Barátnőm lakást felújít, én pedig síelésre készülök, így programjaink jobbára ehhez hasonló fantázianévre hallgatnak: "bordűrválogatással egybekötött sígatya vásárlás". Olinka amúgy tényleg generálkivitelezősödik*. Ez egy fejlődési folyamat, amely során az ember megtanulja a burkolatok/tömítőanyagok/festékek/gipszek közötti különbséget/hasonlóságot, autójában egyre szívesebben hurcol csempeél-védőket/járólap-mintákat, és fáradhatatlanul kutatja az olcsó/jó/csak-egy-helyen-kapható tárgyakat. Vagyis szert tesz azokra a képességekre, amelyek képessé teszik rá, hogy megértse a generálkivitelezőt, aki azért van, hogy ezekhez a témákhoz ne kelljen érteni...

Tehát tegnap is néztünk mosógépet, valamint hűtőszekrényt, előtte pedig betértünk egy sportboltba kiakasztani az eladókat. Például adtam visszajelzést az egyik srácnak, hogy indításul nem mondjuk azt a szerencsétlen vevőnek, hogy "ez a legnagyobb női méret". Végül nem vettem sícipőt - mert bár ilyenkor ugyan minden olcsóbb, viszont nincs. Egyébként nem volt cél a kiakasztás, csak hoztam a szokásos döntésképtelen, beszélgetős, hozzá nem értő formámat - amit biztos lehet bájosnak ítélni, de este hétkor már nehezen viselhető. Ezt belátom. Ezen kívül Olinkával furcsa duettet alkotunk: csak mi értjük egymást.

Ez a legjobban abban a gyár-mintaboltja csempeboltban volt érezhető, ahol a nénik folyamatosan elveszették a fonalat. Bár azt nem pontosan értettem, hogy mi a funkciójuk ott - segíteni nem akartak, illetve nem tudtak. A pult mögül végtelen erőfeszítéssel tudtam csak rávenni az egyiküket, hogy jöjjön oda az általam mutatott csempéhez - mert onnan, ahol ül, nem fogja látni, és mivel a csempe rögzítve van a falra, nem tudom odavinni. Mindenáron azt szerette volna, ha elmagyarázzuk, melyikre gondolunk - nehéz lett volna azt a három lépést megtenni.

A másik érdekesség: nem olyan emberek járnak ebbe csempeboltba, akik éppen terveznek: színeken, méreteken, árakon gondolkoznak? Ők ugyanis nem bírták követni a gondolkodást - szemmel láthatóan azt szerették volna, ha valahogy egyedül kigondoljuk az egészet, és utána fordulunk hozzájuk (kód, darabszám, egységár, végösszeg, áfa megjelölésével). "Nem, mégse, ne ez a kék legyen" - ebben a boltban ilyet vevő ne ejtsen ki a száján.

* Nekem pedig lassan mindenre van pasim: egy veszekedni, egy felszerelni a karnist, egy barátnak, egy egyéb. Rájöttem: igazából nekem is a generálkivitelező hiányzik.

Én: Vigyázz nem akarok elkapni semmit. Eddig sikerült nem megfázni, most nem akarok beteg lenni, hogy síelni megyek.
Barátnőm: Hát igen, az lenne csak jó, ha beteg lennél síeléskor. Akkor aztán hamar vége lenne mindennek Sokingessel.
Én: Arra utalsz, hogy elképesztően aranyos vagyok, amikor beteg vagyok?
Barátnőm: Aha, belőle meg majd csak úgy ömlik a figyelmesség.
Én: Ja, meg az aggódás, empátia stb...

Én: Na milyen?
Sokinges: Kék.
Én: Nem! Ilyeneket kell mondanod, hogy "ez tök jól áll".
Sokinges: Arról nem volt szó, hogy esztétikailag bírálok. Csak technikailag.
Én: Akkor tájékoztass, hogy ez mennyire pergeti le a vizet, vagy tudomisén.
Sokinges: Rá van írva. Itt van, tessék.
Én: Öröm veled vásárolni...

Nem ragaszkodom tárgyakhoz, nem ragaszkodom tárgyakhoz... Szóval ő az. Amikor hazaérek, köszönök Szumbának, aztán neki. Szerintem akkor lesz gáz, ha hamarabb simogatom meg az új sídzsekimet, mint a macskámat.

Nagynénémtől:

Van az az összeg, amiért korpásodik a hajam.
Prokop Dóra

Van az a munkamennyiség, amitől korpás lesz a hajam.
Én, M. Zsuzsanna, nem fiatalkorú, still in the fucking office, at 19:37...

Rájöttem néhány hibára a lenti elemzésben. Egyrészt kihagytam belőle a munkát és a sulit. (Ezt majd elmondom a pszichiáteremnek.) Nem baj, azokat beletettem, majd posztolom. Viszont elgondolkoztam a dolgok dinamikáján. Vannak az ember életének ugyanis olyan részei, amiknek a fontossága azzal arányban csökken, ahogy a helyzet egyre javul. Lásd pénz vagy szex. Ez nyilván embertípus függvénye is, de ha van sok és jó, akkor én nem érzem olyan falkaparóan fontosnak. Persze ha nagyon sok és nagyon jó, akkor megint felértékelődik a fontossága – olyan fordított Gauss görbésen.

Női szempontból, azt hiszem a két hét a kritikus időtáv. Ha megszokod a normális, _____ (insert your prefered frequency here eg. óránkénti, napi, heti háromszori, heti, stb) szexet, akkor a megvonás bizony kellemetlen. Nálam a második hétnél van egy kis falvakarás, aztán semmi – nincs az a tárgy nélküli „de nagyon, bele a világba, de most rögtön!” érzés. És valami miatt csak az látja a b…tlan p…ságot*, aki jól ismer. (Egyébként nagyon szoktam ám röhögni a férfinép apénia dolorosára tett megjegyzésein, mert szinte sose találják el. A nők ugyanis pénia-mentes időszakokban is tudnak selymesen kisimultak, nagy dugások után pedig kíméletlenül elviselhetetlenek lenni.)

Ennyit a szexről. Tulajdonképpen nagyon sokat írhatnék erről, de miután ez a blog nem anonim, nem titkos, tehát olvasnak a kollégáim, a családom, barátaim és üzletfeleim… Szóval valahol itt a határ. Te jó ég! Vannak határok!

* Lefordíthatatlan, obszcén szójáték.

Ja, és leálltam a szerről. Nem történt semmi - szóval mivel a khi négyzet próba szignifikanciája nemtommennnyi, ezért statisztikailag azt a következtetést vontam le, hogy normális vagyok. Statisztikailag.

A boldogság egyébként relatív és szubjektív fogalom. (What a statement!) Szóval nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki meg akarja ítélni, hogy jól vagyok-e vagy sem. (Nem fáj a fejed, csak úgy érzed - szokta mondani hugom.) Sokinges szerint például nagyon nyugodt vagyok, de nem feltétlenül boldog. Ezt a nyugodtságot egyébként most visszakaptam a munkahelyemen is. Állítólag higgadt vagyok, tudom, mikor kell üvölteni, mikor kedvesen mosolyogni, mert szemlátomást megtanultam az érzelmeimet tudatosan felhasználni. Ez például furcsa, mert én nem így látom magam, és a barátaim sem. A hétvégén például Barátnőm pasija végre tanúja lehetett, hogy mivel is egészül ki a "jó parti lenne"-lista. Miután a tök jó buliból egyszer csak távozni szándékoztam, és nem kaptam egy nyavalyás választ arra, hogy "akkor jöttök vagy maradtok". Ez a nyugodt hisztériám: az elmenetel. Ha menni akarok, akkor megyek, és nem érdekel senki. Azt felmérem, hogy valaki miatt kell-e maradni. ("Jaj, ne menj már, tök tetszik nekem ez a fiú, de ha elmész, akkor az izé is elmegy, és akkor mittudomén...")

Kevésbé nyugodt hisztériám: utálom a jazzt. Sajnálom, biztos nem trendi, de ez van. Lehet azt mondani, hogy alkalmazkodóképtelen vagyok, illetve hogy ha a társaság nagyobb része szereti, akkor illik azt hallgatni... De én nem bírom, és nekem ez olyan vétó-szempont, mint nagymamámnak a meleg. Én utálom a hideget, ő meg a meleget, de hideg ellen fel lehet öltözni, melegben meg rosszul lehet lenni. Ő nyer. Szóval lehessen hallgatni a több száz zenéből mást. A lazacevős buli egyébként atomjó volt, rég éreztem magam ilyen jól társaságban. (Annak ellenére hogy Kozmó Barátnőm időnként úgy felhangosította a zenét, hogy alig hallotta egymást a több nyelven nehezen kommunikáló társaság, így segítve a kommunikációt. Not. Szumba is kapott lazacot, vittem neki haza. Bezabálta, de előtte addig nyávogott, amíg a lazachoz keveredett egy szál répareszeléket el nem távolítottam a táljából.)

Visszatérve a boldogságra, Fontos Ember minden alkalommal megkérdőjelezi a jóllevésemet, de most csak itten (ezúton) védekezem. Nyilván van a világon valami objektív (vagy konszenzuális objektív) szempontrendszer, hogy az ember mikor mondhatja magáról azt hogy boldog. Elemzés. Fontosság és jelenlegi helyzet. Oké, pasi fontos lenne eléggé - nincs; szex kevésbé fontos - van egy kevés; pénz fontos... Annyit keresek, amennyiből telik olyan luxusra, mint pl. takinéni - ez nominálisan kifejezhető, tehát van sok. Testrészeim 86,5%-át elfogadtam, 34%-át kifejezettem szeretem... Íme:

Oké, akkor a fontosságot megszorozzuk a jelenlegi helyzettel, így kijön az elégedettségi pontszám: 147,33. Ha minden területen a jelenlegi helyzet 5 pontot kapna (5 a maximum), akkor a így kapható maximális pontszám (ebben a fontossági struktúrában): 226,5. A kettő hányadosa az elégedettségi indexem, ami jelenleg 65%. Kétharmadosan jól vagyok! És lehet modellezni, mi történik, ha a fontos dolgok jobbra fordulnak. Pl. pasi hirtelen felbukkan, és 4,8 pont erősségűen bearanyozza életem, akkor az elégedettségi index 71%-ra nő!

De mi a lényeg? Talán az, hogy nevetgélve ébredek? Kívánom mindenkinek, hogy azt tapasztalja meg egyszer.

...sokiraki szerint száddám husszein... blablabla...

- Ki a franc az a sokiraki? Ja, hogy "sok iraki"!
- Sokiraki japán tudósító...
- Köszi apu. My name is Shoki Raki, I am from India...

Hétvégi szokásos freemailezésem közben kicsit siettem - anyuéknál számít a gyorsaság, freemail meg csak ott van -, és sikeresen kitöröltem egy olvasói levelet (ez de nagyképű, tetszik!), amit akkor itt válaszolok meg. (Ezúton, ha már nagyképű, legyen kövér.) Szóval valóban nem az a blogom eleje, ami itt látszik, hanem 2002. február. Amikor átköltöztem a freeblogra, kitöröltem az egészet a blogspotról - ennek mindenféle, itt nem részletezendő oka volt. Viszont természetesen elmentettem a kétszáz oldalnyi dokumentumot, ami most kedves szüleim kimenet nélküli számítógépén alszik. Ha sikerül kioperálnom belőle, akkor valamilyen formában majd publikálom. Volt benne sok jó történet. Amikor Tenerifén nyaraltunk a hugommal egy repülőtér mellett több tucat részeg brittel és egy mélytengeri hal csúnyaságával vetekedő kisgyerekkel, amikor Angliában voltam pár hónapig, amikor leesett a villanybojler... De szép is volt...

Ez pedig itt a jelen. Márton, aki a dolgok jelen állása alapján éppen Lilla. Tehát a húgom most Kovács (nem Kovács, de nem publikálnám a nevét, vannak neki jogai), szóval Kovács Márton Lillának nevezi, mert az szerinte tök jól hangzik. ("Nem lennék egyikőtök gyereke sem" - jegyezte meg egyik kollégám.) Tehát ez itt az ő lába, és én egyszerűen nem bírom elhinni, megérteni, hogy van ott egy kisgyerek, és mi megnézhetjük őt. Különösen a kis lábát. Beszarás.

Lúzerség az embernek a macskáját rakni háttérképnek felfele, és nevetgélni minden alkalommal, ha épp le vannak csukva az alkalmazások? Whatever...

Hálás köszönet az utóvizsgázó csoporttársaknak! Egy részük azért utóvizsgázott amiért én - nem tanultak, így már a feltett kérdést sem értették, valamint nem tudták leírni hallás után Gershuny nevét (a "tüsszentésnevű", ez német vagy angol vagy holland...? na menjünk innen), ezért kifordultak a teremből a kérdések elhangzása után. Nagyobbik részük tanulás után, legjobb tudása szerint elemezte a valamit valaminek a mentén - de nem jött össze. Tehát hálás köszönet nekik, mert a vizsga előtt egy fél órás konzultáció keretében kidolgoztuk a vizsgaírási stratégiát - aminek segítségével mostantól bármikor elemzem az 1945 utáni magyar társadalom változásait - szakaszonként - bárminek a mentén. Mondjuk a növény védőszerek fejlődése, a pogácsasütés vagy az Aquafresh fogkrém mentén.

Négyes lett, pedig a két rövid kérdés egyikére nem is válaszoltam - magyarul az esszékérdés briliáns lett. Használtam a ceteris paribus kifejezést - talán ezért. Ceteris paribusról annyit, hogy a közgazdaságtan számomra nehezebbik részére (makroökonómia) nem jártam be anno, a közgáz szigorlatot pedig - hát van ez így - elfelejtettem. Egy vizsgaeredményért mentem be klumpában, miniszoknyában, melltartómentesen. Többiek fekete-fehérben informáltak, hogy rajta van a nevem a listán. Erre kértem egy makro könyvet, és ledobtam magam egy székre. Odáig jutottam, hogy ceteris paribus, minden más változatlanul hagyása mellett, meg addig hogy a mindenkori kereslet az kábé egyenlő a mindenkori kínálattal. Say-dogma. Aztán becsuktam, mondván: ez esélytelen.

Szóbeli vizsga, népek jönnek ki egyesével: egyes, kettes, egyes, kettes... Utolsók között megyek be, kihúzom a két tételt (egy mikro egy makro), jegyzetelek valamit, aztán összevissza elkezdem az összevissza nyögdécselést.

- Rendben, és melyik klasszikus makroökonómiai tétel írja le ezt, amiről most beszél? - kérdezi, miközben én azt se tudom, hogy mit beszélek.
- Hát... a Say-tétel - válaszolom, ez az egy van, amit olvastam, sok veszteni valóm nincs. De lehet, hogy mégis van, a tanár úr felegyenesedik addigi fáradt görnyedtségéből, villámokat szór a tekintete. Na jó, ez nem jött be.
- Say DOGMA - szinte kiabálja. - Na jó, egy utolsó kérdés.
Toll a papíron, érzem, hogy ezen múlik minden. Ezen múlik a kettes. Felteszi a kérdést, de sajnos fogalmam nincs, hogy mit határoz meg a micsoda. Kezd segíteni.
- Árrugalma... - innen még lehet sság is tlnaság is. Sság vagy tlanság, sság vagy tlanság, toll hegye még mindig a papíron. Ő segít tovább, - Árrugalmat...
- LANSÁG! - rém büszke vagyok magamra.
- Rendben, közepes.

A többiek csak azért nem lincseltek meg, mert már nem voltak ott. Ebből okulván: mindig bemegyek minden vizsgára, valamint tanulmányai során mindenkinek segítek, aki kéri, mert valahogy muszáj visszaadnom az univerzumnak valamit ezért a rohadt mázliért cserébe.

- És, osztálytalálkozón se találkoztatok?
- Ez főiskolán volt, nincs osztálytalálkozó.
- Valahogy tök azt gondoltam, hogy középiskolában volt.
- Miért, mert van benne gimis-feeling? Ja, hát csináltam hülyeségeket. Például egyszer küldtem neki Valentin napi üzenetet.
- És?
- És mi? Semmi. Névtelenül küldtem, nem is mondtam el senkinek. Be lehetett dobni egy dobozba a suliban, és továbbították. Azt se tudom, hogy megkapta-e. Majd megkérdezem a blogomban...