Le akarok lépni a járdáról, de a lépcsők csúszósak a hótól, és nekem amúgy is nagyon fáj a lábam. Mire elhatározom, hogy lelépek, és elindulok, addigra megint piros lesz a lámpa, amitől én annyira kétségbe esek, hogy sírva fakadok. Nagyon nagy fájdalmaim vannak, rongyokba vagyok öltözve, vánszorgok. Nem segít senki...

Vajon a definiálatlan kapcsolatom, vagy a túl jól sikerült diós, kakukkfüves, márványsajtos, saját gyúrású gnocchi okozta a furcsa álmokat?

Vajon miért öntöttem bele egy korty fehérbort? Vajon miért nyomtam bele egy kis krémsajtot? Vajon honnan tudok recept nélkül főzni? Mindenesetre egy hete minden nap hozzávalókat vásárolok - szárított vargányát, mascarponét, őrölt chillipaprikát -, hogy legyen lehetősége annak a dolognak kijönni onnan bentről. A bazsalikom és a kakukkfű bokrosodik az erkélyen. Egy adag saját készítésű száraz (száradó) tagliatelle meg farfallini pedig már ott figyel a konyhapulton.

- Ha nem veszel föl melltartót, akkor elkísérlek – mondta Sokinges a tévére meredve. A formaegyes gumi-sztorit bámulta este tízkor, már épp befejezte a puffogást azon, hogy nincs nálam bor. Én éppen kezdtem azon puffogni, hogy ő a formaegyet nézi, úgyhogy közöltem, hogy akkor most lemegyek bort venni. Este tízkor, vasárnap, a nyóckerben.
- Tényleg?
- Tényleg.
- De most akkor ne vegyek fel melltartót…?
- Figyelj, bugyit vettél?
- Nem…
- Hát akkor? Ugyanolyan melltartót kell venni, mint a bugyi. Vagyis…
- Na jó, igazad van…

Aztán bementünk egy arab non-stopba, ahol nem volt alkohol, csak iszlám szórólapok… De végül került ausztrál bor, és megnéztük az Love Actually-t dvd-n…

A hétvégét a vásárlás jegyében töltöttem, csupa hasznos dolgot vettem, ami nélkül nincs háztartás: Domestos és Pronto törlőkendő, sajtvágó, extra szűz olívaolaj, barnítós testápoló, whisky, zöld müzlistálka, roppantott-paradicsom konzerv, ízesített óvszer. Most pedig hazamegyek, és saját készítésű tésztát fogok főzni.

- Zsuzsikám, mesélj valamit.
- Képzeld, a pszichiáterem szerint nem kell definiálnom a kapcsolatomat! Jihíjj!

Mostan megittam három pohár pezsgőt, és szeretném levonni a konzekvenciákat. A kísérlet befejeződött. Tanultam nettó egy órát vizsgánként. Tehát nincs összefüggés a tanulás és az eredmények között. Drukkolt nekem egy pasi. Akiről egyébként annyit fontos tudni, hogy a "tiszta napfény íze" bejegyzésem előtti éjszakát (is) vele töltöttem. Tehát mégsincs összefüggés a dugás és az ihlet között.

- "Az uralkodó osztályok osztályérdekeit magával az uralkodó osztállyal szemben is érvényre kell juttatni." Mit jelent ez a mondat?
Már negyed órája izzadok, ez a második - nyilvánvalóan segítő szándékú - kérdés. Megint nem tanultam - folytatom a vicces kísérletet. Az uralkodó osztályok… Hm, hátööö. Most mit mondjak? Nekem ez a mondat azt jelenti, ami ide van írva, nem látok mögé, csak izzadok.
- Hát attól függ, ki az uralkodó osztály… - magam is érzem, hogy szánalmas próbálkozás. Nagyon bután nézek, érzem, hogy így van, és rettenetesen bosszant. Próbálok nem bután nézni, közben a fejemben a családom történelméből ugranak be képek. Magyarország társadalomtörténete a második világháború után…

Nagyapámat a munkaszolgálat elől a fürdőszobában bújtatta a nagyanyám. Akkor még nem volt a nagyapám - vagyis az volt, csak akkor még másik férje volt a nagymamának, ő is ott bujkált a fürdőszobában. Az akkori és a leendő férje. Közben némelyek meghaltak Auschwitzban, némelyek megmenekültek. Nem sokan. Unokatestvéreim nincsenek nagyon… A nácik elvitték a nyomdagépeket nagypapa nyomdájából. Vasnak kellett, darabokra verték szét, úgy vitték ki az ajtón. Aztán jött a felszabadulás - nekünk az volt - , és jöttek a kommunisták, akik elvették a könyveket, meg a házat. Kitelepítették nagypapát Recskre - mert szociáldemokrata volt, ami súlyosan jobboldalinak számított az addigi súlyosan baloldalihoz képeset. Nagymama pedig a másfél éves apámmal egy kis alföldi faluba ment.

Másfél évig tartott, utána már semmi sem volt a régi. Nagymama, aki születése óta kereskedő volt, már nem dolgozhatott saját boltban, és mivel drogista végzettsége volt, illatszerboltban dolgozott. Ahol az árut mindig betolták a polcon a falhoz, hogy látsszon, mennyi van még. Pedig azt nem be kell tolni, hanem előre kell húzni, hogy szép legyen - a készletet nem onnan kell tudni. Hiánygazdálkodás, rossz minőség, kereskedelmitlenség - folyamatos megalkuvás.

Nagypapa próbált az maradni, aki volt. Mikor a nap végén hazajött a gyárból - ő, az erzsébeti ház- és nyomdatulajdonos - levette a zakóját, és felvette a házikabátját. Előtte gondosan kivette zsebéből az órát és az illatosított zsebkendőt. Amikor ő nyitott ajtót - így házikabátban -, mentegetőzött: "Elnézést, hogy neglizsében fogadom." Hatvannyolcban végül nem bírta tovább a rendszert - a sok helyesírási hibát, meg a rengeteg méltánytalanságot -, és agyvérzést kapott. Fél év múlva meghalt.

Apám akkoriban Misivel és Ervinnel lógott, a testvérekkel. Amikor egyszer Lengyelországban nyaraltak - gyakran nyaraltak ott, és rengeteg szőke hajú lengyel lánnyal smároltak -, Laci nevű haverjuk mindenáron le akarta fordítani ezt a mondatot, ki tudja, miért:

- Misikém, Pistikém, fordítsátok: az én anyám öltözőőr. AZ ÉN ANYÁM ÖLTÖZŐ ŐR!

(Azóta, ha nincs kedvem apámnak válaszolni, akkor csak azt üvöltöm, hogy az én anyám öltözőőr.) Misi és Ervin megpróbált disszidálni egy nyugat felé menő vonat vécéje fölötti üregbe csavarozva. Apám nem ment velük. Persze lebuktak, és Misi egy ideig börtönben is volt. Most mentősofőr. Ervin háromszor nősült - közben sokat nyaralt a nagynénémmel, de sose fogom megtudni, hogy mi is volt köztük. Egy Ervinhez hasonló huszonéves pasit nemrég láttam a Közgáz pincében. Rámköszönt, mert ő volt...

Nagynéném diszkoszvető volt zsenge lány-korában. Magyar-történelem szakon végzett Szegeden, de csak egy osztályt vitt végig, mert nem annyira bírja jól az embereket. Volt nyomdász, dolgozott az újpalotai tanácsnál. Jártunk együtt kopogtató-cédulákat osztani, amikor jött az első választás. (Életemben annyi büdös lakást nem szagoltam…) Most angolt tanít, és közben mindent elolvas, amit a reneszánszról valaha írtak.

Apámat kirúgták a gimnáziumból, elment a telefongyárba dolgozni, meg esti ipari tanuló iskolába tanulni. Utána férfiillatszer boltban dolgozott, ahol szakszervezetis lett, és mire az AZÚR lett a cégből, ő már főállású szakszervezeti vezető volt - közgáz diplomával. Ma meg nyilatkozik a tévében okosakat a vasárnapi nyitva tartásról. (Igen, nagypapa, nyitva tartás.) Közben megismerte anyut a KISZ-iskolában. Anyám öccse nem nagyon bírta katonatiszt apját és alkoholista anyját, felakasztotta magát. (A legidősebb testvére régebben meghalt valami tűzben.)

Szóval összeházasodtak, mi gyorsan megszülettünk, és akkoriban még könnyen vissza lehetett menni ugyanoda dolgozni. A karrierje szépen haladt, emlékszem, az osztályfőnöknek a naplóba mindig be kellett írnia a szülők foglalkozását. Előadó, csoportvezető-helyettes, csoportvezető, osztályvezető-helyettes, osztályvezető, kereskedelmi igazgatóhelyettes. Aztán jött a privatizáció, de azt már nem bírta a gyomra. Lett kényszer-vállalkozó. Most meg bankban dolgozik mint én.

Nagymamának sikerült összehoznia egy kis játékboltot Zuglóban, ahol több generáció vásárolta magának a gombfocit, a büdös pisztoly-patront, a cipőfűzőt meg a szarufésűt. Idén lesz nyolcvannégy éves, és gyakran mesél nekem azokról az időkről, amikor a két férje ott volt a fürdőszobában…

Szóval nem érdekel egy háromoldalas szöveg a munkaerkölcsről. Én tizenhárom éves koromban már Makarenkót olvastam. (Na jó, azért mert panaszkodtam apámnak, hogy nincs párbeszéd a könyvekben, amiket ad. Erre a kezembe nyomta ezt az Új ember kovácsát, ami egy nevelési regény, hatszáz oldal, és tele van párbeszéddel. Nem volt rossz könyv, de a felénél úgy éreztem, hogy ismétli önmagát, és visszaadtam. Apám röhögött, és csodált, hogy egyáltalán ennyit elolvastam belőle. Csak poénból adta…)

Ezeken gondolkozom, ami nem sokat segít. A tanár a blúzomat fixírozza, ahogy a gombok között, a mellem alatt szétnyílik. Na ezért viszont kénytelen leszel kettest adni - gondolom magamban, és prostituáltnak érzem magam. Nehezen hiszem el, hogy egy vizsgán a buta nézés és a kivillanó bőrfelület csodás párosát adom elő.

De megvan a kettes, és ez a lényeg!

cause I'm strong enough...

Az első a késve leadott kutatási tervem. A többi volt az, amire viccből nem tanultam, és egy nap alatt zavartam le...

Még ittam bort a pezsgőre, az ex-kollégák nagyon kedvesek voltak - megtudtam tőlük, hogy van stílusa a lakásomnak, nagyon jól főzök, és nagyon jól nézek ki -, szóval remek este volt. Sokáig maradtak, későn ájultam ágyba.

Megint nem tanultam, reggel is csak azért olvasgattam a papírokat, mert egy órával elnéztem a vizsga kezdési időpontját. Előzetes információm az volt a vizsgáról, hogy a tanár magát olyannyira jó képességűnek tartja, hogy simán megtalálja a szükséges két pontot a dolgozaton - ha nem elsőre, akkor második olvasásra. Magyarul nem lehet megbukni. Valamint puskázni is lehet, ami miatt kiválasztottam egy lapot a negyvenből, hogy azt tegyem a kupac tetejére. Mert szerintem az lesz. A vizsgán ötvenen ültünk egy ötvenfős teremben, és a tanár ötven darab különböző kérdéssorral készült. És Zsuzsi mit kap? Az a kérdést, amelyre a válasz a kupac tetején lévő lapról szépen elolvasható…

Persze bármit ki lehetett túrni, úgyhogy amikor a tizedik percben már kezdtem unatkozni, elolvastam a szomszédom kérdését, ami alatt nagy üresség tátongott, kitúrtam neki Sorokin mobilitási alapelveit, és átraktam az ölébe az említett oldalt.
- Kitúrtam neked Sorokint! - sziszegtem neki önnön nagylelkűségem totális hatása alatt.

Ügyeletes Rosszfiúnak olyan felkarja van, hogy elgyengülök percenként. Tavasz van, vagy mi?

Búcsúztattuk egy kollégámat - ezen az új helyen, ahol valaki aufvíderzénnel köszönt el a liftből, és ez furcsa volt eléggé -, ittam pezsgőt, és most hazamegyek befejezni a szupét, amit fel fogok szolgálni ex-kollégáimnak. Majorannás, kakukkfüves, márványsajtos csirkeragus szélesmetélt (tájjátelle), és püspökkenyér. Enyhe borok. Sokoldalúan fejlett, jóseggű, házias embereszménynek érzem magam, most akkor mindjárt férjhez megyek jól. A kérdés, hogy kihez.

Asszem berúgtam...

Vizsgák és férfiak, ezek vannak.

A vizsgákról. Leültem a gép elé, elolvastam a feladatot, roppantottam egyet az ujjaimon, és belevágtam. Elkészültem, leadtam. Továbbmentem a következő terembe, ahol rövid idegrohamot kaptam a nappalisok időmilliomosságán. Délben kezdtük volna, de csak nem bírtak helyeket kihagyva leülni. Engem meg kettőkor várt a követező vizsga. Háromnegyedkor leadtam, és mentem tovább. Az esélytelenek nyugalmával - de egy vizslakutya figyelemszintjével - kezdtem neki Weber cselekvéselméletének és a protestáns etikának. Mert kettőkor már nem tudtam nem gondolkozni.

Több lehetőség van. Vagy mind sikerült, és akkor egyrészt nem tanulok többet, másrészt rászokom a reggelizésre. (Valamint elemzem az elmúlt napokat, továbbá újraértékelem az életem.) Vagy az eleje nem sikerült, és akkor abbahagyom az egyetemet, mert az szégyen lenne. Vagy a vége nem sikerült, és akkor szánalmasan megalázó utóvizsgám lesz szociológiatörténetből - megint. De szerintem sikerültek. Szeretem a vizsgákat.

A férfiakról. Megvettem a CD-t, amit olyan valaki hallgat mindig, aki miatt még biztos fogok sírni, és így tutibiztosan fogok. Azért hogy ne akarjak mán annyira sírni, tegnap egy felújítás alatt levő üzlethelyiség kirakatából két hihetetlen szépségű munkásgyerek mosolygott rám, én meg valószínűleg sok pornófilmet nézek (néztem még a csodás Terézvárosban, most nincs kábel), mert az jutott eszembe, hogy na ezek ketten most… simán… És hogy még kevésbé sírjak, Ügyeletes Rosszfiúval álmodtam valami dulakodósat; ma meg valami miatt viccesen felém bokszolt, én meg kicsit rémülten néztem a dolgok ilyen fantasztikus mértékű misztikusságán. Szóval nem vagyok olyan sírós hangulatban, akármennyire is igyekszem. Most pedig elhaladt mellettem a főnököm, és kölcsönadott egy Állítsátok meg Terézanyut DVD-t. Szeretem a férfiakat!

Asszem a férfiakat jobban szeretem, mint a vizsgákat.

Ügyeletes Rosszfiú valójában vonzó jelenség. Ma idehozott nekem valamit a nyomtatóból. Karjával a karomhoz ért és mosolygott. Klasszikusan így mennek ezek a dolgok nem? (De házinyúl, a fenébe is...)

Most hazamegyek, és tanulok. Az a vicces gondolatom támadt a hét elején, hogy tanulás nélkül teszem le az empirikus módszertan szigorlatot, valamint a szoctöri vizsgát. És ennek a vicces gondolatnak megfelelően tétlenkedtem a héten. Ma megpróbálom pörgetni a két év négy tárgyának anyagát, aztán nyomkodom a számítógép billentyűit. (Vaze, ki emlékszik már a khí négyzet próbára...) Aztán bealszom. Esetleg közben. Esetleg nézem a tévét helyette, és közben alszom be. Csak aztán nehogy mégis sikerüljön, mert meglincselnek a többiek. Legutóbb az adatfelvétel házi felejtettem el. A tanárral a következő beszélgetést folyatattam, amikor erre rádöbbentem:
- Zsuzsa vagyok a II. évfolyam…
- Tudom.
- Ööö, még nem adtam le semmit.
- Észleltem.
- Kezdjek bele hosszú mentegetőzésbe?
- Ne.
- És kaphatok egy esélyt arra, hogy leadjam?
- Igen, jövő kedd.

Jövő kedden leadtam. Feleannyi terjedelemben, mint a többiek. Ötös lett. Mázli hegyek. (sms: Találkoztam egy cigány buzival. Elkérjem a telefonszámát?)

Ui: Végre megjött! Feleannyit menstruálok mint egy normális nő, de ezért azzal fizetek, hogy félévente olyat premenstruálok, mint nyolc másik. Picsogás, hiszti, sírógörcs és zabálás napokon keresztül. Végre vége.

Évek óta fényképezem a várost, hogy egyszer összerakjak egy szép karácsonyi ajándékot a családomnak: egy naptárat. Minden évszakban le vannak fényképezve a családnak fontos helyek, meg még sok egyéb minden a városban. Évek óta gyűjtögetem a képeket, de valahogy mindig november lesz, mire észbe kapok. A nagymamám meg mindig szeretett volna kérni belőlük, de sose adtam arra hivatkozva, hogy majd ha kész lesz. Aztán ismerősök családtagjai meghaltak, és én arra gondoltam, hogy hülyeség ez, hogy nem adok neki a képekből. Mi van, ha meghal, én meg örök életemben sajnálni fogom, hogy nem adtam neki a képeket. Hónapokig halogattam ezt a dolgot, aztán szombaton leültem, kitúrtam negyvenet a több százból, vettem egy albumot és beragasztottam a képeket.

Tegnap mondta apu, hogy a héten a nagymama nagyon rosszul volt, orvos is volt nála. Úgy látszik, amikor érzékeny vagyok, akkor a szokásosnál is jobban megérzem a dolgokat.

Kiengedte a haját, és hanyatt dobta magát az ágyon. Kezét a tarkója alá tette, és a plafont bámulta. Fehér nadrágja összegyűrődött a bokáján. A fehér falat - de a plafont mindenképpen, ahova a tekintetét szögezte - még fehérebbre festette a napfény. Az ablak nyitva volt, a szél mozgatta a fehér függönyt, simogatta karját. Semmitmondó barna trikót viselt, ami illett az alkalomhoz: a redőnyöst várta. A redőnyös késett.
- Akár még boldog is lehetnék - gondolta, mikörben egy könnycsepp indult el a szeme sarkából, és pont a fülébe folyt. A szerelmes filmekben, és középfajú drámákban - az apja hívta így az amerikai középfajú drámákat, amikben mindenképpen van küzdelem és szomorúság - nyilván nem folyik a főhős könnye a fülébe. Az indiános filmekben sem pisil soha senki, tehát a könnyek is nyilván előírásosan folynak a szép arcokon.
- Már megint nem az. Ez már megint nem AZ.
Felkászálódott az ágyról, bekapcsolta a gépet. Megnyitott egy üres dokumentumot. Save as: konyv.doc.

- Kriszti! Kriszti, gyere már!
Kriszti csak nem jött, újra visszafutott a barátnőjéhez. Nagyon vörös hajú barátnője - akit látva már hetekkel ezelőtt elmúltak a vörös hajú gyerekeket a Taigetoszra kívánó gondolataim - a lakás ajtajában állt, valami izét szorongatva. Az izé fehér alapon olyan vörös foltos volt, mint amilyen a kislány haja.
- Csókolom! - nézett föl abból az egy méter húsz centis magasságából büszkén.
- Ó, de aranyos! Meg szabad simogatni? - álltam meg előtte, hogy közelebbről megvizsgáljam az izét, aminek piros szeme volt, és nem pislogott.
- Igen. Tengerimalac! - mondta még büszkébben, és már értettem, hogy Kriszti miért nem akar még menni, szülei legnagyobb bánatára.
- Nem fél?
- Nem!

Akarok egy ilyen kislányt, most!

Hát nem tudom. Vajon tényleg úgy kéne lennie normálisan, hogy azoknak a dolgoknak, amiket megszoktunk, már nem tudunk örülni? Valami van az igényekkel, meg az eltolódással… Mondjuk a szexre igaz, hogy könnyebb az élet, amikor egyáltalán nincs, mint amikor ritkán. A jót tényleg könnyű megszokni. Mindenesetre én gyakran örülök annak, hogy van hajam, pedig ez sohasem volt szokatlan a számomra.

Az írói válságomat most éppen nem a szexteli mindennapok, hanem a vizsgaidőszak, az új munka, a lakás okozza. Amiktől valahogy ki vagyok simulva. A hajam is ki van simulva: vásároltam hajvasalót! Ez az új hobbim!

Nem csak hogy ki vagyok simulva, hanem a szokottnál is hülyébb vagyok... De élvezem!