És hogy valami nagyon örömtelivel zárjuk az évet, ezúton szeretném bemutatni Marcit, születendő unokaöcsémet, aki még csak hét cenitméter, de már most nagyon aranyos:

Nem tudjuk, de biztosak vagyunk benne, hogy fiú.

Kozmó Barátnőmmel dumáltunk arról, hogy mikor kezdődik az új év. Ki mondta, hogy 31-én kell ünnepelni? Miért ne lehetne személyre szabottan, attól függően, hogy kinek mikor kerül pont az évre. Kedden a pszichó áttekintette az évemet - nem én akartam, ő hozakodott vele elő -, mondott szépeket, ami léleksimogató volt. És egyben évlezáró. (Egyébként vígjáték-jelenet volt: én valami nagyon feltárulkozósat szándékoztam elmesélni, miközben a fűtésszerelők megszállták a lakást. Gondolom így tanítják az egyetemen, teremts meghitt, nyugodt légkört…) Este a kádban Nerd party DC-t hallgatva elöntött az a bizonyos "igen, ez az, megérkeztem" érzés. Tegnap reggel pedig meghalt Kleó, és az is pont elég lezárás-szerű volt. Tegnap őt sirattam egész nap.

Szóval nekem ma kezdődik az új év, így döntöttem.

Kleó már úgy nézett ki mint egy afrikai éhező gyerek: sovány macska, nagy hassal - ami klasszikus FIP vírus tünet. A doki utolsó kínzásként - bár állítólag ez nem fájdalmas -, a hasába szúrt, hogy megnézze, mi jön ki onnan. Valami olyan jött ki, ami végleg bizonyossá tette, hogy ez bizony fertőző hashártyagyulladás - a vérvétel hiába volt negatív. A FIP halálos, gyógyíthatatlan betegség. Vagy szteroidokkal életben tartom még pár hónapig, vagy elaltattatom. Az utóbbit választottam. Még ültünk kint a váróban egy fél órát - én bőgtem, ő aludt. Aztán közöltem a dokival a döntést. Megkapta az altatót, elaludt, megkapta a légzésbénítót. Megállt a légzése, aztán lassan a szívverése is.

Kicsi fekete szőrgombóc, kicsi kicsi Kleó...

Huszonnegyedike, végre nem cipeltem semmit, hazaértem a családi fészekbe, és a szokásos karácsonyi kép fogadott: apám pizsamában és köntösben, valamint olvasószemüvegben szitkozódik. Valahol érthető, hiszen anyu minden évben olyan fát vesz, hogy csodájára járhatna a kerület. Nem nagyon van rajta ág, görbe, viszont a törzse vastag. De azért olyan még nem volt, hogy ilyen rövid lett volna a törzsének az a része, amit a tartóba kell helyezni. Ezért apám - a már említett szitkozódások közepette - elkezdte az alsó ágakat levágni. Így gyakorlatilag megfosztotta a fát ágainak kétharmadától. Jobbra nagyobb kupac - az ágak. Balra kisebb kupac - a fa maga. Középen apám köntösben. Ennyire idegesnek rég nem láttam.

- Oké állj - tettem fel a kezem - senki nem mozdul. Lemegyek, és hozok egy másik fát.

Rövid csend, hitetlenkedés. De valóban lementem az utca túloldalára, vettem egy fát, kicsit nagyobbat mint két méter, de ennél kisebb már nem volt. Erőmet összeszedve felhurcoltam, és lehelyeztem a nappali padlójára. Apám már kezdett volna dühöngeni, hogy "de ennek meg mekkora a törzse", mire megint feltettem a kezem, és leviharzottam egy fenyőfatalpért. És idén először olyan szép fánk volt, amilyen még soha. Ez egy szép karácsonyi történet!

Átvittem anyuékhoz a vasalónak azt az alkatrészét, amit vízkőtleníteni kell, mert ott van ecet, és persze ott is hagytam az ecetben. És mivel a ruháimat csak begyűröm a szekrénybe száradás után, nem igazán tudok mit felvenni vasalás nélkül. Így aztán előbb elvittem Kleót az állatorvoshoz, ami természetesen áramszünet miatt zárva volt, tehát ugyanazzal a lendülettel hazamentünk. Majd fogtam magam, és elindultam otthonról haza. Mentem, mentem… És a villamoson szipusok voltak, az ég tegye őket akárhová. Együtt szipuztuk szépen a parkettalakkot. Aztán hazaértem, kicsit beszélgettem a családdal, ettem egy fagyit - szerintem erősíti az immunrendszert -, majd hazamentem. Vittem a vasaló-alkatrészt. Hazaértem, és akkor otthon voltam. Játszottam a cicával, néztem tévét, zuhanyoztam, lefeküdtem. Ez egy ilyen nagyon izgalmas nap volt.

Ja, mindezek előtt írtam Sokingesnek egy kvázi szerelmes levelet mintegy másfél oldalban. Igazából nem is neki írtam - bár természetesen most elképzelek mindenféle romantikus verziót, hogy most majd mennyire nagyon nemtudommi -, hanem inkább magamnak. Nehogy az legyen, ami a hugommal történt, hogy a pasi, aki után éveken keresztül futott - és csak kb. nyolcszor omlott össze -, azt állította évekkel később, hogy köztük azért nem lett normális kapcsolat, mert a hugom nem akarta igazán. Asszem ekkor hisztérikusan nevetni kezdett, de én tessék, tanultam belőle. I'm a loser baby, so why don't you kill me.

Én se leszek már hülyébb...
Mr Sok Ing

Mr Nerd szomszédokos bejegyzéséről eszembe jutott a retró jegyében, hogy a mai napig néha így köszönök a családomnak:

Szegasztok! Kérek egy elektor kalandor sikolyt!

Ők kedvesen néznek.

Mindenféle van. (Ex-Házinyúl szerint ez a szavam járása, szerintem nem.) Van elsősorban Kleó-hurcibálás, közben Szumbával játszás. Szumba kissé mozgásigényes, de már megtanultam játszani vele minden más tevékenység közben. Fogmosás, telefonálás, teregetés, stb.

Közben volt fönt ex-Házinyúl fúrni. ("Ja, ti így hívjátok? He he he.") Ahogy Barátnőm mondta, fent volt handy-man. Aki nem az a fajta ezermester, aki otthon buherál, hanem akit te tudsz hívni, ha valami van. Az Általános Férfi a Fúróval. Felszerelésre került a karnis, a fürdőszobatükör és a lámpa. Apró örömök az ember életében. És közben remekül éreztem magam. Jó volt vele szerelni, na.

Ma reggel az állatorvosnál hívott a hugom egy elég szar hírrel, aztán kiderült, hogy Kleó megmarad, aztán Sokinges munka-dolgainak lehetett örülni, aztán kiderült, hogy a hugom dolgai nem vészesek, szóval sok volt a hirtelen érzelem le és fel. Lassan kezdődik a vizsgaidőszak... Eladtam egy lakást, vettem egy másikat, váltottam munkát, felfedeztem új terepeket az élet minden területén, és közben szabadságon sem voltam, szóval itt az ideje lemerülni, és teljesen kikészülni - ez jutott eszembe ma úgy egyik helyről a másikra menet.

Na most lelépek, irány a magas ívű szórakozás: Szőke kóla bemutató.

Ui: Szeretném leszögezni, hogy a Barátnőm december 9-i bejegyzésében szereplő obszcén mondat nem az én számból hangzott el.

Ezért inkább terápiás céllal karkötőket gyártok:

Nem tehetek róla, de belőlem a Terézanyu zenéje kihoz mindenféléket. Talán azért, mert amikor láttam a filmet Kis Varázslóval, akkor éppen annyira ki voltam készülve, hogy végig bőgtem utána hazafelé. És arra is emlékszem, hogy miért. A film eszmei mondanivalója… Vagyis amikor az író… Szóval volt benne az a pár mondat a végén, hogy az a lényeg, hogy tud szeretni, aztán majd csak lesz valahogy. És azért bőgtem, mert belém nyilallt, hogy nekem kell szabadon engednem a lelkem, és akkor sikerült is.

Szóval hallgattam, és ki tudja hányadszor megint úgy gondoltam, hogy semmi értelme nincs, hogy ennyire ragaszkodom ehhez a Sokingeshez. És az még nem lenne baj, hogy nincs értelme, de nem is jó. Nagy ráébredés volt. Ott kezdődött, hogy legutóbb - ki tudja hányadszor - az iránta táplált érzéseimnél lyukadtunk ki, és képes volt azt állítani, hogy én ezeket nem mutattam ki felé. Amikor ezt Barátnőmnek meséltem, majdnem belefejelt a szushiba a röhögéstől.

Aztán a ráébredés következő lépcsőfoka az volt, hogy az új Olinka - aki beszél az érzéseiről, ami által én is másképp beszélek a sajátjaimról (tetszik nekem ez az új Olinka) - megkérdezte, hogy miért nem Sokingessel használom el a debreceni hétvégét. (Ami egyébként elkelt.) Mire ezt válaszoltam:

- Én nem akarok eltölteni vele egy hétvégét. Akarjon velem ő eltölteni egy hétvégét - tettem hozzá némi gondolkodás után.

Később kicsit elgondolkoztam ezen a zsigerből mondott mondaton. "Én nem akarok eltölteni vele egy hétvégét." Egyrészt fel se merül, hogy elhívjam egy hétvégére, mert nem vagyunk ilyen viszonyban. Ami akkor is elgondolkodtató, ha így van, és akkor is, ha csak így érzem. Másrészt nem szeretnék vele lenni egy hétvégén keresztül. Így elsőre. Lehet, hogy tök jó lenne, de így elsőre inkább félek a gondolattól. Harmadrészt azt szeretném, hogy ő akarjon velem lenni, de igazából azt szeretném ha valaki akarjon velem lenni. Nem feltétlenül ő.

Egyszóval vagyok én, aki ragaszkodom valakihez, aki nem az enyém, és van ő, aki nem ragaszkodik hozzám - csak akkor, ha épp távolodni kezdek tőle. Két éretlen lelki nyomoronc cincálja egymás érzelmeit, ami értelmetlen és fárasztó. Úgyhogy kidobtam a "szeressen belém" kívánság-cetlimet, és ettől egy fokkal jobban éreztem magam, meg egy fokkal rosszabbul. Igazán drámai volt.

Persze ettől még nála aludtam. Kleonak első ránézésre igaza van abban, hogy következetlen idióta vagyok, viszont azt nem tudhatja, hogy a kapcsolatunkról vagy a szex lehetőségéről folytatott sms-ezés helyett mentem oda - ami részemről haladásnak számít. Hús-vér valóm persze mintha megint kevésbé lett volna vonzó, mint a lehetőségem. Vagy tényleg így volt, vagy csak így érzetem (megint), mindenesetre lehetett megint idegenek módjára ébredni reggel, nem kedvesen szólni a másikhoz, autóból kiszállva elcseszett Mary Poppinsként érezni magam, ahogy hadakozom a kölcsön-ernyővel... Összességében átélni azt, amit már annyian annyiszor.

Imádom az évnek ezt a szakát, említettem már?

Szóval nulladik napon hívott Szakadékos Ember, aki viszonylag hamar rátért arra a részre, hogy ez a Sokinges milyen egy… Majd huszonnégy órával később hívott Sokinges, akivel előbb hosszan beszélgettünk, csak utána hozakodott elő azzal, hogy ez a Szakadékos Ember mennyire… Mindkét beszámolóban volt becsmérlés, ronda jelzők, gúnykacaj. Mindketten viszonyították magukat a másikhoz, miután közölték, hogy a másik nem viszonyítási alap. Egyetértek abban, hogy az egyik simán hisztérikus, a másik meg simán bunkó. De az is biztos, hogy mind kettő totál férfi, kompenzálós, gyerekes. Amúgy meg mindkettő elsőre mindenkinek ellenszenves – hát még egymásnak…

Ami a tegnapi nagyőt illeti: nem hiszem, hogy ő az. Bár kezdhetném a megalkuvást így közel a harminchoz, kezdhetnék gondolkodni ebben a helyes, okos, zsidó fehérnemű-gyáros srácban, de…