Hírügynökségünk jelenti: a hajam narancssárga. Gondoltam, leszerelem róla a lilás árnyalatot, és adalékolok helyette természeteset. De nem jött össze. Gondolkodom egy négy kötőjel öt milliméteres hajhosszúság megvalósításán, de ahhoz szép (finomfajta nőies) arcvonások kellenének, amik nekem nincsenek. Túl túl túl minden.

Ezen kívül most jutott eszembe, hogy kaptam anno az ipodomhoz egy salsa bérletet (talán három alkalmas), ha valakit érdekel, jelezze, elajándékozandó.

Harmadik közérdekű információ: Bobó macskának állítólag környezetváltozásra lenne szüksége. Mivel szanatóriumba nem küldhetem, az lehetne a megoldás, hogy valaki, aki kertes házban lakik, befogadná. Most kikúrálom - nyugati és kelet medicína hegyekkel, egyébként most remekül van -, de egy két hónap múlva, valaki befogadhatná. Nagyon hiányozna az a hülye denevér feje, de szerintem sem ebbe a lakásba való.

Rusty Ryan: Relationships can be...
Danny Ocean: Sure.
Rusty Ryan: But they're also...
Danny Ocean: That's right.

Ööö, az van, hogy hát szóval, megy-megyenget a narrátor a fejemben, mint általában, de... Minden amit mond, minden, ami mostanában foglalkoztat, az olyan, amit valami miatt nem írnék le aztán mégse.

Egy része teljességgel intim, és lehet, hogy ez most furcsának fog tűnni, de túlmegy azon a határon, amit kitárulkozásügyileg magamnak húztam.

Vagy azért nem, mert egy másik ember életéről is szól, amivel azért mindig is igyekeztem óvatosan bánni. Az ő magánügyeit nem írhatom meg, bár az én magánügyeim is.

Vagy ha nem is a szemérmeség vagy a szándékos önkontroll akadályoz meg, akkor egyszerűen az a pici, furcsa érzés, hogy szeretném a dolgot csak magamnak (csak kettőnknek) megtartani. Pedig a narrátor csak mondja, mondja, és frappáns kis bejegyzések alakulnak, de cenzúrázva már nem az igaziak. Mutatom: "Néhány ital után felhívtam, és mindenféléket mondtam vihogva, például azt, hogy vettem neki (...) - erre határozottan emlékszem -, meg azt hogy (...). Erre ő azt mondta, hogy (...). Másnap pedig (...). Mert (...). És mert (...)."

Aztán van egy adag, ami olyan végtelenül unalmas lehet mások számára, hogy csak nagy írói bravúrral tudnék belőle bármit is kihozni. Van a halál torkából vissza-vissza táncoló Bobó macska, meg Szumba, aki beáll a párologtató alá. Van Lilla, aki egy hete volt egy éves, és legalább háromféleképpen mondja azt hogy Zsuzsi, attól függően, hogy megszólít (gugu), szeretget (dzsidzsidzsi) vagy mesél rólam (guguka).

A maradék pedig képek és régi történetek kusza halmaza, amiket nem tudnék másoknak is érthetően elmesélni. Hogy meghalt a Veres Kató, nem most, tök régen, a nagymamám barátnője volt, és mostanában annyiszor eszembe jut... Meg a tegnap esti szél. Meg az a bácsi, aki a tüdőgyógyászat előtt állt pizsamában, kicsit szomorúan nézelődött, kezét háta mögött összefogva, szájában egy meggyújtatlan cigivel.

Szumba viszont írt, udvartartásának kifejezett kérése nyomán.

- Van nálad net, bébi? - kérdezte a félkómás csajt. Szőke volt és szép, tegnap ismerte meg, nyolc órát beszélgettek, együtt töltötték az éjszakát. Micsoda szerencse, hogy szombat volt, már elment volna, de szombat volt, maradhatott még egy kicsit. De azért megnézi a leveleit. Bébinek szólította, soha senkit nem szólít bébinek...
- Aha, ott a laptop.
- Jelszó?
- Mi?
- Hát jelszó a nethez. - Csak félkómás, gondolta közben, nem buta.
- Az nincs.
- Nem véded jelszóval a netedet? Nem zavar, ha lopja valaki? - Rendszergazda volt, nem az a könnyen ismerkedős fajta, nem is értette, hogy lehet, hogy itt van ezzel a lánnyal, egy együtt töltött péntek este után, a lánynál, aki szőke és szép.
- Nemtom.
- Na jó, beállítom neked, oké? Jobb az úgy - mondta, tényleg rendszergazda volt, szakmai ártalom. Ne már, hogy default-nak nevezze, és ne védje jelszóval a netjét ez a lány, akivel még biztosan találkozni fog. Biztosan.

Jó, lehet, hogy nem pont így volt, de szombat reggel nyolckor még megvolt a default nevű network, tízkor pedig már jelszót kért, és a helyzet nem változott. Szóval nincs net, szerdán pedig vidéki birtokaimra látogatok, ahol szintén nincs, tehát se blog, se levelezés, szóval akinek sürgős, az interurbán legyen szíves...

Tanácsot szeretnék kérni Bobó-ügyben. A helyzet a következő: van ez a másfél éves cica, enyhén lerohadva, és nem javul. Minden lelete negatív, elvileg semmi baja nincs. Valami asztma-szerűt produkált, amire kapott szteroidot - a doki szerint nem lehet neki a végtelenségig szteroidot adni, mert az legyöngíti az immunrendszerét, és ha a háttérben valami légúti bakteriális betegség van, akkor ki is nyuvad. Erre egy endoszkópos tüdővizsgálat adhatna választ, aminek nem fogom alávetni. Amúgy jó húsban van, az étvágya is kielégítő, de a szőre olyan, mint a frissen mosott subaszőnyeg. Valamint a két hónapja vérvétel és ultrahang miatt lenyírt szőrei nem nőnek vissza. Játszik - de sokkal kevesebbet mint régen -, dorombol, mosakszik. Szeret rám mászni, de csak akkor, amikor ő akar, csak úgy nem lehet megsimogatni - ez mindig így volt, picit dinka. Szumbával szeretik egymást, de egyértelműen Szumba a főnök, és nem tűr meg semmilyen Bobó-szeretgetést, rögtön ott terem. A kajáját is elenné, ha nem figyelnék oda. Mi van, ha egyszerűen nem való ide ez a cica? Nem való Szumbához vagy nem való lakásba? Valami ötlete valakinek?

Futottam szigetkört (harminchét perc, gyorsabb második féllel!), aztán írtam kicsit könyvet. Megérdemli a perkeltet, megérdemi.

Még mindig mondja bennem a narrátor a homofóbiáról szóló bejegyzést. (Divat-e a buzinak lenni.... Mikor volt már divat, könyörgöm, hol van az már...? És persze ne legyen divat, mert a divat diktálásába mi, kisemberek, mindig is beleszóltunk... Meg a "csinálják otthon", mintha egy párkapcsolat hálószobárkra terjedne ki csak; meg amúgy is, mintha mink mindig megmondhatnánk, hogy mi normális, és mi nem az, meg hogy minket mi zavarhat jogosan... Engem speciel - momentán - zavar néha a heteró csőrözés hangja a hátam mögött a buszon, satöbbi satöbbi.) De valahogy nem látom értelmét megírni. Mert... nem is kell hozzá zsidó, ha értitek, mire gondolok. (Végülis a buzik jobbak mint a zsidók, mer a buzik csak undorítóak.) A velem egyformán gondolkodóknak nem tudnék újat mondani, az ellenkezően gondolkodókat pedig nem tudnám racionális alapon meggyőzni. Egyetlen párbeszéd jár a fejemben, amikor régi barátnőm arról beszélt, hogy neki aztán mindegy, de az ő gyereke ne legyen buzi. Oda jutottunk, hogy azért ne legyen buzi, mert akkor bántani fogják. Az olyanok mint ő, akik csak azt akarják, hogy az ő fiuk ne legyen buzi...

Hogy is kezdjem. Legyen így: pontosan száz napja nem dolgozom! Pontosabban: ez a százegyedik nap. (Tehetnék ide kis dalmatákat például…) Mindenképpen örülök, hogy otthagytam a munkámat. Ha valakinek még rémlik az a tavalyi visszaszámlálás, például 2006. december 4., hétfő Már négy hónap telt el. Erről többet most nem mondhatok. Legyen annyi elég, hogy egyre rövidebb a hajam. Szóval nem hirtelen hagytam ott, hanem alapos tervezés után, és nem azért, mert meghülyültem, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy mit utálok benne olyan nagyon, a bankot, vagy esetleg az egész bankszakmát. És erre nem egy másik bankban, a próbaidő alatt akartam rájönni, mert az nem etikus. Ezért most sokan felnéznek rám, tökös csajnak tartanak, és irigyelnek. De nem jöttem rá. Csak arra, hogy ott nem szerettem dolgozni, tehát mindenképpen örülök, hogy eljöttem.

És hát... elfogadtam egy állásajánlatot a régi bankomtól, úgyhogy szeptembertől megint dolgozom. Valami olyasmit, amitől felcsillant a szemem, amikor meghallottam, valamit, amit nekem találtak ki, és mégis... bank... Azért ez kicsit megalkuvás, és természetesen nem segít ennek feldolgozásában a barátaim csalódott sóhaja, amikor elmondom. De mit csináljunk, nem talált rám a nagy izé (A Nagy Izé), amit ahelyett kéne dolgoznom, amihez értek.

Sőt, ennél érdekesebb dolog is történt – vagy érdekesebb dolog nem történt –, igazából nem csináltam semmit az elmúlt száz napban. Nem mintha unatkoznék – sose unatkozom. De van egy érdekes dolog, amire rájöttem: nincsenek vágyaim. Nem akarok kávézót nyitni, nem akarom körbeutazni a földet vagy tudomisén. Jó, egy picit igen, de nem nagyon, nem eléggé. (Egy dolog van, a könyv, de azt most hagyjuk.) Egyébként valószínűleg az emberek nagy része ugyanígy rájönne erre, ha kapna egyszer egy nagy adag szabadságot, amit arra fordíthatna, amit igazán szeretne. Kicsit úgy érzem magam, mint a rabszolga, aki nem tud mit kezdeni hirtelen a megvásárolt szabadságával. Jó, lefutottam a szigetkört, befejeztem az egyetemet, töltöttem az időt, de nem találtam semmit, nem találtam meg AZT, amit azért nem csináltam idáig, mert nem volt rá időm a munka mellett.

De kellett ez a pár hónap, tanulságos is volt, és változott is egy csomó minden, például már le tudok feküdni zuhanyozás, sőt fogmosás nélkül, nem vasalok ki mindent – én, aki általános iskolában előkészítettem este a másnapi ruháimat... Ez nyilván nem csak az idő strukturálatlanságának köszönhető, hanem a pasimnak is, és nem csak azért, mert ironizál rajtam, meg az „elvágólagos” dolgaimon.

És persze vannak vágyaim, csak nem ott találom meg őket a szótárban, hogy „vágyaim kettőspont”. Csak jól akarom magam érezni, szeretni akarok és szeretve lenni. Az élet meg nem arról szól, hogy a Nagy Dolgok között ki kell tölteni az időt – az élet maga az az idő.

Akartam írni közéleti blogot - a melegekről, meg arról a mondatcsokorról, amit a népek mondanak, mint például "tegye föl a kezét az, aki szeretné, ha divat lene buzinak lenni", meg "csak kötelező ne legyen", meg "csinálják, csak ne előttem". Aztán akartam írni fitness blogot arról, hogy milyen jól lefogytam három kilót, amióta futkározok (egyébként már le tudom futni a szigetkört, ami nagy teljesítmény ahhoz képest, hogy az elején egy percet tudtam futni egyhuzamban), és arról, hogy legnagyobb ellenségünk a sajt. Meg akartam írni arról is, hogy Olinka látott egy szobrot, ami azt ábrázolta, ahogy egy szarvas (szarvasmarha?) szoptatja Romuluszt és Rémuszt, de szerintem az Hunor és Magor (két dalia, két egytestvér, Ménrót fia - miért nem felejtek el ilyeneket?), de valószínűleg egyik sem, úgyhogy ma inkább nem írok blogot.

Volt szerencsém tavaly zsűrinek lenni in da Goldenbog, és így elemzgethettem statisztikailag a nyers jelölési adatbázist. Mert szociológus vagyok - eh kimondom, jól esik. Szóval ha valakit érdekel, hogy miért nincs értelme a teljes jelölési listára szavazni, elmondom. Több ezer jelölt blog eloszlását megvizsgálva, a blogok több mint hetven százalékának egyetlen jelölése volt. A legtöbb jelölést természetesen a legolvasottabb blogok kapták. Tehát tételezzük fel, hogy a kedves olvasóközönség arra szeretne szavazni, akit jelölt - ezt olvasom ki a kommentekből. Tehát elkezd szavazni, mindenki arra szavaz, akit jelölt, és máris ott a végleges sorrend: a legolvasottabb blogok nyernek, és az említett hetven százalék megint elégedetlen azzal, hogy az ő blogja - vagy az általa olvasott, különleges, ámde mások számára ismeretlen blog - nem nyer.

Ehelyett van egy zsűri, szubjektíven dönt, ez van. Nyertesként anno nem ismertem a zsűrit. Zsűritagként nem ismertem a zsűri többi tagját, sem a bloggereket. Legfeljebb blogger-barátaimat, akik közül néhány azért lett a barátom, mert zseniálisnak találtam a blogjukat, és találkoztunk, és összebarátkoztunk, mondhatni összefonódtunk, attól még a blogjukat zseniálisnak tartom, szóval nehéz döntés, na.

Ez egy játék. Aminek most ezek a szabályai.

És természetesen a legjobb blog, mint olyan nem létezik.

- Lesz hús, meg saláta, meg tészta...
- Részletesebben.
- Csirkét sütök, lesz az a bazsalikomos tészta, és...
- De hús is lesz?
- Csirke lesz.
- De hogy hús, az nem?
- A csirke nem hús?
- A csirke az csirke. Kérdezt csak meg Petert.
(...)
- Na akkor este, szia.
- Várj, még lenne egy utolsó kérdésem.
- Igen?
- Hogy hús. Az lesz-e.
- Grrrr. NA SZIA!

Immár hagyományt teremtve megrendeztem a "még a végén neglizsében kéne szervírozni a szupét" estet. Kaja az aztán jó sok lett, mert elkapott a hév, volt saláta, rokfortkrém*, gorgonzolás-diós gnocchi, paradicsomos-bazsalikomos és csirkés-rokfortos* tészta, valamint életem legrosszabbul sikerült sacher tortája. Tegyük hozzá: nem tudok főzni, az életem egy merő mentegetőzés, igazából azt sem tudom, hogy kell csirkét sütni, de végül minden jó lett. Kizsbaba blogger szerint például főzős blogot kéne csinálnom inkább. De sajnos nehezen tudom elképzelni, hogy ilyeneket írjak: a gnocchit én sok krumplival főzöm, kis őrölt szerecsendióval bolondítom meg... Csak olyanokat tudnék írni, hogy a sajtpultos néni majdnem hisztérikusan nevetgélni kezdett (szegény már nagyon fáradt volt), amikor zárás előtt tizenhét perccel (az már jó későn van) a negyven deka márványsajt mellé kértem még egy jó húsz deka gorgonzola sajtot (amit ki kellett bontani a csomagolásból!), és azt morogta az orra alá, hogy "de hiszen az majdnem ugyanolyan".

* márványsajt, persze.

Hajlamos vagyok elfelejteni azokat a mindenféléket, mint amikor például a tükörbe néztem, és a tükörképem, én és a tükör valójában ugyanazok voltunk, meg ilyesmik, de most ezekről nem írnék hosszasan. Csak azt akartam megemlíteni, hogy ezek a dolgok elmaradoztak az utóbbi időben (ezt nyilván valaki úgy értelmezi, hogy végre normális vagyok, valaki meg nyilván úgy, hogy pont nem), viszont most Lilla emlékezet sok mindenre.
- Gugu, bű* - mondja, ahogy feltámaszkodik rám, azzal a semmihez sem fogható egyszerre kijelentő és kérdő hangsúllyal. Kicsit megcsavarja a fülcimpámat, nem valami gyöngéden, hátha ott van a fülbevaló, de nincs.
- Ma csak a kicsi fülbevalók vannak - mondom, mire rám vigyorog. A szemembe néz azzal a mindenszínű, mindentudó szemével, finoman odanyomja a homlokát az enyémhez, és pár másodpercre úgy marad. Tényleg olyan mint egy áldást adó láma, nekem könnybe lábad a szemem a végtelen boldogságtól, aztán pár pillanat múlva fölrebben, pislog kettőt, és visszatérünk abba a világba, ahol őt a babó, a ka-aka és a kakah érdekli**, engem pedig az, hogy a hajam végre olyan árnyalatú pirosaslila, amilyet szerettem volna.

* Zsuzsi, nincs ma hosszú fülbevalód.
** babó: viziló, amivel alszik, az a babája
ka-aka: karika - de csak sötétkék
kakah: a Piroska és a farkas című mesekönyv, aminek az elején egy nagy farkas van - egyébként politikailag korrekt változat, például a nagymama sem evődik meg, csak elbújik a szekrényben