Ó, hát megint van goldenblog. Szerencsés lenne, ha nem szavaznátok rám, mert már Tomcat is megmondta anno, hogy benne vagyok a brancsban (zsidóságom végett), és ott ülök mindenféle blogokkal kapcsolatos bizottságokban. És ha nyerek, akkor az isten (Az Isten) se mossa le rólam, hogy benne vagyok a brancsban, és ott ülök mindenféle blogokkal kapcsolatos bizottságokban. Bár elég gyanús vagyok, mert egyszer voltam a Tandem kávézóban - ami egy álnok blogger-gyűjtőhely -, illetve most szavazáskor gyanúsan megremegett a kezem a judapest.org fölött - ami pedig, ajvé... Végül persze a belsőségre szavaztam, nem azért, mert az Orosz a barátom, hanem mert zseniális. (A blog is, meg az Orosz is.)

Tegnap nem volt jó kedvem. Ezt a pár szót aztán este megírtam egy hosszú oldalban, végül mégis úgy döntöttem, hogy nem publikálom, mert az inkább a könyvbe való - bár az vicces lesz, vagy mi... Legyen annyi elég, hogy nagy döntéseket akartam hozni, nem sikerült, de azt például megállapítottam, hogy írnom kéne. Ezredszer.

Szóval hosszan (érdemben) nincs kedvem írni, mindenki érje be ezzel itten, amit Oliviero Toscani írt: "A mozgás végtelen, így te magad határozod meg azt a pillanatot, amikor a kép formát ölt, te teremted meg az időt, amely múlik, megáll, átalakul aszerint, hogy mit kezdesz vele." Toscani ugye fényképész, és én ugye nem fényképezek, hanem írok, de akkor is - én így írok, amikor igazán élvezem. És hogy még zavarosabb legyen a kép (érted, a kép), tessék:

Voltam Kistarcsán az univerzum legjobb diagnosztájánál, mert a fülorrgégész nyilván azt találta ki, hogy egy merész szivatás-egyveleg majd megszünteti a hipochonderkedést. Összetevői:

1.) Kistarcsára eltömegközlekedés (másfél óra oda, másfél vissza).

2. a) A vizsgálat nevének kínzóan rémisztő volta: ultrahang vezérelt citológiai vizsgálat.

2. b) A vizsgálatnak magának kínzóan rémisztő volta: egy tű beleszúrása a torkomba kívülről.

3.) Ha az univerzum legjobb diagnosztája nem talál ott semmit, akkor az nincs.

Mindetegy három órás várakozás után az orvos elzavart azzal, hogy nincs ott semmi, tűt nem szűrtak belém. "Kisasszony, a panaszába nem tudok beleszúrni", illetve "az ott a szub(blablabla) vénája, ha abba beleszúrok, fennakad a szeme". Szóval úgy döntöttem, leszarom az egészet, mondjuk eszem almát.

„Még később bloggerekkel találkoztunk a szimplakertben, ahol felismerni véltem némi párválasztási trendet a diplomás, nagyorrú bloggerlányok és a nagydarab, humoros, nemblogger pasik vonalon, valamint a cselekmény egy pontján egy sábeszdeklit és klasszikus szakállat viselő idős úriember mászott át-, majd vissza a szimplakert tetőkorlátján ismeretlen indíttatásból.”

Az igazából úgy volt, hogy hallucináltam egy sábeszdelkis embert a tetőn, de később Isolde is látta, kicsit megnyugtató, ha egy pszichiáter is látja az ember hallucinációit. Egyébként addigra már bejött a sábesz, és szerintem tetőn mászkálni, azt nem lehet, de aztán abban maradtunk hogy de. Sőt abban is maradtunk, hogy egy keleti küzdősport is lehet kóser, ha a rabbi megkósereli. (Fogalmunk nincs.)

Azt írta Lucia, hogy "egyszercsak tele lett minden szétázott sámánokkal és ősmagyarokkal, magyarázta felháborodottan." És akkor én azt olvastam, hogy magyaráztatta.

Tipikus szerda.

- Kicsit fáradtnak tűnsz.
- Ne is mondd! Egész nap strandon voltam...

- Te jó ég, mégis emberből vagyok! - kiáltottam, miután beleszagoltam a futó-cuccomba. Kifejezetten rohadás szaga volt, végre nekem is sikerült egy ilyet produkálnom, pedig eddig még soha. Pont olyan szaga volt, mint a szerelőbácsinak még ezerkilencszáz-valahányban, amikor ki kellett mennem az irodából, mialatt a karnist szerelte. A folyosón azon gondolkoztam, vajon mivel tudta ezt a szagot egyáltalán elérni. Vagy mint egyesek a kombínón - bár meg kell jegyeznem, a kombínó nyári alapszaga se semmi: állatkert szag, konkrétan majomház. (Oli mondta, hogy ezt írjam meg, de ennél részletesebb történetet nem tudok köré keríteni. A kombínónak majomház szaga van. Ennyi.)

Aztán hazaértem, és a cuccaim között találtam egy frissen vásárolt macskakaját (nem volt nagy meglepetés, én vettem), ami vélhetően kiszakadt és megromlott, nagyjából hetekkel ezelőtt. Tanulság: 1. a szerelőbácsik rohadt macskakaját hordanak magukkal, 2. mégsem vagyok emberből.

Megvolt tegnap Jutka diplomaosztója, anyuval kicsit lerohadtunk nap végére. Hugom hamarabb lement Gödöllőre, mi Lillával külön mentünk utána, Lilla, anyu és én tömegközlekedtünk kedélyesen. Nem mintha az utazóközönség nem lenne segítőkész, de azért próbáljon meg valaki egy babakocsival fölszállni egy egyes villamosra, amin már vannak emberek. És az utasok nem érzik, hogy igen fiam, arra a három centire még szükségünk van, és nem, nem tudjuk anélkül megoldani. (Úgyhogy volt egy-két lábratolás simán.)

A héven találtunk egy nyugodt sarkot, ami rövid idő után már nem volt olyan nyugodt, mert megérkezett a legnagyobb ellenség: a kiabáló kisgyerek. Lilla mindent tűr, és teljesen szociális - tényleg, voltunk fotózáson spontán, Lilla amikor kellett, vigyorgott, mászott, játszott: sztárgyerek. Egyébként most 82 centi és majdnem 12 kiló, ami pont egy kétéves gyerek átlagos mérete, így aztán simán tudnak nagyobb gyerekek játszani vele, a kisbabával úgy, hogy nem tudnak neki semmi fájdalmat okozni. (Lilla amúgy is betonból van.) De a hisztériás gyerekkiabálást nem érti, a sírástól pedig empatikusan sírva fakad. Az egyébként nagyon kedves házaspár nem bírta fékezni a kislányt, én pedig amúgy sem mertem szólni, mert apuka két méter magas volt, színizom, tele nonfiguratív tetkókkal. Egyébként nagyon szép ember volt, de ökleinek bütykei négyszer akkorák voltak mint az átlagos, így jobb stratégiának tűnt ülni szépen csöndben és mosolyogni.

Persze halálra idegesítettek - nem magam miatt, engem egy gyerek nem tudna felidegesíteni, hanem Lilla miatt -, és már nagyon leszálltam volna. Jól le is szálltunk, és szinte rögtön kiderült, hogy két megállóval hamarabb, mint kellett volna. Ígyhát elindultunk, harmincnégy fokban, babakocsival srévizavé. Minden tájékozódási pontot kihasználtunk, csak fiatalokat kérdeztünk, akik mosolyogva bíztattak, így mentünk át egy aluljárón, egy parkon, egy buszpályaudvaron, egy murvás lejtőn - ahol elromlott a kerék, én pedig üvöltöttem anyuval, pedig csak beakadt a fék, persze bocsánatot kértem, miért kiabál az ember az anyjával? -, egy lakótelepen, egy felüljárón (ezer lépcső föl és le), és már ott is voltunk húsz perc alatt. Lilla mindeközben nevetgélt, és játszott Árpival, a kis piros-fehér csíkos halacskával. (Érted, Árpi, haha.)

Ott egy nénit kérdeztünk meg, hogy hol az aula, mire mondta, hogy arra, egy soklépcsős épület - a "soklépcsős" kifejezéstől kicsit még idegesebb lettem, ha ez egyáltalán még lehetséges volt, de aztán megláttam, és idegesség helyett az elkeseredettség lett úrrá rajtam. Ez egy rémálom. Egy percünk volt még. Utolsó erőmmel felvittem a babakocsit (gyerekkel persze), betoltuk, Jutka barátnője foglalt helyet, betoltuk a gyereket és magunkat a sorok közé, végre végre, lerogyhatunk, amikor megszólalt a konferanszié - Akkor hallgassuk meg közösen a Himnuszt.

"Az anyázás már egy kicsit bonyolultabb. Nézzük például ezt a képzelt hozzászólást:

Baszd meg, Tamás, ekkora orbitális faszságot életemben nem hallottam!!!1! Még hogy a Bangle-féle BMW-k rondák? Neked, baszd meg, kátránypapír van a szemeden, szaruhártya helyett.

Ez nem anyázás. Ez egy vélemény. Markáns, de semmi több. Nézzük meg hozzá ezt:

Zoltán, baszd meg, te egy fasz vagy. Szétrúgom a picsádat, remélem a gyereked Ewing-szarkómában fog megdögleni, és előbb a lába rohad le, majd később a medencecsontja. 

Ez anyázás.

(...) 

Azzal még senki nem vitte előre a világot, hogy leírta, a pista hülye buzi faszgeci."

Olvassátok, olvassátok.

Szerda délután van, immáron diplomata vagyok. Duplán. Közgazdász szociológus*. Kétszer pisilhetek! Juhéjj!

*Kettő darab diploma, egy ilyen egy olyan.

Na, kicsit kivonom magam a forgalomból, mert a szorongás nevezetű agyblokkoló átvette a hatalmat nyugodt hétköznapjaim felett. Visszatérés a valóságba szerdán délután, amikor is diplomatává nyilvánítanak. Kéretik nem megnyugtatni a vizsgával kapcsolatban - nem ér semmit -, és kéretik nem komolyan venni, amit mondok, semmilyen témában - a szorongás csúnyán torzító szemüveg, és én most azon keresztül látok mindent. A jövőkép viszont hívogató: a hugom szerint a diploma feljogosítja őt arra, hogy zuhanyzás közben belepisiljen a kádba. Apám szerint ilyen alapon én kétszer pisilhetek majd egy zuhanyzás alatt.

És hogy addig se maradjon gondolkozni való nélkül a kedves olvasóközönség: ezt a "Rémálom az Elm utcában" utánérzésből táplálkozó játékszert az ipari mennyiségben vásárolt macskakaja mellé kaptam ajándékba. Aki ezt alkotta, nem látott még macskát. Vagy? Mit gondolhatott ő?

Vigyáztam legfiatalabb nőrokonomra, de nem kellett nagyon sokáig, mert húgom tizenegyre már le is diplomázott. (Éjjjen éjjjjen!) Hazaérvén közölte Lillával, hogy most már diplomás (apám szerint következetesen diplomata), aztán némi pihenés után elmentünk sétálni. A ligetben elért minket a zárporokzivatarok, de egy nagy fa alatt kihúztuk. Vizesek akkor lettünk, amikor a liget sarkán egy barom hetvennel hajtott bele egy fél méter mély pocsolyába, közben dudált. Mire számított, hogy három tizedmásodperc alatt, babakocsival együtt átvetődünk a bokrokon? Engem a fejemeig beterített a víz, így Lillát is. Attól a képtől, ahogy a kicsi gyereket elárasztja a víz, és sírni kezd, elöntötte az agyamat az a fajta düh, ami ráveszi az embert, hogy gépjárművek ablakán ököllel beüssön - de szerencsére a barom nem fékezett. (Meg halt vol na, értesz.) Miután kidühöngtük magunkat, persze már nevettünk, én fehérben vizespólóztam, húgom fehérben vizesgatyázott. Nekem még a bugyimból is csavarni lehetett a vizet, amikor hazaértünk, mindenki száraz ruhát vett, én pedig elénekeltem Lillának a történetet blues formájában.

Mentek az úton / Járták az utuk / Az eső esett / De senki nem volt szomorú / Járák az utuk. / És jött a tulok / Lefröcskölte őket / Lefröcskölte Lillát / Lefröcskölte az anyját / Lefröcskölte a Zsuzsit is / Ohh yeah / Szegény Lila / Szegény anyja / Szegény Zsuzsi / Ohh yeah / Ez a vizes blues / Érted, vizes blúz / Vizes blúz blues / Vizes póló blues / Vizes blues ohh yeah...

- Á, nem lesz semmi baja - mondta, és valóban: Bobó köszöni, jól van. Másfél hónapja nem játszik, a szőre mint a frissen mosott subaszőnyeg, egy hete alig eszik, majdnem megfulladt valami asztmás rohamoktól (nézett rám kétségbeesetten, borzasztó volt), erre azt mondja, hogy "á nem lesz semmi baja", és mi történik? Bobó másnapra vígan eszik, üldözi Szumbát, és alapvetően remekül van. A múltkor ugyanez volt: Szumbán már két hete volt a gallér, a hasából szivárgott valami gusztustalanság, és másnap vittem volna újra felnyittatni a hasát, de ő azt mondta, hogy nem lesz semmi baja, mire reggelre az egész gusztustalanság eltűnt a hasáról, mintha nem is lett volna.

Meg azt is szeretem, hogy tud fejben számolni.

Kicsit szorongok, de rendületlenül mondogatom magamban, hogy ez csak a macska állapota és az államvizsga okozta stressz összeszorzódása miatt van. Igyekszem megelőzni azt az állapotot, amikor akármire gondolok, attól szorongani kezdek. Reggel kicsit szomorú voltam, mert modell lányék összefestékezték a létrámat, pedig csak azt az egyet kértem, amikor felajánlottam, hogy használják bármikor nyugodtan, hogy ne festékezzék össze. Mert szeretem, ha nem festékes - illetve én magam szeretem a létráimat összefestékezni, vérezni, húslevesezni stb. De nem fogok szólni, mert nem tudok olyan szép sminket feltenni, amiben nem hat bénán, ahogy azt mondom (háttérben macskák, tévében Barátok közt szól), hogy "direkt kértem, hogy ne festékezzétek össze." (Kicsit magas, nyávogó hangot képzeljünk.)

Most már az van, hogy Bobó kiokosodott, és tudja, hogy a kosár nem jelent jót, ezért logisztikázni kell, macskákat terelgetni, ajtókat csukogatni, kobra-mozdulatokat gyakorolni, kicsit anyázni. Megyünk röntgenre, hogy kiderüljön: allergiás eredetű asztma vagy vírusos eredetű bronchitis. Mindkettő gyógyíthatatlan, de az első trendibb - és nem halálos. Ujjak keresztben.

Az a rész nem volt vicces, ahogy Bobó végigfuldokolta az éjszakát, az viszont igen, hogy lehet, hogy allergiás. A labor alapján semmi baja, adjak neki szőroldót - mondta az orvos pénteken (ez már asszem a negyedik volt, aki látta). Láttam már macskát szőrrel küszködni - lásd még Shrek 2 -, de ez nem az, és ez most éjjel ki is derült. Ma az ügyeleten kapott négy féle injekciót és infúziót. Most szellőztetés, és stresszmentes környezet a javallat - by doctor no. 5 -, holnap megyünk röntgenre. Szumbának időnként a szemébe nézve csak ennyit mondok "stresszmentes környezet, érted?". De valami azt súgja, hogy nem érti. Most megpróbálok pihenni egy kicsit.

Ezzel még adós vagyok: ami miatt a csütörtöki motoros bejegyzésben a tükör szó indexre lett javítva. A gyengébbek kedvéért. (Vagyis az én kedvemért.)

Elvittem a Bobó gyereket az állatorvoshoz, de továbbra se hajlandó elmondani, hogy mi baja van. Ezért elküldtek az állatorvosi egyetemre, hogy csináltassak egy ultrahangot. Miközben a doki telefonon egyeztette a vizsgálatot, elég kellemetlen volt hallgatni, hogy ha méhgyulladás, akkor azonnal meg kell operálni, és azon alkudoztak, hogy ki csinálja meg. Szóval elég idegesen érkeztem, ráadásul nem készülem erre, és viszonylag hamar idegbajos leszek szemüveg, tampon és pénz nélkül. De mivel ugye nem vagyok teljesen normális, közben azon járt az agyam, hogy az ügyfélhívó berendezésen szerintem nem logikus, hogy az ajtó sorszáma felől mutat a nyíl a beteg sorszámára (logikusan fordítva kéne, hiszen nem a szoba megy a betegbe), valamint hogy az udvaron látható bronz szarvasmarha szobor talapzatában van egy mélyedés, ahol megáll az odaesett eső, és ezért úgy néz ki, mintha említett szarvasmarha odavizelt volna... Nincs méhgyulladás egyébként, vettek vért, várunk.

Tegnap futni voltam, most ott tartok a programban, hogy kétszer öt perc (közte egy perc gyaloglás). Aztán valahogy jobban ment (ez azt jelenti, hogy sikerült lassan futni, ami valójában nehéz, főleg, ha gazellák meg párducok suhannak el az ember mellett), és gondoltam kipróbálom, milyen lenne egybe lefutni a tíz percet. Eközben megvilágosodás szerű élményem volt: elgondolkoztam azon, hogy miért is nem vagyok hajlandó körbemenni. Emlékeztetőül: van ez a vitánk a pasival, hogy szerinte 1. csak futni kéne, nem tudományoskodni, 2. körbe kell menni akkor is, ha csak sétál az ember, mert az jó. Szóval van valami, ami szerinte nekem jó lenne, engem viszont nem érdekel, mert szerintem nekem nem jó, de kipróbálni nem vagyok hajlandó. Nekem is van egy valamim, amit szajkózok neki hónapok óta, mert meggyőződésem, hogy neki jó lenne, de ő nem teszi meg. Talán igaza is van, honnan tudnám, hogy mi jó neki - igazából egyébként nyilván magam miatt szeretném, ha megtenné.

És a tíz perc futás alatt arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ma egy másik ember lennék, ha ma az az ember lennék, aki kivételesen hallgat a másikra, és körbemegy.

Igen, határozottan más nézőpont volt. Folyt rólam a víz, de nem ment olyan rosszul, nem szúrt az oldalam, és érdekes volt a másik oldalon futni egy cél felé, ami a kör vége. Harmincnyolc perc lett a vége, ebből tizenegy perc gyaloglás (ötször kellett abbahagynom a futást). De nem ez volt a lényeg, hanem a másk nézőpont. Nem azért futottam körbe, mert végiggondoltam a hasznát rám nézve, és az agyam kidobta, hogy ez kell nekem. Eddig is azt dobta ki, hogy ez nekem nem kell, és ezért szartam rá - milyen furcsán önző dolog, nem? Most azért futottam körbe, mert ő azt mondta, mert örömet akartam szerezni, mert kiváncsi voltam, miért hajogatja azt, hogy fussam körbe, nyilván fontos ez neki valami miatt, talán tud valamit, amit én nem, mit tudom én, nem gondolkoztam ezen, csak körbefuttam. És jó volt.