- Hamarosan jobb lesz - gondoltam az ágyon fekve, jobb lábammal a padlót támasztva okosan. Ha van egy biztos pont, méghozzá talppal érzékelve, akkor a világ kevésbé forog a maga kiszámíthatatlan módján. De nem lett jobb.

- Ebből hányás lesz - gondoltam bosszúsan arra a… nem tudom mennyi... valamennyi... de biztosan sok Jagerre. Szobából ki, koedukált fürdő-vécé helyiségbe ki, hányás, öblítés, vissza. Újra fekvés, lehetőségek újra átgondolása. Igen, volt így már egyszer, amikor pezsgő volt a menü, és csak egy korty bort ittam Velencén, a disco parkolójában. Ez nyáron volt, és a bor egy autó csomagtartójából került elő, és pont nem kellett volna meginni. Akkor hánytam, és - igen jól emlékszem, ez így volt - jobban lettem, és visszamentem táncolni. Most meg az új vállalatom sportnapján vagyok, és olyan hamar kiütöttem magam, hogy semmi kompromittálót nem tudtam tenni. Asszem elmondtam az új kollégámnak, hogy előző életünkben mi már csináltunk együtt valamit. Aztán az Ügyeletes Rosszfiú - ezt ő mondta magáról - belekezdett valamibe, hogy "te, meg a dolgaid..." De nem fejezte be, és ez végtelenül bosszantott. Mit akarhatott ezzel? Inkább hánytam megint, és most már biztossá vált, hogy nem leszek jobban. Azok a nyarak, és a boldog tizenkilenc éves alkoholtűrő képesség már a múlté.

Mit szeretett volna mondani? - gondolkodtam még elalvás előtt egy kicsit, jobb lábammal megint a padlót támasztva okosan. Ha van egy biztos pont, méghozzá talppal érzékelve, akkor a világ kevésbé forog a maga kiszámíthatatlan módján...

Az instrukciók szerint belekötöttük a kulcsot a Bibliába, aztán teljesen besötétítettük a szobát. Hugomon látszott, hogy borzong. Mi tizenöt évesen jól titkoltuk, hogy mi is. A szent könyvbe jól belekötött kulcs egyik fele Kati ujján, a másik fele az én ujjamon feküdt, így elfordulhatott bármerre. Pontosabban: elforgathatták a szellemek. Elkezdtünk kérdezgetni, először tisztáztuk, hogy merre legyen az igen, és merre a nem. Néhány ellenőrző kérdés után kicsit megrémültünk, mert következetesek voltak a válaszok, vagyis totál működött.
- Ez totál működik! - kiáltottunk fel. Kérdezgettünk, és jól szórakoztunk - meg persze borzongtunk. Leendő férjemet is elkezdtük behatárolni.
- Ismerem?
- A Szabó Laci az? - még jó, hogy nem lehetett kiesni a túl korai rákérdezés miatt.
- Barna haja van?
- Szőke?
- Magas? - De valahogy nem ismertem szőke, magas srácot. Gondolkoztam vadul, de csak egy ember jutott eszembe.
- A Tamás? Á, az nem lehet.
De igen volt, másodszor és harmadszor is. Tamás annak a srácnak a haverja volt, aki fölöttem járt eggyel a gimiben, és akibe minden lány szerelmes volt - többek között én is. Valahogy jóban lettünk Tamással, mert ő meg az én barátnőmmel járt. De az, hogy köztünk valaha bármi is legyen, ez teljesen kizárható volt. Éppen ezért abba is hagytuk az egész hülye szellemidézést. Ezek után már arra is csak vállat rándítottunk, amikor mások figyelmeztettek minket, hogy a szellemidézés veszélyes dolog. Így? Hogy a szellemek tréfálkoznak?

Tegnap Tamás csodálkozva nézett rám itt az új munkahelyemen. Négy éve itt dolgozik. Ingatta a fejét a meglepetéstől, vigyorgott, és elkérte a számomat.

"És azért az én értékrendemben meg nagy szükség van egy jó seggre."

Értékek, amik összehoznak embereket.

- Inkább legyek kopasz, mint vörös - mondtam, és elindultam haza a negyedik doboz festékkel, amit a fejemre szándékoztam adagolni. Úgy látszik periodikusan - mondjuk kétévente egyszer - muszáj hibáznom a hajammal kapcsolatban. Az egész úgy indult, hogy a lenőtt hajtövemet - amit csak én láttam, hiszen barnáról barnára festem a hajam - szerettem volna összhangba hozni a többi résszel. De az eredménnyel nem voltam elégedett: a tő világosabbra sikerült. Ezért leszedtem a festéket, egy termékkel, amelyben csak francia nyelvű használati utasítás volt. Halvány narancssárga hajjal próbáltam bíztatni magam, hogy a most mindjárt világosbarna leszek. De az eredmény valami meghatározhatatlan sárgás-barnás rémület lett, amitől állandóan megrémültem, valahányszor tükörbe néztem. Úgyhogy vettem egy negyediket - egy sötétszőkét, ami a dobozon barna, és ami egyszer már feketére festette a hajamat. Gyakorlott mozdulatokkal - és a vesztesek nyugalmával - hordtam fel a hajamra. Végre természetes gesztenyebarna vagyok. És ami alatta van, az az én titkom.

Kedves olvasók! Van egy ilyen: goldenblog.
Természetsen érdekel, hogy mi lesz a végeredmény.

- Nagyjából olyan volt, mintha arcon csaptál volna egy vasajtóval - mondta sértettből végre megbántottba hajló hangon.
- Nem tehetek róla, hogy csak vérző arccal mondasz el bizonyos dolgokat!

Kipróbáltam, milyen lenne, ha azt mondanám, vége, és erre ő azt mondaná, hogy jó, de egyikünk se gondolná komolyan. Bozsik Yvette eltáncolhatna minket…

Ja, és nem vagyok szabad. Legfeljebb csak elképzeltem, milyen lenne.

Egy közepesen hidegre sikerült telefonbeszélgetés után úgy döntöttem, abbahagyom a vergődést. Elindultam a szüleimtől, kimentem a ligetbe, ledobtam magam egy padra, a nap felé fordítottam az arcom, és szabadon engedtem a lelkem. Csak résnyire nyitottam az ujjaimat, hogy a homok lassan folyjon ki az ujjaim közül… Amikor már csak a gyerekzsivajt hallottam, végre megint szabad voltam. Elindultam, közben mosolyogva vettem föl a telefonját. A hangja elkísért a ligeten keresztül, betessékelt a lélegzetelállítóan felújított Szecskába, tovább csevegtünk, aztán elköszöntünk. Én nem hívom fel többet.

Az Erzsébet téren néztem, ahogy a naplemente giccsesen rózsaszínre festi a fehér házakat, és kézből etettem a verebeket fagyitölcsérrel. Eszembe jutott annak a kislánynak az arca, aki a Corvin mozi lépcsőjén erőlködött fölfelé görkorival. Megérte, mert aztán csukott szemmel gurult le a lejtőn. Teljes átéléssel, és gyönyörűséggel, újra és újra. Vigyorognom kellett ettől a képtől. Olyan szabad volt, mint én most.

- Ha belelépsz a szűz hóba, és ott marad a lábnyomod, nem mondhatod azt, hogy nem te voltál – mondta.

- Igazad van – válaszoltam.

(...)

Tegnap találkoztam egy sráccal, akivel a nagynéném akar összehozni. Adtam neki lakástanácsokat, és közben nagyon röhögtem magamban a nagynéném ízlésén. Pont ilyen kellett volna neki harminc éve. Vagy ilyen kéne neki harminc évvel idősebben.

- Várjál itt most segítünk - mondtam a nagynénémnek való srácnak a buszmegállóban, és megragadtam a vak lány kezét. - Kell segítség? Merre mész? Te karolsz vagy én?
Elkísértem a Jégbüféig vezető tizenöt méteren, ahol a kétszáz emberből senki sem akart neki segíteni. Aztán otthagytam a sütispult előtt, hogy megnézhesse a sütiket… Remélem segített neki végül valaki, miután szóltam a pultosoknak.

Amúgy az milyen ember, aki a saját telefonregiszterébe huszonhárom évesen a K-hoz beírja, hogy "képkeret - lásd Darvas"? Én megtettem akkoriban. Ezen tanakodtam a suliból kifelé jövet, amikor megszólítottak a padon ülő huszonhárom évesnek látszó helyes srácok, hogy "szia, milyen volt a suli?", és közben nagyon nevettek. A nap meg csak sütött.

Szóval kedves mindenki: Kell segítség? Merre mész? Te karolsz vagy én?

Szeretném ünnepélyesen bejelenteni, hogy a mai napon - szerintem négy év után először - kosztümfelsőt vettem fel kifogástalanul élére vasalt nadrágomhoz, valamint bőrtalpú cipőmhöz. Ráadásul blúzzal és nem szűk, kötött pulcsival. És valami hihetetlen okból nem úgy nézek ki mint aki érettségizni megy. Talán megöregedtem.

Nem, mégsem öregedtem meg. Ezt abból gondolom, hogy tegnapelőtt a Zara-ban próbáltam úgynevezett komoly ruhát venni. Negyven ruhadarab felpróbálása után konstatáltam, hogy Zara-ék úgy gondolják, hogy akinek olyan (akkora) feneke van mint nekem, az két méter magas, és értelmezhetetlenül vaskos dereka van. Ezért bánatosan bár, de vettem egy szokásos (seggfeszülős, haskilógós) zöld katonagatyát…

Héllyó!

nájsztuhírfromju.

már régebb óta hiányoztál. Ez a csaj nekem egy kicsit itt mellettem merev. De szép a melle. És látszik. Többször is.. Bár ez eddig kevés. Nekem. De egyébként normális. Már a csaj. ...

Egyébként meg majd jelentkezzémá, lécci, hogy milyenek a kollegák, jó, oké, köszi.

Egyébként nem féltelek, sztem majd jól fogod érezni magad ott is.

És egyébként mikor kezdtél hétfőn 06.00-kor? Egyébként szóismétlek, mert tegnap volt a magyar éreccségi.

Na Csaveszka

Valahogy nem vagyok a régi. Máskor minden bizonnyal beindult volna a fejemben a narrátor már abban a pillanatban, amikor történik. Nevezetesen, amikor a vécén ülve - magam számára is teljesen érthetetlen okból és módon - lefejeltem a mosdót. A narrátor helyett csak az járt az agyamban, hogy ennyire még én sem lehetek béna, de ezek szerint mégis.

Ezen kívül vettem vasalót, átírattam a villanyt és a gázt, voltam kozmetikusnál, próbáltam kosztümöket, szereltem vécéülőkét, kicseréltem egy fölsőt (amit azért nem hordtam, mert kicsi, egy olyanra amit azért nem fogok hordani, mert átlátszik). Tehát rendkívül hasznosan töltöttem ezt a hetet. Gyakorlatilag elpazaroltam egy hét szabadságot.

Ma van a legutolsó nap: elszámoltunk, leadtam a belépőkártyát, most éppen búcsúzom a számítógépemtől. Most éppen nem annyira jó, de mivel hetekkel ezelőtt tudtam, hogy majd lesz egy ilyen érzés, ezért nem vagyok kétségbe esve. Majd elmúlik. Egyébként pedig látszott az orrom a tegnapi Népszabadság Diploma mellékletének negyedik oldalán.

Volt búcsúbuli, kaptam apró ajándékokat, pl. egy kis buddhát, aminek a buli hevében letört az egyik karja. Bár állítólag a hasa fontos, azért örültem, hogy takarítás közben meglett a végtag. Amúgy olyan búcsúlevelet írtam, hogy csak na! Nekem tetszett. (Igazi maszturbáció, de másokat is szórakoztatott. Na jó, ez így szörnyen hangik. A maszturbáció csak az a része volt, amikor negyedszer olvastam el, és közben örültem, hogy milyen jó lett. Meg ez most: "Szenzációs a leveled!! Hiányozni fog frappáns, fanyar humorod!!!... Egy okos és jófej emberrel megint szegényebbek leszünk...". Meg az, hogy a végén még ideírom azt, hogy stb, ami arra vonatkozik, hogy kaptam még hasonlókat. Ma már szabin vagyok. Tízkor keltem, szereltem egy fürdőszobaszekrényt. CD-borító, búcsúlevél, szekrény... Sokoldalúan fejlett embereszménynek érzem magam.

Pihent vagyok, és minden csak annyira érdekel, amennyire. És amikor oké a világ, olyankor nem vagyok nagy író-kedvemben.