Na a tegnapi nesztelencsigás bejegyzésem után egész nap a motor volt a téma. Kaptam például képet a Tuonoról, illetve egy szép listát járgányokról, amiket meg kéne venni (a honda mellé kell egy kawasaki zzr 1400 és egy ktm superduke 990, az autókat helyszűke miatt nem részletezem, a lambóról végülis lemondott). Ezen kívül azt is hallgattam, hogy ez a srác milyen jó fej lehet, biztos jól megértenék egymást, bár azért ez a Tuono dolog elgondolkoztatta. Miért vesz valaki Tounót? Nem tudom, és azt se, hogy miért baj, ha valaki Tuonót vesz, és nem tudom hány éves és mivel foglalkozik a fiú! (Kicsim, én is ugyanazt a filmet nézem, én se tudok többet.) Este motorral jöttünk haza, megkaptam a bukósisakot, és persze a hátizsákot is, amitől egy kicsit koordinálatanná vált a mozgásom (vasállarcos sivatagi menetfelszerelésben), és véletlenül picit belerúgtam az ülésbe, amire persze az volt a reakció, hogy "na, ha ez most a Touno lett volna, akkor lerúgtad volna a tükröt az indexet, és most meghalnál."

Megint ajándékozás jön. Kirámoltam a szekrényemből azokat a cuccokat, amik két éve, vagy annál régebben nem voltak rajtam. Van köztük olyan is, amiben még az árcimke is benne van. A hugom követte példámat, ő is kiválogatott egy nagy adagot. Ezek közül néhányat nekem adott, én meg neki az enyémekből, találtunk olyat is, amit az előző alkalommal szereztük egymástól. A nagy válogatás és selejtezés közben kialakult egy "elajándékozandó" kupac, amire ránézve megállapítottuk, hogy megfelelő célcsoportja egy 13-16 éves karcsú leányka lenne. Ha ismertek olyan személyt, aki örülne ezeknek a göncöknek, szóljatok. Ízelítőül:

Némi kiegészítés: a narancssárga felső a hugomé, én soha nem vennék föl narancssárgát, szintén nem az enyém a piros és a fehér miniszoknya, valamit a szürke top. A sötétkék Topi-macis felső eléggé el van hordva, de nem bírtam kidobni, mert a Topi-maci fluoreszkál rajta! A Guiness felsőt egyenesen Íroszágból hoztam (de sajna rövid), a félpántos felsőhöz csöcs vagy szilikonpántos melltartó kellene - nekem egyik sincs -, a piros ribanc-tunika egyszer volt rajtam - erotikus gyűjtő barátom első kiállításának megnyitóján -, a fekete marabutollas felsőt Szumba meg akarta enni, úgyhogy valószínűleg tényleg marabutollas. Méreteket tekintve: én 176 centi vagyok és 66 kiló, és az összes holmi szűk és/vagy rövid a hugomra is, aki 170 centi.

Az úgy volt, hogy Olinkáék hazajöttek a nászútról, és Olinka férje Peter elkezdte bepótolni a blogolvasási elmaradását. Vannak könnyebben bepótolhatóak, és vannak nehezebbek, mert illetők (szerencsére) sokat írnak. "Hát a settenkedve lopakodót lenne igazán nehéz behozni" mondta, én pedig megnéztem, beleolvastam, aztán csak olvastam, olvastam... Jó, egy csomó minden teljesen más, és az én fiúm nem barlangászik, de van helyette más, nehéz hobbi, és van motor is. És itt már hangosan röhögtem, mert ez is olyan jellemző, bár nálunk nem Bacardi volt, hanem Hubertus (vagy a vidáman hányás máskor volt? nem emlékszem), és ő is tudja szecessziósnak induló pillanatokban azt mondani, hogy "na, egi"... "Én meg akkor elmondtam neki, hogy a fiúm miatt van az egész, aki előző éjjel hosszan (ámbár meglehetősen vidáman) hányt a Bacardi fehér rumtól, amit annak idején Jason Stathamre arra gondolva vásároltam, hogy majd ilyen szecessziósan koktélozunk a teraszon mojitókat kecses mentalevéllel, pohár széle krusztázva. Ugyanakkor lehet, hogy természetesen én tehetek róla, hogy megivott belőle fél litert üvegből, mert átjöttek a Gináék, és csak három sör volt otthon, szóval igazából nem volt más választása (előtte kifejtette nekem, hogy soha nem ivott még laktózmentes tejet, mert egy igazi férfi válasza a tejallergiára az, hogy akkor majd iszom sört), és azt is csak akkor kérdezte meg tőlem, hogy figyi, eredetileg mennyi volt ebben az üvegben, amikor már késő volt. "

- Ne terrorizáld a macskámat!
- Miért van az, hogy mindig a macskádat véded meg?? Miért nem az én pártomra állsz? Válassz: a macskák vagy én.
- Macskák. Értsd meg, te nagy vagy és erős, ők meg kicsik és macskák. Őket kell megvédenem tőled.
- És ha egy oroszlán jönne ide??
- Egy oroszlánnal szemben a te pártodra állnék.
- És ha egy puma?
- Egy pumánál is.
- Ocelot? Ha egy ocelot lenne, akkor?
- Az ocelot határeset... Nem hiszem el ezt a beszélgetést.

A mai délelőttöt orvosnál töltöttem, egy vizitdíj nyugtával bejártam a labort, a fülorrgégét, a röntgent és a bőrgyógyászatot. Mindenütt mondtam rá, hogy „napijegy hahaha”, teszteltem, hol nevetnek, de következtetéseket nem vontam le a nevetés mértékéből, mert lehet, hogy mégis jó fejek, csak minden ötödik ember elsüti ezt a poént.

A tortúra a laborral kezdődött, ahol kellett csináltatnom egy t. labort és egy t. vizeletet. (A t. teljest jelent, de a háziorvosom mindig tesz utána felkiáltójelet, emiatt én mindig úgy képzelem, hogy Tisztelt vizelet!) A vérvétel könnyebb, a saját vérét könnyedén hurcolja magával az ember kora reggel, a vizelet már nehezebb, mert vagy a húgyhólyagjában hordozza magával, ami reggel nem kellemes, vagy egy kis dunsztosüvegben (jeges teás flakonban, komplettás üvegben stb.) hurcolja keresztül a városon.

Én az előbbit választottam, majd a labor előtt szembesültem a kínos ténnyel, hogy már a pohárka kiadásához sorszámot kell nyomni. Ami kultúrált megoldás, nem kell tülekedni, nincs vita, rend van kérem, vonalkódok, nyilvántartás – ami meggyőződésem szerint egyébként minden magas színvonalú kiszolgálás alapja. De valahogy az az érzésem, hogy a rend itt leginkább az intézmény és az itt dolgozók munkáját hivatott könnyíteni (bár utálják persze), de nem igazán veszi figyelembe a betegek érdekeit. Jelesül: ha az én sorszámom 638, és a kijelzőn 615 van éppen, és rövid megfigyelés alapján hozzávetőleg három perc egy beteg papírmunkája, akkor én bepisilek. Ilyen egyszerű. Én viszont néha átgázolok, mint az köztudott, és most is kedvesen bekérdeztem a kis ablakon – ami vagy úgy van kialakítva, hogy a mögötte levő embert ne lehessen látni, vagy én nem vagyok ergonómiailag megfelelően kialakítva:

- Elnézést pisilni lehet?

Lehetett pisilni, kaptam műanyag pohárkát, de letennem a megfelelő helyre nem volt szabad. Szóval pisiltem, aztán a kis zárható tetejű pohárkáva szépen keresztül mentem a negyvenhét emberen, leültem, és a pohárkát igényesen betettem a székem alá. A pisi hozzám tartozott, és én vállalni kényszerültem. Helyes kis pisi volt, tegyük hozzá, vállalható fajta. Aztán végre sorra kerültem a papírokkal, letehettem a hivatalos polcra hivatalosan a pisit – előtte a néninek benyújtottam az ablakon, és ő leolvasta róla a vonalkódot. Erről eszembe jutott apám története, aki egyszer úgy ment el valami ilyen jellegű vizsgálatra, hogy fogalma nem volt, mit kell csinálni, a néni meg csak ennyit mondott neki, hogy „majd toljon át egy vizeletet az ablakon”. Azóta bárki a családban azt mondja, valamire, hogy át kell tolni, akkor rögtön vissza kell kérdezni, hogy „mit, a vizeletet az ablakon?”. Jó, a delfinre meg azt, hogy delfingottam magam, meg még van egy csomó ilyen, de inkább maradjunk az egészségügynél.

Tehát labor végül sikerült, utána mentem a gégészetre. Előtte központi betegirányítás – persze mindenki kartonozónak hívja, de ez már csak így marad –, felvették az adataimat, hogy az orvos majd név szerint hívhasson. Ez is európai. Sőt, tanúja voltam egy vitának, amikor az egyik orvos határozott hangon megkért egy beteget, hogy ne próbáljon meg soron kívül bemenni, mert a többiek ideje ugyanolyan drága. Nagy híve vagyok annak, hogy nem hagyjuk az erőszakosokat érvényesülni. (Kivéve, ha pisilni akarnak.) Én simán szoktam néniket és vakokat (és vak néniket) betolni az agresszorok előtt, akik kihasználnák, hogy említett öregek és vakok nem olyan gyorsak. Egy vak előtt betolulni!

A betegirányítóban megkérdezték, hogy kérek-e nyilatkozatot, és csak azért tudtam, hogy miről van szó, mert pár nappal azelőtt kemény nettó órákat töltöttem azzal, hogy biztosítotti jogviszonyomat rendezzem, de ez egy másik történet. Ez az a történet, ami arról szól, hogy mindenki hülye – ha még emlékszünk –, majd azt is jól megírom. Lesz benne dráma, igazságtalanság, de győzedelmeskedni fog a jóság és az igazság. Szóval a nyilatkozatban tudomásul vettem volna, hogy tájékoztattak, hogy nincs biztosítotti jogviszonyom. Zsuzsi néni bölcsességtárából: év végéig csak tájékoztatnak erről mindenkit, de mehet orvoshoz. Még valami Zsuzsi néni bölcsességtárából: nem tájékoztatnak soha semmiről, csak nyilatkoztatnak.

A gégészetre azért mentem, mert nyálmirigy görcseim vannak, gyakorlatilag minden reggel bedagad a nyakam jobb oldala, le is fényképeztem, de inkább nem teszem ide fel, mert ez inkább viccesen személyes blog, semmint elrettentő fajta. Pár éve a szájsebészeten megnézték, de nem volt ott semmi, és ki is röhögtek, ami nem esett jól. Mert még ha hipochonder vagyok is, ha már bajom van, akkor azt kezelni szíveskedjenek. Vagy ne, de ne nevessenek ki. Hipochondert nem nevetünk ki, szorongósnak nem magyarázzuk el, hogy a félelme alaptalan, depressziósak nem mondjuk, hogy szedje össze magát, nem mondunk olyanokat, hogy „az a te problémád, hogy túl jó dolgod van”, mert nem ér semmit, az illető nem tehet róla, és nem tud rajta változtatni. Olyan ez mint valakinek, akinek hányingere van, azt mondani, hogy ne legyen neki. Oké. (Zsuzsi néni bölcsességtárából volt ez is.)

Gégenéni szuperaranyos volt, egyrészről feltételezte, hogy pszichés eredetű autoimmun betegségem lehet – ami ugyanaz mint a hipochonder, csak normálisan hangzik. Krónikus gyulladás, szarul néz ki, minden körülötte szarul néz ki (garat, torok, orr), elküldött egy rémesen hangzó UH vezérelt asp. cyt. vizsgálatra a rémesen hangzó Kerepestarcsára – a világ legjobb ultrahagos diagnosztája, egyeztessen időpontot, fogják kérdezni, hogy ragaszkodunk-e a professzor úrhoz, akkor mondja, hogy ragaszkodunk –, és kaptam egy jó kis fültisztítást, ami jár, ha valaki beesik a gégészetre. Szóval megmaradok, valószínűleg nincs ott semmi daganat, a fájást meg majd elmulasztjuk valahogy. (Bioptron lámpát javasolt, magyarul pszichiáter, meditálás…)

Ekkor már jól belerázódtam a beteg szerepbe, gondoltam letudom azt a bőrgyógyász restanciámat is – valakinek megígértem nem oly régen, hogy megmutatom szakembernek az anyajegyeimet. Igazából őt akartam megnyugtatni, mert sok hetet kellett várnia a szövettani eredményekre egy anyajegy leszedése után, aztán persze hónapokig nem mentem el. Most beugrottam a napijegyemmel. (Előtte persze központ kartonozó, ahol megkérdezték, hogy kérek-e nyilatkozatot. Nem kértem.) A bórgyógyászaton nem nevettek, fáradtak voltak, meleg volt, dokinéni megnézett elöl hátul, közben kinevetett, hogy ugyan már, ez semmi, ezek nem. Aztán annyit morgott még, hogy viszont foltos a hátam, és írt föl rá gyógyszert, elhadarta, hogyan kéne beszedni (nem tudtam megjegyezni), de nem mondta el, hogy mik ezek a foltok, és miért, és mit csinál a gyógyszer. Csak elém tolt egy nagyon hosszú mondatból álló nyilatkozatot, amit elolvastam – mert tudok olvasni szerencsére –, amiben elismertem, hogy az orvosom tájékoztatott arról, hogy vannak olcsóbb gyógyszerek is. A tájékoztatás a valóságban három szóból állt, és így hangzott:

- Ez drága szer.

Van néhány bajom - egy fájós térd, az átkozott hemoglobin, néhány anyajegy, és két darab "indokolatlan nyirokcsomó duzzanat" -, amiket a napokban sikeresen összeraktam úgy, hogy a képletből kijött: meg fogok halni. Meg fogok halni, még mielőtt megvalósítanám az álmaimat, amikről még azt sem tudom, hogy mik azok! Nyilván csak az a baj, hogy nem megy a könyvírás, meg biztos nincs kedvem futni, meg nyilván vannak más lelki bajaim is, amikkel éppen nem vagyok tisztában, ilyenkor szívesen hipochonderkedek. Sőt, tegnap arra jutottam, hogy nemcsak saját, hanem számomra fontos emberek lelki bajai helyett/mentén/okán (nem kívánt törlendő) is hipochonderkedni fogok, úgyhogy elmentem orvoshoz. Szerencsére/sajnos a háziorvosom partner a hülyeségemhez, úgyhogy nem írt fel vasat, inkább elküldött laborra, nincs-e valami rejtett gyulladás a szervezetemben. Ettől nem lettem jobban, hanem rosszabbul, de hát ugye ez volt a cél, aztán mire hazaértem elsirattam magam, aztán hajnalban arra ébredtem, hogy nyilván a számomra fontos ember is meg fog halni, és az is az én hibám lesz, aztán majd állok a sírja mellett, tudva, hogy nem tettem meg mindent, aztán persze magam is meghalok a titokzatos betegségben... A halálom előtt pár héttel azért elvisznek siklóernyőzni, repülök és sírok, mert ez volt a nagy álmom, ősz van, meg minden, és mindenki kedves, de szomorú. Ebben a hangulatban aztán összevesztem valakivel előbb sms-ben, aztán telefonon, miközben tudtam, hogy az egész csak a halál miatt van, végül pedig azon aggódtam, hogy most az illető nyilván ideges, és emiatt barátaival együtt balesetet fognak szenvedni, és ez is miattam lesz... Megnéztem az autópályás sorozat hajnali ismétlését, aztán megpróbáltam aludni, de a szomszédban megint sportot nézett a modell lány pasija, a világ szomorú szomorú szomorú szomo...

- Csak ne vöröset, csak ne vöröset - ezt vinnyogom tizenöt éve a fodrászoknak, akik barnára festenek, én meg mondom, hogy de ez vörös, közben pedig feketének néz ki... Hosszú hónapok alatt lenövesztettem a hajamból minden festéket, hogy megnézzem, milyen szép világos az eredeti. A nagymamámnak megmutattam a rövid hajam, amiben már minden eredeti volt, mire azt mondta, hogy hát olyan rövid, és sötét... Mert ő egy szőkéshajú kislányra emlékszik még mindig. Hát nem vagyok szőke, sem világosbarna, ebbe belenyugodva megkértem Istut, hogy fesse a hajamat két árnyalattal világosabbra. Kicsit világosabb lett, az ősz szálak egy része viszont megmaradt, úgyhogy ma egy hirtelen ötlettől vezérelve befestettem a hajam burgundivörösre. "Festés közben az emulzió színe változhat, festés közben az emulzió színe változhat" - most ezt a spéci mantrát mondogatom magamban kicsit aggódva, miközben lemosom a piros festéket a fésűről (a fülemről, a mosógépről, a falról). Na megyek, megnézem, mit tettem.

Éljen a klasszikus haj-blog-bejegyzés!

Update: inkább lila lett mint piros, ha bárkit érdekel.

Bárcsak megválthatnám
A világot
Vagy legalább megváltozhatnék
Egy icipicikét
Jaj annyi minden kéne még
Sosem elég az ami van
Az ajtó előtt türelmetlenül
Tömött sorokban
Állnak a vágyak és arra várnak
Hogy valóra váljon mind
Az a jó ami van amit még nem láthattam
Nem éreztem nem hallottam
Ha ez mind megvan
Élünk boldogan
Sikítani akarok egyet Baby
Lesz-e szex ma a szabadban

Quimby: Country Joe McDonald

Két napig adtam viselkedésalapú visszajelzést, tegnap estére olyan fáradt voltam, hogy se beszédet hallgatni, se szavakat a számon kiejteni nem akartam. (Pont elég pénzt kaptam érte, hogy ne legyen okom nyavalyogni, úgyhogy ez nem nyavalygás, szimpla állapot-jelentés. Segítettem tréninget tartani az ex-ex munkahelyemnek.) Csak arra vágytam, hogy egy kis macskacsipogást hallgassak, ledobjam magam a fotelomba egy órára, aztán hozzábújhassak az emberhez, akihez szeretek hozzábújni.

A macskák Fontos Emberre voltak bízva, aki jóltartotta őket, pszichés állapotuk kielégítő volt, amikor hazaértem - ezért külön köszönet neki. Azt viszont nem tudom, hogy sikerült elérniük, hogy egy darab kaja helyett összesen négyet adjon nekik (de tudom, ismerem a nagy éhenhalás című páros produkciót), mindenesetre a négy pont annyi volt, amennyit ha levonunk abból, amit eredetileg a fiókban hagytam, akkor pont nullát kapunk. Magyarul a szokásos csipogás, berregés, konyhában tekergés után sem kaptak tőlem enni, mert nem volt mit. (Szárazat kaptak, nyugi. Különben sem éhesek, az esti kaja nem azért van, csak rituálé.)

Eredetileg a "csak arra vágyom" részben szerepelt az is, hogy szeretnék a saját ágyamban aludni végre (mintha hetek óta úton lettem volna), de végül jónak tűnt a más ágya is. És végül kiderült, hogy arra is vágytam, hogy a teraszon elszürcsöljünk egy italt, és nagy tervekről, meg kis hülyeségekről beszélgessünk - nyitott kérdéseket tettem fel, nem bírtam abbahagyni -, aztán DVD nézést színlelve elaludjunk. Aztán felébredtem, ültem az ágy sarkában a tévére meredve, azon gondolkozván, hogy ezt a feladatot - mármint a tévé kikapcsolást - nyilvánvalóan nem tudom megoldani, de a férfi felébredt és megoldotta. Reggel befejeztük a Torrente 3-at, és a férfi közölte, hogy Torrente lesz a példaképe, ami egy kicsit aggaszt.

Jelenleg Lillára vigyázok, éppen kaját kell főznöm. A húgom pár napja totál leégette az egyik lábos, én meg nyilván annyira szeretnék a nyomában járni, hogy az imént én is leégettem egyet, szóval most kezdhettem előről. Nyilván nem lesz kész időben, a gyerek éhes lesz, nem bírom majd idegileg, kevergetem a kaját, szám sarkából cigi lóg, csípejemen gyerek üvölt, férjem egy bunkó, az is üvölt, anyósom velünk él, mindenbe beleszól, életünk kilátástalan... Na megyek, megnézem, hogy áll az étek. Illetve, hogy Lilla mivel üti az üvegajtót.

- Nem lesz semmi baj - mondta, én meg nem gondoltam arra, hogy ezt most csak azért mondja, mert mindenki mindig ezt mondja (általában meggyőződés nélkül), vagy mert azt hiszi, hogy ezt várom, hogy ezt mondja (akár odafigyelés nélkül), hanem arra gondoltam, hogy asszem mindig erre vágytam, hogy elalvás előtt ezt mondja nekem valaki a kellemes férfihangjával, hogy nem lesz semmi baj. Nem is lett.

Két napig vigyáztam KisLillára, a második nap végén már szálanként akartam kitépni a hajamat, mert persze mindent másképp csinált mint ahogy kellett volna, és nem aludt, és nem aludt, és én már napok óta korán keltem, és elfáradtam, mint egy magyaranya. Jut eszembe, azért is jó, hogy végre megint van a fülemben fülhalgató, mert így talán nem állít meg a néni a nyitott csomagtartó mellől, hogy ugyan vegyek mán bontott csirkét, amikor két szatyorral megyek hazafelé. Az olyan magyaranyás, Szabózé meg is kérdezte egyszer, hogy férjhez mentem-e, mert látott két szatyorral a körúton. A fülhallgató kicsit ellensúlyozza a szatyrokat. Szóval vissza jetiLillára - aki az elmúlt héten fogyott egy kicsit, és nőtt két centit, azért néz ki olyan soványnak (not) -, kapcsolatunk tökéletes nagynéni-unokahúg. Tegnap hozott nekem egy zöld kockát, ütögette vele a fenekemet, ezzel jelezve, hogy vegyem föl, ott piócáskodott rajtam, én meg persze oda voltam és vissza.

Ma, másfél hónap után, végre igazán jól éreztem magam a nagy szabadságban. Elmentem a munkaügyi központba - erről majd később -, vicces munkaügyi központba menni a Sopranos főcímzenéjével (You woke up this morning, Got yourself a gun) az ember fülében, bárhova vicces menni ezzel a zenével az ember fülében. Aztán sétálgattam az Andrássy úton egy fagyival, a fülemben szólt a zene, ettől videoklip lett a város, milyen vicces, hogy ez a videoklipp csak az én fejemben van - de persze ez nem a zenétől van, a videoklip úgyis csak az én fejemben van. Kirakatokban, és férfi-tekintetekben ellenőriztem, hogy jól jézek-e ki, heh szánalmas, de jól néztem ki. But you're looking good, baby, I believe you're feeling fine, (shame about it) Got a blue moon in your eyes. Aztán volt Sheryl Crow: Steve McQueen, nem pont értem, hogy Jack anno miért ezt a számot dedikálta nekem, mindenesetre remekül illett a naphoz. Volt még Balcan Fanatic (Csináld, csináld, jól csináld), Pet Shop Boys (Being boring), Underworld (Dinosaur Adventure 3D) és Rick Astley (Whenever you need somebody). Apropó: tegnap ki kellet kapcsolnom a random funkciót, mert a kütyü mindenáron csak Rick Astleyt akart játszani, amire nem találtam statisztikai magyarázatot.

Szumba gallérban is tud írni.

Tegnapig hatszázhatvanhat bejegyzés volt, én pedig hatvanhat egész hat tized kilogramm voltam... Változtatni kellett. Íme a hatszázhatvanhetedik bejegyzés, csak a biztonság kedvéért, és ettem egy krémest. A biztonság kedvéért.

Vannak változások továbbra is: egy hétig le volt szakadva a függöny és nem zavart, az elmúlt hetekben többször is lefeküdtem zuhanyozás és fogmosás nélkül, és ami igazán furcsa: randomra állítva hallgatom az ipodot. (Ki mit tippelt, használtam valaha a random funkciót?) Jó, ma reggel egy kicsit kiakadtam, hogy azzal a késsel vágta a sajtot (márványsajtot!), amivel a kenyeret szoktam.
- Azzal a pékárut kell vágni! - sipítoztam, persze percekig röhögött, hogy hogy lehet ezt a szót használni, de mit csináljak, ha a dolog, amit éppen vágni kellett, se nem zsömle, se nem kifli.
- Panino - mondta. Panino.
- Persze, és az mennyivel jobb, ha úgy sipítozok, hogy "azzal a paninót kell vágni!"?

Így szállítják, és tényleg ilyen kicsi:

Nem tudok nekiesni, kibontani, kipróbálni, mert Lilla úgy döntött, hogy nem alszik. Jó, reggel sokáig aludt, szóval meg tudtam írni a globalizációs diskurzuselemzés dolgozat hiányzó hat oldalát, de most még kéne egy kis idő. Megveszek érte, hogy én is így tarthassam a kezemben. Addig dobozban nézegetem. Szuperszexi.

- Figyelj, ez nagyon fontos, akárhogy is lesz, egy dolog igazán nagyon nagyon fontos: nekem nem lesz három gyerekem. És biztos nem fiúk.

Meglátogattam első és legjobb főnökömet, fiai a tiszteletemre teljes körű rosszaságbemutatót tartottak. Három, öt és hét évesek, hárman háromfélék. A legnagyobb mindent jobban tud, mindent elmagyaráz, számonkér és kioktat. "Én elmondom, hogy van, én elmondom... Mami, nem vettél véletlenül gauda sajtot?" A középső szemlátomást a saját kis világában él, egyáltalán nem figyel semmire, ami felszólítás, kérés, könyörgés, akármi.
- Mami, ez micsoda?
- Honnan szerezted ezt?
- Mami, ez micsoda?
- Honnan van ez a boríték? Ez az eurónk. Honnan szerezted?
- A dolgozószobából. Mi ez?
- Vidd vissza pontosan oda, ahonnan hoztad. Ez egy boríték egyébként.
- De mi ez?
- Ja, hogy a kép. Ez egy hegy.
- Jó, de miért piros itt?
- Mert épp lemegy a nap.
- Ja, azt hittem vulkán. Visszaviszem.
A legkisebb pedig mindent megismétel, amit viccesnek talál, közben nevetgél és rosszalkodik. Fölmásztak a kőkerítésre, kihúzgálták a palántákat, a középső pirítóst sütött egyedül, a legnagyobb elvette, a középső megkarmolta a nagyot, a legkisebb belerúgott a középső fejébe, a középső fakarddal hadonászott, a legkisebb összemorzsázta a nappalit (és a konyhát és az előszobát), a középső sípolt, és így tovább... De azért persze nagyon aranyosak votak, meg kell hagyni. (Az meg külön jó volt, hogy az oviban találkoztunk, ahol tanúja voltam, hogy egy kisfiú szorosan átölelt egy nála egy fejjel magasabb kislányt, felnézett rá, és azt vinnyogta, hogy "de miért nem szedünk gilisztát?". A kislány finoman lehántotta magáról, mert dolga volt.)

Aztán vacsoráztunk, hazajött apu, de továbbra is alig tudtunk egymással beszélni, mert folyamatosan mentek a magánszámok, apu pedig szigorúan megjegyezte, hogy ez ám nem mindenütt van így, utalva arra, hogy anyu túl engedékeny. Majd persze felállt az asztaltól, és bement a nappaliba sportot nézni, mert megígérte a legnagyobbnak, hogy együtt néznek sportműsort, pedig még be se fejezték a vacsorát, aztán anyu próbálta őket rávenni, hogy egyék meg a kaját, nem sok eredménnyel.

- Hehe, apunak lenni jó.

Találtam egy ötezer forintos ipod vásárlási utalványt egy chips-ben (azért vettem): ez jó.

Na jó, ez így azért nem igaz. Mert kaptam csomó pénzt a banner-reklámért, tegnap Olinka férje Peter mutatott cicás képeket, aztán Olival vacsoráztunk, a nap süt, a hajam csodaszép (bár két árnyalattal világosabbat kértem, mégis sötétebb lett), most meg megyek találkozni egy régi ismerőssel... Szóval csomó jó dolog van, de vannak fontos dolgok, amik nincsenek jól. Majd kifejtem. Még eggyel szarabbul kéne lennem, és akkor talán írni is tudnék rendesen. Momentary sensory paralysis...

Több mint egy hónapja nem dolgozom, ideje, hogy megosszam a munkanélküliséggel kapcsolatos éményeim hivatalos részét is. A kaland onnan indult, mivel én egy amolyan törvénytisztelő, szabálykövető fajta vagyok, és szerettem volna megtudni, milyen jogaim és kötelességeim merülnek föl új státuszomban, pl. kell-e fizetnem valami járulékot, vagy kapok-e én valamit, hogy eltartsam a macskáimat (ha már eddig csúcsadózó voltam). Próbáltam interneten keresgélni, az eredmény: fél óra aktív kereséssel sem tudtam lényegi információhoz jutni.

Utolsó tippem a munkaügyi központ volt, amit egyrészt már nem így hívnak, másrészt az oldalukon csak munkát lehet keresni, de információt azt nem. Végül találomra választottam egy kirendeltséget, ott egy olyan srácnevű embert, és az ő email címét, és küldtem neki egy rövid levelet érdeklődvén, hogy milyen teendőim vannak, illetve hogyan juthatnék információhoz. Nem sok reményt fűztem a levélhez, de két nap múlva kaptam választ egy szemlátomást előre gyártott dokumentum formájában - miért nem találtam ezt meg az oldalukon, nem tudom -, ami kimerítően tartalmazta az összes szükséges információt. A szó minden értelmében kimerítően, mivel négy oldal volt, amit egy nálam funkcionálisan analfabétább ember biztosan nem ért meg (vagy bele se kezd). De volt benne egy darab érdemi információ: a diplomás munkanélküliek ügyintézése a Kassai utcában folyik Újpesten, ügyfélfogadási idő, cím, tisztelettel stb. Remek, remek, Újpesten még ebédehetek is egy kedves ismerőssel, csodálatos.

Azon a szép, esős, pénteki napon fogtam magam, és az összes szükséges dokumentummal elindultam a város másik végére. A kirendeltség előtt csak az ajtóig tizenöt méteres sor állt, és amennyire a hivatalokat ismerem, úgy sejtettem, hogy az ajtó után még lesz ugyanennyi. És biztos voltam abban is, hogy a sor végigállása után majd csak azt tudom meg, hogy melyik pultnál kell majd várnom még kétszer annyit. De buddhista vagyok, vagy mi, meg amúgy is rá volt szánva ez a nap. Felhívtam a kedves ismerőst ebédügyben, nem vette fel, eső eleredt, sor nem haladt. Mindegy. Én álltam a sor végén, jött egy ember, megkérdezte az előttem állót, hogy hol a sor vége (?), aztán beállt a megkérdezett elé. Ungarise szamuráj, morogtam, de aztán megnyugodtam, hogy messzebb állt tőlem, mert vad történet-mesélésbe és politizálásba kezdett, amire nem voltam nyitott, és még a szokásos ühümözéshez sem volt kedvem.

Húsz perc alatt értem az ajtóhoz, ahol szokásomhoz híven elkezdtem olvasni a kiírásokat, mert mindig talál az ember valami relevánsat vagy vicceset. Így is volt, megakadt a szemem a diplomás szón, de sajnos nem tudtam elolvasni a papírt, mert az ajtó fotocellás volt, az a fajta, ami ráadásul bemegy a falba, értsd: hiába sasszéztam odébb, nem tudtam elolvasni, mert az ajtó eltűnt, ahányszor ki- vagy bement valaki. Végül addig ugráltam ott, mint Bridget Johnes és Mr. Bean törvénytelen gyermeke, amíg sikerült megszereznem a rám vonatkozó információt: diplomások ügyintézése az Andrássy út tízben. Volt egy telefonszám is, megpróbáltam, nem vették fel. Kicsit aggódtam, hogy odamegyek, aztán viszaküldenek.

Mielőtt vad káromkodások közepette elhagytam volna a terepet, bementem a szívemnek olyan kedves fotocellás ajtón, hogy megnézzem a terepet. Az ajtó mögött volt még egy ajtó, utána még tíz méter sor, ami egy információ feliratú pultig kígyózott, bent pedig kulturált csöndben várakozott több tucat ember. Jól tippeltem.

Volt már egyszer közöm a munkaügyi központhoz - és igazából sokat köszönhetek neki, hiszen ha nem leszek gimnázium után regisztrált munkanélküli, akkor nem megyek el arra a tanfolyamra, akkor nem megyek főiskolára estin az Alkotmány utcába, akkor nem kezdek el dolgozni tizenkilenc évesen, akkor nem fogadok el egy állásajánlatot a suli mellett levő sarkon levő bankszékházban, akkor nem indul el bankos karrierem, akkor elkerül a pénz, szerelem, kaland...

Szóval azóta sok minden változott, de az biztos, hogy a jelszavuk nem: "Úgyis ráértek...". Se telefonon, se interneten nem lehet se információhoz jutni, se ügyet intézni. Csak személyesen. Persze egyrészről megértem, hogy nem szeretünk infrastruktúrát építeni olyan dologhoz, ami nem termel pénzt - én se fizetnék szívesen az adómból még kétszer ennyi munkaügyi központot. Bár a naív, optimitsa énem azt gondolná, hogy talán segítené a munkához jutást, hiszen az emberek azért mennek oda, hogy munkát találjanak, nem a segélyért. Másrészt van ebben valami enyhén megalázó ügynehezítés: hátha elmegy tőle a kedved. Időd az van, mit vinnyogsz. Idejössz, csöndben vagy, sorban állsz szépen.

Andrássy út, Goa étterem mellett, nem messze az Apple bolttól, elit munkanélküli ügyintézés, az eső elállt - a hajam még mindig tökéletes. Nyitott terű iroda közepén információs sziget, a srác feltesz nekem néhány szűrőkérdést (amivel elejét veszi, hogy esetleg felesegesen raboljuk egymás idejét), előjegyez nekem egy időpontot a csoportos regisztrációra, ahol majd minden kérdést feltehetek, utána lesz egy személyes időpont is, addig is kedvesen válaszol - illetve telefonon utána kérdez egy dolognak, amiben nem biztos. Ad nekem egy kis információs csomagot, mosolyogva búcsúzunk. Európa. Mögöttem egy férfi nem segélyért jött, állásajánlatokat szeretne. Naív, optimista énem bólogat.

Azt is sikerült megtudnom, hogy nagyon egyszerű TB járulékot fizetni. Not. Először el kell mennem az önkormányzathoz, ahol adnak egy igazolást, hogy hányan lakunk a háztartásban. Ezután be kell menni a munkaügyi központba, ahol adnak egy papírt arról, hogy regisztráltam magam munkanélküliként, és majd jogosult leszek ellátásra és majd ők fogják fizetni a járulékokat is. Ezekkel a dokumentumokkal el kell menni az illetékes APEH irodába, ahol majd kiderül, hogy mit hogyan. (Azt még vegyük hozzá, hogy ha az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a nemtommit, akkor 2.500 forint TB-t kell fizetni, ha meghaladja, akkor 6.000 forintot. Tehát ha a kisebb összeget akarom fizetni, akkor előbb át kéne jelentkeznem a szüleimtól a lakásomba, hiszen a macskákkal együtt nulla forintot keresünk, plusz egy lépés.)

Egyébként ezúton nyugtatok meg minden kedves adó- és járulékfizető állampolgárt, hogy mivel én mondtam fel, ezért kilencven napig semmiképpen sem jár nekem segély, így nagy valószínűséggel nem fogok a nemzet testén élősködni. Csak érdekel, hogy milyen munkákat fognak nekem ajánlani. Egyszer már adtak gellert az életemnek - ha az akkor nincs, akkor most lehet, hogy pszichológus vagy jogász lennék, mint ahogy terveztem, de nem vettek fel, és mondjuk tanultam volna még egy évet, és felvettek volna, és... -, hátha most is valami nem tervezett irányba tévedek. Ezen kívül célom persze a rendszer feltérképezése, és sok nevetés. Sírva vigadás. Blogbejegyzések.

Ő is kedvel engem.

Felmerült a kérdés, hogy az én ruháim hogy nem lesznek macskaszőrösek, és engem nem zavar-e a macskaszőr mindenütt. A válasz: nem zavar, mert nincs. Vagyis összesen két helyen van, a kanapé egyik felének támláján (egy takarón) és az ágyamon (az ágytakarón). Mindkét takaró azért van ott, hogy azt szőrözék össze. És oda nem szórom a ruháimat. Van az a kellemes mozdulat, amikor az ember ledobja a ruháját, hát én pont ugyanúgy dobom le - nem, nem elvágólag -, csak arra a két helyre nem teszem. Megszokás. Például ezért nem mindegy, hogy az ágytakaró melyik fele van felfelé. Jó ha az ember kényszeres, nem? Macskáim vannak, szőrösek, én ne legyek kényszeres?

Ami pedig a magányos tapasz-leszedést illeti, miután a ragtapaszhoz hozzáérve Szumba mély hangon morogni kezdett, úgy döntöttem, hogy inkább szakavatott kézre bízom a dolgot. A dokinál ketten fogtuk le, és egy harmadik személy szedte le óvatosan a tapaszt, Szumba vadul tiltakozott, nyávogott, karmolt és harapott. Én teljesen kész voltam, egyrészt sajnáltam, másrészt azon tanakodtam, hogy vajon ezt hogy kellett volna otthon egyedül megoldanom. Végül kapott egy gallért, mert úgy ítéltem meg, hogy a ruha embertelen megoldás. Meg kell hagyni, a gallér se sokkal jobb. De nincs mit tenni, nem tépkedheti a varratokat, és ezt nem tudom elmagyarázni neki. Próbáltam vele azt is megértetni például, hogy a kis ruhát nem tudja lemosni magáról, de ezt sem értette meg. Ez az egész ivartalanítás egy kegyetlenség, de muszáj, már az is felmerült bennem, hogy az egész macskatartás embertelenség, sőt a macska létezése maga embertelenség. Kicsit nehezen viselem én is ezt az egészet. Egyébként az előbb már kezdtem azt hinni, hogy nyugalom szállt a házra, de sajnos most jött rá, hogy a gallérral nem tud mosakodni, és ettől meglehetősen ideges.

Közben magam mellé készítettem egy gyógyszert, amit Bobóba kellett volna belepaszíroznom, erre az imént, miközben fenti soraimat írtam, Bobó idejött, és megette. Bobó végtelenül okos. Not.

Igaz, hogy hétfőn akartam kezdeni, aztán áttettem május elsejére azzal, hogy jobb lenne mégis inkább egy elsején kezdeni, aztán akkor nem értem rá, tegnap meg aztán végképp nem... De ma Melrose Place volt a tévében, amit jelnek vettem - bár nem arról fogok írni -, úgyhogy kikapcsoltam a tévét, kinyitottam a gépet, és megírtam az első fél oldalt. Fanfárok, ilyesmi.

Azt a vicceset kihagytam, hogy a dokinak volt egy csomó instrukciója - egy része előre nyomtatva, hogy oda lehessen adni az idegbajos, bármire is figyelni képtelen gazdinak -, többek között az, hogy két nap múlva vegyem le a macskáról a ruhácskát, és a hasán lévő ragtapaszt szedjem le. Ne rántsam, finoman (!) szedjem le, majd adjam rá vissza (!!) a ruhát. Van az vicces Woody Allantől származó hasonlat, amit most nem sikerült két perc alatt megtalálnom, szóval föladtam, miszerint annyi esélye van, mint egy embernek, aki egy sötét szobában egy izzó tűvel próbál fél font vajat egy macska fülébe adagolni. Szerintem ezt nem kell ennyire eltúlozni, bőven elég a fenti feledatsort esélytelenségi hasonlatként használni.

Ma volt az ivartalanítós móka, teljesen le vagyok rohadva, de így legalább hasonlítok a macskáimra. Úgy kezdődött, hogy anyukám átjött segíteni - nem, úgy kezdődött, hogy szereznem kellett még egy macskakosarat -, átcipeltük volna az állatokat az orvoshoz. Én már tegnap biztos voltam benne, hogy Bobó nem lesz operálva, mert napok óta levert, és betegnek látszott. A szőre pedig olyan mint egy frissen mosott suba falvédő. Mutatom:

De nem ezért nem vittük át, hanem azért, mert semmilyen módon nem lehetett kirimánkodni a konyhaszekrény alól. Szóval csak Szumbát vittük át, operáció megkezdődött, anyu elment bankügyeket intézni, én vissza Bobóért. Addig tevékenykedtem feltűnés nélkül, amíg eloszlattam Bobó minden gyanakvását, le is pihent, ekkor orvul megragadtam, be a kosárba, irány az orvos. Dokinéni szerint Bobó "olyan molyrágta", azt ugyan nem tudjuk mi baja van, de sejtjük, hogy a bonyolult nevű betegsége lehet, amit tünetileg lehet (és kell) kezelni, mielőtt ivartalanítva lenne.

Közben készen lett Szumba, hazahoztuk a két macskát, ez olyan tizenegy körül volt, most hét óra van, azóta itt drámázunk. Először volt az a rész, amikor Szumba még nem jött rá, hogy nem fog meghalni, és nem kell küzdenie az életéért. Mivel már volt egy macskám, aki az altatásból úgy ébredt, hogy túl sokat mozgott, és vérzett a sebe, ezért ezt most megelőzendő - bármennyire fájt - bezártam Szumbát a szekrénybe. Mivel ekkor már fel tudott ugrani, de leugrani nem, és hiába fogtam, az erőlködés túl nagy volt. A szekrényben megnyugodott, Eközben azon gondolkoztam, hogy innom kéne egy felest, kicsit feszült voltam. Aztán kiengedtem, ő keresett magának egy helyet, és csak ott volt hajlandó feküdni. A hely sajnos fél méter magasan van, szóval órákon keresztül ültem mellette, hogy ne essen le. Simogatni kellett a fejét, mert ha abbahagytam, picit nyávogoott. Alapvetően inkább kisgyerek-szerű volt, semmint macskaszerű.

Aztán a szomszéd lányt megpróbáltam felhívni mobilon - mert az ajtón dörömbölésre nem reagált -, hogy halkítsa le a zenét, mert mind macskáim, mind én idegbajosak vagyunk, és ma nem vagyunk toleránsak. Nem vette fel, de szerencsére lehalkította, még mielőtt elborult volna az agyam. Közben a másikat annyira megkínozta a doki - szerinte -, hogy teljesen elbújt kedvenc helyére, a konyhaszekrény alá. Aztán amikor előjött, először adott egy puszit Szumbának, majd vadul morogni kezdett rá. Nyilván a dokiszag miatt, meg a gyanús lila ruha miatt fél tőle.

A morgásra Szumba barátságos hunyorgással, és sírdogálással regagál. Dramatikus. Aztán a kis szimuláns, aki fel sem tudott állni addig, amikor meglátta a kaját, kirohant mint a nyíl, és fölfalt mindent. Aztán rájött, hogy mégse szimuláns, és kihányta az egészet. (Teszem hozzá: az alomba hányt. Nemes vér, elegancia, ilyenek.) Aztán mégis úgy döntött, hogy jól van, és fölugrott a mosógép tetejére - nem tudom, mi volt a célja ezzel -, majd rögtön ezután megint be kell látnia, hogy nincs jól, mert amikor leugrott, teljes erővel bevágta a fejét a fürdőkád szélébe. Ő egy sarokba kuporodott és remegett, én pedig a google-on a "macska agyrázkódást" vizsgáltam. Addig, amíg nem hallott zajt az ajtónál, és ki nem rohant virgoncan. Most hárman három sarokban pihenünk, minden nyugodt, reméljük a legjobbakat.