Hétfőn sushi, kedden pszichiáter, szerdán könyvbemutató, csütörtökön rádió, pénteken buli. Ez egy klasszikus szingliblogger élete. A sushi kiváló volt, a pszichiáterem szerint normális vagyok, a könyvben benne van az egyik kedvenc bejegyzésem, a rádióban nyilván megint értelmeseket mondok majd a magam könnyed módján, a bulira pedig olyan fáradt leszek, hogy csak egy vállat fogok keresni, amin elszunnyadhatok.

Legyünk hajblog? Egy blog a hajról - minden más helyett. Hajáról írt - meglincselték. Szóval hozzávetőleg vállig érő lett, ez hozzávetőleg két hónap alatt lesz újra hosszú, hacsak nem vágatom le teljesen. Találtam egy rövid hajat a katalógusban, aztán nem tudtam megmutatni Istunak, mert nem találtam meg újra. Pedig meg akartam kérdezni, hogy hörcsögarcomra (vagy legyen inkább moncsicsi? az édibb) hogy hatna az a frizura, de elvesztettem a rövid hajú lányt.

Azt nem is mondtam, hogy hétvégén lefejeltem a bugyis-komódomat. Nem egyszerűen. "A haj mint metafora" - morfondírozott az írónő, majd arccsonjával megküldte a fiókos szekrényke hegyes sarkát. A fiókos szekrénykének ez kevésbé fájt. Az írónő könnyei kicsordultak, és majdnem belerúgott a fiókos szekrénykébe, de időben ráébredt, hogy az is csak neki fájna. Jégért indult. Haján megcsillant a délelőtti napsütés.

Ma drámaian levágatom a hajam. Bár valahol vicces, hogy a vége narancssárga, engem mégis zavar. Persze lehet, hogy csak én látom ezt. A lenövesztő projekt egyébként szépen halad: jelenleg hat centiméter saját hajszínnel rendelkezem, tónusa a középréteg és a vég átlaga. Nem tudom még, hogy milyen lesz, de a tizenöt centi vörösnek mennie kell, Istunak szabad kezet adok. Persze a múltkor is ezt mondtam, de nem vett komolyan. Ő mondjuk úgy is tud köbdecimétereket vágni, hogy közben mégis hosszú marad. Ez egy szakma kérem. Az én hajam egy hálás állatfajta, és annyi van belőle mint a dudva. Hullik mint atom, mégis sok. Volt már felnyírt tarkóm is, három év alatt megnőtt hátközépig úgy, hogy folyamatosan volt vasalva, kihúzva, begöndörítve, leszívva, befestve, melírozva. És persze pödörve, pödörve, pödörve. Hány karaktert tudok írni a hajamról? (Ahelyett, hogy életem fontosabb vagy mozgalmasabb részeiről írnék?) Szeretem a hajamat. Lilla is szereti a hajamat. Mindenki haját szereti, de én tudok belőle szörnyet csinálni a fejem tetejére, és az igazán vicces. Ennyit a hajamról mára.

Update-ek az előző bejegyzéshez.

Update 1: Húgom hozzátett a gimnáziumi utálat és névrokonság témához egy olyan példát, ami remekül illusztrálja, hogy miért is gondolták őt szemtelennek az első perctől kezdve. Francia tanára szívébe akkor lopta be magát, amikor az első órán egy franciául feltett kérdésére, miszerint rokona-e Péternek, félig lehunyt szempillái alól, kedvesen azt válaszolta, hogy nem. Magyarul.

Update 2: Az éjjel az említett autós újságírókkal álmodtam, forgolódtam egész éjjel. Nem hagytak aludni, én igyekeztem jó társaságnak látszani, de aludni akartam, marha jó kedvük volt, autókat vezettek, magyaráztak, Karottának rövid volt a haja, szivatták egymást, magyaráztak, beszéltek, beszéltek, beszéltek, beszéltek...

Húgomnak amúgy is volt egy olyan nézése, ami lehetetlenné tette, hogy a tanárok kedveljék őt. Kis megvetés, kis nemtörődömség, de nem nyíltan, nem úgy, hogy egy szót lehessen rá szólni. Szimplán idegesített majdnem minden tanárt. Emlékszem, amikor gimibe mentem, nem értettem miért néznek rám rémülten a tanárok, amikor kimondom a vezetéknevemet, és mormolnak halk imát a bajszuk alatt. Kiderült, hogy Péter nevű vezetéknévrokonomnak kicsit rossz híre volt a suliban, és kicsit aggódtak. Aztán rájöttek, hogy egyrészt nem vagyunk rokonok, másrészt nem vagyok olyan, mint ő. Sőt annyira jó hírem lett, hogy amikor két évvel később megérkezett a húgom, reménytelien mosolyogtak rá. Egy ideig. Aztán harmadikban majdnem kirúgták, mert annyi igazolatlan órája volt, mint az egész osztálynak együtt. De aztán minden jóra fordult. Bodobács...

Érdekes családi örökség ez: kimondani mindent. Miért ne lehetne fogalmazást írni a kis bogarak párzásáról? Vagy miért ne lehetne megmondani negyedikben a tanító néninek, hogy az osztály utálja. Ez én voltam. Marika néni egy alkalommal a teljes idegösszeomlás szélén megkérdezte az osztályt, hogy miért nem tudunk mi normálisak lenni, mi baj van velünk vagy vele. Lehet, hogy költői kérdés volt, mindenesetre túl nagy lett a csend, én pedig feltettem a kezem, megvártam míg szólít, felálltam, és közöltem, hogy azért vagyunk ilyen rosszak, mert az osztály nagy része utálja a Marika nénit. Ami egyfelől igaz volt (Marika néni rendszeresen tépte mindenkinek a haját), másfelől ennél biztos összetettebb volt a helyzet, de engem akkoriban nem érdekeltek a finom összefüggések. Kilenc és fél éves voltam.

Már korábban is fontos volt az igazság. Másodikban egyszer a folyosón vetettem oda futás közben egy negyedikes lánynak, amikor kérdezte, hogy milyen Ili néni, a napközis tanár, hogy undorító. Mert az volt, undorító - ez is tépte a gyerekek haját, ő leginkább ok nélkül. Viszont a folyosón mellettem futott Bukó Móni, akinek balga fejjel elárultam, hogy leundorítóztam Ili nénit. Ő pedig azzal tartott sakkban hetekig, hogy majd jól beárul. És a kis szenyó egyszer meg is tette! Ili néni pedig felállított, és az osztály előtt megkérdezte, hogy miért mondok ilyeneket, és hogy alapvetően szégyelljem magam. Nem szóltam semmit, meg voltam alázva. Miután leültem, annyit sziszegtem Bukó Móninak, hogy ezután nem használhatja a huszonnégy darabos filctoll-készletemet, sőt ki is fizeti, amit eddig használt, bár rögtön éreztem, hogy ez szánalmas. Ő ezt is közvetítette Ili néninek, aki rögtön vicceskedni kezdett, hogy hogyan fogom kiszámolni a filctoll-fogyasztást. Motyogtam valamit, hogy ha nagyon akarnám, akkor ki tudnám számolni. Otthon a szüleim megnyugtattak, hogy Ili néninek most sokkal rosszabb, mint nekem - de azért lehetőleg kerüljem az ilyen vélemény nyilvánítást, mert az emberiség nem érett meg rá. Aztán kiderült, hogy a Bukó Móninak is rosszabb mint nekem, mert az árulkodásért utálta őt mindenki súlyos napokig. Aztán persze mellé álltunk, amikor a ligetben konfliktusba keveredett egy gereblyézős nénivel, de ez egy másik történet.

* Ha nem akarod mindenre azt mondani, hogy yakshemash (köszönés helyett, tüsszentésre, káromkodásul, tárgyakra, emberekre), akkor ne nézd meg a Borat movie-t.

Nem, ne nézd a tévét, fölösleges. A Top Gunt úgyis - mire felnősz -, évente négyszer le fogják játszani, nem maradsz le semmiről. Ez egy nagyon fontos jelenet egyébként. Tom Cruise bácsi motorra ül, és elhajt, a nő meg utána, most beszélgetnek. A szőke nő haját fújja a szél. A haja most nem divatos, mert így áll - mutatom -, ez valaha divatos volt, és mire nagy leszel, egyszer divatos lesz, aztán nem, aztán igen, aztán nem, aztán igen, aztán igen, aztán nem, aztán igen, aztán nem (ilyen sokszor fog változni?). Ilyen sokszor fog változni, bizony. Bár lehet, hogy ennyiszer nem, ki tudja. De nem is ez a lényeg, szóval fújja a szél. Tom Cruise haját nem fújja, mert az ő haja viszonylag rövid. Nem nagyon rövid, de ahhoz pont eléggé, hogy ne fújja a szél. Mert a fiúk haja általában rövid, bár elég sok hosszú hajú is van. Például Lorezo Lamas, neki hosszú haja van. Lilla, te hogy vagy a hosszú hajú pasikkal? Igen, látom, az elefánt sokkal izgalmasabb, mint a pasik. Megeszed? A piros fülét eszed meg? Az finomabb? Nézd, repül. Zzzzzzz, cupp. Zzzzzz, cupp. (ez egy repülő elefánt?) Ez egy ilyen repülő-szúnyogelefánt, ami puszit ad. Zzzzzz, cupp. Nekem is például. Na jó, térjünk vissza a történethez. Ez itt egy vidám jelenet, a pilóta-bácsi és a kisfia nagyon vidámak, ez azért kell, hogy a következő jelenetet, ami szomorú, még szomorúbbnak érezzük. De ez csak egy film, ezt azért hozzátenném.

És így tovább, bármikor, bármeddig, a végtelenségig.