"Ti honnan tanultatok, tanultok pl: Horkheimert ?"
lol

Hétvégén úgy éreztem, hogy csak akkor indulunk egyelő esélyekkel - miután ő olvashatja a blogomat -, ha én meg legoogle-ozom őt. Surfing on the internet rájöttem, mit is akar igazából! Csak be akar házasodni a családba, hogy rátehesse a kezét az autónkra, ami fiatalabb is, szebb is, kékebb is... Ismétlésül: 28 éves, 28 ezer kilométerrel, garázsban áll, anyukámé a jogosítvány monopólium.

Tegnap taxival mentem haza otthonról. (Nem érted? Az "itthon" az én lakásom, az "otthon" a szüleim".) Amikor megláttam a helyes taxis autóját ráfordulni az utcámra, gyorsan visszahívtam a biztosítós embert, akivel kombináljuk napra nap a termékeinket, aki már kétszer keresett, hogy ne kelljen a taxissal beszélgetni. (Egyébként most mi legyen? Váltsak társaságot? De szeretem őket, ők a legjobbak. Vagy mondjam meg a diszpécsernek, hogy 625-öst - nem is tudom a számát - ne küldje?)

Szóval jól megdumáltuk a milliárdokat, és elég műmájer voltam, például egyszer visszakérdeztem, lekicsinylően, hogy "miért, mennyit hoznak, egy milliárdot?" Aztán letettem, és mosolyogva felsóhajtottam, hogy "mennnnyire fontos vagyok!" Igyekeztem minél ellenszenvesebb lenni, ami sikerült is. Már hetekkel ezelőtt lezártam minden open issue-t, köztük a taxist is, de úgy éreztem ez még kell. Meg még egy dolog kellett, mert emlékeztem rá, hogy csak egy dologból ért igazán, elmondtam neki, hogy találkoztam valakivel - nem mintha egy darab randi után erre szokás lenne erre hivatkozni, illetve hogy egy randi után azt kéne érezni, hogy találkoztam valakivel, aki érdekel, és... (de azt kéne (nem, hülye vagy, egyébként is olvassa), mindig hülye vagy egyébként is (de ő ezzel tisztában van)))

OK, stop it. Szóval így remélhetőleg nem kell taxitársaságot váltanom, mert többé nem kell attól tartanom, hogy ő fogja lecsapni a fuvart. Egy milliárd… Annyi pénz csak számtanpéldákban létezik, egyébként is.

Ui: Szumba tiltakozik a halak miatt. Írt nekem levelet.

Mi lehet ez a bizsergés? Ja persze, a robbanócukros csoki...

Nem tudom eldönteni, hogy Heather Mills szép-e vagy sem. Vajon primaverának született Mrs McCartney? Vagy csak nagy rajongója Botticellinek és a plasztikai sebészetnek?

Tegnap pedig... Szóval az úgy volt, hogy... Nem, ezt nem. "Ez tök jó, ezt megírom" - mondtam, erre most nem jut eszembe, hogy mi volt az. Mondjuk akkor megírom azt a részt, amikor... Nem, mégse írom meg. De legalább azt, hogy... De hát olvassa! Mindenki olvassa. Izé... Ööö... Nem, majd.

Ahogy Sonne mondaná:

tittiritti.

Egyesek véres lófejeket találnak az ágyukban. Ehhez képest - be kell látnom - egy kis félhulla hal nem is olyan nagy szám. Szombat hajnalban a macskák fokozottan izgatottak voltak, és nem a takaró alól kilógó porcikáimra ugráltak - már simán alszom tovább, miután valaki kicsit beleharapott a lábujjamba -, hanem valami más volt az izgalom tárgya. Gondoltam, megnézem, mi van a lepedő alatt, ami ennyire izgalmas. Felhajtottam, és ott feküdt a kis hal. A leggyorsabb fajta, akvárium-fenéken cikázó halacska, fogalmam sincs, hogyan fogták meg.

Szóval először sokkot kaptam. Aztán megpiszkáltam a halat, még mozgott. Ültem tanácstalanul, nyilván meg kéne fogni, de valahogy erre nem voltam felkészülve lelkileg. De erőt vettem magamon, a hal élete a tét, megfogtam, átvittem a másik szobába, és visszadobtam a vízbe. Elúszott. Nem tudom, miért gondoltam, hogy túléli az eseményeket, a két maffiózó nyilván nem finoman emelte ki a vízből. És amennyire én a macskákat ismerem, egy mozgó valamit, nyolc méteren keresztül, két macska legalább fél órán keresztül tud kínozni. (Ha 1 macska 4 méteren keresztül... akkor 5 macska...?) Tehát mire nyugalmat lelt az ágyamban, már sok minden történt vele. Nem is élte túl.

Tehát halottaink: két guppi és egy molli eltűnt, két xifo és egy nemtommi (harcsa) teteme előkerült a szűrőből. Nettóban még mindig jók vagyunk: a tizenhárom kölök-molli (mégsem guppik) miatt. De itt az ideje kidolgozni valami macska elleni védelmet. Nem kérek több halat az ágyamba, elég nekem az összes labda, egérszagú egérke, mosogatószivacs stb.

Vannak boltok, amik tényleg megrekedtek valahol a nyolcvanas évek közepén, valahol abban az időben, amire még én is emlékszem. Amikor nem volt sok bolt és áru, az eladók pedig kvázi szívességet tettek. Most is azt tesznek - én így fogom fel, és örülök ha valahol kedvesek és segítőkészek, illetve elmegyek, ha nem. Mert most az a különbség, hogy ha nem teszik meg azt a bizonyos szívességet - tök mindegy miért, a családban az apám az, aki a jogaikért harcol, én együtt érzek és fogyasztok -, szóval akkor átmegyek egy másik boltba. Nem is "el", csak "át", mert csak ki kell fordulnom belőle, és ott terem a másik.

De ha a nagymamámnak kell cipő, az más kérdés, tradi cipőt csak tradi boltban lehet jól venni, ezért találtam rá egyszer a Keletinél a nagy cipőboltra. Az is kiderült, hogy vannak újfajta, jó cipők is, ezért pár héttel ezelőtt ismét elmentem, már nem nagymamának, hanem magamnak, próbáltam fogyasztani, nem sok sikerrel.

Minden négy polcra esik egy őr-néni, tupír haj, kék szemfesték, és az egyik egyszercsak rám ripakodott:
- Tessék rendesen kiszedni azt a cipőt!
Valószínűleg nagyon hülyén nézhettem - nagyon rég szólított meg bárki kápó-napközistanárnéni hangsúllyal egy boltban -, és ő azt gondolhatta, hogy nem értem, amit beszél. Ezért tovább magyarázta.
- Tessék kiszedni rendesen a dobozt, mert aztán nem kerül bele vissza a cipő, van itt elég hely.
És mivel asszem sokkot kaptam, ő ciccegett egyet, és pofavágás kíséretében kirántotta a kezemből a cipőt, és a dobozt, és letette egy padra.
- Adjuk meg a módját. Van cipőkanál is.
Én próbáltam a cipőt, dacolva a terrorral, ő meg csak mondta.
- Nagyon szép cipő, tiszta bőr.
De nekem gyakorlatilag nem volt szükségem ilyen jellegű segítségre, és egyre jobban irritált a nőszemély jelenléte. Igyekeztem olyan módon jelezni ezt, hogy senki se sérüljön.
- Köszönöm - mondtam mosolyogva -, azt hiszem megoldom egyedül.
- Jó, akkor oldja meg! - csattant fel, és ott hagyott. Jót röhögtem. De nem vettem cipőt.

Álltam ott a PeCsában a bolhapiacon Béla standja mellett, mögött - tudni kell, hogy a PeCsa akkor épült, amikor én alsós voltam, és a Ligetben (ami persze a Városliget, mert nekünk zuglóiaknak, vagyis nagy Z-vel Zuglói lokálpatriótáknak csak az a Liget, nem a Nép) játszottunk minden délután, és néztük, ahogy épül, meg persze szereztünk hungarocellt, téglákat és hasonló értékes dolgokat, hogy építhessünk bunkert. Mert bunkerépítő voltam én is, a fiúkkal nyomultam, egyben őrsvezető is voltam , az egyik őrsben fiúk voltak csak, a másikban csak lányok, az enyém volt a vegyes, a koedukált. Szóval fiú voltam már akkor is, de ettől még szerelmes volt belém a Víghgyuri, meg pár hétig a Benya - meg a Vadzoli és a Farki - de ezeket én nem viszonoztam. A Víghgyuri volt az igazi. Szóval akkor épült, most meg hétvégenként bolhapiac van.

Körbenéztünk, kulcscsomók, használt cipők... És négy Kockás magazin! Megérintettem őket, borzongás, Rahan, Krapulax, alsó tagozat, a-ha poszter, Víghgyuri. (Sas őrs, Benya apukája, aki grafikus alkotott nekünk sasos pólót, olyanja aztán senkinek nem volt!) De nem vettünk semmit. Visszamentünk Bélához, aki a Régi Barátnőm apukája, és régiségkereskedő - az a fajta ember, akire még az én apám is felnéz, mert egyszer a Moszkva téren különbuszt csinált egy kék buszból, mert sokan voltunk az osztállyal, és nem fértünk volna fel. Bélánál éppen turkáltunk a régi pénzek között, amikor arra jött a Para-Kovács, megnézett egy szkarabeuszt, én kérdezgettem Bélát, hogy mire való, azt mondta a brillgyűrűket kell benne tartani. Én elfogadtam volna simán, nem mintha lenne brillgyűrűm. Eladta még aznap. Egyébként nem is szkarabeusz volt, hanem cserebogár, mesélte aznap délután Budakalászon, ültünk kint a teraszon, és sütötte az arcunkat a nap. Cserebogár vagy sem, elég szép volt.

Aztán elhéveztem a Batyira, a szemben ülő pasinak hiányzott az egyik ujjperce, a nője pedig alkesznak nézett ki, ettől függetlenül kritizáltak mindenkit, én meg mosolyogtam magamban, hogy elővegyem-e a kis púderkompaktomat, hogy megmutassam nekik magukat, minek ogréznak le egy nagyhajú lányt. Pedig olyan szépek voltak és sokfélék a népek a héven, a nap a szemembe sütött, eléggé ideális volt, még az sem volt baj később, hogy az Erzsébet téren gyalogolva - ahol aztán igazán áramlik a csí - annyira fújt a szél, hogy ki kellett vennem a fülbevalót a fülemből - persze honnan máshonnan, de hülye vagyok. (Irreálisan hosszú a fülbevalód, mondta Régi Barátnőm még Kalászon délután.)

Aztán a Cook Kapitányban ittam egy sört, de nem a sör miatt volt jókedvem, ezt továbbra is állítom, Chainnek nincs igaza ebből a szempontból. A Cook Kapitányban mindenki pár volt rajtam kívül, és mindegyik pár pasi része magas volt, és kidolgozott felsőtestű, leginkább a vízipólós celebritás, aki egyébként egy volt kolléganőmnek az ismerőse - de most már ezek szerint inkább "egy haverom öccsének a gimnáziumi osztálytársa" -, szóval sokat hallottam már róla, de így személyesen tényleg tök jó fej volt. Nem beszélve a kidolgozott felsőtestéről, ami felidézett bennem egy másik ilyen kidolgozott felsőtestet, persze szimpla nő vagyok, aki elgyengül valahogy ettől a látványtól, oké ugyanígy tudok elgyöngülni nem ennyire kidolgozott felsőtestektől is.

Hazafelé még mindig áramlott a csí az Erzsébet téren, persze arra mentünk, mert ugyan két megálló között voltunk, de Én arra lakom, az meg nem érdekelt, hogy Nerdék az ellenkező irányban laknak. Mert az a fontos, hogy Nekem át kell mennem az Erzsébet téren. (A csí végett.) Balzsamos az éjszaka - mondtam, és ezen minden körülmények között tudok nevetni. Hazaérve aztán láttam egy macskahányást, nem aggódtam miatta, csak az volt a furcsa, hogy a kevésbé drága perzsaszőnyegre került a hányás, ami ellent mond minden józan macskaésznek. Köszöntöttem a halakat is, mert ők is örülnek nekem mindig. ("A halak nem emberek" - mondta apám, valahol igaza van.) Tizenhárom kis guppi született az elmúlt hetekben, egyre jobban áramlik a csí, de azért be kell valljam, a halak okozta szórakozásnak is megvan a maga határa.

Tizenhárom kölök-guppimat nagy őre cserélném.

Nincsen már megint executive presence-em. Pedig elhatároztam, hogy komolyan veszem magam, akkor majd komolyan vesz mindenki, és veszek fel nadrágkosztümöt orrba-szájba. Erre a Zarában ugye nem vettem kosztümöt, csak katonagatyát. Ezzel párhuzamosan megérlelődött bennem, hogy talán mégsem venném magam komolyan, szóval nem sikerült magamról kialakítanom azt a bizonyos Új Zsuzsi-képet. Lettem itt is furcsa lány. (Egyeseknek Robi.)

Tegnap hívott a Nagy Befektetős Cég vezetője, egyben tulajdonosa - nevezzük egyszerűen csak A Mágusnak -, én meg nem tudtam felvenni a telefont, mert robbanócukros csoki volt a számban, és három méterről is hallani lehetett. (Van ennek ám technikája, de ez szakmai titok.) Ma pedig felvettem egy barna inget, aminek az egyik gombja hiányzik elöl - nem kell aggódni, kigombolva vettem rá szövetnadrágos, hegyesorrúcipős imázsom anti-executive presence-esítésére. A hiányzó gomb talán eltereli a figyelmet az ing hátát díszítő, harminc centiméter pengehosszúságú, indiánfejdíszes koponya-motívumról.

Hát olybá tűnik (tűnhetnők), egyre kommerszebb leszek. Megnéztem az Mission Impossible hármat, és tetszett, a fenébe is. Nem mintha olyan nagyon izgalmas lett volna, de hatott. Hatottak a képek, a decens mennyiségben, jó helyre pakolt poénok, az egész hatásvadász, emészthető cucc, amit az egész mozi emésztett, és ettől még jobb volt. A harmadik percre kihegyezte az idegszálaimat, aztán folyamatosan, végig piszkálta, hol erősebben, néha engedett a szorításból, de csak azért, hogy aztán újra csavarjon rajtam egyet, a végén már remegett a combizmom, a pulzusom meg százhúsz volt.

Vigyorogva mentünk ki Kozmó Barátnőmmel a moziból - Olinka hamarabb lelépett, mert "most kell elmenni, amíg még senkit nem bántottak nagyon". Hívtunk taxit, gyorsan jött is, az én taximban house szólt, az utcán három lány futott a busz után, futottak a képek a szemem előtt, vagyis én futottam a képek előtt. Vannak ezek a dolgok, amik addig piszkálják az ember idegszálait, amíg aztán egyszercsak már nincsenek idegszálai, se határai. Mondhatnám hogy helyére kerül minden, de ennek csak akkor lenne értelme, ha lenne bárminek helye. Még mindig szapora pulzus, száj kiszáradt, mosolygás, nem fogok tudni aludni, de nem baj, megint egy vagyok az univerzummal, hangosan felnevetek a Práter utcában Kozmó Barátnőm sms-én... Szeretem ezt az érzést.

Napok óta minden éjjel álmodok, és emlékszem is. Túl sok benne a Sokinges.

Szombat: Udvarol nekem két srác, egyikük fekete. Szerelmes vagyok mindkettőbe, de nem tudok dönteni. Összejövök az egyikkel, de aztán megcsalom a másikkal. Szerencsére felébredek.

Nem voltam még szerelmes egyszerre két pasiba. És nem is csaltam még meg senkit. Ez nyilván szimbólum. Ebony and Ivory...

Vasárnap: Már majdnem összejövök Matthew McConaughey-vel - "szeretnék vele kapcsolatot" mondanák a Mónika showban, én inkább úgy mondanám, szeretnénk lefeküdni egymással -, de az utolsó pilanatban rám hajt valaki mást, és gyorsan lefekszem vele még Matthew előtt. Ő ezt nem tolerálja, és amikor megtudja, nagyon haragszik rám. Elvágtam magam előtte, hiába magyarázom neki, hogy az a másik nem jelentett semmit, ül egy fotelban, én a lába előtt térdelek, kezem a két térdén, még a térde is magasabb mint én, könyörgök és sírok. Hidegen néz, büntet, igaza van. De tudom, hogy minden rendben lesz. Szerencsére felébredek, és egész nap szerelmes vagyok Matthew McConaughey-be.

Matthew McConaughey ferde fogsora - ami csak nagy vigyorgásoknál vehető észre - és pökhendi-szépfiú arcai nagyon emlékeztetnek Sokingesre. Ami pedig a "csapodárság" miatt elszalasztott nagy őt illeti - aggódtam a dolgok miatt, amik meggátolhatják egy normális kapcsolat létesítését - vagy megóvtak tőle? - de ezeket mostanság iktatom kifele.

Hétfő: Ki kell kapcsolni a mosógépet, mert bedarálja a halat. Kapcsold már ki, nem érted! Nem igaz, hogy nem bírsz még egy mosógépet sem kikapcsolni. Magyarázom valami pasinak telefonon, hogy néznek ki a mosogép gombjai - mint egy bombaszakértő -, és hogy kell kikapcsolni. Végül odamegyek, és tényleg másképp néz ki, úgy mint egy számítógép. Kezdjük szétszerelni, tiszta bonyolult. Szerencsére felébredek.

Erre tegnap kioperáltam a szűrőből egy halat... Megálmodtam volna? Mindenesetre megpróbáltam nem hányni. A hal lentről úszott a szűrőbe, öngyilkossági szándékkal. Vagy már (fél)élettelenül sodródott oda. Próbáltam szembesíteni a két gyanusítottat, hogy ők hajszolták-e öngyilkosságba szegény kis állatot. A két, indonéz-szigetnevű állat hallagatott. Bobó (alias Borneo) nem értette a kérdést, Szumba (alias Sumbawa) úgy tett mint aki nem érti.

Kedd: Tollasozom Sokingessel, szerintem ő a béna, szerinte én. Egy orvosi rendelőben vagyunk, egy széken ül egy munkatársam, aki súlyos beteg, de mi csak tollasozunk. Szerencsére felébredek.

Szerintem ő a béna...

A molnár, a fia meg a szamár

Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben. Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot.

„Szegény gyermek! – vélekedett egy járókelő. – Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek agyonhajszolja magát.” Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.

De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan: „Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat mellette.” Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.

„Ki látott már ilyet?! – hallatta ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. – Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág!” Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.

De csak néhány lépést tettek meg a szamár mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk: „Hogy lehettek ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye valamelyikőtöket?”

Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt: „Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk feje után megyünk.”

A feldolgozás javasolt menete

1. változat: Alakítsunk három csoportot. Az első az apa, a második a fiú, a harmadik a külső szemlélő szempontjait képviseli. A mese részenként hangzik el, és minden esetben megfogalmazódnak a különböző szempontokat érvényesítő vélemények.
Az tanulság elhangzása előtt kérdezzük meg a gyerekeket, hogy szerintük mit kellene tennie az apának és a fiának. A megbeszélés után olvassuk fel a történetben az apa által megfogalmazott tanulságot.

2. változat: Néhány erre vállalkozó gyerek felkészül a történet eljátszására (esetleg elbábozására). Ezután kerül sor a tanulságok megvitatására.

A molnár történetének elemzése után idézzenek fel a tanulók a saját életükből olyan eseteket, amikor hasonló helyzetbe kerültek, mint a történet szereplői. Meséljék el ezeket a társaiknak.

Az osztály közösen fogalmazza meg a tanulságokat.

Forrás: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=320

Olvasói levél szemelvények 2002-2006

Szóval most lehet, hogy meglepő leszek: ez egy személyes blog, magánélet van benne kiteregetve. Egyébként sem tisztelem a saját magánéletem szentségét, elmebeteg módon nincsenek titkaim. Tekinthetjük ezt egy nagy kísérletnek: hogyan éljünk titkok nélkül. Mások magánügyeit tisztelem, de a halmazok metszetével - én életem a tiéd is - néha adódik gond, ez való igaz.

Vannak barátaim, van családom, van pszichiáterem. Ők részei az életemnek, ismernek, adhatnak tanácsot. Heti egy-két bejegyzés alapján viszont nehéz bárkit megismerni, és az alapján tanácsokat adni. Vagyis lehet, de ezt a tanácsot nem fogom tisztelni. Amikor írok, akkor persze nem csak magamnak írom, hanem az olvasóknak, embereknek, akiket tisztelek, akiket szórakoztatni szeretnék. Jól esik a támogatás egy-egy szarabb időszakban. És még érdekel is az olvasók véleménye, de be kell valljam, az olvasó, aki véleményt formál, már csak egy email cím. Te ismerni vélsz engem, de én nem ismerlek téged. Ez van. Esetleg összehozunk valami olvasó-találkozót, ahol néhány erre vállalkozó gyerek felkészül a történet elbábozására. ("Szia, én vagyok a Sokinges, és nem szeretem ám a macskákat." "Mert hülye vagy, puff egy pofon, bájng.")