- Szia.
- Szia.
Autó, péntek délutáni dugó - két héttel ezelőtt. Megyünk a koncertre.
- Figyelj csak, nálatok van légkondi? - kérdezi, mintha itt fejeztünk volna be valami érdektelen beszélgetést.
- Van. Miért?
- Csak egy kérdés volt.
Mindig van ez a perc. Hogy most szállok ki. Előtte fejbe vágom persze. De tudom, hogy nem szállok ki, és előtte nem vágom fejbe. Várom, hogy elmúljon ez a pár perc, amíg idegenek vagyunk egymásnak. Egy hónapja nem találkoztunk. Lehet, hogy több lesz mint pár perc. Egy hete nem beszéltünk. Vagyis beszéltünk, ma délután, és szakítottunk. Lehet, hogy több lesz mint pár perc...
- Nincs is olyan nagy dugó, mint ahogy számítottam rá.
- Ja. Szép az inged. Jól áll.
- Köszi. Még akkor is, ha nem találtad el a színét - utalva arra, hogy délután valahogy szóba jött, hogy néha megérzek dolgokat, de általában csak haszontalan hülyeségeket, mint például hogy milyen ing van rajta. (- Na, és milyen? - Nem tudom, így már nem megy. Fehér… Nem tudom. - Hát nem fehér. - Mondom, hogy így nem megy!) Alaposan megnézem az inget: fehér alapon vékony, színes csíkok, összhatását tekintve meghatározhatatlan szín.
- Miért, te mit mondanál erre az ingre, hogy milyen színű?
- Hát azt biztos nem, hogy fehér.
- De az alapja fehér.
- Nem fehér, nézd már meg, te szerencsecsomag! - miért imádom annyira, ahogy ezt mondja?
- Nézd meg te, ez fehér.
- Na jó, tényleg… - már vigyorgunk, már jobb egy fokkal. Ezen a ponton megszólal a rádióból az, hogy: Olyan szépek voltunk, tiszta szívvel még…
- Minden le van zárva. ...Azt hittem, hogy jó lesz, hogy neked így elég...
- Ja - ennyi jön ki a torkomon, érzem a gombócot. ...Valahogy összeomlott minden...
- Ha az emberek hogy mennek ki a tűzijátékra? …És már nem tudom, hogy miért...
- Taxival... ...Egyre hajtogattad sírva, nem számít, hogy véget ért...
- Ha autóval nem tudnak menni, akkor taxival se. ...Pedig mindig azt hittem, hogy neked ez jó...
- Akkor gyalogolnak. ...Sokszor lopva nézlek, ahogy fáradtan állsz…
- Na jó, de mennyit? ...Valahogy össze kéne jönnünk, mindent megbeszélhetnénk...
- Nem tudom. Sokat. ... Egyszer szépek voltunk együtt, hátha újrakezdhetnénk; Talán újrakezdhetnénk, mert nekem ez jó...

Meredten nézek kifelé az ablakon, próbálom nem nézni az arcát, az orrát, a száját, a kezét, az ingét, a mindenét. Mennyire fog hiányozni! Minek jöttem el. ...Ki látta, Nap vagy Hold, egy réges-régi esten?... Mi ez, valami filben vagyok? Csak ez hiányzott. Tutira bőgni fogok. Pop, csajok satöbbi... ...A jötted csöndes volt ezen az égitesten... Igaz, én kezdeményeztem a beszélgetést, aminek kapcsán kimondattam vele, hogy nem hiányoztam neki az elmúlt hónapban. Jó, akkor ennyi. Azért a koncertre menjünk el, jött az sms. ...Mondd, ezután még mit remélhettél?... Nem megyek, nem jó ötlet. ...Csepp a tengerben; Kit Földre ejt egy kósza csillag... Akkor visszaküldöm. ...Csepp a tengerben; Minden jól van már, hogy itt vagy… De szólj, ha mégis engem választasz, a dugó miatt. ...Hiába szárnyaltál, ezerszer visszaestél... Elajándékozom. ...Múlt ezer év, mondd, mit reméltél még?... Ez a legjobb, amit tehetsz. ...Hiába játszottál, te vagy a játék rabja… Rosszul döntöttél, nagyon rosszul. ...Felkap a hullámok habja; Még ezer év, míg partot érhetnél... Na jó, menjünk.

Szakítás? Nem is volt igazán mit abbahagyni, el se kezdtük rendesen. Ez van, depresszió, miegymás, nem alkalmasság kapcsolatra. (Egy kapcsolatra, a kapcsolatra, normális kapcsolatra, valamilyen kapcsolatra...) Pedig vele szívesen ébredtem volna minden nap. Persze (?) nem ezt mondtam neki, csak tudattam, hogy randiztam valakivel. Azt sem mondtam, hogy randizunk, moziba megyünk, smárolunk a kapualjban. És vigyorgok. És azt se mondtam, hogy azért közben persze rá gondolok, az arcára, az orrára, a szájára, a sok ingére. Az együtt töltött kevés nettó (fajlagos, hasznos, stb.) időre. Hogy vele feküdtem le életemben a leghamarabb: az első randi előtt. Hogy mennyire utáltam nála aludni, hogy mennyire imádtam nála aludni, hogy mennyire utáltam néha azért amilyen, és mennyire szerettem ezt pont ugyanazért.

Közben meg van valaki, aki már nem bunkóságokat mond nekem részegen, mert nem is annyira rosszfiú, hanem sms-t küld:

Teeeeeeeee! MINDEN!!!

- Ez egy szakma - gondoltam, amikor a parkolócédulás ember a tenyerével megvizsgálta a motorháztető hőmérsékletét. Előttem egy nő ment, anyukás parfümillattal, megállt, elnyomta a cigijét, pont nem tudtam elugrani az utolsó nagy slukk elől. A világ már megint nem egy nagy összefüggés volt - a jobb érthetőség kedvéért nevezzük ezt a nagy összefüggést jónak -, hanem apró részletekből állt. Ez meg még jobb. És akkor beindult újra a fejemben a narrátor...

Voltam díjátadón, leettem és leittam magam. Szeretném eloszlatni a félreértéseket: most éppen nem azért nem írok, mert minden oké. Semmi sem oké, de nincs kedvem itt picsogni. Majd később.

- "Menjünk férjhez vagy haza - mondta, és aztán az utóbbit választottuk" ezt így írnám meg, de most mondom - mondtam.

Most számoltam össze: négy olyan dolog is van, amiről nem írtam az utóbbi időben. Pedig fontosak, és ezek foglalkoztatnak leginkább, de különböző okokból nem írom meg egyiket sem. Így aztán nem marad semmi, amiről írhatnék. Hát most épp ez van, de biztos lesz másképp.

Egyébként nincs is Marriott Albániában. Lebuktam...

Pavel, első nap:

Sikeresen megérkezett, hazamentünk, és én rögtön ott is hagytam, hogy a barátaimmal találkozzak. Ő szerencsére koszos volt, fáradt és éhes - koszosnak, fáradtnak, és éhesnek érezte magát -, úgyhogy nem volt baj. Mikor hazaértem, kiderült, hogy Zsoltiék olyan sikeresen zárták be az egyik ajtót, hogy nem tudtam bejutni. (Felújítási munkálatok folynak a közvetlen szomszéd lakásban, amivel közös a bejáratunk, és Zsolti - a Lakatos - a kivitelező, persze.) Pavel bent, és kint. Hívtam Zsoltit, aki hamar meg is jött. Hát akkor bejutottatok! - kiáltott fel. Nem, csak ő jutott be. Vagyis mindig is ott volt. Legalábbis azóta, amióta Zsolti valamelyik sokeszű embere úgy zárta be az ajtót, hogy előbb kiszedte a kilincset. De szerencsére megoldódott a helyzet. Pavelbe belediktáltam egy Neocitrant, mert megfázott a táborban. Aztán kiderült, hogy ugyanakkor van a szülinapunk. Isten éltesse Pavelt és engem holnap!

Pavel, nulladik nap:

Ott is várt másnap reggel abban a piros baseball sapkában, amit említett. Szőke haj, csontos arc, vastag száj, karikás szemek. Helyes volt. Megbeszéltük, hogy másnap Pesten kimegyek elé a pályudvarra. Aztán hamarosan elhagytam a tábort, mert elfogyott bennem a buddhista türelem, miután három napja mindenért sorban álltam: sor a vécé előtt, sor a zuhany előtt, sor a kajáért, sor mindenért.

Pavel, mínusz egyedik nap:

Valahogy kitört rajtam a buddhista nagylelkűség, és felajánlottam szerény hajlékomat az arra rászoruló külföldi buddhistáknak a buddhista táborban. Megadtam a telefonszámom, és kisvártatva jött is az sms, hogy lenne egy orosz srác, Pavel, aki majd jelentkezik. Jelentkezett is, megbeszéltünk egy találkozót másnap reggelre. Lehetne helyes - gondoltam.

Szóval a „Marriott az Marriott” mondat némi magyarázatot igényel. Nem arról van szó, hogy rajongok az állandó minőségért. Hanem hogy nekem mit jelent.

Amikor először voltam üzleti úton, akkor a repülőút előtt nem tudtam aludni. Nem hánykolódtam vagy ilyesmi – virrasztottam. Ezt onnan tudom, hogy például vasaltam. Reggelre már igazán szar állapotban voltam, aztán mire Prágába értünk már csak arra tudtam figyelni, hogy fizikailag funkcionáljak. Igen, inni muszáj Zsuzsika. Estig ki kellett bírni, aztán átrepültünk egy kis géppel Varsóba. És amikor éjfélkor kinéztem a Marriott harminchatodik emeletéről – ahonnan még Varsó is szép –, akkor többek között arra gondoltam, hogy „mert megérdemlem”, másrészt arra, hogy ezt nyilván nem értékelném, ha nem készültem volna ki az elmúlt huszonnégy órában.

Muszáj örömömet lelnem a kis egyensamponokban, a vastag köntösben és a varrókészletben – amiben pont olyan színű cérnák vannak, mint amilyen színű ruhákat hordok, magyarul szépen elloptam. Mert éjszaka repültem ide, aztán reggeltől estig egy légkondis tárgyalóban ültem a laptopomat püfölve. A második napon jöttem rá, hogy nem voltam kint az utcán, amióta kiszálltam a taxiból. Az ötödik nap végére már hol osztrák, hol albán akcentussal mentek a fejemben a gondolatok angolul. A kollégáim kétszer felejtettek el vacsoraidőben – esetleg szándékosan. Ígyhát megpróbáltam örülni a reggelinek – lazac tojásrántottával, ahogy az angolok nyomják, palacsinta karamellöntettel és juharsziruppal és tejszínhabbal. Felhívnám a figyelmet az előző mondatban található „és”-ekre, amik egészségesen legfeljebb „vagy”-ok lehetnének.

Persze megőrjít, hogy néha megpróbálnak átbaszni – és mindig az Albán törvényekre hivatkozva. Valamint megőrjít a mindenhonnan áramló klasszikus zene – a közös vécékben, a liftben, mintha ettől lenne elegáns egy szálloda. Palacsinta, varrókészlet, köntös… palacsinta, varrókészlet, köntös…

A szállodában van Magyar 2. Hétfőn este egy remek grúz filmet néztem meg. A történet nem volt világos számomra, mindenesetre ötpercenként dalra fakadtak – ez nyilván szerves része a grúz kultúrának. Engem egyértelműen idegesített. Tegnap reméltem, lesz valami tadzsik-üzbég koprodukciós film, volt is valami forradalmi témájú, szovjet jellegű, de inkább aludtam. Ez éjfélkor volt, a férfiakat lent hagytam a klubban szivarozni. Marriott az Marriott – Albániában is.