Az ötödik percben úgy gondoltam, hogy "oké, ennyi pont elég volt, menjünk mégis haza". Minden fékezésnél előre akartam zuhanni, minden indulásnál le akartam repülni, a kanyarokban pedig egyértelműen elátkoztam azt a percet, amikor másfél év után beadtam a derekamat. Hát hülye vagyok én? A vidámparkban se ülök föl semmire... Most már mindegy, úgyis meghalunk.

Aztán a tizedik percben már nem utáltam annyira, a tizenötödikben egész jó volt, a huszadik perctől kezdve pedig vigyorogtam, mint egy hülye. A harmadik órában pedig nem akartam leszállni, pedig majdnem megfagytam. Azt pedig ki tudhatta előre, hogy az összesen hat fülbevaló (nem egyforma elosztásban) egyáltalán nem teszi kényelmessé a bukósisak viselését.

- Asszem értem, mi köze van a motorozásnak a buddhizmushoz - mondtam, amikor megálltunk valami út mentén nézni valami mezőt valami naplementében. Össze is állt a fejemben valami bejegyzés, de ezt az élményt egyszerűen nem tudom visszaadni, mintha egy tóban úsztunk volna, jöttek a hideg és meleg áramlatok, és csak mentünk, és mentünk, és...

Örömmel jelentem: immár hagyományt teremtve, második alkalommal, idén nyáron is eltörtem a nagylábujjam. Na jó, valószínűleg nem tört el, de nem néz ki jól. Csakúgy mint legutóbb, most is kalandos körülmények között sérültem meg. Not. Legutóbb csúszdáztam egyet, és szerencsétlenül értem földet (medence-aljat), akkor nem lett ronda, de vagy három hétig fájt. Most pedig kalandosan elbotlottam, a lépcsőn - szerencsére fölfelé menet. Pedig még gondoltam is rá, hogy ezek a nyüves vietmáni papucsok, ezekben aztán nagyot lehet zakózni... és hopp! És most van remek ismerkedős kezdőmondatom: nézd, eltört a lábujjam, tök jó, mi?

- És a leánybúcsú? - kérdezte valaki, én meg sokkot kaptam. Hogy... szóval tényleg... hogy a barátnője vagyok a vagy mi... Kéne szerveznem neki lánybúcsút? Várjunk csak, nincsenek is neki nőnemű barátai. Vagyis.. én szinte csak pasikat ismerek. Ha nagyon töröm a fejem, akkor össze tudok számolni vagy hármat. De szeretné vajon?

Én: Szia, figyelj csak, a barátnőd vagyok, szeretnél lánybúcsút?
Susie: Ööö.... Mivel a lánybúcsúnak egy értelme van...
Én: ...hogy nagyon beb*sszunk...
Susie: ...hogy nagyon beb*sszunk, ami ugye jelen állapotban nem kivitelezhető, úgyhogy szerintem nem kéne.

Ennek örültem eléggé. Én ragaszkodom hozzá, hogy nekem majd ne legyen. Az esküvőmet is úgy tervezem, hogy lesz ott két tanú, aztán lesz valami buli. Nekem kimaradt ez a menyasszony = hercegkisasszony dolog. (Lehet, hogy ez a baj. Majd megkérdezem a pszichiáteremet.) Az egyik nagy félelmem, hogy a (majdani) tök jó fej pasim, akihez (majd) hozzámennék feleségül (amennyiben), akiről addig azt gondoltam, hogy buddhista/zsidó/vallási-nemtörődöm (nem kívánt törlendő), az esküvői minimálszervezkedésben bejelenti, hogy a nagymamája ragaszkodik a katolikus templomi esküvőhöz, és sebtiben bérmálkoznom kell, meg ilyenek. Jézusom... (Vagyis, izé....)

Nem írom meg a tegnap estét, de azért felvázolom a fő takeaway message-et*.

Mazda MX3-mak, meg Alfa Romeók vágyakozó simogatása helyett anyámék Ladáját kéne használnom. Szabadságra vágyom. Lada egyenlő szabadság.

*Takeaway message: a legfontosabb üzenet, amit a hallgatóság fejében mindenképpen rögzíteni akarsz, amit "magával visz". Kis szövegdobozban tedd a prezentációdban az oldal aljára, akár minden oldalra tehetsz egyet. Használj igéket! Use the following words: maintain, supply, provide access to, disseminate, network, create, engineer, integrate, leverage other's, leverage existing, coordinate, administrate, initiate, facilitate, promote, restore, fashion, revolutionize, build, enhance, simplify, pursue, utilize, foster, customize, negotiate. Példa by Dilbert's Mission Statement Generator. "We envision to enthusiastically initiate effective services because that is what the customer expects"

- Te jól vagy - mondta Mr Nerd, talán hozzátette azt is, hogy bazmeg, de ebben nem vagyok biztos.

A fene se tudja. Elvileg nem vagyok jól, de például a taxislámpám ég. Ami furcsa, mert ez (Olinka szerint is) fordítva szokott lenni: az ember azt hiszi, hogy nyitott valamire, közben pedig nem ég a taxislámpája. Nekem viszont kapásom van, ami furcsa. Pénteken gondoltam letesztelem ezt, a Kálvin téren kihúztam a hajtűt a hajamból, és göndören, fodros szoknyában végigriszáltam a seggem a Ráday utcán. (Mert egyébként is egy szánalmas, önbizalom-hiányos, extrovertált elismerés-vámpír vagyok, aki pillantásokból él.) És bakker, ég.

Szóval a fene se tudja. Az biztos, hogy jobban vagyok mint egy hónapja, amikor ugyan szintén jól voltam - ettem, aludtam, nevettem -, eltekintve azoktól a tégláktól a gyomromban. A téglák azért kerültek oda, mert elvették a játékomat, amit bizony nehezen viselek. A téglák lassan elmúltak, de azért annyira nem voltam jól. Találtam valamit, ami teljesen különbözött minden eddigitől. Nem magasságban, szemszínben vagy karizomban. Lényegében különbözött. És ez remek volt. (Majd játékelvevés, time goes by so slowly, de ez zárójeles.) Aztán ültem a lépcsőn - körülöttem temérdek terméskő fal, Brighték szerint nem is terméskő volt, de aztán a képeken visszanézve az volt, még ha nem is pont olyan, mint amilyen a nagy ő háttere lesz állítólag, amikor megismerem, na mindegy, ez kicsit hosszú gondolat lett a terméskőről. Szóval ott ülve egy pillanatba sűrítve ott volt mindenki, ott volt a Vígh Gyuritól számított húsz (huszonkét) év összes kudarca, megalkuvása, ezért vagy azért nem klappolása, és hirtelen olyan lett az egész, mint az összes eddigi. A fejemben pedig akkora nagy piros NEM-ek szirénáztak, mint... (Nem jut eszembe hasonlat, nagyok és kész.)

Tehát a fene se tudja. Munkailag asszem kiégtem, beléptünk az oroszlánba, Lilla csodálatos, kijött egy herpesz a számon, tele vagyok tervekkel, nem fogytam, nem híztam, hamarosan szabira megyek, minden nap eszem gyümölcsöt, kisebbik macskám is ivarérett lett, I've got more than a girl could wish for.

Ajándékozási lázban égek. Először elkeltek a halak. Három csoportban, három embernek. Szóval rendszeressé váltak a dunsztosüveggel és hálóval érkező férfiak a zöld ajtó előtt. Vagyis a harmadiknál nem volt se üveg, se háló - mert neki nem szóltam, hogy nincs. De megoldottuk. Aztán gazdára talált az régi számítógépem - a wiw-en keresztül három perc alatt három jelentkező akadt, végül egy háromgyerekes család nyerte. El is vitték. Harmadsorban elajándékozásra került az akvárium mindenestül. Egy szakkönyvet megratottam emlékbe, így bármikor utána nézhetek, hogy mondjuk a meggyhasú sügér (Pelvicachromis pulcher) milyen hőmérsékleten érzi jól magát.

(minimálcenzúra) Nem, nem vettem fel az "ultimate index gruppie" feliratú pólómat. (minimálcenzúra)

Na jó, befejezem, inkább elmegyek konzumálni - amíg még tehetem. Szombaton szerettem volna venni egy zöld converse papucsot, de az eladó közölte, hogy az férfi. Ilyen kérdés nem volt - oké, ezt nem mondtam. De nem volt belőle olyan kicsi, mint a lábam. (Abból a sherpa magas szárú tornacipőből meg olyan nagy nem volt, mint a lábam.) Úgyhogy vettem egy pirosat - a talpán belül kosárlabdázók láthatók, ezzel tök tudtam azonosulni. 

Elolvastam egy csomó GoldenBlog kommentet, hogy grrr meg brrr, miért nem lett az összes regisztráció meghagyva, hogy miért szűrt a zsűri stb. Nos, szombaton nekiláttam kicsit elemezni a regisztrációkat, meglepően tanulságos volt. Nem fogom a nagyérdemű elé tárni, legyen elég annyi, hogy a blogok legnagyobb részére csak egy regisztráció esik. Így ha az összes regisztráció fent maradt volna, és mindenki ugyanúgy kikeresi azt a blogot, amit regisztrált (amely az esetek legnagyobb részében a saját blogja), akkor ezek a blogok megint pont egy szavazatot kapnak. A többi szavazat pedig odakerül a legolvasottabb blogokhoz - vagyis a végeredmény gyakorlatilag ugyanaz. Grafikonokat is alkottam, ebből kiderül, hogy nem vagyok igazi szociológus, mert az igazi szociológus nem szereti a grafikonokat, csak a kereszttáblákat.

Aztán vasárnap Totalcart néztünk családi körben, amiben Karotta nemszociológus azt mondta, hogy ugyanannyi nála alacsonyabb ember van, mint magasabb, mert ő a magyar átlag. Ezen kiakadtam, hogy valaki hogy keverheti össze az átlagot a mediánnal, de apám szerint ez ostobaság, mert az emberek magassága jól szór. Gauss. Ezen hosszasan gondolkoztam, miközben ettem a pulykanyak levest, az nem lehet, hogy nincs igazam, érzem, hogy a mediánnal bajok vannak. A gyerekek! - üvöltöttem, diadalittasan. A gyerekek miatt nem normális az eloszlás! De aztán megegyeztünk abban, hogy Karotta nyilván a felnőtt lakosságra utalt, és talán lehet igaza, de fenntartom magamnak a további gondolkozás jogát.

Ki kéne lakoltatnom a vécéből Earl Babbie-t...

Lilla-gyerek 2. rész

Dél már jóval elmúlt, mire kifogyok a részletekből, közben tágulás ügyben semmi nem történik.
- Akkor most mi legyen?
- Nem tudom. Szerintem menj el nyugodtan, aztán majd gyere vissza.
- Ne hozzak neked egy könyvet?
- De, az jó lenne. De valami olyat, amit nem kell feltétlenül végigolvasni. Valami könnyedet.
- Rejtőt? Jó, de akkor előbb hozom a könyvet, és csak utána megyek el, mert akkor addig tudsz olvasni.

Szóval hazamegyek, a macskák boldogok, és szerintük akkor most enniük kéne, szerintem kevésbé. Túrok a könyvek között, marad egy Vesztegzár a Grand hotelben (az nincs szétesőben), aztán Encico Brizzi: Dicshimnusz Oscar Firmian személyéről és feddhetetlen stílusáról, meg még Nick Horby: Egy fiúról. Felhívom telefonon, mert nem tudok dönteni, főleg hogy se a Hornby se a Brizzi nem könnyed, de végül a Horbyt választja. Jó választás, azt simán lehet elfelejtés nélkül folytatni az ötvenedik oldaltól. Beviszem a könyvet, másodszorra gyaloglok a Haller utcán az állítólagos hűvösebb időben, égeti a lábfejemet a napsütés. Aztán otthagyom, még mindig csak három centi, megbeszéljük, hogy ő hív, ha action van.

- Akkor indul a mandula - mondja a szülésznő. Nem nevetünk annyira, én hozzáteszem a fogaim között mormogva, hogy "rákkendroll", Jutka halványan mosolyog. Innen még nyolc-tizenkét óra. Jézusom, szegény. Este nyolc óra. Jobb lenne, ha most mennék haza, hogy akkor érjek vissza, amikor már... Amikor már jó lenne, ha ott lennék, na. Szóval most haza haza, a macskáknak adok enni, meg tejet is, szegény kis elhanyagolt állatoknak. Közben Jutka hív, hogy ehetne csokit, vigyek. Mondjuk kapucínert. Természetesen csak kapucíner nincs a boltban. De szerencsére még nyitva van a trafik az aluljáróban, kérek két kapucínert, közben fecsegek a terhes nőkről, a húgomról, a szülésről és a kapucíner-hiányról.
- Na és fiú lesz vagy lány? - kérdezi a trafikos.
- Lány - mondom büszkén, mire hátranyúl és ad még egy kapucínert.
- Ezt neki küldöm.

Vigyorogva megyek tovább, negyedszer megyek befelé. Jutkába folyik az infúzió, már kezd fájni, aminek egyrészt örülünk, másrészt fáj. "Eh, gyerekség az egész. Lol." - olvasom fel az sms-t, hugom fájdalmas arcot vág, de nevet. Én az "eh"-en nevetek, that's so him.
- Ezt tényleg meg kéne ütni - mondja, én igazat adok, bár nem emlékszem, hogy beszéltünk volna már arról, hogy megütnénk az illetőt, ezért nem értem a "tényleg" szót. Közli, hogy ő Rachel a Jóbarátokból, mert mindenki megszül körülötte, csak ő nem. Hat vagy hét gyerek-felsírást hallottunk addig. Aztán már nem nagyon tudunk semmilyen szórakoztató dolgot kitalálni. Hánynia kell, kap tálat, megkérdezem kimenjek-e, amíg... Nem mindent érzek, hogy mikor mit kell tennem, szerencsére megmondja. Az látszik, hogy a szülés önállóvá teszi az embert. Még akkor is ha támaszkodik valakire, és jó ha van ott valaki, aki segít. De ő tudja, hogy mit érez, ő tudja, mi kell neki. Szóval megkér, hogy menjek ki, visszamegyek, elveszem a tálat, csak víz van benne persze. Ügyes kislány, éppen tele a tál, egyensúlyozom a csap felé.

Konzultálunk a szülésznővel a fájdalomcsillapításról, húgom addig kérdez, amíg meg nem értünk mindent. Kérünk egy kis gondolkodási időt, de elég egyértelmű helyzet: két órája fáj félpercenként, nem tágul semmit, vagyis még tíz órát kéne kibírni, ami vicces sms-ekkel sem fog menni. Jöjjön a gerinc-cucc. Várjuk az orvost, Jutka kérdezget, hogy mikor jön már, én emlékeztetem, hogy megmondták, hogy a szólástól fél óra, mire beadják. Végre megjön, mélykék szerkóban, ultra jóképű, Sokingesre hasonlít, csak kedves. Elmondja mi fog történni, megcsinálja, hugom meztelenül görnyedezik előttem, kicsit sajnálom, főleg a kiszolgáltatottság miatt. De azt mondja, nem érdekes, mert annyira fáj, hogy bármit megtesz a fájás ellen szemrebbenés, vagyis kiszolgáltatottság-érzés nélkül. Az orvos emberként kezel minket, ha a Jutkával nem tud éppen szemkontaktust felvenni, akkor hozzám beszél, kicsit szerelmes vagyok belé ezért. A húgom Rachel, és meg Monica vagyok. Már megint vihogunk.

Lilla-gyerek 1. rész

- Thanks, but no thanks - fut az agyamon, ahogy felébredek. - Mi van? Mit jelent ez a mondat? Miért ez jut eszembe első dologként? Lássuk csak, tíz óra van. Nyolckor már fent voltam egyszer, addig aludtam, mint a bunda, összesen hat órát. Aztán ezek szerint rá tudtam nyomni még kettőt. Kösz macskákok, angyal-gyerekek vagytok. Kösz, de nem kösz, mit is jelenthet, oké megvan, nem lényeg. Mi is volt? Esküvő, emberek, ajándék, evés-ivás, táncolás, nevetések, ölelések. Hét darab ölelés öt darab embertől... Mindegy. Kávét. Most.

Enni adok az állatoknak, és a fotelben szürcsölöm a kávét. A rajzfilmeknek már vége, késő van, konstatálom kicsit szomorúan, de nem sok időm van ezen merengeni, mert csörög a telefon, Jutka az.
- Szia, hát akkor most. Épp bent voltam a kórházban, amikor elfolyt a magzatvíz.
- Rendes csajok vagytok, te is és Lilla is! Hogy így megvártátok az esküvőt, aztán azt, hogy kipihenjem magam. Mennyire kell rohannom?
- Nem tudom. Asszem olyan nagyon nem kell.
- Jó, akkor összeszedem magam, átmegyek a cuccaidért, aztán megyek. Egy óra kábé. Mit vigyek még? Kaja?
- Enni nem ehetek, hozz vizet, meg szőlőcukrot, azt lehet. Meg egy nagy bugyit. (Értsd: nem tanga.)
- Na jó, akkor megyek. Ú, tök jó!

Áttaxizom a szülőkhöz - közben pár sms, nyilván azért, hogy a válaszokat majd felolvashassam. Benyomok egy fasírtos zsömlét, csomagolok egyet a nap hátralevő részére (nekem vagy neki, mindegy, jó lesz az), felszedem a cuccot, aztán irány a kórház. Az első emeleten szülészet van kiírva, ez bíztatónak tűnik, de a rendkívül ellenszenves nővér közli, hogy itt terhes nő ma nincs, én pedig tanácstalanná válok egy pillanat alatt.
- Milyen panasszal jött be?
- Azzal, hogy szülni fog.
- Ja, hát akkor egy emelettel feljebb van, a szülőszobán.

Caplatok följebb, a másodikon egy előtér, néhány fonott szék, emberek. Állok a cuccaimmal, egy pasihoz fordulok segítségért, hogy mi itt a menet, de hamar rájövök, hogy fogalma sincs - nyilván szül az asszony, ő meg már rég nincs képben. Egy lány vigyorogva segít, hogy menjek csak beljebb, ott majd elirányítanak. Egy folyosón megyek beljebb, olyan mint valami apartman (kupleráj, ahogy Olinka nevezi később, jó hasonlat), mindenütt zárt ajtók. A folyosó egy közös helyiségbe torkollik, egyik oldalon dolgozószoba (adminisztráció), másik oldalon konyha (gyerekmosdató). Hamar megmutatják, melyik zárt ajtó rejti a hugomat. Egy magas ágyon ül, vigyorog. A szobában hűvös van, a falon képek. Gyorsan feltelszek egy olyan negyven darab kérdést, csak hogy képben legyek. Szóval itt fogjuk tölteni a következő ki tudja hány órát. Megpróbálom elrendezni a cuccokat, de nagyon nem kell kipakolni, mert a cuccok majd lent kellenek, a szülészeten, ahova már a babával költözik. Itt csak szülünk.

Bejön a szülésznő megvizsgálni, addig kicsit kimegyek. Amikor kijön, visszamegyek. Közben folyik a magzatvíz, nem lehet sajnos visszatartani. Valamennyi a földre folyik, Jutka lehajolna feltörölni, de odébb tolom, majd én. Közben megnyugtat, hogy ez nagyon tiszta víz, én pedig menyugtatom őt, hogy a macskahányás valamivel gusztustalanabb ennél. Vihogunk, sokkal bensőségesebb ez a dolog, amit itt együtt csinálunk, mint amivel tudnánk kezdeni bármit is. Nem kezdünk. Csak csináljuk, és vihogunk. Később már nem megyek ki akkor sem, amikor vizsgálják. A szülésznő elég mufurc, talán a szigorú a megfelelő szó rá. De amikor vizsgálni kezd, becsukja a szemét, és nagyon figyel, érez, olyankor rögtön szimpatikus lesz.

Három centi, sehol sem tartunk. Leülök egy támla nélküli görgős székre, a falnak dőlnék, de a szék minduntalan elgördül a faltól. Hasizomból tartom magam, iszonyatosan kényelmetlen, nyűglődök, Jutka persze kiröhög. Fekszik az ágyon, ő is nyűglődik, mert sehogy sem jó, de ez egy ilyen. Végre megtámasztom magam, eszem a szőlőcukrot, amit neki hoztam (rémes, az a kemény fajta), és belekezdek az eskövő elmesélésébe. Úgy mesélem, mint ahogy a nagypapák meg a nagymamák a régi történeteket, ezer mellékszálon, rengeteg apró részlettel.

Hogy az úgy volt, hogy amikor veled beszéltem telefonon, akkor éppen az ajándékot pakoltuk össze just-in-time módszerrel, mert persze lerobbant a villamos, tök ideg voltam, az ajándék tök jó lett, a scrable számítógép billenytűkből készült, Karsruhe barátnőjének tök szép a szeme, mire jó a Holocaust, mondta, én annyira nevettem, van az a vizipólós, tudod, a kislánya tündér, és pont úgy néz ki mint az apja, Susie nem volt kifestve, de tök szép volt, és az egész eskövő tök jó volt, a földkerekség legrövidebb csokorhajítása, már megint megéreztem, hogy az a pasi milyen nadrágban lesz, ami tök haszontalan egy infó az univerzumból, ő nem szereti azt a gatyát, szerintem viszont király, de persze nem ahhoz a gatyához öltöztem, inkáb a kék felsőt vettem fel, ezt a cipőt pedig hozzá vettem, jó mi? És volt az, meg az, és ez ezt mondta, az meg azt, aztán tánc, aztán beszéletések, aztán ölelések, azért az mondjuk elég vicces volt, amikor... Aztán ültem ott a lépcsőn, és abban a pillanatban eszembe jutott minden ami... De te pontosan érted ezt, nem kell magyaráznom.

Vasárnap hajnalban megszületett Lilla-gyerek! Mindenki jól van. A "kis" baba 62cm, 4,52kg, és rengeteg haja van. Lemosták, felöltöztették, odaadták a kezembe, én végig bőgtem persze, nem zokogtam, csak ömlöttek a könnyeim.
- Hát szevasz. Hát te meg mekkora vagy? Te kis víziló... - ezek voltak az első szavak, amiket a nagynénjétől hallott, és rögtön abba is hagyta a bőgést. Én meg sírtam még jobban persze.

"Auchan parkoló, két fő és egy közepes méretű bicikli. Öt perc. Tíz. Negyedóra. Idővel. Valamikor. Vonalban vannak. Auchan parkoló, két fő és egy közepes méretű bicikli valamikor. Oké, Auchan parkoló, két fő, bicikli nélkül?"

- Na mi van, eltűnt a bicikli?

"Akkor mennék, csak nem tudom, hogy kábé hova a parkolóban?"

- Úh, ez nem fogja megtalálni. Nagyon béna ez a srác.

Mentem az utcán, sütött a nap, közeledett egy bringás srác, felült a nyeregben, nagyon vigyorgott, két kézzel integetett. Karlsruhe bácsi volt az, még jobb kedvem lett tőle, annyira sugárzott belőle a jókedv. Utóbb azt mondta, hogy ő csak egy lányt látott először, aki nagyon mosolygott, és sugárzott belőle a jókedv, aztán integetett. Vigyorognék magamban az utcán? (Mit nyomtál, én is kérek.)

Szóval Karlsruhe bácsi. Így fogják majd hívni, engem meg Zsuzsa néninek, ezt találta mondani Mr Nerd többször is. Cserébe majd Nerd Juniorként fogom emlegetni a születendő pocaklakót. Speeaking of pocaklakó, apám szerint Jutka szülhetne már, mert nem fér el tőle a konyhában. Az orvos szerint még türelem, pedig tizenegyedikére van kiírva. Mindenpercesek vagyunk. Én óránként emlékeztetem a főnökömet, hogy ha jön a hívás, akkor eldobok mindent.

Tegnap a metrón az autizmusról olvastam, épp ott tartottam az autizmus tesztben, hogy elmélyülök-e néha annyira valamiben, hogy megszűnik számomra a külvilág, amikor észrevettem, hogy annyira elmélyültem a könyvben, hogy elfelejtettem leszállni.

Ui: Köszi, hogy befogadtad a neonhalakat, és tök jó volt a borozgatás az erkélyen.

A Kis Hang egy őszi estén érkezett a Kertész bolygójára. A semmiből jött, és nem hasonlított semmire, amit a Kertész életében látott. Illetve hallott. A Kis Hang először csak egy hang volt. Meséket mesélt. A legmegnyugtatóbb lény volt a Kertész bolygóján, de csak akkor jött, amikor egyedül volt. Ezért szeretett egyedül lenni.

A Kertész lassan megismerte a Kis Hangot. Néha már látta is. Nem volt se férfi, se nő. Leginkább mégis a Kertészre hasonlított. Néha azt játszották, hogy helyet cseréltek: a Kis Hang lett a Kertész és fordítva. Igazából mindketten ő voltak. Azzal a kis különbséggel, hogy a Kis Hangnak angyalszárnyai voltak.

A Kis Hang meséket mesélt a jövőről. Szépeket, amik aztán később valóra váltak. Nem magától mesélte őket, a Kertésznek folyton kérdeznie kellett.

- Magától nincs mese. Kérdezned kell – mondta mosolyogva a Kis Hang. – Nem nehéz ez az egész. Mindenre van válasz.

Egyszer egy nagy polcot találtak az egyik mezőn. A polc derekig ért, és a végtelenbe futott – a Kertész még sosem látott ilyen furcsát. A polcon papírlapok vannak, rengeteg.

- Mik ezek?
- Válaszok – mondta a Kis Hang.
- Milyen sorrendben?
- Hogyhogy milyen sorrendben? Élet-sorrendben.
- Szeretnek választ kapni.
- Jó, de kérdés nélkül nincs válasz.

(...)

- Jöhetne valaki végre, aki itt akar maradni. Elhalmoznám virágokkal, bejárnánk a bolygót, heverésznénk, patakokban fürdenénk – gondolta gyakran a Kertész. Sokan jöttek, de vagy maguktól mentek el vagy a Kertész küldte el őket. – Mégse kellett volna elküldenem őket – merengett később, de aztán megint örült, hogy nem zavarja senki. Egyedül lehetett. És megkereshette a Kis Hangot.

- Legutóbb azt mondtad, hogy a Kockásinges bolygólyán is laksz. Miért mondtad?
- Mert mindenkinek a bolygóján lakom, aki meglátogat téged. Szóval te is mindenhol laksz – tekintve, hogy én is te vagyok. Csak aki fontosabb, annál többet lakom, hogy könnyebben megismerd. És mindenki Kis Hangja itt is lakik. A Kockásingesé is. Tehát gyakorlatilag ő is itt van.
- Ez azt jelenti, hogy meg fogom ismerni?
- Nagyon könnyen meg fogod ismerni.
- Akkor találkozni is fogok vele biztosan?
- Mindenki találkozik vele.
- Szóval komolyan MINDENKI itt lakik a bolygómon? A Kis Herceg is?
- A Kis Herceg is.
- Mindenki mindenkinek a bolygóján lakik... Kész válaszok a polcon... Akkor tényleg van SORS.
- Ezt most úgy mondod, mintha újdonság volna...
- Akkor nincs szerencse sem. Meg minek Feng Shui...
- A Feng Shui hülyeség – mondta a Kis Hang, pedig sosem szokott lekezelő lenni.
- Azért annyira nem hülyeség.
- De hülyeség. Mint a babona.
- De hát babonás is vagyok...
- Majd azt is abbahagyod egyszer.
- Nem gondoltam volna, hogy kötözködni fogsz velem!
- Nem kötözködöm.
- De igen.

Aztán egy nap a Kis Hang eltűnt. Talán azért, mert a Kertész megbántotta. – Ha te én vagyok, akkor boldogulok nélküled is! – A Kis Hang nem ment el – csak elbújt. Ahogy nem is máshonnan jött, a bolygó mélyéről bukkant fel. A Kertész azóta is keresi. Hiányoznak neki a meséi.

Jelentem: Kis Hang is back.

Oké, Univerzum, ez kezd kicsit nehezen viselhető lenni.

Tegnap reggel frissítettem az önéletrajzomat - nem tudom pontosan minek, hiszen nem annyira ezt a helyet utálom éppen, mint az egész bankos dogot, az önéletrajzomban pedig csak bankos dolog van. Na mindegy, frissítettem, mert az jót tesz testnek és léleknek. Nem is a frissített önéletrajz a lényeg, hanem a frissítés folyamata, amely során az te, Univerzum megérzed, hogy szeretnék valamit. És délután hív is valaki egy másik bankból, hogy dolgozzak neki. (Nem fogok, de ez részletkérdés.) Funny, heh? Szóval köszi.

And then - and then, and then, and then - gondoltam ideje lenne megnéznem azt a embert, akinek érzem a dolgait, mert bár érzem, hogy "mibe van", azért csak megnéztem volna a saját szememmel. Azt is tudtam, hogy hol lesz - ez már nem érzés, ez tudás, a fenébe is -, és még azt is, hogy milyen gatyában lesz. Univerzum, elhalmozol hasznos információkkal. És ott volt, a közvetlen közelében pedig konkrétan éreztem, amit ő. Még az ujjaim hegyén is éreztem a szomorúságot. Más ember szomorúságát magadban azért nagyon kellemes érezni, mert nem tudsz vele semmit se kezdeni. Nem tudsz például sírni, mert nem a te szomorúságod, hanem az övé, csak fáj a homlokodban, meg a gyomrodban. Köszi, Univerzum.

Ja, és Univerzum, megmagyarázhatnád, hogy minek csinálod ezt velem. Mármint nem a munka dolgot, hanem az ember dolgot. Mert persze ez érdekes, meg minden, de én nem ezt kértem. Nem emlékszem, hogy ezt kértem volna!

Az utóbbi sok évben ugyanabban mindig a ruhában mentem esküvőkre (az esküvőre menős ruhában). Most elhatároztam, hogy a mostani esküvőre veszek valamit. Egyszerűen a gesztus miatt. De azért annyira nem egyszerű. Felpróbáltam tűrhetetlen mennyiségű ruhát, amikben úgy néztem ki, mint egy
a) nagyseggű tehenészlány,
b) kurva,
c) kínai,
d) nagyseggű kínai tehenészlány kurva.

Aztán egy hang azt mondta a fejemben, hogy "ugyan Zsuzsi, felejtsd már el a virágokat". Bár szeretem a virágokat, egy kék alapon piros virágos ruhánál ráébredtem, hogy a hangnak igaza van. Vettem valamit (nem lehet nem venni semmit), és totál lerohadva elmentem Tódor macskával szociális életet élni. Tódor jó fej, csak egy dologban nem értünk egyet: a macska-ember harc részemről nem támogatott játék-verzió. Ezt elmondtam neki. Megosztottam vele McRoyal hamburgeremet, ez volt a fő meggyőző érv. (Természetesen kifolyt a milyen-üdítő-legyen-kóla, rá a tárgyakra. Használati tárgy? Igen. Ruházat? Igen. Ja, és a könyvre.)

Ekkor már igen fáradt voltam, és másra sem vágytam, mint cipőket lerúgni, zuhanyozni, tévét bámulni. Szóval magam sem értem miért, de amikor Oroszpeti hívott, hogy egyek vele, akkor kedvet éreztem. Azt mondtam, enni ugyan nem eszem, de átmegyek nézni őt, amint eszik, csak adjon tizenöt percet, hogy normalizáljam magam. A tizenöt perc állt: macska- és haletetésből, sminklemosásból, átöltözésből, taxihívásból, valamint sértődött macskák racionális felvilágosításából. (Visszajövök, ne legyetek megsértődve.) Visszatérve az átöltözésre: a szennyesből túrtam ki a farmert és a pólót is. For info: ugyanez a póló volt rajtam szombaton is, aztán vasárnap is ezt vettem fel (szerelni jó lesz). Amikor ezt a tényt megosztottam Oroszpetivel, döbbenten nézett. De aztán közöltem vele, hogy sosem vagyok büdös, és rögtön jöttem az empíriával: felszólítottam, hogy szagolja meg a hónaljamat. Megszagolta, majd még nagyobb döbbenettel nézett, és közölte, hogy droid vagyok.

Ezután belekezdett a húspogácsa gyártásba, ami elég szórakoztató volt, közben az élet nagy dolgairól beszélgettünk - a lányról a szemközti lakásban, aki meztelen volt (szerintünk); a díszgoj és a zsidóbérenc jelentésbeli különbségéről (google fight! kiáltottam); projekt-menedzsmentről (ami számomra kimenet és bemenet, valamit a céllal, az eszközzel és a folyamattal való eggyé válás, I am a zen project manager, állapítottuk meg, amikor az egyik húspogácsát egy férfias villamozdulattal visszasegítettem a rácsra).

Volt egy pillanat, amikor el akartam aludni, de Mr Sales kitalálta, hogy ő gyorsan felfalja a puritán hamburgert, aztán menjünk át a hídon gyalog. (Már megint rávett valamire, un-fucking-believable unbe-fucking-lievable.) Megnézetett velem valami Gellért fürdős nagy szerkentyűt, ami teljesen hidegen hagyott. Ő eközben arra gondolt, hogy vagy nincs rajtam szemüveg, vagy - ami sokkal szomorúbb - én nem látom abban a tárgyban mindazt a szépséget, amit ő. Hát nem láttam, közben pedig azon gondolkoztam, hogy mennyire különbözünk, mégis mennyire jóban vagyunk. Közben láttunk hullócsillagot, de nem akármilyet, olyan volt mint amilyeneket rajzfilmben szokat rajzolni. Olyan sokáig tartott, hogy a következő párbeszéd tudott lezajlani közben:
- Úh, odanézz egy hullócsillag!
- Tényleg! De nem is akármilyen!
- Ilyennek szokták rajzolni őket!
- És milyen sokáig tart!
- Hogy ezt a párbeszédet végig tudtuk mondani közben!

Na jó, az utolsó mondat már nem fért bele. A hídon átérve Mr Sales rábírt, hogy menjünk haza gyalog. Majd megtorpant, és közölte, hogy csak akkor, ha nem ő erőszakolta ki. "Simán bírok passzív agresszív lenni" - mondta. Én pedig elküldtem melegebb éghajlatokra (asszem ezt így mondják irodalmian). Átfutottunk az úton, nem haltunk meg, mendegélésünk közben pedig találkoztunk egy párral. (öncenzúra) A reakcióinknak azt a részét nem cenzúrázom, hogy elég hangosan üvöltöztük, hogy mennyire kis falu ez a város. Melrose, totál melrose.

Hazaértem, a mikrosütő óráján 0:09 volt olvasható. Nem, ez nem lehet, gondoltam, biztos 9 másodpercnél állítottam le reggel. Megnyomtam a gombot, végre az időt mutatta. 0:10.

Jegyzeteim, amelyek alapján ez a post készült:
- lány szemben meztelen?
- díszgoj vs. zsidóbérenc. googlefight!
- mi volt a jeled az oviban? grill. vagy grillcsirke

- lenyűgözés a hússal
- ő volt a nagyapád (a légy)

Ja, és megvan az akvárium gazdája, valamint gazdára leltek a neonhalak. Most olyan jelentkező kellene, aki a maradék halakat befogadná.

Még mindig gyaloglás, nem csak úgy, hanem általában valahonnan valahová. Például néha egy megálló metrózás helyett sétálok inkább; a Ráday utca minden napszakban egy kicsit más. Vagy például szombaton az Erzsébet híd lábától hazáig. Végig a Váci utcán, ahol be lehet nézni a mellékutcákba, ott mindenféle szép utcakép-látványok vannak. Hallgattam a brit turisták szurkolását, és arra gondoltam, lehetne valamelyik asztalnál egy ismerős, akihez lehetne csatlakozni. A múltkori rádió utáni sétám során három ismerős pasi integetett különböző asztaloktól. (Tényleg, miért csak pasik? Statisztikailag át kell ezt gondolnom.) Viszont egy sem húzta meg a hajam hátulról, mint ahogy egy illető ezen a bizonyos szombat estén. Mielőtt felkutathattam volna a rendszerben, hogy ki lehet az, akivel vagyok olyan viszonyban, hogy meghúzhatja a hajam az utcán, már előttem is termett az Oroszpeti (térdzokniban), hogy ugyan igyak már velük egy pohár bort, és nézzem már meg a meccs végét. Én pedig megnéztem egy pohár bor mellett.

A vasárnap hasonlóan hasznosan telt. Na jó, semennyire sem telt volna hasznosan, ha nem megyek át a Nerd házaspárhoz szerelni, pakolni, lelki jótanácsokat adni, illetve felkínálni némi vastagtésztás Tiroli pizzát. (Utálnám, ha ezt pizzának kéne ennem, a pizza nekem vékony tésztás legyen, ezt más kajának eszem.) Ebből pakolási teljesítményem a négy darab Nerd-szülőéhez képest elhanyagolható volt, lelki jótanácsaim még engem is idegesítettek, a nyúlós pizzán pedig kicsit sok volt a szalonna vegák számára (a szallonadarabok gondos levakarása után Mr Nerd számára vállalható volt). Ami pedig a szerelést illeti: ikeabútort bármikor szerelek kép alapján. De ha rossz a kép, akkor senki se várja tőlem, hogy kifundáljam, melyik él hova kerüljön, mert annak sírás lesz a vége. Végül azért csak sikerült. És áramlott a csí, mondanom sem kell.