátok el a mítoszromboló részt, mert érdekes. Meg mert az apukám írása alapján készült, és az én apukám okosabb. És erősebb.

Sokáig gondolkoztam, mit lehetne adni valakinek a negyvenedik szülinapjára, ráadásul barátságunk tizedik évfordulójára, de semmi frappáns nem jutott eszembe. Nyilván aranyat kéne, de azt majd úgyis kap férjtől vagy anyóséktól. Lehetne venni valamit a születendő babának, de most évekig úgyis minden látogató neki viszi majd az ajándékokat, szóval csak valami nem gyerekeset kéne. Vagyis nem a gyereknek, de nyilván valami rózsaszínt vagy kutyásat. Hopp, ez a "legjobb barát" pandás kulcstartó pont jó lesz, veszek hozzá egy kis zacsit a DM-ben, ezek a fürdősók kellemesen kényeztetnék, de legyen ez a színes, ez olyan Olinkás, vagyis hohó, inkább ez a piros, macialakú! Most meg mind medveféle lett... Na még hazamenet írok hozzá valami érzelmeset. Hallottam, hogy valaki egyszer kapott annyi kis kártyát, ahány éves volt, arról, hogy miért szereti az illető. Már én is megpróbáltam, de odáig jutottam, hogy szép a haja... Nem tudom megfogalmazni igazából. Lemorzsolódnak a barátok, ki ezért, ki azért, ő meg nem, és ennek nyilván oka van, mindegy hogy mi, de maradjon így még néhány tíz évig. Boldog szülinapot!

I really want to start over again,
I know you wanna be my salvation.
The one that I could always depend,
I'll try to be strong believe me,
I'm trying to move on,
It's complicated but understand me.
'Cause I, need time,
My heart is numb has no feeling,
So while I'm still healing,
Just try, and have a little patience.

Oké.

- Képzeljétek, olyat csináltam a múltkor, amit soha nem szoktam!
- Mit, vidékre mentél?
Szóval köztudottan ritkán mozdulok ki a városból, főleg magamtól nem. Tehát széjjelvetettem saját határaimat azzal, hogy szombat reggel eltettem egy bugyit és egy szempillaspirált (meg egy könyvet, két bankkártyát, ásványvizet, papírzsebkendőt stb., hogy azért nem menjek felkészületlenül a konfortzónámon kívülre), és spontán felültem a Szeged felé tartó vonatra. Az más kérdés, hogy végül nem aludtam ott, de ez valaki másnak a töténete, úgyhogy itt nem részletezem. A virágboltban találkoztam egy híres festőművésznővel, aki megnyugtatott, hogy gyönyörűségesen szép, Esterházy-s orrom van.

Az út jó volt, szerencsére túl vagyok a szorongós időszakon, mert három óra egy helyben üléstől be is kattantam volna. Olvastam is, Dean Hamer és Peter Copeland Génjeink című könyvét. Nem szeretem a genetikát, talán mert szociológus vagyok, ikerkísérletek győznének csak meg statisztikailag, de azért vannak ebben a könyvben érdekes dolgok. (Ismét határaim tágítása.) A második fejezet pont a szorongásról szól, és van egy mondat, ami érdekes. Azon folyik itt a gondolkozás, hogy mire jó az embernek a szorongás, minek öröklődik egy ilyen látszólag haszontalan dolog: "A csalódás és szomorúság érzése, ha célját nem éri el, talán esélyt ad az embernek arra, hogy megálljon átgondolja a dolgokat, és jobb tervet eszeljen ki, ahelyett hogy jókedvűen járná tovább megkezdett útját, ami pedig sehová sem vezet." Igen, valahogy így.  

Reggeli fogyasztóvédelmi betevőmet olvasva találtam ezt a történetet, ami azért vicces, mert szerintem említett pizzafutár nekem hozott pizzát pont azután, hogy eltörte a lábát. Akkor még csak ficamnak tűnt. Én nem adtam borravalót, mert egy óra alatt hozta ki a pizzát, és az idegtől nem jutott el az agyamig, hogy azt magyarázza, hogy pórul járt az előző helyen. Utólag tök bűntudatom volt, remélem csak túloznak, és nem tört el a lába.

A napokban itt van egy nagyon nagy jogász, meg egyéb kisebb jogászok mindenhonnan, tegnap csatlakoztak hozzájuk az itteni jogászok, meg néhány nem jogász, többek között én, és közepesen kötelező jelleggel business-vacsoráztunk a Belcantoban. Magyaros menüt. Szerencsére hosszú asztal volt, és elég messze ültem a nagyon nagy jogásztól (aki amúgy Don Johnson és Andy Garcia keveréke, és elég jó az arcéle), és nem kellett beszélgetni. Csak kacsát enni rendületlenül. Hoztak alkoholokat is minden fogáshoz, és a cabernet sauvignon málnaillata tulajdonképpen feledtette az időnként felhangzó operák okozta enyhe idegbajt. Jó, igazából nem volt nagy baj a vacsorával, az asztalnak a jó végén ültem, remekül szórakoztunk, csak már nagyon alhatnékom volt. És még mindig inkább opera, mint jazz...

Otthon aztán elájultam, reggel meg arra keltem, hogy az utcát takarító emberekkel üvöltözik a kápó. Már az elmúlt napokban feltűnt, hogy egy tucatnyi kukásmellényes ember sörprögeti az utcánkat rendületlenül (muszáj az építkezések miatt), és egy nagydarab civil dirigálja őket. Nem valami szofisztikált menedzsment. Szóval jó dolgom van, hogy kacsát vacsorázhatok operaszóra, és nem üvölti nekem azt egy nagydarab állat, hogy "dolgozzá' má' rendesen, bazmeg, ne kelljen má' üvöltenem!"

Vasárnap hívott Fontos Ember a Trafóba valami előadásra, de végül sajnálattal nemet mondtam, mivel a következő kulcsszavakat tartalmazta az invitálás: alternatív, kísérleti, opera, elektronikus. "De figyelj, ez olyan, hogy be kell ülni, és aztán nem lehet kimenni?" - kérdeztem, remélve, hogy talán annyira kísérleti, hogy ők énekelnek, mi meg koktélt szürcsölve mászkálunk dekadensen, aztán elmegyünk. "Igen, de két felvonás!" - mondta, én pedig végleg nemet mondtam. Mint később kiderült, volt olyan rész, ahol az énekes az öklét a szájába dugva énekelt, meg volt taknyos éneklés, szerintem elvagyok az élmény nélkül.

Mivel viszont Péterék hiányoznak, ezért tegnap találkoztunk, Pisti kevert is nekem egy vodka-tonikot - az kihúzza a munka-feszkót. De nekem kevés volt benne a vodka íz, úgyhogy kaptam még bele valamennyit, amitől aztán a későbbiekben szerelmes sms-eket akartam küldeni, szerencsére sikerült kevésbé explicitre fogalmazni. Ezen kívül másra nem vett rá az álkohol, például végül nem okádtam ki a rántott csirkecombfilét a Kiskakukk éteremben az asztalunkra, pedig morfondíroztam rajta. Csak Péterrel folytattunk nem túl hosszú, de tartalmas vitát a boldogságról mint olyanról, és én kicsit csodálkoztam, hogy nem értünk egyet, pedig ő volt ott, tette azt. (Mármint been there done that - még a hatása alatt vagyok annak a tizenöt oldalas anyagnak, amit volt szerencsém véleményezni. Egy fordítóiroda fordította angolról magyarra (?), és úgy kezdődött, hogy etikus vezetőség, mármint leadership...)

Végül megállapodtunk, hogy ez az egész mindenfélétől függ, tehát kimondtuk a tutifrankót. És persze az ember agyának - ahol belül eldőlnek a dolgok - azért segít, ha az ember elfoglalja magát, meg ha az ember pasija azt mondja, hogy nincsen semmi baj, meg ha az ember barátai megmondják az embernek, hogy az ember éppen miben hülye, vagy ha az ember unokahúga ad az embernek egy összerágott kenyérhéjat ajándékba.

Basszus, viszont szülinapi üdvözlést küldtem a pasim haverjának a wiw-en, akit életemben kétszer láttam, ezt mondjuk asszem visszacsinálnám. A vodka is rákerül a tiltólistára.

Szerintem el fog jönni az a pillanat, amikor a vécében széjjelrúgom azt az időzített szart, ami mindig pont akkor fújja ki a penetráns kókusz-fenyő-virág-vanília illatosítót, amikor én ott vagyok.

- Ne hallgass rám helyesírásilag, én a hugomat is rövid u-val írom, mert úgy jobban tetszik.
- Mert? Hogy hívják a hugodat?
- Haha, nagyon vicces. Egyébként Judit.