Müller Zsuzsanna új kihívások elé néz

AZONNALI KÖZLÉSRE

BUDAPEST, Magyarország – 2007. március 30. – Müller Zsuzsanna, Magyarország egyik vezető énbloggere, és a jelzáloghitelek médiából is ismert szakértője, ma tölti utolsó napját a pénzügyi szektorban. Müller egy hónappal ezelőtt véglegesítette döntését, miszerint szakít az évtizedes pályával.

– Elegem volt. Ezt csinálom 19 éves korom óta. Mindent tudok a jelzáloghitelekről, amit érdemes, de ideje volt feltennem a kérdést: ez vagyok én? Nincs belül egy rejtett Zsuzsi, akit a korporét világ fegyelme nem enged kibomlani? Úgy döntöttem, utánanézek –, nyilatkozta a „feketeöves” projektmenedzsmenti készségeiről is ismert bankszakértő.

Müller jövőbeli életét nem a pénzügyi, és általában, nem a nagyvállalati szektor dolgozójaként képzeli el. Banki karrierje végére a pontot nemcsak utolsó munkanapja tette oda, hanem ma elkészült diplomadolgozata is.

– Szoktam mondani, hogy a szavak a barátaim, de az utóbbi hetekben kis barátaim mintha egész nap a lakásomban tanyáztak volna. Majdnem megfulladtam tőlük, ha értik mire gondolok. Kimerítő hetek voltak ezek. És tudják, karakteremhez nem illik, hogy az utolsó hetekben félmunkát végezzek, így a szociológiai témájú diplomadolgozat készítése közben is a korábban megszokott színvonalon teljesítettem munkahelyemen.

Müller hangsúlyozta, hogy a közeljövőben – ami alatt néhány hónapot ért – egyáltalán nem tervez szervezett körülmények között munkát végezni. Müller legendás fiskális konzervativizmusa azonban új életében is hasznára válik majd: a hamarosan ex-nagyvállalati szakemberről közismert, hogy személyes kiadásait rendkívül dinamikusan képes pillanatnyi anyagi helyzetéhez skálázni, ami ritka tulajdonság a jelzáloghitelekből vett plazmatévék országában.

– Lehet, hogy napközben jelzáloghiteleket tervezek, de magam nem szeretek meg nem keresett pénzt elkölteni (nevet). És elég jól fizettek ahhoz, hogy sokáig, nagyon sokáig ne kelljen anyagi problémákkal foglalkoznom – tette hozzá cinkos mosollyal a pénz világában otthonosan mozgó szakember.

Müller hangsúlyozta, hogy a jövőben nagyobb szerepet szán az önkifejezésnek.

– Nem elsősorban a blogra gondolok, bár azt is szívesebben írom majd, főleg ha az Orosz [Péter, a Totalcar autós médiacsoport munkatársa] megcsinálja végre a suematra.hu-t, amit, ha jól számolom, kilenc hónapja húz. De komolyabb dolgokkal is kacérkodom. És ne, egyelőre ne mondjuk ki a regény szót, felesleges ennyire előreszaladni. Aztán pár hónap múlva úgyis eszembe jut majd egy munka, amit szívesen végeznék.

A jövőbeli regényíró hozzátette: az, hogy hivatalos kötelezettségei néhány órán belül megszűnnek, nem egyenlő azzal, hogy külső elfoglaltságok nélkül nem tudja majd értelmesen felhasználni idejét.

– Elsősorban nem ingyenes au-pair szolgálatatás indítására gondoltam, amikor úgy döntöttem, hogy otthagyom a pénzügyi szektort.

Müller Zsuzsanna 2007. április 2-án már nem megy be dolgozni.

Müller Zsuzsannáról: Magyarország egyik vezető bloggere 2002 óta írja szerzői néven közvetlen, olvasmányos stílusú webnaplóját, fiatalos nevén "blogját", mellette blogszakmai szervezetekben is működött tanácsadóként. 1997 óta dolgozott a pénzügyi szektorban, sokáig a Piros Bank, később a Kék Bank munkatársaként. Szakterületével kapcsolatban számos alkalommal szerepelt a médiában.

Orosz Péter tollából.

- Péntek délután.
- Nem, holnap este.
- Péntek délután. - A végtelenségig folytattuk volna, ha erre nem válaszolom azt, hogy "ne basszatok ki velem!".
- Ne basszatok ki velem! Direkt ideszóltam, és megkérdeztem, hogy ha idehozom ma estig, akkor meglesz-e holnap estére. Azt mondtátok, igen.
- Jó, de mikor telefonáltál ide? - Szóval amikor Józsi időnként a szolgáltatások minőségét kritizálja, akkor az ilyen mondatok miatt szoktam pontosan érteni, hogy mire gondol. Kicsit kinyílt a kisesernyő az agyamban.
- Két órája. Miért?
- Azóta hoztak egy csomót - forgatta meg az említett kisesernyőt, kicsit fájt. Nagyon gondolkoztam, hogy azt üvöltöm, hogy szarok rá, kössétek be, de úgy éreztem, ezzel nem érem el, amit szeretnék, márpedig nekem kötés kell, és nem péntek délutánra.
- Ez egy ilyen - mondtam borzalmas mosollyal az arcomon. Jó, tudom, ez se volt a legsimulékonyabb énem. - Határidő van. Mondjatok egy bármilyen késő esti időpontot. Holnapit.
- Na jó. De másnak már nem fogjuk - mondta, és még hátraszólt a többieknek, hogy ha mások telefonálnak, azoknak már mondják meg, hogy már csak péntekre vállalják. Nyilván látszott rajtam, hogy egy közepesnél eggyel irritálóbb hisztériás rohamot fogok produkálni, ha nem kötik be azt a szart csütörtök estére.

Szerencsére meg bírtam állni, hogy ne tartsak kiselőadást arról, hogy az egynapos diplomakötési szolgáltatásnak akkor van csak értelme, amikor szoros a határidő. Ezért van sok diplomakötési munka azon a hozzávetőleg négy napon. Augusztus közepén például nagy valószínűséggel senki nem fog egynapos diplomakötést kérni. És valahogy azt gondolnám, hogy ezen a pár napon kössenek egész éjjel. Értem én, hogy sokan viszik a Lónyai utcai Copy Generalba a diplomájukat köttetni, de az a lényege a Lónyai utcai Copy Generalnak, hogy az az egy boltjuk, ahol másnapra vállalják a kötést. Vagy akkor ne hirdessék a neten.

Na mindegy, a lényeg, hogy meglesz. (Persze már elképzeltem, hogy milyen lesz a közepesnél kettővel irritálóbb hisztériás rohamom, ha mégse lesz meg.) Ma reggel voltam a konzulensemnél, aláírta a papírt, miszerint leadhatom a diplomamunkát, és mehetek záróvizsgára. Az mondjuk ciki volt, hogy egyikünk se tudta, hogy az általa tanított tantárgy melyik szigorlati témakörnek a része.*

Ehhez nyilván hozzájárult, hogy tök beteg vagyok, éppen vonul át rajtam egy influenza. Hajnali kettőkor arra keltem, hogy harmincnyolc fokos lázam van. Na jó, arra keltem, hogy ráz a hideg, és hánynom kell, akkor mértem lázat. Egy ideig tanakodtam, hogy kell-e hánynom vagy sem - hajnali kettőkor már nem sok mindennek kéne lenni azon a szakaszon, ahol a hányingert érzi az ember lánya. (Egyszer próbáltam hajnalban kihányni egy előző este tíz órakor elfogyasztott lávakövön sült fokhagymás sertésflekkent burgonyalángossal - nem sikerült. Akkor elhatároztam, hogy nemhogy fokhagymás sertésflekkent nem eszem, hanem egyáltalán semmit nem eszem soha többé.) Aztán megnéztem a Fókusz ismétlését, amiben az a Kristóf nevű műsorvezető csávó beszélt az anorexiájáról, aztán evett valami nemtommit, amitől rögtön hánynom kellett. Szeretném megjegyezni: vörösbor + szárított paradicsom kombót egyáltalán nem jó hányni. Főleg látványra.

*Ha valakit érdekel: szervezetszociológia a tantárgy és talán szociológiaelmélet a szigorlat. Három szigorlati témakör van, kettőt kell választani a szakvizsgára, egyet nekem, egyet neki. Nekem tök mindegy, az egyik módszertan - választom a módszertant, meg a porszívót, és még mindig marad háromszáz pontom a következő játékrészre -, a másik kettőben pedig van Habermas. Emlékeztetőül: Habermas nem szórakoztató.

Felhívnám a figyelmet a mondat végén található mosoly-szimbólumra, és arra tényre, hogy van az ismeretségi körömnek egy része, aki egyáltalán nem viccesen gondolja ezt. Például Régi Barátnőm anyukája örült meg a hirtelen jött szabadságomnak, mert így nyáron senkinek nem lesz a gyerekre gondja. Mivel szegény már nem az első volt, aki gazdálkodni szeretne az időmmel, nem voltam vele kedves. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék Ádival bármennyi időt eltölteni, de hadd örüljek már egy kicsit annak, hogy nincsenek kötöttségek. Nyilván nem fogom a lábamat lógatni a harmadik héttől kezdve - szerintem addig bírom majd a semmittevést -, de mondjuk legyen az, hogy akkor majd én találom ki, hogy kinek, mikor, mit. Sőt, majd kérni is lehet, csak most egy kicsit ne. Csak egy kicsikét.

Ötvennégy oldalt küldtem el, leveleim egyre hidegebbek. Ugyanis eddig még nem jelzett vissza. Tudtam én, hogy nem a szavakkal lesz a baj... Most visszajelzett annyit, hogy csak hétvégén tudja megnézni. Holnap zaklatom telefonon, ha holnap visszajelez, akkor még van esélyem leadni. Remélem nem akar megszívatni, teljesen szolgalelkűen úgy írtam, ahogy mondta, fogadja el, azt hadd menjünk, nem vagyok maximalista. Csuriban az ujjam. Azt említettem, hogy harminc év kellett ahhoz, hogy rájöjjek: a középső ujjamat kell keresztbe raknom a mutató ujjamon, és nem fordítva? Érdekes dolgok ezek.

Az is érdekes, hogy a felettem lakó szombaton kora reggel már nyomatja a lakásfelújítást - ennek csak a kalapálás-fúrás része idegesít, de még az se idegesítene, ha nem plakátozták volna ki udvarias hangvételű, percíz levelükkel a lépcsőházat, miszerint hangos munkálatokat csak hétköznap, illetőleg szombaton reggel 10:00 és délután 15:00 között végeznek. Szombat reggel, jóval tíz előtt (és ez már nem az első alkalom, huligánok) káromkodtam kicsit, mert tényleg nem probléma, de akkor mi az anyjukért írnak levelet?! Mert van humorérzékük - he said.

- Update?
- Miről?
- Réz.....srdr.
- Miről??
- Ré...grdrről.
- Miről????
- RÉSZEDRŐL! Az életedről.

Szóval életemről: ötvenegy oldal (a szavak a barátaim), ma szabin vagyok, kicsit cizellálom a dokumentumot; a munkát már nehezen viselem (ma szabin vagyok), illetve az Orosz írhatna egy sajtóközleményt, mert kicsit unom a kérdéseket (nem is, a válaszaimat unom, pedig a szavak a barátaim); amúgy még mindig inkonzisztensen.

Jó dolog kutatni. Tegnap két óra alatt néztem meg ezeket a könyveket, és kerestem ki a lehető legtöbb releváns információt. (Közben úgy megfájdult a fejem, hogy nem tudtam beszélni.) Úgy néz ki, mindhárom hipotézisemet el fogom vetni. De jogom van hozzá.

Tegnap este a Blaha aluljáróban három fekete csávó meglehetős face-controlt folytatott - hesszölték a népet -, engem kiválasztottak, és kaptam tőlük meghívót egy remek színes szórólap formájában, valami afro-kultúrális rendezvényre. Zene, tánc. Plusz megkóstolhatok afrikai nemzeti ételeket. Plusz afrofonás. Nem, azt hiszem nem vagyok célcsoport. Nem érdekeltek a nemzeti ételek se, egész nap úgynevezett palacsinta-diétán voltam. Lényege: ebédre bablevest kell enni, aztán óránkét egy kötőjel három palacsintát. Az eredmény garantált. Próbálja ki Ön is!

Ma vettem kontaktlencsét, mivel végre nem fogok tíz órát ülni a gép előtt folyamatosan, és végre megint hordhatok. Vagyis nem vettem még, egyelőre kaptam egy próbalencsét, így persze tudtam szemüvegeket próbálni - szemüveg nélkül ugyanis nem látom magam rendesen a tükörben, tehát kontaklencse nélkül nem tudok szemüveget venni, de bonyolult, anyám... Persze találtam egy atomjó, ezercsillió forintos szemüvegkeretet, amit nyilván nem fogok megvenni. Vagy de. Próbáltam egyéb dolgokat is konzumálni, de nem sikerült, mert bonyolult üzemmódban voltam. "Kéne olyan táska, ami fekete, de nem bőr, és nem is műbőr, és..."

Kábé ezek vannak. Vennem kéne egy nagy lendületet - vagy levegőt vagy mit - és leírni a gondolataimat, de valahogy nem megy. Úgy értem a nem palacsinta gondolataimat.

Közben átgondolom az életem, mit fogok másképp csinálni áprilistól, holnaptól vagy a következő perctől. Valamit már most is másképp csinálok. Nagyon tanulságos ez is. Félek még mindig, hogy hogyan fogom strukturálni az időmet, ahhoz vagyok szokva, hogy reggel fölkelek, és dolgozom. Tizenkilenc éves korom óta. Nekem kimaradtak azok a nappalis egyetmi évek. Most meg még jól belehúzok ezzel a diplomamunkával, amit harmincadikán kell leadnom, ami egyben az utolsó munkanapom. Utána meg leereszthetek, és egyben kitörhet rajtam minden feszültség. Remélem, jó társaság leszek.

Érdekes, ez nem lett valami vidám bejegyzés, pedig alapvetően szép az élet!

A szavak a barátaim. 38 oldal. És senki ne várjon tőlem blogbejegyzést érdemben.

A szombati Lilla és nagynénje sorozat megtekinthető itt.

Néhány oldaltörés, illetve másfél óra folyamtos gépelés után harminckét oldalnál tartok. A szavak a barátaim. Vagy ezt már mondtam volna? Most hazamegyek, és olvasok.

A szavak a barátaim, a szavak a barátaim - ezt mondogattam magamban tegnap délután. Szombaton voltam konzultálni a konzulensemnél - ennek két célja volt: megkérni, hogy segítsen nekem rendet vágni a kuszaságban, illetve meggyőzni, hogy a hónap végéig képes leszek megírni a diplomamunkámat. Mert a szavak a barátaim. Végülis a múlt héten leültem, összeraktam amiket már eddig írtam a témában, feltuningoltam fedlappal, tartalomjegyzékkel, meg címsorokkal, így végül huszonkét oldal vigyorgott vissza rám, ami negyvennek több mint a fele. A szavak mennyiségileg mindenképpen a barátaim - erről azt hiszem, meggyőztem. Ő pedig valóban segített nekem, és ispirált is, ennek eredményeképpen most huszonöt oldalnál tartok. Anyuéknál írogattam, közben Lilla gágogott nekem a járókából. "Nézd meg az unokahúgodat" - mondta apám, mert Lilla éppen levette az orosz irodalom egy remekét a polcról (hogy érte el, hogy szedte ki, hogy rángatta át a járóka rácsain), és lapozgatta. (Csak onnan tudom, hogy orosz, mert ott az orosz könyvek vannak.) Szóval így nem lehetett dolgozni, de kit érdekelt, remek kis hétvége volt. Volt ugye inspirálódás a konzulensnél, mini-világmegváltás Nerdéknél, Nerd Junior megcsodálása - aki az odavetett kis mosolyaival akkora kis femme... -, Lilla hajvágás, mászkálás, evés, ivás, vásárlás satöbbi. Gimnáziumban a hétfői franciaórán mindig volt az a kérdés, hogy mivel töltöttük a hétvégét, és én mindig azt mondtam, hogy játszottam a macskámmal, és tévét néztem - akkor is azt mondtam volna, ha éppen festettem, barlangásztam, oroszlánokat simogattam volna -, és a tanár sose unta meg megkérdezni. A blogom is kicsit ilyen mostanság, már megint nem írok arról amiről, hanem helyette... É zsé zsué ávek má sát.

Legyen-e a gyerekünk katolikus? Illetve vegetáriánus? (Balett-táncos vagy kőfaragó?) Kapjon-e tőlünk csomagolt választ az életre? Döntsön-e a gyerek? Tud-e dönteni a gyerek? Mit tegyünk, amíg nem tud dönteni? Egyesek szerint nem adni a gyereknek húst, a bántalmazás egyik formája. Egyesek szerint viszont két iskola van... Számtalan iskola van. Én mélyen szociológus vagyok (az olyan, mint a katolikus, csak kevesebb a liturgia), így abban hiszek, hogy a gyerek olyan lesz, amilyenné a szülei, meg a társadalom, meg n számú izé teszi (ahol n tetszőleges pozitív egész szám, az izé pedig gyakorlatilag bármi lehet a tér idő kontinuumban.) Nyilván kitalálhatja majd x éves korában (ahol x szintén tetszőleges pozitív szám, kisebb mint n, de annyi mindentől függ, hogy inkább hagyjuk), de mi legyen addig? Fiam, dönts: milyen szellemben neveljünk? Hogy mondod? Gáá, mememe, heő? Ezt nem egészen értem...

Nálunk volt hús, Isten viszont nem, de olvastam bibliai meséket, amik érdekesek voltak, de azt gondoltam hogy a világot nem (egy/az) isten teremtette, és nem is tudom ezt másképp gondolni. És mivel nem tudom másképp gondolni, nem is helytelenítem, hogy a szüleim ezt így... De mégis! Jogom lenne hozzá nem? Jó, igazából nem akarom, mert buddhista vagyok, mint az köztudott, és nyilván ez volt a karmám, hogy ateista szüleim legyenek, akik hagyják, hogy keresztény legyek, vagy zsidó, vagy akármi... Járjon a gyerek hittanra, meditáljon, hétfőn legyen Isten, kedden meg ne, páros heteken egyen húst, páratlanokon pedig ne. Nem lehet. Dönteni kell, a fenébe is, dönteni kell.

Amúgy szociológia utolsó félév. Egy darab tárgyat kellett csak felvenni, mindegy, eddig se jártam be nagyon, de legyen a globalizáció. És ki tartja? A Lakatos. A Lakatos a dolgokat nem egy oldalról látja, fekete-fehéren, hanem úgy, ahogy én szeretem: mindenhonnan. A Lakatosnak ars poeticája van, mac-es, és ért az összeesküvés elméletekhez. A Lakatos tartotta elsőben a pénteki utolsó órát, és mégis bent maradtunk. Nyolcig. Szóval a kedvenc tanárom tartja az utolsó félévemet. (Na jó, holtversenyben van Székelyi Máriával, mert ha ő nem lett volna, akkor egyrészt nem érdekelne a módszertan, mint ahogy de, illetve fogalom nélkül - se - elemeznék kétdimenziós kereszttáblákat - se.) És hogy még jobb legyen, a márciusi konzultáció elmarad, össze lesz vonva a következővel, így áprilisban hét kerek órát tart. Az utolsó utolsó óráimat az egyetemen. Az élet ajándéka. Soci is fun. Lakatos is fun.

Nagynénémtől: 

- Köszönöm - mondta a kisgyerek, amikor jó munkájáért jutalmul megkapta a kulcstartót, amit egy hónapja kinézett magának.
- Köszönöm, de ezentúl már nem kérek jutalmakat.
- Miért nem?
- Azért, mert nem a jutalomért tanulok, hanem a tudásért.
- Ez igaz, de hogy jöttél rá?
- Hallottam. Az apukám mondta az öcsinek. Az öcsém állandóan jutalmakat akar kapni, amikor jó jegyet hoz.
- Érdekes. És miért ilyen az öcséd?
- Azért, mert kicsi. De én nagy vagyok. És tényleg nagy.

Már majdnem olyan magas, mint én.