Igazság! itten hordozák véres zászlóidat *

* lefordíthatatlan, obszcén szójáték. a ford.

- Ezt nem ilyenkor szokták írni...
- Igaz. De így olyan jól hangzik...
- Jó, de mi a lábjegyzetben azt szeretnénk jelezni, hogy ez egyrészt egy idézet, másrészt tudatában vagyunk, hogy nem pont így van.
- De ez nem hangzik jól.
- De ez az igazság.
- Jó, végülis pont erről akartam írni, ezért lett ez a címe.
- Értem. De fordító sem vagy...
- Na jó, hagyjuk ezt.
- De az igazság...
- Nem érdekel! És most a címig jutottam, és nem is írtam meg, amit akartam...
- Lábjegyzetet is írtál...
- Kuss!

Ettem salátát. És elpirultam egyszer. Ezek voltak a legszámottevőbb dolgok tegnap este nyolc óta.

Makrózok. Kék ferde poharat, sótartót, gyerekszempillát, gyerekkezet, cipőt, gyűrűt, karmolásnyomot, virágot, apámat, lábszőrt és macskaorrot.

Ez az utolsó olyan péntekünk itt, ami nem az utolsó péntekünk.

Jövő hétvégén költözünk szép, új irodaházba. Hivatásos index-gruppiként, ha az index költözik, akkor nekem is kell. Évek óta dolgozom a kék metró vonalán, amikor még a piros bankban dolgoztam, annyira közel voltunk, hogy simán átmentem kínait ebédelni válogatott társaságban. A kék bank délebbre esik, így már nehezebb lett volna. Legutóbb a szabim alatt jártam feléjük, erre épp senki nem ért rá.

Azért jártam arra, mert rendeltem egy könyvet neten, de felhívott egy nagyon kedves hangú hölgy, hogy inkább vegyem meg személyesen, mert úgy olcsóbb. El is mentem a könyvesboltba, de amikor odaértem, rájöttem, hogy nem tudom a könyv címét. Valahol az agyam egy rejtett zugában ott volt - nem úgy mint az eozinofil granuloma complex, ami a passzív szókincsembe is lassanként épül be -, de talán furcsa lett volna az eladót arra kérni, hogy soroljon címeket random módon. Végül persze meglett a cím, mert eggyé váltam az univerzummal, és megtaláltuk egymást. Ő egy kiragasztott papírlapon szerepelt egy listán, én pedig néztem őt, mikor föleszméltem.

Az elmúlt időszak eseményei röviden: a háromnapos cseregarancia állítólag csak akkor érvényes, ha megőrzöd a csomagolást; hozzám költözött valaki, akinek nem volt hova, aztán el; fogorvosom a spontán kontroll alapján azt mondta, itt minden rendben van; Bobónak egy eozinofil granuloma complex nevű betegsége van, ami gyógyíthatatlan (de egyéb paramétereit tekintve: örökletes, nem fertőző, nem halálos); lenövesztem a hajam, mert érdekel az eredeti színe, és az ősz hajszálak mennyisége; beköltöztek a szomszédaim: a manöken kislány és a nővére.

- Mert tud mindent.
- Mindent?
- Igen, mindent.
- Hát igen.

Azt éreztem, hogy baj van, de azt nem, hogy ekkora. A wiw-en a Víghgyuri levele mellett még egy levél várt aznap. Először a srácét nyitottam meg, így legalább egy kicsit tudtam örülni neki, utána olvastam a másikat egy temetés időpontjáról. Abbé, nyugodj békében, talán ezt kell mondani, nem tudok mit kezdeni a halállal. Úgyis találkozunk még, és akkor majd bepótoljuk a kávézást.

Valami furcsa vudu-okból azt vettem a fejembe pár éve, hogy akkor hullik le rólam az átok, ha megtalálom életem első szerelmét. Tudom, hogy ez egy kicsit Pop, csajok, satöbbis, és hogy nyilván hülyeség, de a wiw-en is megpróbáltam, hiába. Másodikos voltam (hét éves), amikor Víghgyuri belépett az osztályterembe, és én el voltam veszve. Harmadikban derült ki, hogy ő is el van veszve, onnantól kezdve volt minden, ami kiskorúak között akkoriban lehetséges volt. Hatodikig szerelmes voltam belé, aztán másik iskolába ment, azóta nem hallottam felőle. Szerdán pedig írt nekem a wiw-en.

A hét végére felülkerekedett a tudattalanomnak az a része, amelyik valami oknál fogva nem akart az esküvőre menni. Csütörök este már nyomorultul éreztem magam, mivel évek óta nem voltam beteg, elmúlt a megszokás nyugalma, fogalmazzunk úgy, hogy úgy éreztem magam mint egy férfi, amikor beteg. A pénteket - a harmincadik születésnapomat - otthon töltöttem mindenféle csodaszerek és hit társaságában. Az utolsó pillanatig úgy volt, hogy tudok menni az esküvőre, este teszt jelleggel megpróbáltam kitenni a lábam. Minden jól is ment mindaddig, amíg a kánikulában rázni nem kezdett a hideg, ezért azt kértem Olinkától szülinapomra, hogy késlekedés nélkül szállítson haza. Ahol mértem egy 38,5-öt, majd hívtam Tesót, hogy ez bizony nem fog menni.

Szombaton sem mozdultam ki, szüleim "viszünk neked töltött csirkét és tortát" felkiáltással hoztak nekem ajándékba egy fényképezőgépet. Mivel amennyire emlékszem, legalább tíz éve függesztettük fel a szülinapi ajándékozást - emlékeztetőül: karácsonyi sincs már egy ideje, sikerült elérnem, így nincs konkrét alkalmakkor való ajándékozás, csak szigorúan ad hoc jellegű, ami megnyugvás a léleknek -, szóval így aztán már tényleg különlegesnek érzem ezt a harmincat. Nem mintha nagyon tiltakoztam volna ellene. Mármint a harminc különlegessége ellen.

Kaptam tehát két unplugged napot a sorstól, hogy végiggondoljam a életet, a világmindenséget, meg mindent. Ugye a kérdést kell először megtalálni, nos esetünkben ez: miért? Miért van ez, ami van, miért vagyok olyan, amilyen, miért nem másképpen vannak a dolgok? Heh? És totál rájöttem.

Az életben (a zéletbe) mindent megkaptam, amit akartam. Gyerekkoromban illatos radírt, tolltartót, matchboxokat, főzőkészletet, arany színű (összecsukható!) camping biciklit, könyveket, kistesót, mindent, mindent. Húszéves koromig csak terveztem, terveztem, hogy milyen lesz az, amikor majd felnőtt leszek. Voltak nők, akiket csodáltam, volt ideálom. Magas, hosszú hajú, kékszemű nő, aki kopott farmerben és fehér pólóban is jól néz ki; aki szexuálisan szabad (whatever it means); aki szuperempatikus és kedves; egyben legyőzhetetlen vitapartner; akinek a vállán sírnak a férfi-barátok; akinek saját lakása van (üvegtéglával és két macskával); aki azt vesz meg és azt tesz meg, amit akar; aki azt tanul amit akar (és nem azt amit kell); aki mindig kiáll a saját és mások (főleg gyengébbek) igazáért; akit imádnak a gyerekek / férfiak / nagymamamák / barátok / macskák / egyéb...

És tessék: itt vagyok harminc évesen, és gyakorlatilag az vagyok, amit elképzeltem magamnak. (Az üvegtégla kivételével.) Így akartam, így lett. Van néhány dolog, ami most hiányzik az életemből, ezek nem voltak rajta az akkori ideál-listán, viszont felkerültek rá az utóbbi pár évben. Tehát kaptam tíz olyan felnőtt évet az élettől, amilyet szerettem volna, és ha a dolgok továbbra is úgy alakulnak, ahogy eddig, akkor bizony megint várnak rám jó dolgok.

Volt átok, nincs átok, nem is volt sose, boldog szülinapot nekem!

Sziget - utolsó nap

Most, hogy semleges alapozóval plasztikussá tettem arcom - áldja meg az ég a superbalanced make-up és a frozen smoke fantázianevű szemhéjpúder megalkotóit -, valamint testileg és lelkileg regenerálódtam egy adag anyu féle töltött paprikával, tekintsük át a tegnapi napot.

A kora estét Olinkával töltöttem a Szigeten barangolva. Azért jó naplemente előtt megnézni a nagyszínpadot és környékét, mert így legalább tudod, mitől jönnek a légzőrendszeredből fekete cuccok kifele másnap. Én nem értem ezt a homok dolgot, de biztos jó volt valami miatt. A porban csillogó naplemente időszakát sajtgolyóknak, rántott hagymakarikáknak és egy nagy adag indiai kajának szenteltük. Minden kiváló volt, csak kicsit drága. Az indiai kaja után elhatároztuk, hogy próbálunk innivalót - illetve levegőt - venni. Ehhez átvándoroltunk a szigetnek abba a csücskébe, ahol nem volt akkora nyomakodás a pultoknál, mint a Fat Mo's-ban szombat éjjel, itt sikerült végre egy pohár nagyfröccshöz jutni, amiről nem tudtam eldönteni, hogy jó-e, mindenesetre nem hatott semmit. (Emlékeztető: utána nézni, hogy igaz-e, hogy másnaposan nem lehet berúgni.)

A nagyszínpadnál beszéltünk meg találkozót Pierre-rel, aki ránézésre már nem volt nagyon szomjas. Egyre kisebb lelkesedéssel "bér-tartott" egy pohár pálinkát egy haverjának, aki elment sörért. "Esélytelen" - gondoltam, aztán elbúcsúztam Olinkától, és elirányoztam magam a VIP szekcióba. Egy vérbeli Index-gruppinak legyen sajtó-karszalagja. A VIP számomra nem más, mint egy világítással ellátott vécé, illetve a relatíve gyors italhoz jutás lehetősége. "Mire visszaérsz, vége lesz a koncertnek" - jósolta Pierre, és igaza is lett annyiban, hogy sose mentem vissza. Úgynevezett sziget-megbízhatatlan vagyok, megígérek, elindulok, vagy odaérek, vagy se, odaérek, már menni akarok... Szabózé szerint például, ha én mgekérdezem tőle sms-ben, hogy a szigeten van-e, és ő arra azt írja, hogy "Igen. Világzene.", nekem valamit válaszolnom illene. Hogy "de jó, odamegyek". Vagy "én Prodidy, majd legyen valami."

A VIP-ban sor volt a vécénél és az italnál is, sok ingyenélő, not Very Important Person... ex-Házinyúl sms: "Én a VIP-ben, te hol?" én: "Én is, pisilek. Ha italt veszel, vegyél vörösbort." Nem vett, mert elkedvetlenítette a nagy sor, és nem tette meg nekem ezt a szívességet. Ehelyett bátorságot gyűjtött, hogy soron kívül a vécé mögé vizeljen. Nagyon férfias, mondhatom. Nem először tette ezt, ennek eredményeképpen szürreális kalanban volt része egyik nap, amikor begurult mellé egy fekete, tolószékes (nem fekete tolószékes) csávó, "welcome to the men's room" üdvözléssel. Végül csak elindult a vécé mögé, annak ellenére, hogy finoman jeleztem neki, hogy még nem fejeztem be.

- Sztoriban vagyok, köcsög...
- Nem baj, folytasd csak - mondta, és otthagyott.

Egy ideig még tanakodtunk, hogy milyen módszerrel jussunk italhoz, arra bazíroztunk, hogy a tömeg egyszer csak elindul Prodigy koncert-irányba, de nem akaródzott neki. "Te - mondtam - ezzel az erővel a pultnál is ácsoroghatnánk, és egyszer csak sorra kerülnénk." Miért nem mondtam ezt hamarabb, elindultunk hát. Szerencsére számtalan nősimerőse közül kettő épp a rendelés szakaszában tartott a pultnál, így arcátlan módon hamar sikerült szereznünk innivalót. Ő a saját maga által az előző napok során feltalált, valamint egy mixer segítségével tökéletesre csiszolt koktélt ivott. Sajnos nem árulhatom el az összetevőit. dr Ex-Házinyúl féle tonizáló ásványvíz a neve. Említett nők is ezt rendelték. Tud valamit a fiú. Én beleszagoltam, de nem értettem, hogy bírja ezt meginni. Ő meg azt nem értette, hogy én azt a bort hogy bírom meginni. Amikor beleszagoltam, megértettem miről beszél. Tuttifruttiszagú száraz vörösbor. Nem baj, van neki legalább valami gyümölcsös felhangja. Vagy lecsengése. Na jó, ismerjük be: szar. Sebaj, szűkös időkben megteszi.

Végre elkezdődött a koncert. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem tetszett is, meg nem is. Egyértelműen halk volt, pedig ha én halknak találok valamit, akkor az halk. Na mindegy, az én valóságomban halk volt. Maga a koncert zseniális volt, jól volt felépítve, előadva, a népek jól érezték magukat, és is ugráltam fél méter magasakat feltartott kézzel. Csak az volt a bajom vele, hogy én a Prodigy-ben azt szeretem, hogy többféle zenét ötvöz. (Emlékeztető: utána nézni, mi van a Prodigyben szerintük, vagy mások szerint.) Van benne rock, rap (ezek mind hallatszottak is), és van benne egy csomó elektronikus finomság - amiket viszont egyáltalán nem lehetett hallani. Nem volt jól hangszerelve az egész. "Nagyközönséges, gitárra ugrálós" lett a hangszerelés, ami miatt nekem nem jött át az, amit szeretek benne. De azért jó volt. (Emlékeztető: utána nézni, mit írt Csáp Géza. Jó volt ez?)

Megint jött az italvásárlási kényszer, mert mindketten úgy éreztük, hogy semennyire sem vagyunk berúgva. (Még mindig együtt vándoroltunk, ami azért fura, mert mindketten magunkban szoktunk vándorolni, ő pedig elképzelhetetennek tartja, hogy nővel (a nővel?)  legyen a szigeten. De velem más. Például egy koncerten hány nő hívja fel a pasi figyelmét arra, hogy egy kivételesen csinos lány éppen nekinyomta a mellét a felkarjának, és ha helyet cserélnének, akkor ő is kipróbálhatja.) Most már az egész sziget olyan volt, mint a Port Side csúcsidőben. Érdekes, annak az embertípusnak, amilyennek gondolom, hogy gondolnak mások elvileg utálnia kéne a szigetet: a tömeg, a kosz, a folyamatos zenei interferencia... És mégis, szeretem. Közben láttunk néhány biztonsági embert munka közben, majdnem megvertük őket, de kivételesen megmenekültek. És be sem köptünk a kocsiablakon, pedig totál tervbe volt véve.

Találkoztunk egy ismerőssel a Pesti est sátorban, akinek elmondtuk, hogy szerintünk nem vagyunk eléggé berúgva, de ő a velünk folytatott rövid beszélgetés után állította, hogy totál elkészült emberek vagyunk, méghozzá a legrosszabb fajtából, akik azt se tudják, hogy el vannak készülve. Szó mi szó, rengeteg állatságot hordtunk össze. Többek között ex-H leribancozott (később többzsör kijavított, hogy nem leribancozott, csak azt mondta, hogy pénzért csinálom), utána a kedves imserős ribancozta le őt, majd közöltem, hogy ha én is leribancoznám említett kedves ismerőst, akkor nagy, mágikus barátság szövődhetne közöttünk. Ezek után némi fagy állt be kialakuló barátságunkba, mert ex-H a Volt színpadhoz akart menni, kedves ismerős a Bahnhoff sátorba, én pedig Balkan Fanatikra ugrálni. Mivel a szigeten nem ismerem a kompromisszumot mint megoldási formát, azt mondtam oszoljunk, majd látjuk egymást. Természetesen többé nem találkoztunk. (Későbbi beszámoló alapján először kerestek engem a Balkan Fanatikon, aztán mivel nem találtak, az estét néhány rántott párizsival töltötték, majd hazamentek.)

Tehát Balkan Fanatik, abból én a balkán részt kedvelem jobban, itt pedig a fanatik érvényesült. Ugyanaz történt, mint a Prodigy-nél: sok gitár és dob, meg rap. A finom dolgok, amik felkavarják az összes szunnyadó maradékot odalenn, azok meg sehol. Vagy stílust váltottak. Azért itt is ugráltam konkrétan fél órát magasba emelt kezekkel - mert magával ragadott a tömeg, és a TV2 Megatánc színpad mozgó padlózata.

Ennyi aztán elég volt, kettőkor hazafelé vettem az irányt, hátha találkozom valami ismerőssel, így is történt. Előtte majdnem lehánytak, végre ez is megvolt. Egy bokros részen egy fiatalember keresztezte az utamat, aki ahhoz nem tántorgott eléggé, hogy észerevegyem, mi készül. Lendületből, megszakítás nélkül hányt, relatíve gyorsan ugrottam el. Csekkoltam a bal lábszáramat, aztán folytattam az utam hazafelé. Az ismerős Szabózé volt - ekkor rótta fel a dolgot a sms-ekkel -, szereztünk taxit, kedélyesen elbeszélgettünk a hazaút alatt, mint remek chilling out. Respect!

Tegnap túl korán érkeztem a Szigetre, és némi sör kíséretében vándorlásba kezdtem. Vásároltam magamnak fülbevalót - ami nem egyszerű, mert egyformákat hordok, és hat kell belőle. Aztán szerencsére találkoztam Szabózével - mert ha nem így lett volna, akkor most egy tetoválással is gazdagabb lennék. (Ez abban a pillanatban reális elképzelésnek tűnt.) Így aztán a világzenei színpadnál a porban ülve próbáltam az új fülbevalómat beoperálni. Nincs hátulja, egy kis puklit kell átnyomni a lyukon, az eladólány azt mondta, ne adjam föl, de a társaság egy férfitagja szerint nem úgy gondolta, hogy a porban ülve kéne ezt megejteni. Úgy döntöttem, igaza van. Inkább elindultunk valami koktélért, aztán megkerestük ex-Házinyulat. (Egyedül nem találtam volna meg a nagyszínpad melletti VIP szekciót. Nem az alkohol miatt.) Közben dumáltunk, igazán jó fej volt. Bár nem mindennel értettem egyet, és artikulátlanul üvöltöttem, hogy "NEM EZT MONDTAM, KUSSOLJÁL!", végül mégis meg kellett állapítanom, hogy zseniális mértékben igaza van. (Utána köhögtem, és Mr Nerd nem akarta elfogadni, hogy nem beteg vagyok - évek óta nem voltam beteg -, csak reggae-t meg ska-t kellett túlüvöltenem, hogy meggyőzzem Szabózét néhány fontos dologról. Meg hogy kussoljon.)

Meglett ex-Házinyúl, csatlakoztunk a Nerd házaspárhoz. Megállapítottam, hogy bármilyen konfliktusunk elsődleges oka, a rock-techno engesztelhetetlen ellentéte. Sajnos - önhibámon kívül, tényleg nem szándékosan - kimaradt a múltkor a kedvenc nótáim listájából a mindent átható techno-vonulat. Couse I am Trance. És hiányzik az életemből a rock - Jóember is megmondta. Whatever. Később megkerestem Bright-ot - "itt állok a svéd zászlónál", amiről aztán persze kiderült, hogy ukrán, de ez nem számított. Illető eléggé kész volt, ami arra is jó volt, hogy lendületből törte az utat a koncert vége után, bár egy kicsit aggódtam, hogy le fog zuhanni a lépcsőn a HVG sátornál, de szerencsére nem így lett.

A nap étel-ital listája, a megjelenés sorrendjében: sör, lángos, pálinka, mojito, pálinka, pizzakenyér (?), fagyi (olyan kis golyócskákból). És nem lett semmi bajom, ez kicsit emlékeztet tizenéves önmagamra. Ma megint fogadóórát tartok kint, és megint tizenéves önmagamra fogok emlékezni, mert Prodigy-re fogok függőlegesen ugrálni.

Hosszú kihagyás után végre elmentem konditerembe. Emlékszem, egy évvel ezelőtt Ügyeletes Rosszfiú állapította meg, hogy csak egy év kondizás kéne ahhoz, hogy olyan nő legyek, aki neki tetszik, amin én akkor végtelenül megsértődtem. De most már nagyon közel a harminc, és nem csak hiúsági kérdés, hogy sportolni kell valami. Labdajátékokban béna vagyok, csapatjátékban alkalmazkodni kell - mármint szervezni, azt meg pont eleget csinálom munkaidőben -, az aerobic idegesít, falmászáshoz nincs kedvem, marad tehát a kondizás.

Két hónapja került fel a sport a to do listára, ennyi idő kellett ahhoz, hogy találjak egy útba eső konditermet, amiről jók a referenciák, összepakoljam a kondis-cuccot, és elmenjek. Konditerem elvárásaim nem nagyok, öt dolog számít, és a hely megfelelőnek minősült a próbaüzemen.

1. Location, location, location. A konditerem essen útba, jövet-menet. A lakásomat, a munkahelyemet, és a szüleimet összekötő útvonalak valamelyikén legyen, vagy bármelyik ponttól legfeljebb tíz perc járásra. Pipa.

2. Nyitva tartás. Legyen nyitva este sokáig, de leginkább: legyen nyitva vasárnap. Pipa.

3. Ár. Ne legyen túl drága, nem vágyom a legtrendibb helyre, és pont ezért nem vagyok hajlandó áldozni se rá. Mondjuk legyen maximum egy ezres egy alkalom. És ha van bérlet, akkor számottevően legyen olcsóbb egy alkalom, ne tizenkét forinttal. (Ez elvi kérdés.) Ezzel összefüggésben: ne legyen túl nagy dzsuva, de nem kell laboratóriumi tisztaság. Például az A1-ben van egy takarítónéni, aki az akváriumi algaevő halak mintájára folyamatosan mozgásban van, és törölgeti a króm berendezési tárgyakat (hogy csillogjanak?). Erre nem vágyom, nem fizetek érte. Pipa.

4. Berendezés. Egyszerre legyen nagy és kicsi. Szóval legyen nagy a kiterjedése, de ne lássam be az egészet egyszerre (hodály-effektus). Ha lehet, akkor az aerobic terem hangjai ne hallatszanak be (az aerobic-edző csajok nagyon rondán bírnak kiabálni, vajon miért van ez?). Legyen egy pár cardio-gép, valamint jó gépek (ne lánygépek, olyan rózsaszín, szétesős fajták), és ha egy mód van rá, akkor a tárogató géppel szemben ne legyen fekvenyomó pad. Pipa.

5. Kiszolgálás. Nem a mosolygásra vagy az előzékenységre gondolok. Csak arra, hogy ha azzal a mondattal indítok, hogy "sziasztok, most vagyok itt először, kondizni szeretnék", akkor mondják el azt a négy dolgot, amire szükségem van. Ne nullát és ne tizennégyet. Négyet: ott az öltöző, ez a kulcs, ezer forint, ott a konditerem. Pipa.

Szóval minden oké. Közel van, normális mértékben volt segítőkész a pultos lány, nyitva van hétvégén, ezer forint egy alkalom (bérlettel hétszáz), jó a berendezés (néhány gép ugyan még az én ízlésemnek is kicsit régi). Igyekeztem nem elkövetni azt a hibát, amit általában szoktam újrakezdéskor: az izmaim megvannak, viszont az csak másnap jut eszembe, hogy nem használtam őket ezer éve, amikor csak két kézzel tudom kifesteni a bal szempillámat. Pedig jó tanáraim voltak: tizennégy éves koromban kondiztam a Zuglói SE-ben kigyúrt állatok között. A túlzásba vitt combizmot és a bicepszet nehéz visszacsinálni, erre nagyjából vigyázok, és nyújtok annyit, hogy ma is simán fejbe rúgok bárkit. Oroszpeti megmondhassa, ezt már bemutattam neki a Ráday utca közepén.

- ... aki régi motoros az autós szakmában.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondtad...

- És aztán lefeküdtem vele.
- Végig tudtad, hogy ez lesz a csattanó!!

Egy megbeszélésen ülök (úgy látszik, megbeszéléseken válok eggyé az univerzummal, méghozzá olyankor, amikor nem unatkozom, hanem figyelek éppen), amikor egyszercsak hirtelen azt érzem, hogy valakivel valami nagyon jó történik. Gyönyörűséges volt. (Vagy tök király volt, kinek mi tetszik.) A múltkorit is megírtam, és aztán utólag meg is tudtam, hogy mi volt, szóval logolnám ezt is (augusztus 2. szerda 15:20).

'Cause we were never being boring
We had too much time to find for ourselves
And we were never being boring
We dressed up and fought, then thought: "Make amends"
And we were never holding back or worried that
Time would come to an end

Elkaptam ugye a csokrot, az ominózus esemény a földkerekség legrövidebb esküvői csokor hajítása volt, de szeretném leszögezni: nem volt megbundázva, legfeljebb Susie Nerd fejében, én legalábbis nem számítottam rá. Szóval elkaptam a csokrot, majd öt perccel később hívott Szakadékos Ember, akivel hónapok óta nem beszéltem. Megragadtam a romantikus alkalmat, hogy visszakérjem a könyvemet (James Burke: Biliárd-effektus), de az időpont nem volt alkalmas hosszas trécselésre, azért azt megbeszéltük, hogy találkozunk.

Egyelőre (?) nem találkoztunk, de pár napja aztán beszéltünk megint, persze munkaidőben, ami csak arra volt jó, hogy két percben képbe hozzuk egymást, hogy kivel mi történt. Ő egy percben, amire én elmondtam, hogy szerintem jól csinálja, majd jött az én egy percem, hozzávetőleg három mondatban. Erre ezt mondja nekem:
- Nem lehet, hogy el kéne fogadnod, hogy neked ez a szereped, hogy egy váll legyél, és vigasztalj, meg ilyenek?
- Hm. - reagáltam le igen frappánsan, mire folytatja.
- És nem lehet, hogy túl hamar feladod? Egyszer már küzdened kéne...

Kicsit ekkor sötétbe borult a világ. Legszívesebben gyomorszájon vágtam volna, de azt telefonon relatíve nehéz, így csak nevettem egyet. Ő mondja nekem ezt! Ezt. Nekem. Ő. Most már muszáj vele találkoznom, mert személyesen könnyebben gyomorszájon tudom vágni.

Speeaking of küzdés, ex-Házinyúl (longest küzdés ever) pont akkor hívott múlt héten, amikor épp megálltunk motorozás közben, ami azért univerzumos, mert ő is motorozik, és legutóbb azzal búcsúztunk el, hogy amikor hazajön a nyaralásból, akkor elmegyünk motorozni. (Mostantól minden postomban legyen szó motorozásról? Kérem, szavazzanak. Nem, ígérem, nem lesz szó. Beszéljünk inkább a bazsalikomról. Micsoda átkötés!)

Ma este "szervírozom a szupét", lesz minimál vacsora-parti (tészta, tiramisu, borok). A nem-vega verzióhoz előtúrtam magyaranya-mélyhűtőmből egy kis darált marhahúst, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy még ehető. A macskák izgatottak lettek tőle ugyan - ha ők megennék, akkor nagy valószínűséggel nem romlott -, de inkább nem kockáztatok.

Ui: Magam is alig tudom elhinni, de Olinka egy történetére reagálva ezt kérdeztem:
- És mit szól ehhez az egyház?

Szóval motorozás közben kedvet kaptam hozzá, hogy kicsit megint rálépjek az ösvényére, meditálni kéne. Kellemeset a hasznossal - gondoltam -, borulni fogok. (Na jó, inkább hasznosat a hasznossal.) Erre eltörtem (vagy mi) a lábujjam - márpedig, bizony mondom néktek, törött lábujjal igencsak nehéz hasra borulni. Valamint fölállni. Sokszor. Egód piszkos üzelmei - mondaná buddhista kidobóember barátom. A tudatalattim - mondanánk Sigmund és én.

Nem hagyom magam, akkor ülni fogok. Viszont tavaly a buddhista-táborban a tudatalattim (az egómmal karöltve) elvesztette az ülőpárnámat. Nem ragaszkodtam hozzá (még jó, tök buddhista vagyok), de nem is meditáltam azóta se. Úgyhogy tegnap vettem egy nagy lendületet, és elmentem a szanghába, leginkább konzumálni, de meditáltam is, ha már ott voltam. Az ülőpárna megszerzése megint nehéz volt - mindig nehezített a pálya, mint Chartotte-nak a Sex and the cityben, amikor zsidó akar lenni, és háromszor küldik el. De nem tántorodtam el, tehát a párna az enyém (az enyém!), valamint szereztem egy "made in space" feliratú pólót is.

Hazafelé menet a buszmegállóban megszólított egy külső jegyei alapján buddhista srác, az ülőpárnáról kérdezett. Beszélgetésbe elegyedtünk - kiderült, hogy indián gyógyítással foglalkozik -, közben felmértem a társaságában levő vörös hajú srácot, akin egy sábeszdekli-szerű fejfedő volt és valami jewish feliratú póló. Volt azért egy pillanat, amikor kerestem a kandi kamerát... Aztán lehetséges viccek jutottak eszembe, hogyaszondja "egy zsidó és egy buddhista megy a körúton...". Aztán inkább elárultam nekik, hogy én egy zsidó buddhista vagyok. - Jó párosítás - nevetgélt a zsidó, aztán elbúcsúztunk, és a buddhistával felszálltam a buszra.

Azért ez az utcai target marketing elég vicces. Annak idején Olinka találta ki, hogy Princeton-os pólóban fog könyvtárba járni, mert így van esélye megismerkedni egy könyvtárba járó, valószínűleg egyetemet végzett, esetleg amerikai pasival. A halványzöld ülőpárna nyilvánvalóan vonz bizonyos célcsoportot. Húszéves koromban az volt az érzésem, hogy csak negyven év fölötti pasik néznek meg - nem igazán értettem, hogy mit láttak ezek bennem, amit a huszonhárom évesek nem. (Miért nem!?) Manapság nincs ilyesmi, talán szegmentálnom kéne, kialakítanom a corporate identityt, aztán piacra dobhatnám magam valami jó üzenettel. Valami jó eladóhelyi promóció is kéne.