Na akkor asszem elég volt az akváriumból. Kihoztam belőle, amit lehetett, meguntam. Tehát lehet érte jelentkezni, ajándékba adom. Lehet jelentkezni külön a felszerelésekért, külön a halakért, vagy egyben az egészért. (Felszerelések viszont csak egyben mennek.) Tehát hetven literes akvárium - elöl hajlított üveg, élek nélkül; lámpa; fűtő; szűrő-levegőztető; két ültetőtál; díszítő elemek: fa, kő benne, poszter hátul; vízleszívó. Halak: 14 neonhal, 2 harcsaféle, 2 xifó, 2 guppi, borostyán mollik: 3 felnőtt, 5 kamasz, 3 kisgyerek.

Kell hozzá:
- egy olyan bútordarab, ami elbír egy akváriumot 70 liter vízzel;
- növények, mert az enyémek nem vannak nagyon jól;
- kavics az aljára, szerintem az enyémet kidobom - a csigák miatt;
- 3 áramforrás a gépeknek - keveset fogyasztanak.

És persze kell hozzá valamekkora elkötelezettség. A halakat etetni kell, az akváriumot pedig egy-két hetente tisztítani, vizet cserélni, szűrőt tisztítani. Tehát ha kéred, jelentkezz mondjuk a jövő hét végéig. (Aztán odaadom valami iskolának.)

Tegnap voltam a rádióban jelzálogszakérteni, ma pedig benne volt a sajtófigyelőnkben néhány sor abból, amit mondtam. Hát nem mondom, visszaolvasni az élő műsor varázsában mondott - egyébként szakmailag a végtelenségig megalapozott - rémségeket... Ráadásul pont benne volt az, amire utólag szégyenkezve gondoltam vissza: volt egy rövid telefonos interjú a blokkom elején, amire frappánsan (not) reagáltam - csakhogy nem jutott eszembe a bejelentkező ember neve, és képes voltam ezért rá úgy hivatkozni mint "a bejelentkező-ember".

Viszont épp tegnap fejtettem ki az Oroszpetinek, hogy amikor zavarban vagyok, akkor választékos körmondatokban fogalmazok. Bezzeg amikor nem, akkor például hagyok befejezetlen mondatokat. (Ezért szeretem a befejezetlen mondatokat.) Tehát, ha a szó szerint leírt részletet elemzem, akkor egyértelműen laza voltam mint a rigalánc. Ehhez nyilván hozzájárult, hogy sikerült sorosra kapcsolni a pszichiátert és a rádiót: pszichóhoz rohanás, futva kajálás, sietős hogy-vagyok felvázolás, rádióba rohanás, lihegve érkezés, just-in-time pisilés, kezdjünk a devizával, oké egy perc, klappe und action! Na mindegy, a műsor végén megállapítottuk, hogy ez most jó volt. (Nekünk mindenképpen, a hallgatóknak ki tudja.)

Szóval kicsit túlpörögtem a nap végre, mert vagyok akkora egocentrikus kis idióta, hogy a velem való foglalkozás, és a hangom hallgatása fokozott örömérzetet okozzon (nekem). Levezetésül megint gyalog mentem haza. Közben beszéltem Oroszpetivel telefonon, közben leültem egy padra, mert nem tudtam egyszerre menni, fagyit enni és telefonálni - Peti szerint edzetlen vagyok. Igazából csak aggódtam, hogy leeszem magam. Hamar le kellett tenni, mert idegesített, hogy nem tudom alkalmazni a mobiltelefon mobil funkcióját. Aztán persze leettem magam fagyival. Leettem magam fagyival - ezt mondogattam magamban vigyorogva, mert ez a fagyival leevés annyira kellemes bosszúság, nem is tudom, olyan viccesen ovis. Felhívtam menet közben Fontos Embert - fagyi után -, aki megkérdezte, hogy mit nyomtam, mert ő is kérne belőle. - Hát nem érted, pszichónál voltam, aztán meg szerepeltem, kicsit túlpörögtem! - kiabáltam a telefonba. - Szóval jó, hogy nem vagy itt, mert hülyét kapnál.

Néhány felülés után (még mindig túlpörgés) kidobtam magam az erkélyre, ahol köztudottan mindig fúj a dunai szél, és csak lecsillapodtam. A macskákkal néztük a vihart, és áramlott a csí, ahogy kell. Bejelentkező-ember... Jézusom... (Kell ez a sok potpontpont?)

- Te, ez Tifnek szólított téged.
- Ja persze, tudom.
- Jó, de honnan jön a Tif?
- Hát a Tiffani rövidítése.
- Tiffani.
- Igen.
- Miért Tiffani?
- Hát mert eredetileg Robi volt, hogy ne kezeljen nőként, és ezzel fejezi ki, hogy mégis nőként kezel.
- Aha, világos.

És beszéljünk még a melegről, az idegeskedésről, a vizsgákról, és a rosszul alvásról. Azt álmodtam ugyanis - valószínűleg ennek hatására -, hogy valaki viccből esküvői meghívókat küldött szét, amely az én esküvőmre invitálta a népeket. A vőlegény pedig angelday volt. Ennek kapcsán feltétlenül találkoznom kellett angelday apjával, aki egy nagyon magas német ember volt, és iszonyatosan megszorította a kezemet, amikor kezet fogtunk. Erre fölriadtam. Azért elképzeltem milyenek lennének a közös gyerekeink...

A meleg teszi-e vagy sem, ezek az állatok meghibbantak. Vagy csak én alszom felületesebben, és ezért zavar, ha Szumba mindenáron a két bokám között akar aludni. Lerugdalom, néz hülyén. Aztán hajnali kettőkor felborítják a szárítót. Visszaállítom, fegyelmezek, néznek hülyén. Aztán később Bobó végigvágtat karommal a pucér seggemen - ami azért annyira nem kellemes. Üvöltök, ők meg néznek hülyén. Ekkor kizárom őket, mire fél hat tájban éktelen kaparással jelzik, hogy ez nem oké. Beengedem őket, néznek hülyén. Próbálok még egy kicsit aludni, erre a fejem mellé ülnek és dorombolnak. Felébredek, mosolygok, néznek hülyén.

Egyébként két pluszt kaptam a szervezetszociológia dolgozatomra, pedig le csak leírtam öt oldalban, ami nyomaszt. Nem tudom, a meleg teszi-e vagy sem, kicsit idegbeteg vagyok, és jobban irritálnak a dolgok, mint amúgy.

Az úgy volt, hogy inkább strandon gondoltam tanulgatni, semmint szobáim hűvösében (langyosában). Elmentem hát a Palára, ahol hirtelen elhatározással felmentem a női napozóba, mert még nem jártam sose női napozóban. Aztán utána ezt elmeséltem egy hímnemű embernek, akinek kérdése kapásból: "Voltak borotvált muffok?" Szóval gondoltam, nem lehetek olyan lelketlen, hogy nem osztom meg a női napozós élményeimet. De úgy érzem, kicsit túlzás puncikról írni.

- Ezt a hülye "szevasz" köszönést a Sokingestől tanultam el. Amikor kimondom, eszembe jut, ahogy ő mondta, amikor beleszólt a telefonba, bunkó módon még a falatot se nyelte le, amit éppen evett, és mindig láttam magam előtt, ahogy bunkó módon folytatta simán, amit csinált, miközben velem beszélt. Szevasz!
- Rájöttem, te szereted ezeket az embereket!

- Jó ez a felső! - mondtam Kozmó Barátnőmnek, aki egy baráti pártól kapta a cuccot, csak úgy ajándékba, látták, aztán megvették neki. Azon kívül, hogy vesznek neki ajándékot, szívesen ápolják a lelkét, coaching-olják, ahogy ő fogalmazott.
- Milyen kár, hogy nekem nincs ilyen "baráti párom" - mondtam -, aki kócsingol engem is. Mire Olinka kedvesen felhördült, hogy hát mintha lenne egy. Tényleg, nekem van ilyen! Két ember, együtt és külön-külön, akikhez bármikor átmehetek, ha nyűgöm van - vagy ha nincs -, megsimogatják a fejem vagy hátbavágnak - igény szerint. Szóval a nap süssön rájuk továbbra is fényesen!

Nemrég a nagy Gazdaságos Áruházban volt egy kosár, amire az volt írva: "SELEJT / LOPOTT". A kosár üres volt, mögötte nagy stóc árucikk. Hm?

Tegnap délután felnőtt módon viselkedtem, nem rágódtam tovább, telefont ragadtam, és úgy mondtam el dolgokat, ahogy napok óta motoszkálnak a fejemben. Tökre jó volt. (Not.) "Hogy megtörtént már minden, ami fontos, azért azt nem hiszem."

Tegnap este a házammal szemben nyílt kávézóban feltűnően sok roma volt, ami csak azért jelentett problémát, mert az autójukból hallgattak magyar popzenét, relatíve hangosan. Az erkélyre kilépve láttam, hogy a szembeablakban reménytelenkedik egy ugyanolyan, sortos-trikós lány mint én. Szemkontaktus, majd az utcán keresztbe átüvöltöztük, hogy szólni kéne, és le is üvöltöztünk. Ki is kapcsolták szó nélkül. Nyócker.

A történeteim nem változnak. Attól meg méginkább ugyanolyanok, hogy hozzáteszem: de ez most más. Whatever.

Ma reggel elkapott megint az a ritka érzés, hogy valakivel éppen abban a pillanatban történik valami olyan dolog - talán apróság, talán fontos -, ami érinti az életemet, nem tudom eldönteni, hogy nagyon jó-e vagy nagyon rossz, egyszerre mindkettő. Kicsit olyan hányingeres. De inkább jópofa. Univerzumos.

Miért a Tescoban van véradás, miért nem mondjuk az Erzsébet téren, ahol úgy áramlik a csí... Gondoltam magamban, amikor munkahelyem felé baktattam az oktatáspolitika vizsga után. És akkor "értesítjük kedves utasainkat, hogy a 47/49-es villamos végállomásán véradás van..." Lássuk csak, ettem, ittam, semmi gyógyszer, semmi pírcing stb... És akkor odamentem, és akkor minden rendben volt, és a vérnyomásom is, meg a hemmmoglobinom, és elnézést, elnézést, de ez húsz perce volt, és ha vért adok, akkor akkor akkor meghülyülök!! Jihíjjj!

Taxira várni még egy percet se volt kedvem, tömegközlekedni meg végképp nem, a biciklim nem volt nálam, úgyhogy elindultam gyalog hazafelé a végre-nyári éjszakában. (Kedves barátom nem is tudja magáról, hogy igazi salesos: olyan igényeket bír bennem felkelteni, amiről nem is tudtam, hogy vannak. A gyalogláson kívül van más is, de arról majd később.) Szóval érdekes volt, például a Ráday utcában pont olyan szagok vannak ilyenkor zárás környékén, mint a tengerpartokon tenger nélkül. De azt simán hozzá lehet képzelni.

Ezen kívül találkoztam a sráccal, akibe akkor voltam szerelmes, amikor feleannyi idős voltam mint most. Asszem öt-hat éve találkoztunk utoljára, akkor az asztal két oldalán mosolyogtunk egymásra, ő szállító volt, én meg vevő - ő valami ügynökség, én bank, vicces volt. Most a biciklijén ült, nézett, én is néztem, aztán nem köszöntünk egymásnak, nekem valahogy nem fért bele a gyaloglás szellemiségébe egy ilyen "szia, mi van veled, izé" beszélgetés. (A harmadik egymást követő bejegyzésemben használom a "szellemiség" szót. Nem lesz ennek jó vége.) Gondoltam, írok neki a wiw-en, úgyis ismerősei vagyunk egymásnak a wiw szerint. De aztán elképzeltem a kialakuló levelezést, ami túl "Pop, csajok, satöbbis" lett volna, szóval inkább mégse.

Hihetetlen dolog történt! Az én apám, a szakszervezeti harcos, a vasárnapi nyitva tartás elkötelezett ellenzője tegnap sutba vágta a szakszervezeti küldetéstudatot, az összes érdekvédő értéket, az európai szellemiséget, és egy vasárnapi napon elment egy bevásárlóközpontba villanyborotvát vásárolni.

Ma ebédnél a Hasbótban volt egy hajléktalan bácsi, főzeléket evett egy kis szafttal. A kiszolgálóember - talán egyben tulaj is - adott neki hozzá sok szelet kenyeret. Lehet hogy csak azért adta, hogy ne nyúljon a bácsi maga a kenyerekhez, de jó azt hinni, hogy kedvességből adta. Amúgy általában nem tűnnek kedvesnek, inkább mogorvának, ritkán nevetnek a vicceken. Azon kicsit félmosolyognak mindig, ahogy a kollégám minden alkalommal megszivat azzal, hogy
- Túrógombóc!
- Tényleg? De jó! Ja... csak szivatsz...

Mígnem egy napon, amikor sorra kerültem, a mogorva páros női tagja ezt nyújtotta át nekem:

(utólagos kiegészítés:

- Ezt biztos nem maga írta. Olyan furcsa a szöveg... - mondta, én meg elolvastam, és tényleg. A bejegyzés eredetileg azért íródott, mert aznap az a kenyéradós egy nagyon kedves jelenet volt, amiről eszembe jutott, hogy ezekről az emberekről egy ideig azt gondoltam, hogy olyan morcos-félék, és amikor kaptam a túrógombóc-képet, az nagyon meglepett, és hogy igazából milyen jó fejek. Hát ebből a bejegyzésből ez tényleg nem derül ki...)

"Ich bin am 19. Juni im Büro erreichbar."

Ilyenkor érzem, hogy outsider vagyok, outsider...

Befejezve a tegnapi napot alkohol témában: nem maradtam a fotelben a végtelenségig, felöltöttem a kedvenc ultimate casual outfitet (katonanadrág, fehérpóló, farmerdzseki), és átirányoztam magam a Szódaudvarba társaság és sör végett. Itt hamarosan megjelent Karlsuhe Gábor, akit elmondása szerint nem szolgáltak ki, mert zsidó. (Reláció-analízis: a tagmondatok vajon igazak-e, illetve van-e közöttük ok-okozati összefüggés.) Őt követte a Nerd házaspár: a reggeli órákban elszenvedett kerékpáros-baleset nyomán enyhén összetört Mr. és a nagyon éhesnek látszó Mrs., akik elláttak esküvői meghívójukkal. (A meghívó színéhez fogok öltözni, ez egyértelmű.)

Ittunk sört, előbb én ittam bele véletlenül Karlsuhe Gábor sörébe, majd később - ugyancsak véletlenül - ő az enyémbe. Megállapítottuk, hogy ha most tizenkét évesek lennénk, akkor ez egyszerre lenne nagyon ciki, és nagyon romantikus, és a lányok vihognának, meg fújoznának a háttérben. Az egész napos stressz után a sör az egész heti jókedvemet furcsa, szentimentális nyígódásba váltotta így mielőtt elkezdtem volna azt a kényszeres (és idegesítő) egy-mondat-mondogatást ("Miért is nem a Huffnágel Pistihez mentem feleségül...?"), abbahagytam az ivást - ebben segített Mr. Nerd, aki megitta a sörömet.

Aztán Olinka nagy örömére elkezdődött a meccs. Az esőben. A focit nem szeretem. Az esőt szeretem. Mértékkel. A hónál mindenesetre jobban. Na mindegy. Ültem az esőben, fejemen a farmerdzseki, leettem magam mustárral, és viszonylag rövid idő alatt rájöttem, hogy ebből nem fog sikerült flow-t csinálni. Szóval hazamentem. A tegnapi nap tízes skálán? Legyen négyes skála, mert abban nincs hármas. Mármint, érted... Nincs közepe...

Tűrhetetlen napom volt tegnap munkailag. Indításul egy megbeszélésen megint más akarta priorizálni a feladataimat, mint akinek erre érkezése lehetne. ("Mi lenne, ha mégis megcsinálnád a héten…") Ezért azt javasoltam, hogy akkor legyen az, hogy alkalmazom azt a nagyon profi projekt menedzsment eszközt, hogy adok magamnak huszonkét percet, és amit az alatt lehet csinálni, az lesz a cucc. ("Jó, oké, az jó lesz…") Finoman hozzátettem, hogy így ugyan fos lesz, de meglesz - ezzel jelezve finoman, hogy kissé fáj az igénytelenség. (Nevetés)

Akkor azt hittem, hogy kellő cinizmussal könnyedén veszem majd a napot, de aztán jött a kiborult fiókvezető, aki azt mondta, hogy az ügyfél azt mondta, hogy valaki azt mondta, hogy én azt mondtam - amit nem mondtam. Utána feladatok áttekintése - hisztérikus nevetgéléssel. Utána mószeroló levél egy külső partnertől. Ezen a ponton valami elszakadt. De moderáltam magam. Próbáltam valahogy valamit egyáltalán elkezdeni. (Negyed öt volt…) Mószeroló levél kapcsán egyszercsak ott állt mögöttem két kolléga. Mögöttem. Ott álltak. Még mindig próbáltam
a) sikoltozva kitépni a hajamat;
b) nem szétverni a monitort a billentyűzettel;
c) nem szétverni senki fejét semmivel.

Mosolyogtam. Félelmetes mosoly volt.

Ez volt az a nap, amikor hazamentem, letéptem magamról minden ruhát, töltöttem magamnak egy kis pohárnyit az igen kedvelt, balzsam nevű lett nemzeti italból, és a fotelból a híradót nézve megállapítottam, hogy ez még mindig jobb, mint tűzijáték-gyárban felrobbanni.

Sokat kaptam én az élettől, például hogy pirosbetűs hetem hozzávetőleg feleannyi van az évben mint egy normális nőnek, ettől még minden normális velem - vagyis nem ettől nem -, sőt. És az élet még azt is tette, hogy sokáig nem is voltam még csak nyűgös se. Viszont az élet úgy döntött, hogy sok a jóból, és egyrészt van egy kis nyűgösség, másrészt egy olyan alattomosan jövő*, egyre erősebb fájdalom deréktájon, amitől már csak akkor veszek észre, amikor már nem tudok rá nem figyelni... Szóval felfedeztem a Meristint, ami viszont agyonrúg. Meg hát azt is adta az élet, hogy az agyamba belerakott valamit, amitől az Algopiryn és a Meristin hatására záptojás-szagúnak érzem a vizet (eső, felmosóvíz, zuhany, bármi). Grrr.

Tegnap tehát beszedtem egyet - mert nem volt lehetőségem dupla konyakot inni, ami állítólag szintén segít. Mivel elmúlt a hatása, Olnikától kértem egy Alive-ot, és ettől az egésztől furcsán szép lett a világ. Hullámokban akartam elaludni, majd nevetgélni. Például food attack-am lett, és a befalt sült és nyers lazacokra rátoltam még egy adag tekercset, és még egy olyan aloe verás szőlős üdítőitalt. Aztán gördültünk hazafelé, és a visszapillantó tükörben észrevettük, hogy felgyulladt az ég. Olinka azt találta ki, hogy mégis inkább kirak a rakparton, és naplemente-irányba veszi az útját. Szerintem annak is örültem volna. De nem tette, és a hídról néztük egy kicsit a várost - mármint én nagyon, mert nem én vezettem. I'm still in love with you Bp.

* Hugom kedvenc kifejezése reklámokban a "nem várt fájdalom", ami nyilván a "várt fájdalom" ellentéte - tudod, amikor készülsz a falba rúgni...

Sikerült kimentenem az anno letörölt blogomat szüleim régi számítógépéről, ami bekrepált. Kétszáz oldal, szétosztani darabokra, kis lemezek (egyéb drive nincs), kábelek hurcolása ide-oda. Csak egy lemezt gyűrtem össze, és vágtam földhöz, de nem törődtek velem. Igaz, már rég volt ilyen idegbaj, de ismernek, na. Kicsit aztán szkrolloztam a dokumentumban föl-alá, és megálltam egy pillanatra itt, csak egy kis vihogás kedvéért - aztán beleindultam a vasárnap estébe:

Ennek szellemében levizsgáztam ma kisebbségszociológiából - preferencia sorrendem zsidó, buzi, nő, cigány volt, utána nagyon lemaradva fogyatékosok, tótok és szlovákok, jogi és filozófiai háttér. Úgy tudtam, hogy tanarunk arcra kérdez, szóval szépzsidólány outfitet öltöttem, és profilból mentem be a szobába, de végül nem a zsidó identitást kérdezte, hanem a cigányokat. Négyes lett, én meg csak utána árultam el, hogy közeli terveim között szerepel egy cigány nyelvtanfolyam, a roma szegregáció erősödése miatt. Mert kiszorulnak a környékemről, megy a gettósodás hátrafelé. Tehát ez egyfajta gesztus lenne.

És hogy ne csak az említett buzi-zsidó párbeszéd témája legyen meg ma, hanem a párbeszéd szereplője is: Szabózé, akit ezer éve nem láttam, egyszercsak felbukkant ott a folyosón, ahol a vizsgaintrómat gyakoroltam éppen. ("Épp mondtam kint ezeknek a mesügéknek, hogy ne pénecolják el a...") Megvan az irigylésre méltó embernek az utolsó aláírása is. "Kísérj el!" - mondta ellentmondást nem tűrően, én pedig elkísértem a liftig, ahol megnézte, hogy van-e már jegygyűrűm, mert sokszor szokott engem a villamoson két szatyorral látni, ami elvileg annak a jele... Megjött a lift, tehát eddig jutottunk az élet nagy dolgaiban.

Mégsem szeretem az akváriumot. Nem ad annyit, mint amennyi erőfeszítés. Szóval csigák, szedjük ki a csigákat, oké a szűrőből piszkáljuk ki ezt a kis halat – lassan már rosszul sem vagyok tőle. Szivattyúzzuk ki a vizeket. De mit csináljak vele? El fogom ajándékozni. Vagy előbb csinálok egy „lassan úszunk, nyugalmat árasztunk” trópusi akváriumot neonhalakkal. Na kész. Tulajdonképpen szeretem ezt a részt, amikor szép tiszta. Pakoljuk el a dolgokat, összerakom Peti cuccait, mert majd rohanva jön érte suli után, és megint itt hagyja a fele cókmókját. Mi legyen ma? El kéne menni konzumálni állatélelmiszert, és kisebbségszociológiát tanulni. Van egy nagymama-látogatásos terv, ez tanulás miatt elmarad. És akkor legyen egy szokásos spontán hétvége, ahogy jönnek a telefonok. Hajat kell mosni, nem fésülködtem három napja – a göndörség végett. Megvan, fürdeni fogok!

Eresszünk vizet, a habfürdőt csak a végén rakjuk bele, utálom, ha túl sok a hab. Fürdeni jó, főleg szombat délelőtt. Milyen érdekes, a kezdeti „minden porcikám csúnya” állapotból sikerült egész jó kapcsolatot kialakítanom magammal. […hosszas morfondírozás a porcikákról…] A fürdés remek rituálé. […morfondírozás…] Dörzsizés, habozás. Dobbantsunk fel egy hajpakolást, mi van Szumbabumba, tök érdekes nem? Igen, fürdök, tök érdekes? Na gyerünk, ebből ennyi elég.

Vessük be az ágyat, nem a zöldet felülre, több zöldet, több zöldet! Bakker, a szőrös fele van lent. Muszáj beágyazni, különben ugyanoda fekszem vissza, ahonnan reggel felkeltem, az olyan, mintha gép lennék, aki csak elindul reggel, este hazajön, beájul, aztán minden kezdődik előről. Nem, adjuk csak meg a módját. A francba, elfejlettem a számítógépet, Olinka mondta, hogy odaadhatom az árváknak, amikor megy „árvákat gereblyézni”. (Idiótalány...) Elfelejtettük. Na mindegy, majd lesz neki helye.

Hajszárító, hajszárító. […morfondírozás…] Mi van Bobó, nézzél bután, kösz. Fel kell venni valami gatyát, különben belemennek a kihulló hajszálak a fenekembe. Hajszálak, hajszálak, ha nem hullana a hajam, nyilván úgy néznék ki mint Brukner Szigrfrid. Szeretem a hajamat, a kihullott hajamat is. Olyan pasi kéne, aki nem utálja a hajat a földön. […hosszas morfondírozás az ideális pasiról…] Lesz vajon eredménye ennek a nagy morfondírozásnak? Milyen idő is van? Esős, akkor körkefe. Tigi Bed head, Catwalk, asszem tényleg sznob vagyok, de ezek jó cuccok. Amúgy is nő, mint a dudva, de így aztán festhetem, vasalhatom, nem törik. Vagy igen? Nem, mégsem. Szeretem a hajamat. Ma totál bináris vagyok, ez királyság. Azért ezek a Corrs számok elég egyformák így a hajszárítón átszűrve.

Na, mit vegyek fel. Hideg van, vagy nem? Legyen három réteg, tetején kék bőrdzseki, oké, de akkor nem rövid ujjú, de nem is hosszú. Kiskegyednek egy háromnegyedes? Remek, remek. Fehér, vagy bézs? Legyen a fehér, abból lehet építkezni. Vasaló, igen Bobó vasalódeszka, sose láttál még ilyet, mi? Egyforma melltartók – nem kicsit autista vagyok. A gatyó az gatyó… Vasalás, felvevés, bugyi, külön kupacban a feketék, a fehérek és a színesek. A színesek főleg kékek. Kényszeres vagy tényleg, bazmeg. […morfondírozás…] Akkor egy laza szombati smink. Hosszú nap, akkor alapozó. Te és a Clinique Superbalanced make-upod – mondaná Peti. Pedig nem is azért van sok Clinique, mert sznob vagyok (vagy de), hanem mert elmebeteg. Ugyanis a Clinique zöld. A két üvegpolcon csak zöld és narancssárga cuccok, például egy zöld béka. Ha a takinéni másképp pakol vissza, akkor én visszarendezgetem.

„Halvány alapozóval tegye plasztikussá arcát.” Whatever it means, nem tudom plasztikussá tenni. [… hosszas morfondírozás a dolgokról, amik minden alkalommal eszembe jutnak, például ha féllábú embert látok, akkor az, hogy „nem sok lába van” …] Fekete kontúr, kis barna csillogós, rajtam lilának néz ki, szürkés-zöldeskék szem. Olyan mint a Balaton búvárszemüvegben. Vajon változnak az ember sminkelési mozdulatai az évek során? Valószínűleg nem. Minimálvax, hónaljcica, Elizabeth Arden Green Tea parfüm. Zöld, tehát lehet a polcon. (A u t i s t a.) Söpörjük össze a hajat. Ki volt ez a nagytudású, aki széjjelmarcangolta a törlőkendő-gurigát?! Te kis szenyó, na mindegy. Nincs kaja, mondom, hogy nincs kaja.

Tök jó lett az akvárium, feloldódott benne a kék csigairtó! Ilyen színű a szemem pont. Csak nem átlátszó. Mióta is van nekem ilyen papírzsepim? […hosszas morfondírozás a papírzsepis doboz mintájáról…] Jó, sokkal régebben, mint... Apropó, ex-Házinyúltól ideje lenne elkérnem az ígért Eddie Izzardokat. „You fuck my wife?! You fuck my wife?!” hehe. Farmer, banyek, öt évvel ezelőtt biztos nem vettem volna fel ilyen bő gatyát. Gyűrött! Vasaló vissza, egy darab gyűrődés kivasalva. Kényszerneurotikus… Zokni mi legyen? Nem ez a kérdés, cipő mi legyen? Az attól függ, hogy mi a pulcsi. Sötétkék. […hosszas morfondírozás arról, hogy akkor este azt a felajánlott pulcsit hova vettem volna fel, a dzseki alá vagy fölé…] Oké, akkor barna-kék, és akkor kék zokni.

Zsebek bepakolása. Cigi gyufa kulcs bérlet pénz személyigazolvány – mondta apám mindig meccsre menet, én meg mondtam vele. Na, bérlet, pénz, hitelkártya, pézsé, ajakír […hosszas morfondírozás az ajakír szóról…] Ha a jobb zsebembe akarom tenni a telefont, és szemben állok a dzsekivel, akkor ez a jobb, és keresztbe ide kell tenni. Ügyes kislány. Na gyerünk, mi kell még, esernyő, könyv, szevasztok gyaur kutyák, jók legyetek!

Áh, egy macskaalom-csomag, vigyük le, dobjuk ki, napsütés üdvözöllek! Lehetne otthon rántotthús. Rántott csirke. Rántott csirke rizseshússal. Roma asszony, te jó ég, harminc centi háj bukkan ki minkét oldalt, impozáns, pirosban. Milyen autót vegyek? Egy macskaszemű BMV, de szép. Talán nem ilyet… De jó, van villamos! Az a lány ott pont úgy néz ki, mint Anna, a hollandul is tudó furcsa asszisztenslány. De nem ő az. Furcsa lány. Remélem jól van. A francba, neki kéne feküdni az alapoknak a kombi-termékhez. […hosszas morfondírozás a jelzáloghitelezés jelenéről és jövőjéről, valamint arról, hogy ez mégis érdekel engem, nem tehetek róla…] A buszmegállóban cigánylány az anyukájával, németül beszélnek, furcsa. Anyuka előveszi a táskájából a másik, a szebbik cipőjét, ami lila és strasszos, átveszi. Közben a szoknyája belelóg a pocsolyába. Ezek a cigányok, hogy öltöznek: klasszik sztereotip mondat. […hosszas morfondírozás a kisebbségekről, buzikról és buddhistákról…]

Récsei. Láttad milyen dekoratív volt az a nő – mondja egy lány az anyjának, megnézem, valóban. DM, nem veszek fülpálcikát ennyiért, abban biztosak lehettek, lefolyótisztító (röhögnék, ha mégis lenne otthon valahol), papírtörlő. Elnézést, hadd hozzak egy olyat, amin van használati utasítás. Tessék, és ezen vonalkód is van. Úgyis mosolyogni fogsz, ez a hobbim, mosolyogjál, ez az. Lássuk a macskaélelmet, rágcsálós, konzerves, fű (mivel a rukkola fogyóban). Négy szatyor, két kézben, magyaranya vagyok. Magyaranya a piarcról. Autó kell! Fekete Alfa, de szép vagy… […hosszas morfondírozás mindenféle autókról…]

És zöld a lámpa a Stefániánál! Menjek férjhez. […hosszas morfondírozás a következőről: tizenévesen találtam ki ezt a baromságot, hogy ha a hetes busz átmegy a Stefánián, akkor lehet kívánni egyet. Évekig mindig valami olyasmit kívántam, hogy legyek már szerelmes, ami össze is jött, de valami mindig volt, ami nem olyan volt. Mert a gonosz koboldok biztos mindig kiforgatták a kívánságaimat. Ezért egyre több kiegészítést tettem hozzá – hogy a koboldok ne tudjanak belekötni –, a végén már egy fél oldalas adatvédelmi nyilatkozat is volt benne… Pár hónapja úgy döntöttem, hogy lerövidítem a kívánságmondatot a rémesen hangzó „Menjek férjhez”-re...] Mintha baromira férjhez akarnék menni... Csak valahogy úgy gondolom, hogy a házasság témában aztán nem lennék megalkuvó. Szóval amennyire ismerem magam, nyilván csak olyanhoz mennék feleségül, aki olyan… olyan, mint amit nem tudtam a szemét kis koboldoknak megfogalmazni. Nem, ez borzasztó mondat, ki kell találnom valami mást. […hosszas morfondírozás pasikról általában, és…]

Milyen szag van ebben a házban? Szar vagy új bútor, nem tudom eldönteni. Anyu már nyitja az ajtót, itt jó szag van. Palacsinta! Bableves, palacsinta, meghagyták nekem a serclit, köszönöm anyu! Az élet szép, ha az ember kipihente magát, kiganajozta az akváriumot, megfürdött, hajat mosott, és végigmorfondírozott egy délelőttöt. Az élet szép.

Nagynéni news.

Mondjak valami meghatót? Az úgy lesz, hogy amikor hugom szülni készül, akkor ki-ki a családból jogosult ott lenni a szenvedős résznél - mértékkel. Én viszont végig ott leszek. (Milyen érdekes, ő az egyetlen ember, akinél minden pillanatban tudom, hogy mire van szüksége, mit érez, mit gondol.) Mivel nem lesz apás szülés, én megyek be a szülőszobába, és ott lehetek, amikor megszületik...
Egy délutánon voltak a fejemben mindenféle szürke gondolatok (piték a gyomorban), de eszembe jutott a Lilla-gyerek, és egy pillanatra elöntött az a megnyugtató érzés, hogy "hiszen semmi sem fontosabb ennél!" Lesz Lilla-gyerek!

Még egy réteg: könyvek...

Hat éves vagyok, megtanultam olvasni. Addig anyu vagy apu olvasott fel mesét esténként, most már én is olvashatok magamnak. Minden napra egy mese. Addigra már sikeresen kifejlődött bennem az a tulajdonság, hogy bármit megteszek, amitől bárki jobban szeret, amitől úgy érzem, nyertem, ami jobb teljesítmény mint másé. Tehát Zsuzsi, olvasd el a mesét minden nap, haladj, haladj, ügyes vagy, szép és okos. (Állítólag a szemét zsidók így nevelik a gyereküket.) Tehát olvasok minden este elalvás előtt, egészen húszéves koromig.

Általános iskola, alsó tagozat. Kötelező olvasmányok. Teljesen rossz választások. Olvasónaplók. Kincskereső kisködmön - életem legnyomasztóbb műve. Kiemelkedő tanulmányi teljesítményemért kapok egy, a finn mondavilágot feldolgozó mesekönyvet (Erős mackó), ami életem második legnyomasztóbb könyve, ennyit Vejnemöjnenről. Helyette mindent olvasok, amit ebben a korban kell: Május 35, Emil és a detektívek, Alice Csodaországban, Dr. Doolittle, Verne, Mark Twain.

Felső tagozat. A Nagy indiánkönyvet sajnos már nem bírom elolvasni, annyira rossznak tartom - a szereplők tulajdonságai a párbeszédekből derülnek ki, mintha én írtam volna fogalmazást. Apámtól kérem a könyveket - hogy választhatnék annyi ezer könyvből, ami otthon van. Egy idő után nem hiszi el, hogy elolvastam őket. Hatvan oldal per óra a sebességem, ami jobb mint az övé, tök király! Nem szándékosan olvasok gyorsan, csak történik, futnak az agyamban a képek, imádok olvasni. Hétvégén ebéd után kötelező csendes pihenő - hugommal nem alszunk, olvasunk. Főleg Rejtőt. Mindet négyszer.

Apu, elolvastam, adj másikat. De olyat, amiben sok a párbeszéd - mondom tizenhárom évesen apámnak, aki erre odaadja Makarenko Új ember kovácsát, ami hatszáz oldal. Félig elolvasom, aztán visszaviszem neki azzal, hogy kezdenek benne ismétlődni a történetek. Kiröhög - hiszen csak tréfa volt Makarenko -, odaadja helyette a 22-es csapdáját, mert szerinte megértem rá. Ötven oldal után úgy döntök, hogy unalmas - azt javasolja, vegyem elő pár év múlva. Mégse értem meg rá. Maradok Sólem Aléchemnél.

Gimnázium. Négyes tanuló vagyok, a tanárok imádnak. Még a tornatanár is, pedig nem bírok lefutni ezerötszáz métert. Megint kötelező olvasmányok, kezdek szelektálni. Odüsszeia jó, Iliász nem. Iliászt nem olvasom. Jókai unalmas, de azért bevállalom. És így tovább. Pórbálok olvasni angolul és franciául, nem sok sikerrel. Szavakat látok a történet helyett. Például elmondhatom magamról, hogy olvastam az Egerek és embereket angol eredetiben. De nem emlékszem semmire, nem is értettem. A kihagyott kötelezők helyett felváltva olvasok Vonnegutot és Márquezt. (És a 22-es csapdáját. Rájövök, hogy minden benne van, ami az életben van.) Valamint pszichológiát tanulok és programozást. Fogalmam sincs, hogy mi legyen. "Családja papnak szánta, Pesten jogot tanult…" Azért csak az irodalom megy a legjobban, felvételizek a jogra, nem vesznek fel.

Főiskola. Tankönyveim egy részét nem hatvan, hanem húsz oldalas óránkénti sebességgel olvasom, és semmilyen kép nem jelenik meg közben az agyamban. Megrémülök, hogy nem tudok elvonatkoztatni, de aztán rájövök, hogy mások is vannak ezekkel a könyvekkel így. Estin járok, nulla időm van, folyton fáradt vagyok, megtanulok hatékonyan tanulni. (Ha este megpróbálok olvasni, három szó után elalszom.) Csak leszigorlatozok közgazdaságtanból, a suli végére pedig megtanulok felépíteni, berendezni, felstaffolni, készletelemezni, bemarketingelni és elvezetgetni egy nagyobb áruházat. De nem vezetek áruházat. És már nem olvasok. Felnőttem.

Az író felnőtt évei. Pszichológiai és buddhista könyvek. Valamint Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi minden szakítás után. Pilinszky igen ritkán. Jelzálog, vagyonjog, illeték. Néhány bulvárlap. Blogok.

Egyetem. Eleinte úgy gondolom, szociológus leszek. Később megpróbálom hobbiként felfogni, mégis minden vizsgaidőszak alatt kikészülök. (Talán mert nem én vagyok a legjobb, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne...?) Küzdök Habermassal - akit illethetünk az interdiszciplináris jelzővel, de talán inkább az elmebeteggel. Hiányzik a lyukkártya, a sablon. Nem baj, ami érdekel, azt elolvasom. Nem értett, nyűgszámba menő dolgok helyett marad a pszichológia és a buddhizmus. Valamint Earl Babbie: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata című műve a vécén, amely egyrészt egyike a legjobb könyveknek, amit olvastam, másrészt tartja bennem a szociológus lelket.

Viszont valami történt, mert a hétvégén ugye elolvastam az új Vonnegutot. Ezen kívül megpróbáltam elalvás előtt olvasni, és surprise surprise: sikerült! Majdnem befejeztem a régen félbe hagyott Mrs. Dallowayt. Lassan harminc éves vagyok, megtanultam olvasni...

Elkezdtem írni Zsuzsi néni tanácsait, de aztán túl "Zsuzsi néni tanácsai"-s lett és abbahagytam. Eddig jutottam:

Itt abbahagytam. Aztán láttam tegnap Susie lila karját, és úgy döntöttem, mégis postolom. Kinyújtva, könyörgöm, nem behajlítva!

És jöjjön még egy tanács: ha olyan könyvből vizsgázol, amit a tanárod írt/szerkesztett, akkor olvasd el az előszót. Elolvasod, és nem parázol többet. Átolvasod a könyvet - ami nem érdekel, azt átugrod, a vizsgán majd megmondod, hogy azt nem értetted, és nem is érdekelt. Inkább elmész moziba jó társaságban, pucolsz akváriumot egyedül (némi macska-segítséggel), nézel vicces DVD-t (Eddie Izzard rulez) jó társaságban, elolvasod az új Vonnegut könyvet egyedül (na jó, társaságban, mert családi körben történt, néha idéztem), eszel rémes rántott sajtot, majd később isteni creme brulée-t (ákszanokért elnézést) jó társaságban és így tovább... Mert elolvastad ezt, és megnyugodtál:

"Előszó (használati utasítás)
Tisztelt leendő Olvasó! Az a könyv, amit ebben a pillanatban kezében (ölében, asztalán, ágyán stb.) tart, gyógyszer, amelynek célja, hogy Önt örökre kigyógyítsa abból az állapotából (tudatlanság a migráció szociológiája terén), mely szenvedéssel tölti el."

Egyszer akartam írni egy olyan bevásárló listát, amin minden rajta van, amit éppen szeretnék, és amit pénzért lehet megvenni. Idáig jutottam, aztán rájöttem, hogy ez hülye ötlet volt:
- fülpálcika
- autó