Tegnap egy ideig idegesített, hogy európai szememmel és fülemmel nem bírom feldolgozni a kínai filmszínjátszást. Aztán persze elkezdett magával ragadni a House of flying daggers, amikor elhatároztam, hogy a vásznon szimbólumok repkednek, és akkor egyszerre minden szereplő én lettem. Én voltam akiért küzdöttek, és aki küzdött, és le is gyilkoltam magam keresztbe kasul a végén. Mindenütt tengelyesen és középpontosan szimmetrikus történések. Szép volt.

Monine nem sírt, csak szipogott - én is büszke voltam rá.

- Figyelj, van a naptárodban az a program péntekre. Kihúzod? - kérdezem.
- Hát elmennék. Vagyis... Nem! Nem fogok ráérni.
- Húzd ki, jó?
- Jó, nem érek rá.
- Ne azért húzd ki, hanem mert nem jössz. Amúgy se jönnél.
- ?
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Megbeszéltük, nem?

Játszma... De kell ahhoz, hogy meggyógyuljak. Hogy meggyógyuljunk. Nem múlhat a lelkiállapotom az ő hullámhegyein-völgyein. Meg az ex-barátnője labilitásán. Amúgy meg elég a terézanyaságból. Eddig én simogattam hűvös kezemmel homlokot. Most az enyémet simogassa valaki meleg tenyérrel. Könnyű ezt mondani.

Ma délelőtt az F4 billentyűt elfoglalta egy kis pók. tegnap meg a szemüvegemen ereszkedett le egy. Valami van.

A húsvéti ünnep úgy indult, hogy megtörtem: elvittem a mosatlant a családomhoz kimosni. Pedig még egy tonna tiszta ruhám volt - dacára annak, hogy három hete nem mostam. Tisza bugyim is van még vagy negyven. De nekem azok a bugyik kellettek! ("Sokan vagyunk így ezzel - mondta erre bölcsen Kis Varázslóm.")

A kezdeti kényelmetlenséget vad szorongás váltotta fel. (Típus-gondolatok: Minek is költöztem el? Tiszta hülye vagyok. Vissza akarok menni.) Szerencsére ismerem magam annyira, hogy tudjam mitől van. Túl gyorsan csináltam végig ezt a dolgot, közben hozzájött a melós váltás és a pasis nyűglődés. (Utóbbihoz típus-gondolatok: Mellizom. Bruhaha, Neki is van mellizma. Margitsziget. Bruhaha, Ő is fut. Szék. Bruhaha, Ő is szokott ülni.) Bírom én a változásokat, de annyira mégse. Legutóbb a szökőárral egy időben voltam megborulva. Fontos Ember figyelmeztetett, hogy most nem lesz szökőár, tehát a nörvőz breakdown is elmaradhatna.

Sokat javított a helyzeten, hogy fölfedeztem a cirkó lángja és a falon lévő tekerős izé közötti összefüggést. Eddig sipákoltam, hogy hideg van. Aztán egyik este, amikor elcsitultak a zajok, merengve megálltam a tekerős izé előtt - nevezzük termosztátnak -, és 19 fokról elkezdtem 25 irányába tekerni. Hallottam a kis belobbanós hangot. Visszatekertem húszra. Elalszik. Újra huszonöt. Belobban. Összefüggés! Ujjongott a belsőm, miközben ráébredtem, hogy mennyire nagyon humán, elvont szingli - vagyis hülye picsa - vagyok néha.

Hétfőn még felszenteltük a lakást, aztán tegnap úgy szakítottunk, hogy nem is jártunk. Nem először hallom ezt valakitől, hogy nem akar járni senkivel. Szeretlek... rosszkor rossz időben... nem akarlak bántani... nem vagyok alkalmas egy kapcsolatra... szeretlek... De olyan most van először, hogy más nőkkel azért tölt időt - velem nem -, mert tőlük nem akar semmit. Hozzájuk nem ragaszkodik, hozzám ragaszkodna, de azt nem akar, tehát nem csinálunk együtt semmit. A "szeretlek" szó neki mást jelent mint nekem. Ha szeretne, ez az egész okfejtés-szerűség nem lenne. Megértem az egészet, tiszta kép, semmi nem változott, de attól még fáj, sírtam is például, de az belefér. Nem hiszek a viszonzatlan szerelemben, szerintem nem létezik, de ez most egy kicsit olyan.

Ez is elmúlik, mint minden, ez a dolgok rendje. Én meg mindig csak a jóra emlékezem. Adok magamnak két napot - a többi szenvedés már megvolt az elmúlt hónapokban. Már ma jobban voltam - sokkal jobban mint ő -, és konyhát terveztem. Hasznos pótcselekvés.

Asztalomon két kis csoki, alatta cetli:

Hát elköltöztem. Persze Szakadékos Ember segített költözni - mert most éppen a szerelmes férfi ciklusban tart. Én meg a magából hülyét csináló nőben. Tehát a bioritmusunk épp harmóniában van. ("Szánalmas, hogy mindent elhiszek; Hogy mennyire örülnék neked" énekelhetném. Éneklem is.) Pakolás után anyuval úgy barátkoztunk a boltosokkal, mintha egy idegen kisvárosba költöztem volna. Közben meg csak vigyorogtam reggeltől estig.

Mivel a konyha még nincs kész, az imént megpróbáltam a kollégákra rásózni némi fagyasztott (kiengedőben lévő) csirkemellet, spagettiszószt, néhány tojást, habtejszínt, ecetes tormát, de nem jártam nagy sikerrel. Ugyanez mondható el a fül- és köldökgyertyákról is. Nagyon rosszul aludtam amúgy, nem találom az egyik lámpát, a régi lakás tárolójában felejtettem a biciklimet, ma reggel abban a tíz percben voltam az utcán, amikor zuhogott az eső, kiszakadt a szatyor cipekedés közben, de csak vigyorgok karikás szemekkel. "Már az új helyen aludtál? - kérdezte egy kolléga. - Látszik..."

Két sikertelen hívásomra végül egy sms válaszol. "Elnézést moziba vagyok, majd hívom." Oké, kezdődik - sóhajtom anyámnak, és káromkodásaimban nem a cigányokat szidom, hanem az iparosokat. "Remélem kettőkor ott lesz, ahogy megbeszéltük, mert jön az értékbecslő." Erre már csak fölhív Zsolti - háttérben dolby surround. (Amitől különös dézsávü érzésem van: legutóbb iszonytató recsegést hallottam csak a telefonban, mire megnyugtatott, hogy mondjam, csak a DVD. Lehalkítás, helyiség-elhagyás opcióként nem merült fel részéről.) "Bocs, teljesen elfelejtettem, elhoztam a családomat moziba. Még egy húsz perc van a filmből, aztán indulunk. A Lurdyból."

Így aztán közel háromnegyed órát várunk Zsoltira a ház előtt az értékbecslővel. Ha még tíz percig várnom kell, szerintem sírva fakadok. Értékbecslő nem beszél - anyu hiába próbál vele csevegni. Mindenféle népek közlekednek a környéken, én persze csak a cigánylányokat látom egy idő után. Az értékbecslő is. Szerencsére megérkezik Zsolti piros Toyotájával családostul. Az asszony és a gyerekek mosolyognak, Zsolti beenged minket a lakásba, ahova árad be a napfény, és dalra fakadunk... Na jó nem, ehelyett Zsolti hazadobja a családot, aztán visszajön - bár ne jönne, mert mókázásba kezd az értékbecslővel, aki már anyámra sem volt vevő. Összetegeződünk, és közösen pisszegjük le anyut, hogy majd akkor dumcsizzunk a falkiverésről, ha az értékbecslő már elment. Meglesz minden okosba-gyorsba, az a lényeg.

Tadamm tadamm tadamm! Hamarosan kezdetét veszi a "Zsidó lány a nyóckerben" című életszakasz. Fényárban úszó bontásra ítélt házak, lakóparkok, feltuningolt autók feltuningolt sofőrjei, értelmiségi bizakodók, terhes roma lányok és én. Mosógép, tűzhely, mosogató és hűtő nélkül! Bentlakásos falbontással! Zsoltival, a kivitelezővel, akinek a vezetékneve Lakatos. („Nagyon megbízható srác. Szemüveges.”) Durván sztereotip leszek!

Mert besüt a nap, és ez a lényeg!

És tavasz van!

Zuhanyzom, a vízcseppek folynak lefelé a hátamon, amikor lehajolok, akkor megfordulnak, és az ellenkező irányba folynak. Fontos Ember lesüti a szemét, és vigyorog. Az első korty tej. A hajamat pödröm, frissen van vágva és pemzlis a vége. Nyár van, a nyírfa alatt fekszem, és átsüt a nap a levelek között. Valaki zöldnek mondja a szememet. A papír hangja, amikor a lány a Bors Őrsben összehajtogatja. Színes naplemente. A Gyerek úgy ad puszit, hogy a kezébe fogja az arcom. Negyven fok van és csurog az izzadtság a hátamon. Talpam alatt érzem a szőnyeget. A homokot. A füvet. Az a rész, amikor még rajtam van a bugyi. Valaki nagyon nevet azon, amit mondok. Melange mézzel. Barátnőm rámnéz, miközben a hajai a szemébe lógnak. Beleszem mindenbe, ami a hűtőben van anyuéknál. Friss ágynemű. Valaki a szemöldökömet simogatja. Hazaérek és rögtön levetkőzök. A cica kis feje pont beleillik a tenyerembe. A pillanat, amikor kiderül, hogy tetszem neki. Kitörlöm a régi üzeneteket. Egy dallam belemászik a hasamba. Az eső az arcomba esik. Valakiből árad a boldogság anélkül, hogy kifejezné. Valaki hagyja, hogy áradjon belőle a szomorúság. Éjszaka meztelenül fürdök egy tóban, a langyos víz körülveszi a testem. A jó levegőn szundikálok, nagyon betakarózva. A sífelvonó elakad, és egyedül hallgatom a csendet. Hugommal ülök a felmelegedett kövű erkélyen, a Thököly út egyre csillapodó forgalmában, ő dohányzik, én szőlőlevet iszom nagyon hidegen.

Ebben a cikkben benne van az, amit én gondolok.
http://index.hu/velemeny/imho/meleg/

Tehát száznál nagyobb darabszámú ruhadarabot meg tudok számolni, de a lábszáramon található jelek pontos ábrázolására képtelen vagyok. Kényszerességem nem hagyja, hogy ne javítsam ki, ezért íme a módosított változat. Ráadásul immár nem felülnézetből, hanem úgy, ahogy az szemből látszik.

...ha akkor költözhetek, amikor odaadom a pénzt, de csak akkor tudom odaadni a pénzt, ha kiköltözök, és csak akkor költözök, ha kibontottam a falat, de ha nem adják birtokba, amíg oda nem adom a pénzt, akkor nem tudok költözni, ha...

Ekkor úgy döntöttem, hogy ez így már nem áramlás, hanem őrült hegyi patak, és én nem szeretem a raftingot. Az eddigi punnyadásból életem minden területén beindultak a dolgok, és hagynom kell, hogy menjenek a maguk útján. Nem kezdek el szorongani. Abba is hagytam ma reggel kávézás közben. Jó volt. Inkább elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit vegyek fel, és ez is hamar sikerült. Pedig sose tudok mit felvenni, nincs egy rongyom se, dacára annak, hogy harminc hosszú ujjú, harminc rövid ujjú, harminc ujjatlan felsőm, és harminc ingem van. És ezek csak a bármikor, gondolkozás nélkül felvehetőek. Megszámoltam. Mert én gyakorlatilag nem vagyok normális, de nem kovácsolok érdemet belőle.

Gyantázás közben valamit elronthatott az amúgy nagyon kreatív, de kevésbé higiénikus kozmetikusom, és a bal lábszáramon nyolc kis seb keletkezett. Amikor ezen később vinnyogni kezdtem, Apám felnézett a keresztrejtvényből, és az olvasószemüvege fölött ennyit mondott megnyugtatóan:
- Semmi baj. Csak megjelöltek az ufók. Ez a tejútrendszer.

Meggyorsítom a lépteimet, hogy utolérjem. Kiabálok utána, de nem fordul vissza.

Lassított felvételben látom magunkat. Hallom az egyre erősödő, egyre értetlenebb és kétségbeesettebb hangomat. Látom az arcokat magam körül, az együtt érző tekinteteket, amik pont annyira fájnak, mint amennyire jól esnek. Kerülöm a pillantásokat, de muszáj a szemükbe néznem, hátha ott találom a magyarázatot. Tekintetem találkozik a szőke lányéval, a szemembe néz, de csak az üres végtelent látom, ő pedig lapos pillantással átnéz rajtam.

- Jaj, szia! Nekem most mennem kell - mondja Szakadékos Ember.
- Persze, menj csak. Én is megyek a szüleimhez kajálni – nem értem, hogyan tudok beszélni egyáltalán, nem értem miért jöttem utánuk, nem akartam, csak el akartam menni, de utolértem őket, és nem akartam elhinni, hogy egy szó nélkül elmegy, hogy egész délelőtt meg se próbált megkeresni, és a telefonomat se vette fel. Annyira banális, elcsépelt jelenet, ezerszer jobbat írnék, de úgy látszik az élet ilyen. Megint ilyen.

A kabátommal még visszamegyek, mert nem akarok velük egyszerre távozni, nézem a több száz embert, most tényleg nem tartozom ide, de azért mosolygok, és még beszélgetni is tudok egy pár percet.

- Szia. Bocs, nem tudtam, hogy ott vagy – tíz perc múlva már otthon vagyok, amikor hív. Mentegetőzik, pontosan tudja, hogy van miért, de úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. – Nem láttam hogy hívtál.

A szöveg nagyon szar, de nem az vele az igazi gond, hogy ebben a pillanatban szar, hanem hogy megváltoztatja az összes eddig elhangzott szöveget. Az összes szeretleket és imádlakot, az összes eddigi magyarázatot, úgy érzem magam, mint Neo, amikor megérti a mátrixot. Napok óta így éreztem magam, de ez most nem jó érzés.

- Mi a helyzet? Boldogság, szomorúság? Napok óta nem beszéltünk.
- Miért, mi változott volna egy pár nap alatt? – kérdezem szürke hangon, és közben érzem, ahogy pár perc alatt összeomlik bennem minden. A reményeket már rég kitöröltem a lelkemből, de most éppen az emlékek omlanak össze – és ezt elég nehéz elviselni. A lelki társam, persze. Az én lelki társam nem jön szar szövegekkel. A pasim, a szeretőm jöhet. De a lelki társam nem. Hát nem vagyunk barátok, ez van.

Nem üvöltöttem vele a többiek előtt, nem üvöltök vele a telefonban sem, mert nem akarok egy vasárnapi apukát felidegesíteni gyerekezés előtt. Pedig tudom, hogy később nem lesz kedvem üvölteni, se beszélgetni.

- Resetelni gyomorból – adja a tanácsot egy közös barátunk, én meg már megint bőgök – a szüleimnél, szobám híján a fürdőkád szélén ülve –, de csak azért, mert meghat a törődés.

Ültem a lépcsőm harmadik fokán, szürcsölgettem a laktózmentes kávét.
- Csak nyugodtan, nem fogok felébredni - suttogta Fontos Ember, mintha lenne még valaki, akit nem kéne felébreszteni. Amúgy már fél órája fenn voltam, kávét főztem, elmosogattam, szóval alapvetően zajongtam, de ő semmitől sem ébred fel. Vagy ha igen, akkor:
- Nem horkoltam?
- Nem, nem nagyon. Jól aludtál?
- Hrrrgg.... Szsz.... Hrrrgg.... Szsz....

Ültem a lépcsőmön, és regenerálódtam. Előző este belevetettük magunkat az éjszakába. Egy olyan helyre vetődtünk, ahol aznap R&B party volt, a város összes feka csávójával, illetve magát fekának képzelő csávójával. Ezen kívül rengetek nőszeméllyel, akik feka csávókkal akarnak ismerkedni. A sok Snoop Doggy Dog és nigériai diák között elfogyasztottunk némi alkoholt, és ráztuk a seggünket, ahogy kell. A némi alkohol után azt találtam mondani, hogy még mindig szerelmes vagyok abba az emberbe, akibe nem kéne. De nem tudtam eldönteni, hogy ezt most éppen bevallom, vagy hazudom magamnak. Szerencsére nem volt szomorú érzés.

Reggel kezdődött az ezzel való foglalkozás, a buszon ülve néztem a napsütést, és teljes erővel vágyódtam valaki után, aki valószínűleg soha nem lehet az enyém. Ízlelgettem mosolyogva ennek a mondatnak minden szavát, és minden szavát jónak találtam. Vágyódni. Soha. Valószínűleg. Enyém. És pont azért járok pszichiáterhez, mert mosolygok ezen a mondaton. Ezen is mosolyogtam, aztán azon, hogy milyen hülye szó az, hogy expressz. Eszpressz, exprex, exprex, hehe. Az újságosnál meg teljesen leblokkolva álltam, mert elfelejtettem az eredeti szót.

Lakást eladni, venni újat. Tök jó. Még néhány hét ebben a lakásban, ahol majdnem négy évet éltem. Ültem a lépcsőn, és végiggondoltam, mi minden történt ebben a lakásban, végigvettem a pasikat. Ex-házinyúl volt itt az első, még nem volt bútor, csak a nyers, fenyőfaszagú galéria, a kanapé, kint ősz, én zavarban. Iszonyat nehéz volt felrángatni, mert nem értette - nem akarta érteni -, hogy mit akarok. Nem felejtem el az arcát, amikor végre leesett neki. "Szóval, hogy menjek föl?" Aztán már nem volt zavarban.

Aztán ott volt Fontos Ember, őt nem kellett rángatni, csak ott volt, persze nem azért volt ott - egy nővel... De ez lényegtelen, nem mint nő és férfi voltunk ott, és nem is úgy és azért csináltuk, mert elkapott minket a vágy, hanem mert addig simogattuk egymás lelkét, amíg már nem volt határ a lélek és a test között. Lehet, hogy ez giccsesen hangzik, de pont ezért nem volt szex. Nem az volt, mert ha az lett volna, akkor most nem aludt volna a galéria alatt a kanapén.

Majd hosszú idők első normális kapcsolata, Jóember, aki végre csillogó szemmel kérdezte meg, hogy mikor alszunk együtt, reggel vigyorgott, és beszélt. Én is vigyorogtam és beszéltem. A kéróban meg úgy áramlott a chi mint a kurvaannya. Azóta is áramlik, ezzel majd együtt kell élnie a következő lakónak. (Aki amúgy filozófia-esztétika szakon végzett, és amikor a családja meghallotta, hogy én meg szociológiát tanulok, anyuka megkérdezte, hogy én is a szakmában dolgozom-e. Miért a lány esztétikus? Barátaim tréfás, mókás embernek tartanak. De nem kérdeztem meg, mert el akartam nekik adni a lakást.) Mindenféle töltés áramlott már ebben a lakásban, ha hozzávesszük a hugomat, aki néha feljárt a pasijával. Meg azt a három hónapot, amikor Fontos Ember volt pasija lakott itt az új pasijával, amíg én Angliában voltam. Mi mindent látott már ez a lakás!

Végül Szakadékos Embernek nyitottam ajtót, ő meg jött a gangon vigyorogva, és mind a ketten annyira zavarban voltunk, hogy több órát beszélgettünk a kanapén, amíg... Amikor egyszer vidékről autóztunk hazafelé, és a Valami Amerika zenéjét hallgattuk, a Vetkőzést, mosolyogva emlékeztünk magunkra, mert pont olyanok voltunk. "Egy semmiséget mondj még nekem, azután bármi, lehet, legyen..." Pedig mennyire ellenszenves volt, amikor megismertem, a nagy arcával, meg a zavaros magánéletével! Azóta elég sok lopott órát töltöttünk együtt a lakásban, a galéria alatt. És lehet, hogy sok szenvedést is köszönhetek neki (inkább magamnak), de azt az életemnek adott hatalmas lökést, aminek a gyümölcsei most kezdenek beérni, mindenképpen neki köszönhetem. És majd elmúlik szépen.

Költözöm, munkát váltok, másképp fésülöm a hajam, másképp élem az életem, vagy se, de mosolygok, és ez a lényeg. Bezabálok este tízkor a barátaimmal, és elmesélem, hogy a kozmetikusom a puncigyantázás kis szüneteiben nézegeti magát a tükörben, ami még nem lenne baj, de közben a haját igazgatja. Szóval mandinerből (már megint) beletúrja a puncimat a hajába. És még hányak punciját! Fontos Ember nem értette, hogy ez miért baj, de Barátnőm elmagyarázta neki:
- Nekünk nőknek csak egy puncink van - mondta nagyon komolyan, majd hatásszünetet tartva jelentőségteljesen hozzátette:
- És az is pont elég.

És hogy szól annak a vetkőzős számnak a vége?

...és magam vagyok...