Tegnap családomhoz menet újra összeakadtam a blazírt kamasszal. Ugyanazt a ruházatot és ugyanazt az arckifejezést viselte. Mélyen a szemembe nézett - azzal a kamaszos "biztos lehetsz benne, hogy állom a tekintetedet" nézéssel -, aztán továbbvánszorgott, és flegmán belerúgott egy beton virágtartóba. Igyekeztem úgy felszállni a buszra, hogy tovább figyelhessem a családot, de elsodródtam. Így egy másik emberkezdeményt hallgattam. A nyolc év körüli gyerek anyjának magyarázott:
- Addicted - tagolta fonetikusan. - Tudod mit jelent? Drogfüggő. Jegyezd meg. Addicted.

Megvolt az első lakásnéző, aki pár óra múlva felhívott, hogy felhozná akkor a szüleit vidékről, hogy ők is nézzék meg a lakást - szerintem ez bíztató. Anyway kettesem van a lottón - amit tekinthetnék balszerencsének is, de én inkább örülök neki. Jó volt az a pillanat, ahogy megkérdeztem anyut a számokról, aki csak kettőre emlékezett, és az a kettő pont volt nekem. Az izgalom kis hulláma átbizsergett rajtam, ahogy kerestük a másik három számot a teletexten. Végül örültem a kettesnek. Ezen kívül felhívott egy fejvadász, hogy menjek el egy interjúra. Beszélgettem mentorommal, hogy éppen mennyire nem érdekel a karrier. Ő röhögve javasolta, hogy azért találjak ki egy B verziót az interjúra.

A pszichiáterem szerint - vajon legyenek mostantól ilyen kezdetű mondatok? Szóval a pszichiáterem szerint normális vagyok. Vannak pillanatok, amikor én is így érzem.

- Nem akar leülni? - kérdezte a mellettem álló férfi a metrón, és egy kicsit odébb mozdult, hogy odaférjek az ülőhelyhez.
- De persze, köszönöm - mosolyogtam rá, kicsit csodálkozva a szokatlan előzékenységen.
- Csak hogy jobban elférjek - tette hozzá mentegetőzve, mintha hihetetlen modortalanság lett volna részéről az udvariasság.

- Csak ennyit veszel? - kérdezte a srác az ásványvizem felé biccentve.
- Aha.
- Akkor menj elém.
- Tényleg? - kérdeztem. Komolyan gondolta. Tíz perccel a metrós esemény után. Valami van.

A héten oktatok. Oktatok többek között egy huszonhét éves Tom Cruise-t. Az új alkalmazott - aki amúgy kézilabdás - olyan szép, hogy néha kizökkenek a tréningből. Okos is, nomeg kedves. De nem ő a nagy ő. Majd írok egy könyvet arról, hogy mi a különbség a szép, okos és kedves fiúk, valamint a nagy ő között. Hét pontból fog állni az elmélet, a könyv best seller lesz. (I'm a loser baby, so why don't you kill me - ez lesz a címe.)

- Hogy ment az előadás?
- Egész jól.
- És, visszakérdeztél?
- Ja.
- Hogy?
- Így: "Na?"

Idejét sem tudom, mikor buktattak meg utoljára érdemben. Mármint hogy hülyeségeket írtam volna tanulással a hátam mögött. Ez történt szociológiatörténetből. Megalázó szóbeli vizsgám viszont még annál is régebben volt. Híres szaktekintély tanárom vizsgáztatott szociálpszichológiából, kedvesen azzal indított, hogy az előző féléves anyagból kérdezett egyet. Csak hebegtem habogtam, rögtön kezdett rajtam elhatalmasodni a csalódottság. Főleg azért, mert előző este történt meg velem a csoda, ami minden vizsgaidőszak alatt egyszer jön el: rákattantam az anyagra, elolvastam mindent, megértettem mindent, összeállt minden egy nagy, érdekes egésszé, ebből fogom írni a diplomamunkámat, héj héj héj! Erre itt ült ez az ember velem szemben, és genyózik.

Ráadásul definíciót kérdezett, amibe egyre jobban belebonyolódtam, és közben egyre dühösebb voltam magamra, hogy hagytam magam belehúzni a csőbe. "Na jó, de akkor mi az a kapcsolat?" Ha felfedeztem volna az arcán legalább egy kis mosolyt vagy az emberség minimális jelét - emberség, mármint embernek levés -, akkor kedvesen megkérdeztem volna tőle, hogy vajon tényleg axióma szinten akar-e filozofálni. A mélypont az volt, amikor ezt mondta kiábrándultsággal és agresszióval a hangjában (jobban örültem volna egy kis elnéző lenézésnek): "Mondja, tanult maga egyáltalán? Ha elolvasta volna, akkor tudná a választ." Ekkor nyílt ki a kis esernyő az agyamban, és abban a filmben, aminek én lennék a főszereplője, ebben a jelenetben nyilván valami igazán megalázót mondtam volna, és rávágtam volna az ajtót - ő meg csak ült volna a sötétben összetörve. Ehelyett valami olyasmit motyogtam, hogy nem pont úgy emlékszem, hogy ezt olvastam volna ebben a félévben, miközben persze tudtam, hogy szánalmas vagyok. Szánalmas védekezés a geciséggel szemben.

Végül teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt, és a "mégis, mit olvasott" kérdésre teljesen rutintalanul úgy válaszoltam, hogy a legkevésbé preferált cuccot mondtam utoljára. Aminek eredményeképpen jött a segítő kérdés: "Milyen konstruktumok szervezik a mindennapi élet valóságát?" Aztán megint átváltottunk szókitalálósba, én meg majdnem sikoltozni kezdtem, hogy én NEM AKAROK visszajönni utóvizsgázni, adj már egy kettest, aztán hagyjuk egymást békén. Végül adott egy hármast valami hihetetlen utálattal a tekintetében, én meg próbáltam nem gyűlölni őt.

- Akkor is híres szociológus leszek - gondolta hűsünk dactól szexisen kipirult arccal. (Faszomgeci - gondolta hozzá nagyon kultúráltan.)

Eötvös utcában, szép házban, 2. emeleti, 31 m²-es, 4 m belmagasságú, fiatalos, galériázott, gázfűtéses, vízórás lakás eladó. 1 szoba, kis konyha, fürdőszoba, előszoba. Vételár: 10 MFt.

Egy hónapig fogok ide írkálni, és akkor lehet, hogy ide kevésbé - ahogy ismerem magam.

"A felvételeken látható, hogy az expedícióra nem csak tapasztalt túrázók vállalkoznak."
- Miért, a tapasztaltak nem esnek el?
- Nem. És jégcsap sem képződik a bajuszukon.

A mai nap legjobb eseménye az volt, hogy kiderült, nem csak engem húztak meg szociológaitörténetből. Ez jól jellemzi a mai napot. Ahogy látom, mindenki egy kicsit szarul van, ettől ha nem is érzem magam jobban, legalább nem érzem magam annyira egyedül. És bízom benne, hogy elmúlik - mert ugye minden elmúlik -, csak nehéz.
- Megyek jövő héten pszichiáterhez.
- Én meg spinningre.

- És? Szilveszter? Hogy telt?
- Otthon, punnyadtan.
- Pasival helyzet?
- Változatlan.
Ez a kedvenc párbeszéd-típusom mostanában. Meg azt is szeretem, ahogy munka közben (helyett) a szemem fókuszpontja valahol a monitor mögött három méterrel van. Közben előre hátra görgetem az egerem scroll-ját. Szerencsére ez már csak néha jön, amúgy kezdenek rendeződni a dolgok. Ma például kaptam egy határidőt. Hetek óta nem találkoztam határidővel, alig ismertem fel. Kitörő örömmel üdvözöltem. Ez úgy nézett ki, hogy az égre nézve sóhajtoztam: "Egy határidő! Egy határidő!" Én mondom, ha agyonnyom a határidő az nem jó, annál csak egy a rosszabb, ha nincs...

Vettem izzadásgátló dezodort, a szokásos márkát, csak más illatot. Szerintem enyhe hagymaszaga van. Az állószoliban elég furcsa testhelyzetben barnultam: orromat a jobb hónamba dugva próbáltam eldönteni, hogy hallucinálok-e. A "nature" fantázianév óvatosságra inthetett volna.

- Szia, mi van?
- Semmi, csak unom a búzatermesztést...
- Én meg a hegeli dialektikát.
Így kezdődött Susie-val a beszélgetésünk, majd rövid helyzetértékelő kérdés-válaszokban folytatódott. Kiderült, hogy velem lassan minden rendben, bár továbbra is döntésképtelen vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy menjek-e Thaiföldre, valamint attól félek, hogy vesekövem van, amit a mértéktelen ásványvíz idézett elő. Kiderült, hogy Susie is jól van eltekintve... ööö eltekintve... mindegy.

Amúgy levizsgáztam, remélem sikerült. Hegel nem volt.

Beugrottam Isoldéhoz a pszichiátriára, ahol a portás srác megkérdezte tőlem, hogy ott töltöm-e az éjszakát. Én legalábbis így értettem, és villámgyorsan átgondoltam, hogy miért kérdezheti ezt. Közben azt mondtam igen bizonytalan arccal, hogy nem. Szóval ilyen formában tett ajánlatot nekem? Vagy az emberek csak úgy bemennek a pszichiátriára, és elöltenek bent egy kellemes éjszakát? Vagy ennyire nagyon rosszul nézek ki? Akkor megkérdezte, hogy medikus vagyok-e - így valahogy kezdtem érteni, asszem legalábbis. Mondtam hogy nem, erre visszatért a beteg-vonulatra - mivel Isoldét nem tudták elérni, megkérdezte, más nem tudna-e segíteni. Erre valami olyasmit mondtam, hogy nem mint beteg jöttem, hanem mint izé.

Izéként amúgy most egy kicsit jobban érzem magam. Kösz mindenkinek.

- Akarsz sétálni egy kicsit? - kérdezte Kis Varázslóm a moziból kijövet.
Megráztam a fejem, nem akartam beszélni, nem akartam, hogy kibuggyanjon belőlem a sírás.
- Szomorú szingli fejed van, ne csináld. Gyere sétáljunk egy megállót. És melyik rész tetszett?
- Ahaz aha réhész tetszehett, ahamikohor - kezdtem bele a mesélésbe, egyben a bőgésbe.
Végül hazáig mentünk gyalog, és mivel egyszerre éreztem magam rosszul és jól, a Blahánál már egyszerre bőgtem és röhögtem. Kíváncsi vagyok, hogy a Blaha Lujza tér népe vajon mit gondolhatott. Mindenesetre én akkor eldöntöttem, hogy felkeresek egy pszichiátert.

- És mi van azzal az emberrel? - kérdezte Fontos Ember a telefonban.
- Hm... - persze ennyit se kellett volna mondanom, akkor is értette volna.
- Ott van melletted?
- Aha!
- Na, de tényleg, mi van?
- Hosszú... - válaszoltam, és igyekeztem nem ránézni az említett személyre, de a szemem sarkából láttam, hogy vigyorog, mert pontosan tudta, hogy róla van szó. Rámosolyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy van-e okom mosolyogni. Hosszú... Mindenesetre én akkor eldöntöttem, hogy felkeresek egy pszichiátert.

Annyira szét vagyok esve, hogy szarkasztikus se tudok lenni.