Nem voltam mostanság beteg, nem kaptam el semmit. Mostanság nem hiszem el, hogy ha rámtüsszent valaki, akkor rámragad. Nem hiszek abban, hogy ha fázok, akkor megfázok. Nem érdekel, ha az egész családom beteg, én nem leszek. Ez azért van, mert az egyik év hideg időszakában nyolcszor voltam beteg - nátha influenza, mandula stb. -, és akkor elhatároztam, hogy nem leszek többet. Hellyel-közzel sikerült is, de idén csúcsot döntöttem ezzel a nulla betegséges évvel.

Ezért nem örültem, amikor Bobót - mint Borneó - vittem orvoshoz, és hazafelé olyan gyöngének éreztem ,magam. Szarul voltam, na. De azért elindultam Olinkával találkozni. Feljöttem a Nyugati aluljáróból, a hányingerrel küszködve azon gondolkoztam, ki eszik abban a büfében, ott a vécé és a borozó mellett, és akkor Barátnőm telefonon jelezte, hogy inkább haladjak tovább a metróval északi irányba. Visszamenni ugyanazon az útvonalon - olaj, bor, pisi - kicsit fájt.

De a japán étteremben áramlott a csí, én meg befaltam azt a bizonyos sake dont, és viszonylag hamar érezhető volt, hogy nem kellett volna. Hazaérvén rázott a hideg - influenza ez, emlékeztem még hipochonder koromból. Bebújtam a takaró alá ruhástul, és koncentráltam a kaja benntartására - olyan ciki sushit kihányni. Majd mindenki azt mondja, hogy "ja, sushi... attól voltál rosszul". De aztán meggondoltam magam, vagyis a nyers lazac gondolta meg magát. Hát ez volt az én egy napos betegségem. Másnap nem ettem nyers halat, és minden jóra fordult.

Ne, kérem ne fotózzanak!

Na jó.

Lilla...

A földkerekség leghelyesebb taxisa - egy hónappal ezelőtt

Beszállok, anyuéktól megyek hazafelé, nyúzott vagyok, szeretnék mihamarabb hazaérni, alig látok ki a fejemből. Annyit látok a szemem sarkából, hogy latinos arcélű a taxis, de pont nem érdekel, mert nyúzott vagyok, szeretnék mihamarabb hazaérni... Megérkezünk, fizetek, és akkor... Belenézek a szemébe véletlenül, és az kék. Nem vagyok egy nagy kékszemű-rajongó*, a kék szem önmagában kit érdekel. De a sötét haj, latinos arcél, ezzel a zavarba ejtő, sötétkék szemmel.. Egek. Hol is van a kilincs, kiszállok, lábak egymás után, menni fog. Szia, sóhajtom magamban, de szép vagy.

*vagyok, minden-rajongó vagyok, de pasijaim 97 százaléka barna szemű volt.

A földkerekség leghelyesebb taxisa - két hete

Állok az út szélén, anyuéktól megyek hazafelé, taxiautó ismerős, beszállok: sötét haj, latinos arcél, zavarba ejtő, sötétkék szempár. Alig látok ki a fejemből, előző héten síeltem, önbizalmam romokban.
- Haza? - ez emlékszik banyek. - Itt melózol?
- Nem, a szüleim laknak itt. Azért ilyen sokáig nem dolgoznék.
- Én ilyenkor dolgozom. Bár már nagyon utálom csinálni. Kivéve, ha ilyen csinos lánnyal találkozom.
Nézd már, beszélgetek egy pasival, érdeklődik. Flörtölünk.
- És vár valaki otthon?
- Csak két cica. A kisebbiknek még el kell magyaráznom, hogy én tulajdonképpen jó fej vagyok.
Nevet. Szellemesnek érzem magam. Mérsékelten. De akkor is jól esik.
- Nekem kutyám van - szedi elő a képet a napellenző mögül - kevés időm van rá.
- És ilyenkor egyedül van otthon? - eszembe sem jut, hogy ez nem is olyan ártatlan kérdés.
- Hát... Van aki etesse. De - teszi hozzá elgondolkozva - gondolkozom azon, hogy legyen egyedül. Nem kerek a történet.
Én röhögök magamban, ez milyen jó szöveg. Jó, ha szakítófélben vagy, akkor szívesebben fekszem le veled... Közben megérkezünk, fizetek.
- Valamikor megihatnánk valamit - annyira ide illik ez a mondat, mégis annyira meglepődöm, hogy nem is emlékszem később, hogy mit válaszoltam. Azért egy névjegyet adtam, aztán azon gondolkoztam, hogy az milyen nagyképű dolog. Nem is hívott többet, de akkor is jót tett. A monyóm visszatért.

A földkerekség leghelyesebb taxisa - tegnap

Állok az út szélén, anyuéktól megyek hazafelé, taxi megérkezik, mosolyogva szállok be.
- Haza - adom ki az utasítást.
- Biztos? - és innentől aztán ami belefér. Kiderül, hogy azt válaszoltam az ominózus kérdésre, hogy "Talán", ami semennyire sem Zsuzsis válasz - szerintem inkább "Akár" volt.
Gyakorlatilag felhívhattam volna magamhoz. De nem tettem, mert a nők nagyon furcsa lények. Nyilván úgy néztem ki, mint aki kéreti magát. Pedig az ok mindig egyszerűbb - vagyis bonyolultabb. Például nejlonzokni volt rajtam, valamint gyantázás után leégtem a szoliban (ezt most nem fejteném ki részletesebben). Mindenesetre most van egy telefonszám a telefonomban, ami eggyel növeli a "bármikor felhívható" kategóriában levők számát. Úgyis csökkent eggyel a Sokinges miatt. Sajnos azonban továbbra is generálkivitelező kerestetik, szakiparosból van elég.

Én: Nem is arról szól ez az egész, hogy ő volt a hülye vagy én. Mi vagyunk a hülyék egy légtérben.
Pszichó: Nézze, én őt nem ismerem. Magát ismerem, és azt gondolom, hogy maga nem hülye.
Én: Na jó, egy kicsit. Például a múltkor a vécén ülve eszembe jutott, hogy én rájöttem, hogy ő hülye - ezzel szemben ő csak azt hiszi, hogy én hülye vagyok. Majdnem lefordultam a vécéről a röhögéstől.

Pszichó: Mihez kell magának az autó?
Én: A szabadság projekthez. Hogy el tudjak menni Tescoba, vagy este ne taxizzak a szüleimtől. Ilyesmik. De az is lehet, hogy férjhez kéne mennem.
Pszichó: Hm, a szabadság projekthez...?
Én: Úgy értem a Tesco-projekthez.

Amikről mindenképpen írnom kell: a földkerekség leghelyesebb taxisa, a nagy vécépapír-guriga konfliktus, a Parndorfi buddhisták, integetés a japán vacsorának (sake don sok norival), a Goden Retriever kiskutyával feltunningolt szupercsalád, síléc-esernyő túszcsere, suematra factbook 2006.

Férfitársaságban, amikor autókról van szó, és már zavar, hogy nem figyel rám senki, vagy egyszerűen csak unom a témát, akkor bevetem az abszolút nyerő mondatot. Gondosan megnyomva a szavakat.

- Nekünk van egy huszonnyolc éves ezerkettes Ladánk.

És amikor már átsuhant az érdeklődés árnyéka az arcon, jön a kegyelemdöfés.

- Harmincötezer kilométer van benne.

Pupilla kitágul, és szinte hallom, ahogy kiszárad a torok, ahogy megkérdezi:

- Milyen színű? - az egyetlen alkalom, amikor egy férfi felteszi ezt a kérdést.

- Kék.

És azt is tudom, hogy innen még van egy kérdés, bár nem szeretné megkérdezni, de muszáj, mert tudnia kell…

- Milyen kék?

Csak anyukám vezet, apu csak elméletben tud – gyakorlatban állítólag nem tudja egyszerre használni a kezeit, a lábait és az agyát. Anyu pedig utál vezetni, és érezhető is. Az autóban azért csak ennyi van, mert gyakorlatilag nem használjuk Garázsban áll, és mindig nem használjuk, amikor mások használják. Nem használjuk esőben, hóban, hidegben – mert anyu ilyen szélsőséges körülmények között nem szeret vezetni. Tehát ha jön a rossz idő, akkor az utót eltesszük télire. Bevásárolni autóval? Az szóba sem jöhet.

Néhányszor lemegyünk vele a telekre – Felsőgöd, huszonhat és fél kilométer. Illetve évente egyszer elmentünk vele egy belföldi útra – SZOT üdülő megközelítése, valamint hazaút –, amivel simán kimerítettünk minden alkalommal egy csehszlovák ifjúsági filmvígjátékot. Az útra alaposan felkészültünk, és minden utazás legalább fél napot vett igénybe. Ettől még pestibb gyerek lettem, meggyőződésem volt, hogy a „vidék” olyan messze van, hogy napokra elég hamubasült pogácsa kell az útra. (Később csodálkoztam, hogy ezek a városok milyen élhető távolságban vannak.) Az út alatt én átlagosan háromszor hánytam. Ehhez a ladaszagon kívül az is hozzájárult, hogy hugommal már jó előre gyűjtöttük az útra a cukorkákat. Még a dunakavicsot is szétosztottuk darabra, szín szerint. Fejenként fél kiló összekevert cukorral indultunk neki, és a felét megettük az első órában. Én meg kihánytam. Ő persze nem.

Mindig ugyanaz ment, anyu stresszel, apu idegesíti, kezében térképpel, tudományosan. Mi a hátsó ülésen egyre jobban meghülyülünk az unalomtól, zsibongunk. Aztán menetrend szerűen hányok, majd alszunk. Jellegzetes mondatok: 

- Álljunk meg, hánynom kell.

- Azért a tájat is nézzétek.

- Fordulj jobbra. De ne itt rögtön! Ez egy buszkihajtó!

- Apuuu, mikor érünk már oda?

A visszaút természetesen csak a kifizetett utolsó napi ebéd elfogyasztása után történhetett – addigra a mélykék autó ötvenhárom fokra melegedett, de ez minket nem zavart, ez volt a természetes.

Egyszer voltunk külföldön az autóval, Szlovákiában. Hazafelé felrobbant a hűtő, mi meg Besztercebányán vártuk apu kollégáját, hogy hazavigye a családját, és visszajöjjön értünk. Banská Bystricán eltölteni hét órát egy vasárnapi napon nem tartozik a kedvenc emlékeim közé. Volt egy japán papírsárkány-múzeum, mérhetetlen mennyiségű jégkrém, valamint szabadtéri dikszilend zenekar. Ennyi. Én nem szeretem a dikszilendet.

Szumbával csak egy napig szerettük egymást, mert szombat délután hoztam neki egy ajándékot. Említett ajándék fekete-fehér foltos és feleakkora mint ő. Egyelőre nem játszanak egymással, legfeljebb utcai harcososat. Morgás, fújás, hörgés - mindkét fél részéről. Nem mindig egyértelmű, hogy ki üldöz kit, mindenesete nem lehet őket külön szobába zárni, mert akkor mindketten az ajtó előtt ülnek és nyávognak. Mivel szemmel akarják tartani egymást. A kisebbik* engem gyűlöl jobban, szerintem ok-okozati elemzést végzett, és rájött hogy én vagyok a gyökér-ok (root cause).

* Neve még nincs, szerintem nem lesz nehéz. Vannak még szigetek Indonéziában.

Warning! Siránkozás, ha azt a fajtát nem bírod, ne olvasd el.

_______________________

Végre szép (tiszta, egyenes, csillogó) hajjal, a katona (sokzsebes, fenékrefeszülő, vagány) gatyámban és a farmer (Watfordban vásárolt, kényelmes, kétszínű, csak-nekem-van) dzsekimben szeltem át a tavaszi (reggeli, bizsergető, otthonos) várost, végre megint ember (érző lény, nő) tükröződött annak a pár pasinak a szemében, aki megnézett, és közben egy kicsit sok jelző tolult az agyamba. Persze a sok jelző nem annyira a városra vagy rám vonatkozott, hanem Sokingesre, és az együtt töltött (?) hétre. És nem sok kedves jelző volt benne.

Azt nem vártam, hogy nőként fog kezelni – nem úgy mentem, de azért az benne volt a pakliban (értsd az én agyamban), hogy azt az egy dolgot, amiben egy hullámhosszon vagyunk, csak művelni fogjuk (nem műveltük) –, de azt azért reméltem, hogy barátként, vagy haverként, vagy egy emberként, aki ott van… De még csak tárgyként sem kezelt. Nem voltam ott. Nem figyelt rám, ha mondtam valamit, levegőnek nézett, nem volt szavazati jogom. De legalább gyerekként kezelt volna: akkor talán nem hagy ott a pályán egyedül, akkor talán feltűnik a többieknek, hogy nem vagyok ott.

Talán a második napra sikerült olyan lelkiállapotba hoznia, amit már nem neveznék jónak. Folyamatosan cseszegetett mindenért, vagy egyszerűen csak nem szólt hozzám, néha pedig nyilvánosan megalázott. A negyedik napon már tényleg úgy éreztem magam, ahogy bánt velem: béna, nőietlen, önállótlan, sértődött idiótának. Mivel nem szerettem volna vele veszekedni abban a pár négyzetméteres térben – kicsit hangosan üvöltöttem volna –, inkább bent tartottam az egészet az agyamban, kellemes önmarcangolással töltve a legtöbb időt.

Olyannak éreztem magam, amilyen nem vagyok. Vagyis amilyen nem szeretek lenni. Szeretem úgy érezni, hogy szórakoztató vagyok, szép és okos, hogy a központban vagyok, hogy számottevően vagyok ott. Nem mondom, hogy nincs bennem semmi béna, nőietlen, önállótlan, sértődött idióta. Természetesen van, nem is kevés. De hogy valaki csak ezt érzetesse velem… Vagyis akivel így érzem magam… Persze ez az egész nem róla szól, nem haragszom rá, nem rá haragszom. Csak nem szeretem magam így érezni, és nem is fogom. Ezt a játszmát nem tudom másképp kezelni, csak úgy, ha kiszállok belőle. (Szerintem nem lesz nehéz, ő sem érzi másként.)

Annyiban nagyon tanulságos volt, hogy átéltem ezt, és már kezdem sejteni, mi gyülemlik fel abban, aki ezt éveken át – vagy akár egy életen át – elviseli. Nem a rossz embert – nincs ilyen –, hanem a rossz kapcsolatot. Értsd: a rossz kombinációt, két embert, akinek nem kéne egy légtérben lenni. Az ott sem levő feleség zavart mosolya… Nem, nem fogok kiabálni, nem leszek sértett, nem keltek bűntudatot, mert attól csak rosszabb lesz, csak mosolygok. Persze, minden rendben van. A vicces az, hogy kapcsolatunk negyedik napján tudtam, hogy nem vagyunk jó kombináció, hogy olyannak érzem magam mellette, amilyen nem szeretek lenni. De aztán kiderült, hogy ember, hogy nem csak én vagyok a kicsi, néha ő is, átmentem hozzá, átrugdostam az ágy túloldalára, rendeztem a terepet, hogy felnőtt-felnőttet játsszunk. De ezt csak ideig-óráig lehetett fenntartani.

Nem tudom, mi lett volna a jó megoldás, de most nem tudtam kezelni a helyzetet. Utálatot, dühöt éreztem, amit nem szoktam, és kárörömöt. Én nem tudtam, hogy az milyen. A vacsoraasztalnál a társaság egy barátjukról beszélt, akit „véletlenül” otthon hagytak. Ment az érvelés, a kognitív disszonanciázás – igazából nem is akart volna ő jönni, későn derült ki a lehetőség stb. –, végül a beismerés: nem akarták, hogy jöjjön. Sokingessel nem olyan régen megtörtént ez, így elvesztette az állítólagos barátait, teljesen kikészült – és tudtam, hogy ez a beszélgetés mély sebeket szakít fel. Igyekeztem nem ránézni, mert mosolyogtam magamban – közben természetesen bűntudatom volt emiatt –, de muszáj volt ránéznem, hogy lássam, ahogy szenved. Közben igyekeztem minden jót kívánni neki – de ő volt az első, akivel ez nem ment. Vagy nem tiszta szívből. Pedig úgy érzetem, hogy ez fontos lenne, hogy nem szabad arra gondolnom, hogy rosszat tesz nekem, mert akkor valami baja lesz.

Az utolsó napon próbáltam követni a csapatot a hegy túloldalára, mert nem vártak meg – lehet magyarázni, hogy nekem kellett volna alkalmazkodnom, de szerintem megvárjuk a lassúakat és gyengéket, nem hagyjuk őket egyedül. Sikerült is átvergődnöm, pedig nem volt könnyű – feketepályán elindulás, visszamászás lecsatolt léccel, hegynek fel –, és nagyon büszke voltam magamra, amíg ki nem derült, hogy ők nincsenek ott, valahol máshol vannak, nekem meg keserű lett a számban az édes bombardino.

Nem baj, már csak egy nap, egy út, azt már kibírom. Reggel aztán megkért, hogy csináljak neki szendvicset, én meg szolgamód megcsináltam. Kértem mézet, ő odadobta, aztán leült a másik asztalhoz. Erre az előző este (ahogy nagymamám mondaná) udvaroltatásra kiválasztott férficsapat beszólásokkal reagált, illetve kérdezgették, hogy mit csináltam ezzel a pasival. Semmit – feleltem mosolyogva, életemben ennyi szomorút és őszintétlent nem mosolyogtam. Nyilván ezt érdemlem, nem, ez nem megalázó.

Hazaúton nem beszéltünk, még mindig tartottam magam ahhoz, hogy nem olvasok be neki, nincs értelme. (Nem tudnád már normálisan megfogni a kibaszott CD-ket? Erre például mondhattam volna, hogy a kurva CD-inek nem az én ujjaim tesznek kárt, hanem az, hogy egymás hegyén hátán tárolja őket. És azt is hozzá tehettem volna, hogy bazmeg. Nyilván. De nem mondtam semmit.) Csak haza szerettem volna érni. Szeretett volna megállni egy helyen vásárolni, de teljesen biztos voltam benne, hogy elhagyjuk azt a lejárót, mert én nem akartam megállni. El is hagytuk.

Hazaérve be volt állva a város, ugye nem várom el tőle, hogy hazavigyen, át a városon, a dugón. Nem, persze hogy nem tegyél ki az esőben, bőröndöstül. A lécemet legalább hazavitte, majd megoldjuk. Taxi, legyen már valahol egy taxi. Minden jót, tényleg minden jót, Sokinges, csak állj meg, kérlek, had szálljak ki.

Hívtam magamnak olyan taxit, amit szeretek, álltam az esőben, a világoskék dzsekimben – pedig megtanulhattam volna már, hogy a világoskék ronda (copyright Sokinges) –, és boldog voltam, hogy megszabadultam. A taxival elugrottam Szumbáért (pedig a macskák undorítóak). Hálás köszönet Monine-nak, hogy vigyázott rá.

Mire kipakoltam és bedobtam egy mosást, már nem voltam annyira feszült, de azért éreztem néha a gombócot a torkomban, amíg Barátnőmmel beszélgettem. Aztán ma reggel persze kitört belőlem egy kis bőgés, pedig azért annyit nem ér az egész. Miért bántott engem? Bántott engem, bántott engem… Tényleg kis hülye vagyok. Kihúztam hát a hajam, katonagatyát öltöttem, és farmerkabátot, dobtam egy szájfényt és elindultam a városba, meglátogattam a nagymamámat a kórházban, megnyugtattam, hogy nincs Magyarországon nincs kolerajárvány, apámmal politizáltam odafelé és vissza, és most kipróbálom, milyen az élet kellemesen kevésingesen.

Elhúztam síelni, utána írok tréfás-mókás dolgokat.