"Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet."

Csak egy verses kötete van, egy Pilinszky. Nekem is... Szóval minden jópofa, minden oké, macska aranyos, ragasztottam új csillagot a "101 things to do before you die" könyvbe...

De... Hiányoznak az ingei...

Időnként megnézem Kleó hátsó felét kis golyók után kutatva, hátha mégis fiú. Semmi Kleó-szerű nincs benne - de a húgom megálmodta, hogy így hívják, tehát marad. Eredetileg Saci volt, mondván hogy Schwartznak csak nem lehet hívni egy macskát. Most Schwartz Sarolta Kleó, ebből a második nevét használja. (Nem mintha hallgatna rá…) Szóval semmi lányos nincs benne, féléves fekete kamasz-macska, borostyánszínű szemekkel és nagy hassal. Letépett már egy függönyt, valahonnan leszerelt egy három centis fadarabot - még nem találtam meg a forrást -, reggel egy puszival üdvözöl, nem bírja ha a fürdőszobában vagyok - pedig mindig nyitva van az ajtó -, és szereti a kávét.

Ha utálnám a macskákat - mint például Sokinges, nevezzük csak Shocking-osnak -, akkor pont ilyen macskát szeretnék utálni.

Cleomatra...

Sokinges akkor hív, amikor ex-Házinyúllal vacsorázok. Lerázom, visszahívom, nem tud beszélni, majd visszahív. A majd-ot olyan nyomatékosan mondta, hogy elhittem. Másfél napja nem hív vissza, de ez egy ekkora majd-ba belefér.

Anyway the shine is fucking on me. Lehetne egy ilyen szám is, ha még nincs. Frappánsan kétértelmű. Egyébként rajtam van a fény. Tipikus példamondata ennek az állapotnak: "Tényleg híztál, de jól áll."

Hej de virágzika, virázika bazsalikom már megint az erkélyen! És hasonló remek dolgok. Cicakaromban. Összesítve az elmúlt két hetet a szereplők megjelenésének sorrendjében: én könyök-repedés, Kozmó Barátnő térdműtét, P. csípő-törés, Susie fogtörés, Bori Barátnőm kislánya váll-repedés, Kis Varázslóm izületi fájdalmak, Fontos Ember többször majdnem meghalás - áramrázás, ilyesmik. (Az meg amúgy miféle szinkronicitás, hogy a holtverseny-társamnak sebész avatkozott a karjába?!) De amióta nem vagyok babonás, és áttettem a szerencsebambuszomat a szerelem-sarkomba, azóta jól mennek a dolgok. A bambuszt amúgy Isolde publikus tanácsára földbe ültettem, és azóta tudom, hogy szegény két éve csak vegetált abban a dizájnos vázában. (Hej de vázábaaan, vizébeeen…) Mert most zöldül és burjánzik. És milyen szerencsém van a szerelemben! Már megint áramlik a csí mint a kurvaannya...

Barátnőm értem jött. Előzőleg kikereste nekem a MÁV kórházat az interneten: ez lesz a legjobb, zuglóiak ide mennek, ez az ügyelet. Csak arra nem gondolt, hogy az "ügyelet" nem azt jelenti, hogy oda mehetsz, ha eltört a karod, hanem hogy oda megy a mentő. Mindegy, szomorú arc felrak, has picit kirak, szemével néz szépen. Valamelyik bejáraton behatoltunk, és megkezdődött a vándorlás, várakozás és magyarázkodás három órája. Először áthatoltunk a másik szárnyba. Este kilenckor mindenütt hullaszag - tudom, hogy ez morbid egy kórház földszintjéről lévén szó. A végtelenbe futó folyosók, félhomály… A legvidámabb hely a betegfelvétel volt, ahol fél tucat egészségügyi alkalmazott nevetgélt.
- Karsérült - mondta egyikük.
- Jónapot, történt egy kis baleset.
- MÁV-os? Hatodik kerületi lakos??
- Nem. Nem - itt szomorú nézés következett, aminek hatására felszóltak az ügyeletes orvosnak.

Nekem szerencsére jó fülem van, és hallottam, hogy a telefonáló közölte a többiekkel, hogy "lejön". De ezt a tényt persze nem közölte velem - ami megszokott, de azért minden alkalommal kiselőadást tartanék arról, hogy milyen fontos lenne engem megnyugtatni. Főleg egy ilyen örömteli hírrel. Jöttek is mindenféle népek, de egy se nézett ki orvosnak. Aztán végre jött egy magas, középkorú, aki rám mosolygott, és csak ennyit mondott kérdő hangsúllyal:
- Bálblstörtn?
Nem vagyok a kísérletre érkezett lengyel adjunktusnő, nem - gondoltam. Vagy ennyire hadarna? Végül megértettem, hogy a kérdés ez volt durván orosz akcentussal: "Baleset történt?". Doktor Borisz - mindenki csak így nevezte, mert nem a vezetéknevét senki sem tudja kiejteni - megsimogatta a fejemet, aztán adatott egy tetanuszt.
- Peersze, ádunk tetánúszocská - parodizálták a vicces ápolónők, a hangulat itt tényleg remek volt.

Aztán nyomás a röntgenbe - mármint araszolás egy csoszogó betegkísérővel a kihalt folyosókon.
- Az előbb még föl volt kötve a kezed - jelezte a betegkísérő. A fejemben cikáztak a lehetséges válaszok. Persze, nem elég, hogy nem vagyok mávos, se hatker lakos, még szimulálok is. De csak annyit mondtam:
- Most meg nincs…

A röntgen csuda egy hely volt. Középen az üvegvitrin, mindenfelé székek, de szemlátomást sokkal kevesebb, mint amit a hely befogadóképessége indokolna. Neonvilágítás, nagy ajtók. "Fekvőváró". Többszöri próbálkozásra sem sikerült kinyújtani a karom - egyébként is, miért nem tegnap jöttem, vagy ha már vasárnap, akkor legalább délelőtt (szemrehányás number four) -, de azért lett szép kép, íme:

Csak elrepedt, felkötés, kontroll, gyógytorna. Azóta visszamentem kontrollra, és láttam a röntgen-helyiséget feltöltve - egy teljesen fölösleges röntgen kapcsán. Amúgy hozzávetőleg öt órát töltöttem a kórházban, ami kétszer annyi mint amennyit vasárnap éjjel kellett. A röntgenben mérhetetlen embertömeg ült, illetve feküdt magába roskadtan. A gépek félóránként elromlottak. Öreg néniket ottfelejtettek - egynek segítettem nem elfelejtődni még négy órára. Egy színfolt volt azért: a diszpécser lány, aki értelmes hangon beszélt, és az előttem álló betegnek hozzátette: "Amúgy Ica vagyok, és én fogok segíteni neked ma délelőtt". MÁV-sztenderd…

A gyógytornáról önként lemondtam.

Én egy az itteni naplóban már feltűnt szereplő vagyok, aki sokat sejtető Ügyeletes Rosszfiú nevet kapta. Soha életemben nem olvastam blogot, valamiféle publikus naplónak képzelem. Azt olvasva, hogy "rosszfiú", az USA beli képregények jutnak eszembe és a végsőkig megtisztelve érzem magam, hogy Batman, Dardevil, Superman és Spiderman társaként emlegetnek egy magyar elektronikus valamin.

Amivel viszont kiérdemeltem ezt a lehetőséget, az egy, az oldalgazda szájából elhangzott tényszámra történő reakcióm volt. Ezt az oldalt jelenleg 5-600 ember látogatja rendszeresen, reagál, kommentál, hozzáfűz stb. Ez azért szép szám. Az 5-600-nak a barátai is tudhatnak az olvasási szokásról, gyakorlatilag ZS megteremtett egy egész kis közösséget, ami nagy valószínűséggel eltérő, vegyes. Remek dolog!

És íme az ötlet.

Én - mint az itteni szabály és viszonyrendszereket nem ismerő kontár, kibic, akinek semmi sem drága - kitaláltam, tegyük a képernyők, optikai kábelek, modemek és ADSL vonalak távolságtartó, óvatos, világát, személyesebbé, őszintévé, kevésbé arctalanná!!! Most mindenki a Badface bulira gondol, ahova testhezálló bimbis batman gumiruhában kell jönni, háromszög alakú fülekkel és fürdőköpenyben... Nem egészen!

A többit jövő héten, a vendégelőadók csak korlátozott karakterszámot kaptak!

- Egy biciklisfutár dugás előtt vagy után simán megcsinálja neked - mondta Basszus, majd rövid gondolkodás után hozzátette - Egy jobb biciklisfutár akár dugás közben is.

Történt mindez egy éve, de aztán mindig vagy túl sok unikum fogyott, vagy a tudatalattim nem hagyta valami okból, a lényeg, hogy nem került sor a bicikli megjavítására. Sem előtte, sem utána. Sem közben. A tudatalattimnak volt még egy húzása: beszippantotta magába a bicikli létét, így aztán a költözéskor sikeresen ottfelejtődött az Eötvös utcai ház biciklitárolójának hevederzáras, sötét helyiségében.

Tudatalattim végül elvesztette mind a kapukulcsot, mind a tároló kulcsait, így aztán egyre nehezebb projektnek ígérkezett a bejutás és a javítás/szállítás. Találni valakit, akinek van kocsija vagy tud szerelni (vagy mindkettő), illetve eléggé szociális ahhoz, hogy kibírja, amíg én bemosolygom magam. Az elmúlt pár hónapban akadt volna olyan haver, aki ért a biciklikhez, de nem voltunk egy bioritmuson, és nem tudtuk összehozni. Akadt volna pasi is kombi autóval, az meg nem volt elég szociális. (Magyarul elmehettünk volna a bringáért, ha én előre leszervezem a bejutást.) Tehát ez is kiesett. Én magam pedig vagyok annyira kényszeres, hogy mindaddig nem indulok neki, amíg nem látom maga előtt a dolgok lefutását viszonylag részletesen. Vagy nem akad valaki, aki kellőképpen megnyugtató ahhoz, hogy ne törődjek vele.

Aztán történt, hogy Susie talált egy ilyet magának. (Továbbra is várjuk azt a katalógust, amiből hasonlót lehet rendelni. Susie lett a best practice. Barátnőm 30 percet fut a szigeten, mert elképzelhetőnek tartja, hogy Susie-nak is ez hozta meg a sikert - egy leánykérés képében.) És ez az illető kellőképpen segítőkész volt ahhoz, hogy bevállaljon velem egy konkrét, szombat kora délutáni szereléssel egybekötött kalandos bejutást. Mire P odaért, már bejutottam, nem okozott különösebb nehézséget, és csak egyszer kellett kimondanom a szégyenteljes mondatot, miszerint ottfelejtettem a bringámat. P hozzávetőleg tíz perc alatt meg is javította a narancssárga-ezüst járművet. (Az Aktív című műsorból tanultam, hogy ha sokszor szerepel egy dolog az adott riport szövegében, akkor minden alkalommal másnak kell nevezni, tehát a macska a harmadik mondatban már biztosan "kis szőrös jószág".)

Hamarosan gördültünk is tova - mivel P cangával érkezett. Végig az Andrássyn, beszélgetve a bukósisak fontosságáról. Bekanyarodva a ligetbe kicsit elmerültem gondolataimban, mert P az úttestet választotta, én pedig a járdát. Arra gondoltam, hogy a biciklizés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni, közben egy andalgó turistacsoportot próbáltam kikerülni viszonylag lassan. Lekanyarodtam a járdáról, rá a macskakőből kirakott szegélyre, egy kicsit még tovább, ki a vörös murvára, de csak két centit, én nem akartam idáig kijönni, mert én a köveken akarok csak menni, gyerünk vissza, nem tudom, miért fontos ez, de a köveken akarok menni, de várjunk csak, ne rántsuk vissza a kormányt, miért nem megyek még kijjebb, és onnan egy kicsit merőlegesebben vissza, így maximum az lehet, hogy… És persze hogy az agyam már rájött, csak pont eggyel később, ki is csúszott a kerék, el is estem, rá a könyökömre, teljes testsúlyommal.

P-től egy busz választott el, ő csak annyit érzékelt, hogy nem bukkantam elő a busz mögül. Megpróbáltam magam leporolni, de az egész jobb felem koszos lett, a könyökömet lehorzsoltam, így toltam a bringát, kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Jobbnak látszott visszaülni, hazáig még simán elbringáztam, aztán nem használtam tovább a jobb kezem. Innen folytatjuk.

Ui: Mivel Susie a követendő példa, itt kell megjegyeznem, hogy ő is zakózott bringával, és… Na ugye!

Tök kivoltam, meglocsoltam a virágokat, leültem az ágyam szélére, és szenvedtem. Adtam interjút a Magyar Rádiónak, és arra a kérdésre, hogy hogyan viselem a kapcsolat (kérdőjel, teszem hozzá) végét, azt válaszoltam mosolyogva, hogy nehezen, de azért annyira nem. Pedig de. (No way! Way!) Nem tudok sírni se. Most ez a rész van. Hiányzik, hiányzik, hiányzik. (Tudom, Ralf atya Ralf atya)

Aztán a konyhában szöszmötöltem, amikor csippant egyet a telefon. Ezt meghallom, akármilyen zaj van. És persze állandóan, minden egyes rezgéssel feltuningolt pittyenéskor csak azt várom, hogy hátha ő írt, de nem. Minden egyes sms-nél, de akkor is, ha éppen valaki mással sms-ezek, és annak esélye, hogy ő írt: 0,78%. És mindig csalódott vagyok, napok óta. Azóta van meg ez a telefon, amióta őt ismerem, vele sms-eztem a legtöbbet. Mindig csipogott és rezgett hármat, imádtam. Most is csipog és rezeg, de nem tőle, nem tőle… Most éppen szétestem, persze megszokom, hogy nincs, de vannak hullámvölgyek, és még sírni se tudok. Megint nem tőle jött, ez tuti.

Odavánszorogtam a kanapéhoz, megnéztem az sms-t. Ő írt. És akkor sírtam.

Ui: Mielőtt ezt írtam volna, előtte csak úgy by the way körülnéztem, és persze angelday már megírta hasonló nyűglődéseit. (Én csak rezgőre teszem a fülem mellett, amitől nem ébredek fel, de hajnalban biztosan, hogy elolvashassam.)
- Mert soul mate-ek vagyunk, vagy mi a picsa! - ezt én mondtam neki a minap, és tartom.

Cicákat gyűjtök. Kettő cicát. Azért kell kettőt, hogy ne unatkozzanak. Kicsik legyenek, lányok, az egyik legyen fekete-fehér.
- A másik színes... - mondta Susie, a menyasszony, hová jut a világ, egyébként meg most már én jövök. Vagy Combfix, megdumáltuk...
Tehát az egyik fekete-fehér, a másik akármilyen. Ha vannak ilyenek árván, jelezzétek. Rémes, szingli leszek, két macskával!

"Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással."

Növekvő forrásköltséggel nem lehet csökkenő kamatot tervezni. Vagyis lehet, de szerintem hülyeség. Vagyis nem hülyeség, de minek, ha nem muszáj? Én vagyok a karvajtőke, és aszondom, ha drágábbér veszem a deviza forrást, akkor drágábbér fogom adni. Amikor lementek a forint hitelek kamatai, akkor egy idő után felfogták a népek, hogy az van valami miatt, és ugyanaz a valami azt okozza, hogy a betéti kamatok is lemennek. Együkéjt dö kásztömör. Not ettrekt dö kásztömör. Nőjünk már föl! Már nem úgy gondolkodik a nép, hogy "tök jó, hogy végre nem huszonhat százalék a lakáshitel, de azért a betétet úgyhagyhatták volna, ezek a szemetek…" Mert már érettebb és okosabb a nép*. Mer együkétolunk. Azér.

Kicsit felbosszantott a főnököm főnökének a főnöke - és mivel neki nem mondhatom meg, hogy szerintem nem jókat beszél, ezért puffogok magamban. Nem azért nem mondhatom meg, mert itt nem szabad, hanem azért mert ugyanolyan mint én - csak neki lehet igaza. Szerintem meg csak nekem lehet igazam… Ezt axiómaként kezeltem, és ezt álmodtam: említett magas beosztású kolléganő bezáratott egy intézetbe, ahol buggyantakat kezeltek. Ez egy lakás volt, zárt ajtókkal és ablakokkal, menekülési útvonalak mellőzésével. Telefonáltam a régi munkahelyem HR vezetőjének, hogy segítsen. Nyitott volt, de nem történt semmi. Majd fölhívtam említett magas beosztású kollganőt, és monológot tartottam neki arról, milyen mélységesen felháborít ez a bánásmód, és hogy neki igazán semmi köze ahhoz, hogy én bolond vagyok-e vagy sem, mindaddig amíg a munkámat ez nem befolyásolja. Köpni nyelni nem tudott, és végül szabadon engedtek!

*Attól még szemetek vagyunk, de ez irreleváns a transzferárak kontextusában...