Ma sötétben ébredtem, furcsa volt. Elmentem vidékre, mindenkinek jó napot!

Most kicsit később kezdődött, kicsit másképp zajlott, de ugyanolyan szar volt. Az a baj, hogy amikor benne vagyok, akkor értelmetlen az okán gondolkozni, mert csak kavarog a szar. Utána meg nem szeretek vele foglalkozni, mert nyoma se marad. Azért vékony jég ez, és a fele se tréfa, satöbbi satöbbi.

Ui: a tegnapi blúzom színe a kozmetikusom szerint is furcsa...

Nagyon szar kedvem van, de kinek mi köze hozzá. Nem valami hasznos blogger-hozzáállás. Azért valaki felvidíthatna. Nagy vével. Vagy kis vével, tök mindegy. Ha bal lábbal keltél fel, ha semmi sem érdekel, ha nincsen már mosolyod, ha nincs más csak rossz napod, fordulj a gondoktól gyorsan el, segít a mogyorókémmel töltött tej- és étcsoki tááábla, mindenki ááálma.

Lilla minden alkalommal megtapsolja a Gyurcsányt a tévében. Szereti Elmot, Beethovent és a kiskutyákat, de ez a Gyurcsány-eset... Kicsit fölpillant a játékból, rövid taps, majd játék tovább. Lehet, hogy azt hiszi, valami kupléénekes.

Vodka, kenyér, vaj, sonka, majonéz, vodka, kenyér, vaj, sonka, majonéz, Fontos Ember, beszélgetés, zenélgetés, nevetgélés, sms, mosolygás, neocitran, tea, Született Feleségek, alvás, Született Feleségek, alvás. Most valamivel jobb, de még nem tökéketes. A munka egyész jól ment ma. (Zsuzsa vagyok, harmincegy éves, harmadik hete dolgozom...) Egyszer pattant el valami, amikor a laptopot, a dokkolót, a monitort, a billentyűt és az egeret próbáltam összedugni, nem egészen értettem, hogy miért van az asztali géphez atombiztosan csatlakoztatva a monitor, hátha földrengés lesz, vagy mi, és miért vagy csak látom a dugót, vagy csak hozzáférek kézzel, a kettő együtt nem megy, és miért nem megy ez az EGÉSZ SZAR. De legalább lelakatolni sikerült, haza nem fogom hurcolni, kizárólag akkor ha otthon dolgozom. Lehet, hogy az a baj, hogy a laptop érzi, hogy gyűlölöm. Tíz kiló, batár nagy táska van hozzá, valahogy elfelejtettem, hogy ez ilyen.

Na, megyek aludni, remélem ma nem kis tűzőgépekkel álmodok.

Nem írok arról, hogyan tudom magam két napig tunningolni egy teljesen irracionális gondolat mentén (vagy mégis van benne valami? vagy mégse? vagy mégis?), inkább elmesélem, hogy miért szeretek a munkahelyemen dolgozni. Kis kitérő: dolgozni éppen nem szeretek öt hónap nem dolgozás után. A fotel kevésbé nyomta a seggem, mint az irodai szék. Most úgynevezett Toxikus Anti-munka Szindrómám van. (A Toxikus Sokk Szindrómáról szóló kis tájékoztatót - és a tampon felhelyezési útmutatót - mindenki kívülről fújja vagy csak én olvastam el minden ööö alkalommal, amikor több időt töltöttem a vécén...) Szóval kapar a torkom, pedig sose vagyok beteg. Csak a Szindróma lehet. De maga a munkahely, a munka tartalma és a kollégák... Hát ez valami beszarás jó. A kolléganőm tegnap fogta a laptopját és hazament dolgozni - nekem is van, én is hazamehetek dolgozni -, mert nem bírt elmélyülni. Ebben nyilván segített a folyamatos stresszlabda-dobálás. "Csak aztán el ne találjam az üvegedet" - kiabálta a vicceskedvű kolléga, és teljes erőből megküldte, ki is borult, én is kiborultam, és fejhangon kiabáltam, hogy "Elveszem, fiam, tanítás után kapod csak vissza!!"

Az azért furcsa, hogy rajzfilmet csak hétvégén lehet nézni, és az interneten se jutok hozzá mindenhez bent. Úgyhogy pl. hétvégén néztem meg azt a videót, ahol egy pornósztár (adult actor hehe, ez majdnem olyan píszí, mint az hogy "több időt töltöttem a vécén") elmeséli, hogy az anyja hogyan kezdett beszélgetést az anal gapingről ("Mum, could we stop the conversation now?"). Aztán megnéztem a Spongyabobot, és együtt énekeltem, hogy Spongyabob kocka, Spongyabob nadrág...

Persze simán lehet, hogy csak annyi van, hogy elfárasztott ez a munka-dolog, meg a sok impulzus, a héten minden este csináltam valamit, és hét végére már tényleg csak arra vágytam, hogy végre csak üljek mint egy krumpli. Aztán amikor sikerült, akkor az meg már mégse volt jó. Klasszik. Vissza kell állni erre a végtelennek tűnő öt nap munka - két nap hétvége - öt nap munka - két nap hétvége - öt nap munka - két nap hétvége - öt nap munka (na jó abbahagyom) életritmusra. Pénteken hulla voltam, vagy tizenegy órát aludtam, amitől nyilván annyira kipihentem magam, hogy a krumpli-lét végül mégsem volt vonzó. Sőt annyira kiphentem magam, hogy ma éjjel aztán nem is tudtam aludni rendesen. Egy ideig egész jól ment. Még a már alvás közben ért ivás-invitálás visszautasítása után is könnyedén fordultam a másik oldalamra - a következő sms, és a hívás sem zavart. (Ha azt írom, hogy alszom, akkor az úgy is van. Másnap ilyenkor meg kell néznem a telefont, mert rémlik, hogy álmodtam valami sms-t...)

Aztán hajnali két óra körül pihenten ébredtem, de rosszkedvűen. Valami nem jó volt a levegőben, de ezek a dolgok általában nem a levegőben, hanem az agyamban vannak, szóval kénytelen voltam megnézni valami remek űrhajós filmet, amiben minden egyszínű volt, a főhősnő pedig egy arckifejezéssel nézett a megoldanó problémákra. Akkor kicsit meginogtam, hogy talán mégis el kéne indulni az éjszakába, de szerencsére elálmosodtam. Sikerült elaludni, álmomban részt vettem egy nagy ékszerrablásban, ami nem sikerült, aztán Susie-tól kértem tanácsot, aki tapasztalt hajléktalan volt, hogy hogyan kell egy kis kunyhóban aludni, és mit csináljak a patkányokkal. Nagy, puha, macskaméretű patkányok voltak, egész aranyosan játszottak, mint a kiskutyák, és az egyikük pont úgy harapdálta a könyökömet, ahogy Szumba szokta hajnalban, és akkor fölébredtem.

Érdekes két hét eddig. Furcsa visszamenni valahová két és fél év után, ahol nyolc évet töltöttél. Akkor nagyon sok mindent hagytam magam mögött, de mennyit! Most az egész huszonéves önmagam köszön rám mindenütt. Persze egy csomó minden változott, férfiak meghíztak és/vagy megemberesedtek, nők megnövesztették a hajukat, gyereket szültek... De vannak dologok, amiket mintha két napja hagytam volna itt. Barna szempárok, kedves mosolyok... Rámköszön egy srác, mintha tegnap köszönt volna utoljára, ezért furcsa, hogy nem emlékszem rá hirtelen. Szerencsére eszembe jut, hogy ki az - a helyes angoltanár, tetszett nagyon annak idején -, így tudunk miről beszélgetni másnap, amikor megint összefutunk. Aztán persze vannak azok a dolgok is, amiket örömmel hagytam magam mögött, és olyankor szeretnék egy vadi új Zsuzsi lenni, akit nem ismer mindenki.

Szóval kavarog bennem egy csomó minden, merengeni rajtuk nem nagyon érek rá, de azért tudom, hogy a napokban fokozottan érzékeny vagyok. Tegnap aztán annyira felhúztam magam valamin, hogy zúgott tőle a fülem, később szomorú voltam, meg iszonyat kis hülyének éreztem magam, de majd biztos elmúlik. Szerencsére csak hétvégén van időm gondolkodni, az meg rövid. El is felejtettem, hogy ilyen rövid.

A megerőszakoltak "segítéget érdemelnek"? Szerintem a magyar nyelveben az érdemel szó... na mindegy, nem elemzem, de csak én érzem úgy, hogy ez nem jó szó ide? A másik viszont aztán már téynleg fáj, miszerint a "sonkazuhany felfrissít". A sonka - jó esteben - egy állat combja, ha azt porlasztjuk, és lezuhanyozunk vele, az nem frissít fel minket, szerintem a szerencsétlen pomber macikat se, akik nevetve vállalják, hogy a feltételezett felfrissülés után felfaljuk őket.

Rájöttem: a lakásom (és nappalim) kreativitás területén tanyázó rossz mikrohullámú sütő tehet mindenről! (Mondjuk az időt még mindig remekül mutatja...) Vagy nem tudom. Egyébként olvastam valami hétköznapi pszichológiai könyvet Popper Pétertől, és úgy tűnik, nem is olyan hülyeség, amit az apenia dolorosa vs. alkotói válság témában vallok. Neurózis kellene állítólag tényleg. Mindig van, de úgy látszik, nem elég. Vagy ha lenne, akkor is van egy-egy olyan pillanat, egész sok, amikor a világ tökéletes - és valahogy a boldogság ilyen pillanatokból áll, amiket aztán sajnos/szerencsére nem felejtek el. Vagy a mikró, mondom.

Szóval pasis pillanatok nem, munka nem, macskák voltak... Marad az élet értelme. Kedvenc mesekönyve most az Avon katalógus, anyukája mesél neki belőle mindenféle baromságot, amikor Lilla odaviszi neki, például azt, hogy "nézd, milyen szép a Salma Hayek néni", mire Lilla okosan megsimogatja a haját. Tegnap pedig azt mondta apám a fürdőszobában, hogy kacsintson, mint új produkció, és kacsintott, én meg majdnem sírtam a röhögéstől, amitól meg majdnem ő fakadt sírva, mert megijedt. Azt pedig nem tudom leírni milyen érzés, amikor az egész család benyomorolódik a másfél négyzetméteres fürdőszoba melegébe, én éneklem a Macho macho mant, Lilla pedig vigyorogva táncol a füdőkádban.

Na jó volt ez a munka, de akkor most már mindig kell? Minden cipőm nyomja a lábam, a légkondi hideg, a monitor meg... monitorszerű. Pénteken iszonyú fáradtnak és nyúzottnak néztem ki, mint valaki, aki dolgozik. De olyan munkám van, amit az idealista szociológus-bankár agyamnak találtak ki, és ez kárpótol mindenért. Majd talán írok rajta. A magánéletemről nem írok, mert az mások magánélete is; a munkámról nem írok üzleti okokból; hajat viszonylag régen festettem; megint maradnak a macskák. Szumba kövér.

Voltam munkaalkamassági vizsgálaton. Ennek célja, hogy teszteljék, képes leszek-e a munkám fizikai részére. Munkám fizikailag - a hivatalos dokumentum alapján - a következő: ülés, állás, járás. És képernyő előtt végzett munka. Kiderült, alkalmas vagyok ülni, állni és járni. Korlátozó rendelkezés is került a lapomra: csak szemüvegben. Ez azt jelenti vajon, hogy ha nélkle vezetek dolgozok, akkor hazaküldenek? Fiam, menjen haza.

Ha már a hasonlatoknál tartunk, egy igazán frappáns hasonlattal szórakoztatom magam napok óta: az antiszemiták egy akciófilmben érzik magukat, ahol le kell leplezniük és győzniük a gonoszokat (zsidók), ahol a nagy többség félre van vezetve a gonoszok által. Az antiszemitizmus ellen küzdők pedig egy elmegyógyintézetben érzik magukat, ahol a szerencsétlen bolondok (antiszemiták) kántálják hagymázas elméleteiket. (És vannak a gonoszok, akik kihasználják a bolondokat - a jobboldali politika.) A dolog nyilvánvalóan nem arról szól, hogy a Talmudban mi van írva, ezért nehéz a vita. A végére értem Kovács András: A kéznél lévő idegen című könyvének, vannak benne felmérések, de ami érdekesebb, van benne három antiszemitizmus-értelmezés (történeti, pszichológiai és csoportdefiníciós). Érdemes elolvasni. Nem lesz tőle jobb, sőt. Tartalmilag nem lehet antiszemitákkal vitázni... Hiszen minden védekezés csak a bűnösséget bizonyítja, és minden érvelést a gonoszok fundáltak ki bűneik lelplezésére.

Ami pedig a politikai felelőséget illeti, ez a könyv legvége, és én osztom: Ha a legitim és illegitim világmagyarázatok határait kijelölő elitdiskurzus az antiszemita világmagyarázatot az illegitim szférába utalja, és ennek az ítéletnek a nyilvánosság előtt is érvényt szerez, akkor van esély arra, hogy egyre inkább elhalványul az antiszemita nyelv jelentéstartománya, és a zsidóellenes előítéletek lassanként beleolvadnak a társadalomban tenyésző többi etnocentrikus, xenofób előítélet szürke masszájába. Ha nem, akkor megkezdődik egy veszélyes történelmi kaland.

Hát (ha valakit érdekel) nyomja a lábomat az irodai cipő. Ez most nem hasonlat, tényleg. Egy (na jó, hat pár) vietnámi papucsban nyomtam le az elmúlt öt hónapot, furcsa nem papucsban lenni. Egyébként pedig visszamenni a piros bankba (ez az előző előtti, ahol nyolc évet töltöttem, ha valaki nem követte volna lelkiismereten életem történetét) olyan, mint belemerülni egy kád finom vízbe - otthonos, kényelmes és kellemes.