Ha valakit érdekel, Szumba írt. Ezen kívül egyéb szupercukiságok: Lilla* egyre helyesebb, macskák még mindig aranyosak, például Szumba kisoroszlánt néz a tévében.

*Megnéztem a WHO görbéit arra vonatkozóan, hogy Lilla relatíve mekkora. Itt lehet megnézni, hova esik egy kilenc és fél hónapos, tizenegy és fél kilós, hetvennyolc centis gyermek. Valamivel a piros vonal fölé. Szóval Lilla statisztikailag nagy.

Nagyon kedvelem.

Nézzük ezt a könyv dolgot. Úgy fogalmazhatnék, hogy írói válságban voltam, de azt hiszem nem így van. Egyszerűen csak nem jött még mindig ki a dolog, aminek ki kell jönnie. Hetek óta türelmetlenkedtem magammal, és úgy éreztem, nincs mondanivalóm, és írni se tudok, és különben is, nem megy ez nekem. Bár emlékeztem Esterházy szavaira, miszerint az írás nem úgy van, hogy van az író az ő mondanivalójával, aztán veszi az ő eszköztárát, ami van neki, és összeszereli vele a művet, mégis rettegés lett úrrá rajtam, amikor a könyv gondolata eszembe jutott. Mi van, ha nem fog menni, mi van, ha nem sikerül. És ezért nem is ment az írás – a blogírás se nagyon.

Elhatároztam, hogy azt csinálom, amit a nagyok: megpróbálok olyan állapotba kerülni, amiben írni lehet, másrészt kényszerítem is magam az írásra. Ami egyszerű, le kell ülni, és írni kell. Ismét Esterházy: egy riportban azt mondta, hogy minden nap ír, amiből aztán minden ötödik nap lesz valami használható. A riporter megkérdezte, hogy akkor miért nem csak minden ötödik napon ír, amire azt válaszolta, hogy azért, mert ha nem ül le minden nap, akkor nem jön el az ötödik.

Isolde küldött nekem egy linket, és elkezdtem az első feladatot. Egy hete csinálom, és ma reggel írtam egy olyan oldalt, ami mélyről jött, könnyedén, visszaszerkesztés nélkül, hibátlanul, folytathatóan. Az ihlet transzát pár napja kezdtem érezni. Végre rájöttem, hogy nem azért volt szükségem erre a hónapra, hogy élményeket gyűjtsek, hanem azért, hogy ne gyűjtsek. Alig csinálok valamit, ami természetesen frusztrál, de hozott valami nagyon értékeset: olyan részleteket veszek észre, amiket eddig nem, és a semmittevéstől egyszerűen beindult bennem a vágyakozás az írás iránt. Ezt ugyanazon az oldalon olvastam, ahol a két feladat volt, most ráismertem, hogy ebben a fél-önkívületben voltam ma reggel.

Már nem félek attól, hogy le kell ülnöm egy üres lap elé, és el kell kezdenem. Leülök és elkezdem, hétfőn reggel, ilyen egyszerűnek tűnik ez.

Kicsit gondolkoztam az embereken, a történeteken, akikről írni fogok, hogy is van ez, és isolde is pont ilyesmin tűnődött, íme. Elég érdekes a szinkronicitás mostanság, akiről beszélek, felhív; amire gondolok, azt kimondják mások. Misztikus… És szórakoztató. (Kiegészítés: nemrég valaki felhívta a figyelmemet egy blogra, ahol az én soraim, meg mások sorai voltak olvashatóak forrásmegjelölés nélkül. Idegesített – mert például egy bejegyzésbe voltak ömlesztve külön bejegyzésekből vett sorok –, de inkább bóknak fogtam fel, mígnem megláttam egy általam írt párbeszédet, ahol a húgom ki volt cserélve Eszterre. Ezen rettenetesen felhúztam magam, mert ettől egyértelműen azt éreztem, hogy a sajátjaként akarja eladni. Szerencsére törölte a blogot, még mielőtt a dolog etikátlanságán túlhergeltem volna magam.)

Szóval eljött a pillanat, amikor egyszerűen írnom kell, mert nincs más választásom, mint az írás.

Believe me
If I could, baby, I would
You know it was all good
If I could
Maybe I'd give you my world
You know me
You read me like a book

Kosheen: Like a book, a Damage című CD-ről. Vagy ez a kedvenc, vagy az Out if this world. Hogy is kéne kezdenem a mondatot, hogy sosem hittem volna, vagy hogy mindig is tudtam, hogy Fontos Ember Mákvirágjával sok ponton hasonlít az ízlésünk. Ami szegény Péternek különösen jó (vagy inkább: "jó"), mert így szakítás után most mindig szomorúan mosolyoghat, ha éppen ugyanaz a zene tetszik, ugyanazt a színű kötözőzsinórt fogdosom meg a boltban, ugyanazt a kaját kérem, ugyanazt a nemtommit nemtommicsinálom.

És akkor most elmegyek az Eövös Lóránd Tudományegyetemre, hogy meghallgassam a legutolsó órámat - társadalomtudományi kar, szociológia, másoddiplomás, levelező, költségtérítéses, negyedik évfolyam, 2006-2007 tavaszi félév -, amely globalizációs diskurzuselemzés, Lakatos László által tartva. Ezt is megértük.

Az előzőhöz:

Ma vizsgázik a magyaranya, úgyhogy én vigyázok a gyerekre. Eddig jól megy. Énekeltem neki micimackót, a hózik-zik-zik a legjobb rész. Evett banánt, most alszik. Fűztem egy karkötőt, kicsit rendbe tettem a nappalit - amióta nálam takinéni takarít, itt élem ki portörlési szenvedélyemet. Most éppen egy Magnum classic jégkrémet eszem ebédre, és várom, hogy felébredjen a kis rokon. (Ezt is az Aktívból tanultam, az alanyt nem nevezhetjük kétszer ugyanúgy, mi is történne, ha a macskát négyszer macskának neveznénk egy riporton belül... Bajuszos négylábú, nyávogó kedvenc, szőrös kis jószág stb.) Aztán felébred, és kezdődik a neheze: most van az a rész, hogy mindig figyelni kell rá, mert felállni már tud, de leülni nem igazán. Mászik, feláll, leszed, magára ránt, szájába vesz, lenyeli, elesik, beüti. Aztán majd jól elmegyünk a ligetbe sétálni kedélyesen, akkor legalább le van rögzítve. Na úgy hallom, felébredt, megyek gondoskodni.

- Szia, te annyira sokoldalúan fejlett embereszmény vagy, nincs véletlenül egy panton színskálád kölcsön? Vagy nem ismersz valakit, akinek van?
- Sajnos nincs. Illetve ismerek valakit, akinek van, de ő használja minden nap. Azért megkérdezem.
- Köszi. Egyébként hogy vagy?
- Láttam egy Lamborghini Miurát.

Na, kivel beszélgettem ezt?

Igen, kényszeres vagyok, valóban. Ha eddig nem említettem volna...
- Ne azzal! - sikítottam, amikor illető hegyes késsel akart vajat kenni, nem is a kenés, hanem a vajas dobozban turkálás rémített meg – Az nem praktikus!!

Mivel nincs stressz az életemben, nyilván keresek magamnak. Például halálra idegesített, hogy a nyomorult kombínón a nyomorult gépnéni minden alkalommal, amikor elhagytuk a nyomorult Blahát bemondta, hogy “Villamos esetenként fékezésre kényszerül...” A villamos, rohadj meg, a villamos – mondogattam, elképzelve, hogy majd egyszer, ha lesz stressz az életemben, és összeomlok, akkor basbeall ütővel fogom széjjelverni a villamost a nyomorult névelő miatt. Mígnem valamelyik nap javítottak egyet, és azóta minden alkalommal boldog bizsergéssel kapszkodok meg, amikor meghallom, hogy a villamos estenként fékezésre kényszerül.

Viszont most vettem észre, hogy két párna napok óta hányódik a kanapén, és nem zavart, eddig fel se tűnt. A végén még rendetlen leszek? Ne adj isten, normális?

Az volt, hogy a charming motherfucking pig levélben reagált arra, hogy egy bejegyzésemben kövérnek neveztem. Fel is tettem, aztán leszedtem egy hosszadalmas vita után, mert féltem, hogy bántó lehet mások számára, akik nem ismernek engem vagy őt. Hiszen nem kell feltétlenül mindenkinek tudnia, hogy ez vicc, és azt sem, hogy ő aztán semennyire sem rasszista vagy előítéletes. Szóval az ő szájából nekem ez vicces.

Szélsőséges vélemény szerint mindenből lehet viccet csinálni, mindenen lehet nevetni. Szerintem azért van egy határ, de nem tudom megmondani, hogy hol. A másik kérdés, hogy az előítéleteket ki lehet-e nevetni, a szereteotípiákat felerősítve. Sok beszélgetést folytattam már ebben a témában, és nem sikerült eljutnom a végső igazsághoz, mert valószínűleg nem létezik.

Szombaton aztán volt nagy buli (összevont legény- és leánybúcsú, lagzi, valamint születésnapi party), ahol relatíve nagy mennyiségű unikum/jager/sör elfogyasztása után öten-hatan kerekasztal beszélgetést folytattunk a témában. Arra emlékszem, hogy érintettük a szólásszabadságot és a liberalizmus szellemiségét, a politikai korrektséget – unikumok és sörök mentén ez normális –, és valami konklúzióra is jutottunk, de bevallom őszintén, nem emlékszem, hogy miben maradtunk. Szóval inkább visszateszem, na.

Dear Ms. Matra,
Na, ehh,figyejjé

If you will excuse me I will be so bold as to put my point through - with all due respect - regarding your kind lines posted today.
Mán ne is haraguddjá, jóvan, megminden, de azert most má, de azé a frankót azér bocsássá meg.csak meggmondom, na

In reflection of your statement that I am 'fat' - once again emphasising the fact that I generaly handle your comments with a great deal of care - may I take the liberty and argue with the following: I am slightly overweight, yes, for some from the CEEMEA and (sadly not under the Union Jack anymore) India I might seem to be 'fat', but considering that I am reasnably tall, I would argue the simple statement.
Me' most felkaptam pár kilót, mert idegileg készen vagyok,és attó flamós vagyok tudod, mondtam, ma , de most haggyjuk, ezt dobta a gép, szóval nem vótam gyurmázni, azér nem kell má azonnal bekostolni jóvan, értem?! mer' mustassá olyat akivel ilyen nem fordul elő, vaz, me' nem vagyok rühös románcigány, sárgageci meg faszomtujja mi....nigger....,ezaz, azér még nem vagyok egy emilio. azer elég karaj vagyok még, kinyomok annyit mint a gizdagyerek a tévébe, az az autos, nem a sargahajú cigany , a masik, rafejelek azt má döl is el, értesz, minden nékű: csak fejje rá. vágod.

Furthermore I pointed out the fact that the quote regarding a kind pig with Oedipal Complex is from Pulpfiction.
azamit meg mondtam azt a sanyika mondta vmi filmben volt, faszsetudja mit jelent, értesz vaszmakoksz,höhö, értesz, oltósduma,értesz, de mondtam az a lényeg.

In the hope that my mild comments go towards our mutual understanding,
Yours respectfuly,

Vigyázzá,
csumi,

"Keep to your schedule, even if you feel you can do more. Well managed training is the secret to success." Mondom én.

Eszméletlenül durva veszekedés folyik a szomszédban, a modell lány üvölt a pasijával. Én pedig hallgatózom. Mert csodálom. Valami olyasmin megy az üvöltözés, hogy a srác elkésett. ("Menj innen most azonnal!!" "Jól megondoltad??")

Nem jönnek ezek a kurvapecér, pernahajder, huligán kéményseprők. Kinek van erre ideje, kérem? Öööö...

Hát, hát, hát. Eltelt két hét. Még mindig furcsa. Elmondom, mik történtek. Lesz benne esküvő, pénz, szerelem és halál.

Az első napon a táppénz dolgot intéztem. Ezzel gyakorlatilag minden teendőm el is fogyott. Ennek azon a napon örültem. Még kedden is örültem. Aztán szerdán már nem. Szerencsére csütörtökre volt időpontom a pszichiáteremhez. Ennek  tudatában az egész szerdát otthon töltöttem azzal, hogy azon vergődtem, mi a szarnak is vagyok otthon. Miközben folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy az első héten valóban nem fogok csinálni semmit. (Lásd tv2, Aktív Edina, a tagmondaton belül legalább két szót kell hangsúlyozni, ami borzalmas, de egyben borzalmasan vicces, ha sokat gyakoroljuk. Szóval legyen most a valóban és a semmi szó is. Meg a csinálni. Oké, legyen így.) Aztán Fontos Emberék szakítottak – ami hülyeség, nem értek egyet! –, és akkor lehetett vele foglalkozni, ami kicsit terelte a figyelmemet magamról.

Csütörtökön aztán volt a más ágyában alvás, azzal a bizonyos személyiséggel. Bolond? Charming? Sármos? Egyáltalán lehet a sármost charmingnak fordítani?  Nekem a sármos külső tulajdonság, a charming pedig inkább belső. Na mindegy. Visszatérve a személyiségre, az vicces, hogy én akkor vagyok hülye, ha közönségem van, ő meg akkor, ha nincs. Na jó, ez túlzott egyszerűsítés. The charming motherfucking pig. Ő mondta. Igazából a Ponyvaregényből van, de nekem ő mondta, na.

Pénteken kedélyeset ebédeltem valakivel, és akkor végre belenyugodtam, hogy nem dolgozom. Ahhoz azért hozzá lehet szokni, ha az ember más ágyban alszik, hazamegy, zuhanyozik egy kellemeset, tizenegy körül a ruhásszekrénye előtt azon tanakodik, hogy milyen viselet lenne ildomos az étkezéshez. Aztán étkezik. Kellemes társaságban. Fekete körmökkel. Aztán tesz-vesz (bevallom, fogalmam sincs, mit csináltam még azon a napon), aztán véget ér a nap.

Aztán megtapasztaltam milyen az, ha lehet fodrászt, kozmetikust, pszichiátert hétköznap kora délutánra szervezni, és lehet IKEÁ-ba menni tömegmentes időszakban. Megmondom: jó... Amikor az Orosz megkért, hogy egy mondattal jellemezzem, milyen nem dolgozni, akkor csak ezt mondtam: figyelj, csak annyit mondok, hogy éppen túl korán érkeztem a kozmetikushoz, és most ülök egy padon, a napsütésben.

Az is jó, ha az ember barátnőjének az esküvője kedden délelőtt van, és nem kell miatta szabadságot kivenni. Az esküvő kedélyes volt, Olinka férje Peter és én sokat néztünk az ablakon kifelé, hogy ne röhögjük el magunkat az anyakönyvvezető nénin, aki kivételes drámaisággal adta elő a gondolom több ezredszerre előadott szöveget. „Az áttekintett iratok alapján megállapítom, hogy a házasságkötésnek jogi akadálya – hatásszünet, ami alatt kicsit reszketünk, hogy hátha mégis van jogi akadály, majd eggyel erősebb hangon – nincsen.” 

Mivel csak mi, a két tanú voltunk fényképezés-képesek, így egymást fényképeztük a ceremónia alatt. Az anyakönyvvezető néni szokva lehetett, mert például figyelmeztetett minket, hogy „a gyűrűfelhúzásról nem készül kép?”. Úgyhogy készült, mindenről készült. Aztán elindultunk ebédelni, a lefoglalt helynél viszont kiderült, hogy az étteremhez százhatvan lépcső vezet, Peter anyukájának viszont nem való a sok lépcső, úgyhogy rugalmasan inkább a Remízbe mentünk. Kerthelyiség, napsütés, finom ételek, kis pezsgő koccintani, egy éves gyermek alszik két összetolt széken. Ideális.

Ezen a napon derült ki egyébként, hogy mac felhasználó lettem: anyuéknál bal oldalon akartam bezárni az explorert, és nem értettem, hova tűnt a kis x. Ezt elújságoltam az Orosznak, amikor szokásunkhoz híven mászkáltunk a városban, néztük, hogyan áramlik a csí, felkaptuk a fejünket az érdekesebb motorhangra, illetve vadásztunk kókuszcsókot.

Aztán szerdán végre sikerült elkezdenem a futó-programomat. Amiből persze kerekedett vita is – sőt, mivel kicsit sok szabadgyökkel rendelkezem, és emiatt néha kicsit idegbajos vagyok, nevezhetjük veszekedésnek is. Két ponton tört ki a vita. Az egyik, hogy miért nem kezdek el futni csak úgy, minek ez a tudományos hülyeség. Az egész úgyis „fejben dől el”. Persze, de az én agyam már eldöntötte, hogy nem tudok futni, viszont abban megállapodtunk – az agyam és én –, hogy fokozatosan fogok tudni futni. Nem vagyok nyitott ebben a kérdésben. Így fogok futni és kész. A másik vita arról folyt, hogy amikor megvan a napi adagom, akkor visszafordulok, ahelyett, hogy körbesétálnám a szigetet. De én nem akarom. De menj végig. De nem. De. Ezen a ponton mindenki kiszállt a vitából, csak én maradtam, meg a sármos. (Sármos Ember hihi.) Aki kövér, dohányzik, és mégis le tud futni egy szigetkört. Nyenyenyenyenyeee, viszont te meg nem tudsz rendet tartani – szerintem remekül érveltem a nemes vitában.

Szerdán még egy fontos dolog történt: felhívtak a rádióból, ahol szakérteni szoktam bankom színeiben, hogy szakértsek csütörtökön. Elárultam, hogy már nem azok a színek vannak, csodálatos – hangzott a válasz, szakértsek független hitelszakértőként! Ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem csak azért viseltek el ott engem, mert a bankom fizetett érte PR-pénzt, szóval csak volt bennem valami pozitív. Vagy annyira nem volt senki más, akit meghívhattak volna aznapra… Nem, legyen inkább az, hogy jó vagyok, na. Végül visszautasítottam, mert egyrészt a legtöbb információt, amim van, azt a volt munkahelyemnek köszönhetem, amiket még nem tartok etikusnak felhasználni. Másrészt igazából nem vagyok képben, mert az utolsó hetekben már nem tartottam ujjamat a piac ütőerén, és jelenleg nem is vagyok hajlandó rátenni az ujjamat arra a bizonyos ütőérre.

Csütörtök reggel aztán elmentem a TB papírért, és akkor halt meg az ember. Vagyis amikor odaértem, akkor már halott volt, a liftben esett össze, ott feküdt, a lába kilógott, próbálták újraéleszteni, de nem sikerült. Mivel két és fél órát ültem ott, sikerült megtudnom, hogy a bácsi nyolcvanhárom éves volt, illetve hogy jobb is így neki. Valamint hogy összeomlóban az egészségügy. Már készültem mondani, hogy elnézést, nem vagyok kárálós hangulatban, de szerencsére én kerültem sorra, aztán hamar elmenekültem a helyről. (Egyébként sikerült rosszul kitölteni a papírt, úgyhogy most mehetek vissza.)

Pénteken ütőér ide vagy oda, a szakmai karrieremet ápoltam. Mert mi van, ha mégse leszek író vagy projekt menedzser egy nem banknál. Szóval egy tanácsadó cég vezetőivel kávéztam, aminek az lett a kimenetele, hogy ha bármikor kedvem van egy kicsit dolgozni, pénzt keresni, akkor napidíjas alapon dolgozgassak nekik külsős tanácsadóként – ami azért elég jól hangzik. A kvázi interjúra nem készültem fel nagyon, de azon nem keveset gondolkoztam, hogy mit vegyek fel: ők tudják, hogy nem dolgozom, tehát ha kosztümbe öltözöm, akkor túlöltözök, viszont tornacsukában csak nem mehetek… Végül az Olinka által confidential casulanak titulált outfitet választottam: farmer, zakó, hegyesorrú cipő.

Tehát tizenegykor kávézás, aztán in the confidential casulal outfit shoppingoltam egy kicsit –csupa lányos cuccot vettem, mert most ez a projekt. Rendkívüli módon mosolyogtak rám és magáztak az eladók, ennyit tesz a zakó, meg a rendezett haj, pedig katonagatyában is pont ugyanennyi pénzt bírok költeni. Tanulságos. Aztán hazamentem, átöltöztem, kimentem futni a szigetre – azért se mentem körbe –, futás után kicsit süttettem az arcomat a napon. Barnább úgyis csak a Lillánál leszek...

Futás után hazamentem, ettem egy laza salátát, és dolgozgattam egy kicsit. Leveleket válaszoltam meg, begépeltem egy globalizációs órai anyagot az osztálytársaim kedvéért, és szerveztem a programjaimat. (Ez utóbbit azóta tartom fontosnak, hogy a múltkor megígértem a tesómnak, hogy vigyázok a gyerekre azon a napon, amikor Oli esküvője volt, amin ugye én voltam a tanú… Szóval muszáj egy kicsit szervezettnek lennem úgy látszik.) Hétre pedig mentem a barátnőimmel szushizni. Hát nem kedélyes nap? Bele lehet szokni na, ez a lényeg.

Összefoglalva. Ami jó: sok idő, semmi stressz, pihenés, reggel nincs korai kelés, lehet más ágyában aludni bármikor, futás a szigeten, sok idő Lillával. Ami rossz: kicsi sok szabadgyök, semmi konkrét, normális elfoglaltság. Emiatt néha kicsit idegbajos, néha kicsit kibírhatatlan vagyok egyelőre. Ezen kívül nem iszom vizet – nem tudom, hogy függ ez össze a munkával, de eddig naponta ittam másfél litert, most meg szinte semmit. Ja, és a legfontosabb: nem megy az írás. Nyilván stressz kéne hozzá. A legstresszesebb dolgok két hét alatt: rossz TB papír; az a helyes kis fekete cipő csak harminckilencesben volt, ami pont kicsi; Oli nem vette fel a telefont egyszer. Nem vagyok túlterhelve, az biztos… Tehát stressz kéne. Vagy a charming lehetne még nagyobb mutherfucking pig… Á inkább ne, jó így, ahogy van.

Ma délelőtt nyolcvanöt éves nagymamámmal intéztünk bankügyleteket. Két bankban is jártunk – ezért nagynénémnek szellemesen a „nagymamával bankokba megyünk” tárggyal írtam levelet a teendőkről. Előtte személyesen megérdeklődtem az OTP-ben, hogy kell-e előre szólni, ha valaki nagy összegű készpénzt szeretne felvenni, és hogy amit mi akarunk felvenni, az egyáltalán úgynevezett nagy összeg-e. Nagy összeg, mondták, és igen, kell szólni.
- Hát akkor én most szólok.
- Á, hát az még nagyon soká van, tessék kicsit később szólni.

Anyátok – mondtam erre. Természetesen nem mondtam, úgyis az a lényeg, hogy elvigyük a pénzt egy tizenhét méternyire levő másik bankba, ahol ilyen beszélgetések nem zajlanak le. A választás szabadsága, ahogy mink fogyasztók szoktunk ezt mondani.

A nagymamám rosszul hall, és idegesítik őt az ilyen hülyeségek, mint a bankügyintézés – nem csodálom –, ezért mindig rám bízza, hogy oldjam meg az egészet, és egyáltalán úgy csinál, mintha semmiről fogalma se lenne. Ma például elmondta a tanácsadónak, hogy kilencven éves. „Így jobban fognak sajnálni” – magyarázta meg, amikor megkérdeztem, hogy ezt miért mondta, közben kuncogott, mert egyáltalán semmi sajnálatra méltó nincs benne. Állítása szerint csak akkor van rosszul, ha gyógyszert kell szednie. Milyen az már, hogy neki vízhajtót kell szednie, közben meg sokat kell innia – azért issza azt a sokat, hogy az a valami meg kihajtsa belőle, hát ennek meg mi értelme van!? Valóban öregszik, hamar elfárad, és nehezebben figyel. „Nem vagyok szenilis, csak épülök le fizikailag és szellemileg. Kicsit zavaros vagyok néha, hát ez van.” Szóval nem hülye, csak öreg, és általában kéretik őt ily módon kezelni.

Szóval annyira nem kell őt félteni, és igenis ért mindent. Ma megkérdezte, hogy mikor van a lekötött betétjének a kamatfordulója. A másik zavarba ejtő dolog az volt, amikor az ügyintéző számolta a kiadandó pénzt, akkor előtte szólt – diszkréció, ugye –, hogy „itt lent számolom, jó?”, a nagymamám viszont a végén megkérdte, hogy akkor most szép hangosan mondja a számot, hogy mennyi pénzt is adott oda.

Hogy jó kedvünk legyen. 

Még képek itt.

- Hát bolond – mondtam valamire magyarázatul, persze mosolyogva, mert szeretem, hogy bolond. Néha a szó jó értelmében bolond, néha kevésbé, de elfogadom, sőt, szeretem, hogy bolond.
- Tudod mit? – mondta erre Fontos Ember – Olyan párt szeretnék, aki ugyanezzel a hangsúllyal mondja rám, hogy bolond vagyok.

- Két bolond, egy pár – ezt is mondtam, ezt rájuk. Két jófajta bolond, akit bizony nehéz megérteni és elfogadni, pont ezért illenek úgy egymáshoz.

- Vettem neked citromos vizet: asszem kedvellek. Két üveggel vettem: nagyon kedvellek – ezt meg neki mondtam, a bolondnak. Én is bolond vagyok persze. Például a kollégáimtól kapott szép vegyes csokrot szétbontottam egy meleg és egy hideg árnyalatú csokorra…

Azt mondta nekem, hogy nem szeretem a személyiségét… Bizonyos dolgokat valóban nehéz elviselni, de csak azért, mert réteget képeznek az igazi személyiségén. Persze az is a személyisége. A bolondsága. Vagy mi.

- Tessék, egy kis citromos víz a személyiségednek. Amit nem szeretek…
- Ez most valami szimbóleum?

- És akkor az volt, hogy már tök az elején elöntötte az agyamat a szar, nem tudom ezt másképp megfogalmazni, néha egyszerűen rámjön a dili, amikor legszívesebben törnék zúznék. Már idegbajos voltam akkor is, amikor Fontos Emberrel találkoztam, aztán Olinkáékkal mentünk pub crollra crawl-ra, és már az elején bejelentettem, hogy idióta vagyok. Végül azért elég jó volt, de azért rajtam volt a megmagyarázhatatlan idegbaj. Elhatároztam, hogy mindenhol más töményet fogok inni, az egy kicsit segített – kicsit széthúzta az ideget az agyamban. Megpróbáltam Fontos Embert rávenni, hogy ne aludjon nálam, mert nem vagyok valami szociális, de végül abban maradtunk, hogy ott alszik, de nem beszélünk sokat. Ilyet is ritkán kérek. Aztán Oli még a végén beszólt valamit, asszem igaza volt, de ez akkor sem a jó pillanat volt... Átszálltam gyorsan a másik kocsiba, hazamentünk, és persze a ház előtt jutott eszembe, hogy a táskámat, benne a lakáskulcsommal Oli kocsijában hagytam, és akkor legszívesebben kimenem volna oda grund közepére, és sikoltoztam volna, tudod mint a filmeken. Tényleg, te még nem is tudod, hogy milyen, amikor idegbajos vagyok!

- És feltétlenül ragaszkodsz hozzá, hogy megtudjam?

Na megvolt, Olinka és Peter bekötötték egymás fejét. Kívánjunk nekik nagyon nagyon sok boldogságot!

Pénteken más ágyában ébredtem, most nem fogom grafikusan ábrázolni, hogy miért volt jó, szerintem írok majd a máságyáról, meg a fucking sármos emberről külön. Azért mindenképpen rossz volt, mert tízkor még a város másik felén voltam, mint ahol lennem kellett volna, és olyan voltam mint a mosott szar, pedig délre ebédet beszéltem meg valakivel. Szerdán még depressziós voltam a semmittevéstől, pénteken viszont legszívesebben lemondtam volna az egyetlen előre tervezett programot. Nehéz ez a szabadság dolog... Végül összeszedtem magam, Bobó még mindig tüzelt, szóval jobb is volt nem otthon lenni.

Az ebéd remek volt. Egy érdekes incidens történt: kértem egy húst rizzsel, hoztak is húst, de vegyes körettel, ami engem cseppet sem zavart. Már ettem belőle négy falatot, amikor a pincérlány elvette a kaját, hogy az másé. Erőtlenül tiltakoztam, nem is annyira a vegyes körethez való hirtelen kialakult ragaszkodásom miatt, hanem az egyértelműen rossz megoldás miatt, amit választott. Állítólag viszonylag sokáig vágtam nagyon hülye fejet, ebédpartnerem megkérdezte, hogy sokkot kaptam-e. Whatetver, megettem az új húst is simán. Enyhén sokkos arccal. Aztán ettünk süteményt a Hauerben, a sütim pedig olyan színű volt, mint a körmöm. Azért ez elég kemény, hogy ez volt a legfontosabb dolog a nap során...

Jelentem: a körmöm már normális színű.

Jelenleg hason fekszem az ágyamon, körülöttem két macska. Bobó nyivákol, mert tüzel. Az imént egy korpovit kesszel játszott, az kevésbé volt idegestő. Eddig azzal foglalkoztam, hogy áttekintettem a futóprogramomat. Hason fekve király program.
Kicsit zavar a tudat, hogy a feladatlistámon szereplő legjelentősebb darab is csak háromszáznegyven kilojoule energia elégetését fogja megkövetelni. De tudjátok mit? Nem rossz ez. Tegnap átmentem a tesómhoz, fogtuk Lillát, és elmenünk az Ikeába. Vettem néhány papírdobozt, meg egy kis fogast. Ja meg egy csomag zöld szalvétát. Lilla folyton vigyorgott, minden annyira kedélyes volt.

Feketére festettem a körmeimet.

Azt tanácsolta nekem egyszer valaki, akinek adok a véleményére, hogy az első napomon, amikor nem kell bemennem dolgozni, akkor mindenképpen írjak valamit. Mindegy, hogy mit, csak írjak. Szóval most írok. Semmi különös nem jut eszembe.  Mindjárt megyek orvoshoz, mert beteg vagyok - egyébként megtudtam, hogy az ember lehet táppénzen ilyenkor, és akkor kap pénzt.

Ma délelőtt sokáig gondolkoztam, hogy betegyek-e egy mosást, aztán végül betettem. Közben néztem délelőtti műsorokat - szerintem Lázár ne mondja azt máskor, hogy "tejfölös, lájmos mártás", nem fejteném ki, hogy miért -, átfordítottam az öröknaptárt áprilisra, ittam egy teát. Csak ha valakit érdekel, mit csinál az ember az első napon, amikor nem dolgozik. Kábé ilyeneket.

Alles Müller oder was?

Egy kis kiegészítés a Müllerhez, meg az álnevekhez. Apai nagyapámat Müllernek hívták, ha a harmincas években nem magyarosította volna, akkor most Müller Zsuzsannának hívnának. De ő bement a hivatalba - a hamincas években -, ahol elé toltak két nevet, és ő az m-betűset választotta. Vannak ezek a mindenféle magyar falunevek, jól lehetett belőlük választani. természetesen közük sincs semmiféle birtokhoz vagy egyéb családi kötődéshez. És persze nemességhez sem. Ha valaki megkérdezi, hogy i-vel vagy y-nal a végén, akkor csak annyit mondok:

- I-vel. Kitalált név.