- És nem mosolyogtál, amikor jöttél föl a lépcsőn a villamosmegállóba, aztán észrevettél, és még akkor sem mosolyogtál, de akkor én mosolyogtam, és akkor végre te is mosolyogtál, aztán felszálltunk a villamosra, és amíg a mobilomon beszéltem, végig mosolyogtunk, és én elkezdtem nagyon a szemedbe nézni, és te először nem értetted, hogy most mit csinálok, aztán te is a szemembe néztél, és aztán megkérdezted, hogy kivel beszélek, én megmondtam, de nem értetted - mondta Kis Varázslóm órákkal később, és pont így volt. Mert érez engem.

A lépcsőházba érve átfutott az agyamon - ami már napok óta minden este -, hogy még egy rohadt szórólapot vagy egy villanyszámlát se kapok, mert még a postaládám is üres, és hogy akkor fognak jóra fordulni a dolgok, amikor végre kapok valami levelet. Erre volt villanyszámla is, szórólap is, és még valami. Az egyik csoporttársam lefénymásolta nekem a szociológiatörténet jegyzeteit, és elküldte - anélkül, hogy kértem volna, hogy említettem volna, hogy bármit várna érte.

Voltam Bright szülinapi buliján, és eszembe jutottak az idők, amikor megismerkedtünk. Én akkoriban elég jól voltam, inkább csak hologramkodtam - ahogy szinte egész évben akkor -, de még mindig jobb állapotban voltam mint ő. És örültem, hogy amikor vele voltam - moziba mentünk, aztán megdumáltuk -, akkor jól érezte magát. De folyton mentegetőzött, hogy ám ő nem ilyen szomorú srác, én pedig mindig megnyugtattam, hogy tudom. Egyrészt, mert nem volt idegesítően, hervasztóan szomorú, másrészt egyszerűen tudtam, hogy milyen lehet, ha boldog. Hát tegnapelőtt láttam, és pont olyan volt, mint amilyennek akkoriban képzeltem.

Amúgy több fokkal jobban vagyok - köszönhetően Kis Varázslónak, Susie-nak, Bright boldogságának, Karotta levelének, Fontos Ember régi sms-ének, Göndör Lány szilveszteri bulimeghívásának, Angelday hangjának a telefonban, magamnak és az univerzumnak. Igaz fél év után megint hipochondert játszom. Eléggé szórakoztat; annyi gyógyszert szedek, hogy lassan be kell szereznem egy olyan kis adagolót, amilyen öreg néniknek van, hogy el felejtsék vagy össze ne keverjék. Szerencsére kellőképpen kivagyok ahhoz, hogy végre talán el tudjam kezdeni a könyvet - mint tudjuk, csak apéniásan tudok rendesen írni. Persze az év első napján jobban örülnék egy dugással egybekötött alkotói válságnak...

Egyszóval legyen nagyon boldog új évünk, ne legyen sikerekben gazdag, ne függjön semmitől, csak legyünk egyszerűen jól!

- Neked meg hogy néz ki a szemüveged? - kérdezi a motoros-szerkós srác, a mellette álló tíz év körüli fiútól. Mögöttem állnak a sorban.
- Hát a bátyám fürdés közben belém vágott, és elgörbült - mutat a másik fiúra, aki úgy tizenkettő lehet.
- Miért volt rajtad fürdés közben szemüveg?
- Hát... csak rajtam volt.
- Na add ide. Anyád miért nem hajlította vissza? Úristen, hogy látsz át ezen egyáltalán!? - nézi a fény felé tartva, annyira koszos, hogy talán engem sem lát rajta keresztül, ahogy egyre tágabb pupillákkal vigyorgok hátrafelé. Előtúr egy papírzsepit, megtörli a szemüveget, meghajlítgatja, és visszarakja a srácra. - Mondd meg anyádnak, hogy jön egy szemüvegjavítás árával.
- Nem jössz föl? Na, gyere föl! - nyaggatja immár megreparált szemüvegben.
- Ja, anyátok örülne...
- Na, Laci, gyere vissza, visszafogadunk! - szinte kiabálják, közben vihognak. A kisebbik a bevásárlókocsin tornázik.
- Ezek nem ilyen egyszerű dolgok... - mondja komolyan, de mosolyogva a motoros srác.
- Utáljuk azt a pasit. Utáljuk Budát. Alakítottunk is egy szövetséget, az a neve, hogy Utáljuk Budát Szövetség.

Aztán ebédidőre elért hozzám a Szumátra partjainál keletkezett szökőár szájlegörbülős depresszió formájában. És mindent elkövettem, hogy minél inkább a hatása alá kerüljek, és sikerült is. Mit kell ehhez tenni? Gyakorlati útmutató következik kezdőknek.

Indításul meredjünk kifelé az ablakon, nézzük a szutykos ködön áttűnő gyárkéményt, gondoljunk a magányosan töltött karácsonyra - amit amúgy meleg családi körben töltöttünk, de akkor is. Gondoljuk át újra meg újra, hogy az ember nem hívott föl minket - biztos nem tudott logisztikailag, de akkor is. Amikor már igazán szar a hangulatunk, határozzuk el, hogy felhívjuk, és tegyük függővé a hangulatunkat telefonhívástól a nap további részében - ezt határozzuk el előre. Csicseregjünk a telefonban, még véletlenül se áruljuk el, hogy rossz kedvünk van, és szeretnénk, ha valami kedvességgel javítana rajta, csak várjuk el. A telefont letéve vegyük észre, hogy elvárásunk nem teljesült, és legyen még rosszabb a kedvünk, ha ez lehetséges.

Fogalmazzunk meg egy sms-t, ami végre én-üzenetet tartalmaz, miszerint a másik hiányzik nekünk, és szar kedvünk van, de tegyünk a végére szmájlit, nehogy elrontsunk valamit, amitől az üzenet inkább vicces lesz. Kis idővel később döntsünk úgy, hogy azért csak írunk egy geci sms-t, és küldjük is el. Menjünk föl a hegyre barátnőnk macskájával játszani kötelességből - szigorúan fekete dzsekiben, kapucniban, ernyő nélkül. Tehát gyalogoljunk az esőben a hegyre, immár sötétben. Ezen a ponton kezdjünk el bőgni, mert hiszen ez egy szomorú helyzet. Érezzük át - egyre jobban és jobban -, hogy mennyire szét vagyunk esve. Közben írjuk egy kedves sms-t - egyrészt mert igazából így gondoljuk, másrészt meg menteni akarjuk, ami még menthető. Közben jöjjünk rá, hogy most pont olyanok vagyunk mint ember előző barátnője, és pont azt csináljuk, amit utál benne. Javítsuk ki az előző mondatban helytelenül használt "előző" szót "mostani"-ra, és merengjük az élet igazságtalanságán.

Játsszunk egy kicsit a macskával, hívjuk fel a legjobb barátunkat - akiről sejtjük, hogy a városban van, ki is derül, hogy igen, de nem tudunk vele találkozni, mert húznak haza. Kezdjünk most azon sírni, hogy mennyire magányosak vagyunk. Hagyjuk abba a sírást, vegyük észre, hogy sikerült szomorúság helyett/mellett valami mást is kihergelnünk magunkból: üdvözöljük nagy örömmel a szorongásos pánikrohamot! Kezdjünk vércukor után kutatni a lakásban, találjunk egy csomó tobleronét, csokit majszolva induljunk le a hegyről. Élvezzük, ahogy a pánik édes hullámokban jön megy - adjuk át magunkat az érzésnek. Ázzunk közben szarrá.

Mivel már bőgni nincs kedvünk, fontolgassuk az este további lehetőségeit. Barátok közé semmiképpen se menjünk. Verziók: a) háromnegyed üveg rozé bor, cigi, zenék, bőgés; b) szárítkozás, kalács, mézes tej (laktózmentes), olvasás. c) a és b kombinációja xanax-szal. Döntésünket kössük ahhoz, hogy van-e a bótba laktózmentes tej, végül egyezzünk ki egy csökkentett laktóztartalmúval, és vánszorogjunk haza. Együnk kalácsot mézes tejjel, olvassuk ki a könyvet, és a száraz, meleg érzés hatására aludjunk be a kanapén nyolc körül. Aludjunk pár órát, majd ébredjünk egy romantikus filmre Barbara Streisand főszereplésével.

Azon a ponton kezdjünk el megint sírni, amikor Barbara Streisand - egyetemi irodalomprofesszorként - kifejti, hogy a romantikus szerelem csak ócska illúzió. Igyunk közben rozét, és bőgjünk, amikor a dolgok rosszra fordulnak a filmben. Meg akkor is, amikor jóra. Igyunk még, nyitott ablaknál szívjunk el egy szál cigit - dekadensen. Hallgassunk zenét. Bőgjünk. Végezetül gondoljuk át, hogy mennyire kurvára nem történt semmi, ami kiválthatta volna ezt a dolgot, és hogy mennyire jó hülyének lenni, és feküdjünk le.

...

Reggel hasogató fejfájásra ébredtem persze, és azt is sejtettem, hogy a szememen a karikákat megint édes kis (nagy) táskák váltották fel. Eszembe jutott az elmúlt este, és a maradvány-mondatok. Vagy "take away message", amit az üzleti prezentációk aljára szoktunk írni, így:

Tehát: "Össze kell szednem magam. Ki kell húznom magam." Ezt gondoltam, majd hozzágondoltam azt is nyújtózva, hogy "ez így szóismétlés".

Licitáltam a tizennégy éves Laura rajzára - hátrányos helyzetű kislány, egy Usher CD-t kért karácsonyra. Megvettem, persze vettem neki mást is, egy olyan elég vagány, hologramos fedelű füzetet, aminek én örültem volna ennyi idősen. Az átadásnál nem voltam ott, de biztos örült neki. A rajznak pedig én örültem, kurva jó. Ez egy hete volt.

Idén lesz karácsonyfám, megvettem - valamint megvettem hozzá az ország legnagyobb tartóját is, mert csak abba fér bele. Apám nem volt hajlandó megfaragni a fát - az ő olvasószemüvegében -, azt mondta, inkább ad pénzt tartóra. Pedig ő ilyen ritkán szokott mondani. Ez tegnapelőtt volt.

A pasival fogtuk egymás kezét a konyhában, ő a citromtortámat ette, ami szerinte jobb, mint amit az anyja süt, én meg mosolyogtam. Idén már nem látjuk egymást, hacsak... Hm... Szerelem, erkölcs, logisztika... Ez tegnap volt.

Megtörtént az, amire mindannyian vártunk: Padtársam kiborította az aranyhalas poharat. Ez egy órája volt.

Lassan megyek, és elkezdem strukturálni az időt. Teliholdtól teliholdig. Türelmesen. 26-án kezd fogyni a hold. Nekem meg a türelmem fog elfogyni. De ez nem tudom mikor lesz.

Ma nem vagyok írogatós kedvemben, ezért fölteszem ide a seggemet:

Örülök, hogy ott voltam tegnap este. Szabózé kedvesen üdvözölt "Szia, te meg mi a szart keresel itt?" felkiáltással, és megint éreztem, hogy szeret. Angeldaynak megmondtam, hogyan lesznek a dolgok - dumáltunk szerelemről és más démonokról, még ha nem is sokat. Susie-nak meg elmondtam, hogyan vannak a dolgok.

Valamennyi (vagyis a kelleténél pont egy pohárral több) bor után Frenák Pál táncelőadást elemeztem - szerintem igen hangosan. Az említett táncelőadás nem nyerte el a tetszésemet, ami persze lehetett az előzmények miatt is. Az előzmények: egy céges buli (cenzúra), alkohol, csapzottra táncot haj, dehidratáltság, rossz alvás, hazautazás, családnál vergődés, otthon beauty sleep kísérlet. Már éppen aggódni kezdtem, hogy nem fog menni, amikor felébredtem, és a telefonomra néztem, ami némán csörgött, és Kis Varázsló arca világított rajta.
- Haló.
- Haló. Te hol vagy?
- Alszok.
- Ugye tudod, hogy nyolckor Frenák, Trafó?
- Ja, nem. Igen. Nem tudom. Hány óra?
- Fél nyolc.
- Akkor megyek - motyogtam, magamra rángattam azt a ruhát, amiben hazautaztam, hívtam egy taxit, a taxis beszélgetni akart, én kevésbé, és meg próbáltam nem elképzelni, hogy nézhetek ki. Ha úgy néztem ki, mint ahogy éreztem magam, akkor úgy nézhettem ki, mint a koporsóból kikelő Drakula gróf ikerhúga. Ilyen hangulatban próbált meg felkavarni a mű, és sikerült is neki. Igen mélyen hatolt belém, hozta felfele a lent nyugvó elfojtott miegymást - én ezért szeretem a táncot -, de amikor ránéztem a fortyogó érzelmeimre, akkor nem láttam mást, csak hányingert. Túl egyszerű, elcsépelt eszközök. Legközelebb elég lesz vennie egy lavór vért (vagy művért, költségvetéstől függően), és végiglocsolni a nézőtéren. Ezt gondoltam akkor, és ezt fejtettem ki tegnap két bor után.

Szóval jó volt a tegnap este. Még egy dolog történt - hihetetlen, de igaz: Karotta gyengéden megállította a combomról lecsúszni készülő Pornó DVD naptárt.

Ma reggel meg volt nagy rémület, a szomszédom dörömbölt, hogy segítsek. Életemben nem hallottam embert ilyen rémülten és összefüggéstelenül beszélni. Valami lángolt, valamit el kellett zárni, mindezt pánikos félszavakban... Én nem tudok ilyen dolgoktól megijedni, de rémülete rám is átragadt. Átrohantam a szembe-szomszédhoz (a kukkolóshoz, úgyis jön eggyel a kukkolásért), fölébresztettem, hogy jöjjön. Jött, elzárta. Igazándiból most sem értem, mi volt a rémület forrása, de annyira ki volt készülve még akkor is, amikor visszatértem hajlékomba, hogy alig kapott levegőt. Próbáltam nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Végül magára hagytam, és a zuhany alatt arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nekem ez (háztáji hisztériás idegsokkolós) kimaradt. Bekentem bársony bőrömet, hogy még bársonyabb legyen, aztán befejeztem a citromtortát. Szerintem egy gázbojlernél vannak félelmetesebb dolgok.

és ha valakinek kellően éles a szeme...

(kép cenzúrázva)

- Nagyon szép! Foltos ló - dicsérte meg Zsuzsi.
- Nem foltos! Pöttyös. A folt nagyobb - ingatta a fejét Pöttöm. Közben ráírta a nevét is a rajzra - nagyon büszke volt, hogy bár még csak óvodás, le tudja írni a nevét -, és kis szíveket is rajzolt köré. Kapott egy olyan zsírkrétát, amiben öt szín volt - bizony, megszámolta -, elöl ki kellett húzni, hátulról meg betolni, és akkor új szín jött ki elöl. Varázslatos volt, nagyon örült neki. Kicsit sajnálta, hogy Zsuzsit véletlenül annak a másik lánynak a nevén szólította, aki miatt Apa...

- Pöttöm, fogd meg a kezem - szólt Apa.
Pöttöm megfogta Apa kezét, és a másik kezét finoman Zsuzsi tenyerébe csúsztatta.

- Látod ott azt a képet? - kérdezte Apa egy nagy plakátra mutatva. - Zsuzsi húgának van egy barátja, szerelmesek, folyton csókolóznak. Ő is írt a Jézuskának, hogy egy olyan sapkát szeretne, mint ott a képen.
- Aha - mondta Pöttöm, és közben arra gondolt, hogy Apa mindig elmagyarázza, hogy mi is a szerelem. Pedig ő már érti, hogy Apa és Anya, azon kívül, hogy ők neki Apa és Anya, egyben emberek is, akik szerelmesek. És Apa szerelmes lett valaki másba, és Anyának nagy bánatot okozott, és nem akarnak már együtt élni. De attól még szeretik őt. Érti ő. Attól még furcsa, és nehéz elfogadni. Mindegy, a hétvége Apáé, és most mennek zöldségeset játszani.

Zsuzsi a kocsiban hagyta a kesztyűjét, most a tesójával - nyilván ő az, egyforma kabátjuk van - Pöttömékre vártak a pénztárnál. Fizettek, és Pöttöm adott nekik tictac-ot.

- Elvigyük őket az Ikeába? - kérdezte Apa.
Pöttöm vigyorogva bólogatott, örült, hogy megkérdezik, és örült, hogy a lányok velük mennek. Odaúton mesélt a hörcsögről, akinek mindig hat mogyorót adtak, pedig csak öt fért a szájába. Betömte az ötöt a kis pofájába, aztán ideges lett, hogy egy kint maradt, és ezért folyton újrakezdte. Nagyon mulatságos volt.

- Hogy lehetsz ilyen köcsög, hogy tepsit veszel nekem karácsonyra?! - zokogta a lány.

- Annyira gyűlölöm én is, ha valamit kétszer kell elmondanom.
- Tessék? Mit mondtál, nem figyeltem... Most miért vagy ideges?

- Baj van? Vagy haragszol? Vagy alszol? - írta a fiú, mikor a lány éppen odáig jutott, hogy ez az egész csak neki fontos. Baj nem volt, haragudás kicsi (és inkább önmagára irányult), és nem aludt.

- Látásmódom az van, csak nem tudok fényképezni.

- Szerinted erről a rajzról rájönne valaki, hogy anális szex, nem pedig szitakötő?

Amúgy nem akartam az írást végleg felfüggeszteni. Igazából csak figyeltem a gondolataimat, hogy van-e különbség a blogos és a könyves gondolat-félék között. És van. Ez jó hír. Ami azt jelenti, hogy a blogolás valszeg nem veszi el az energiát a könyvírástól. Amúgy meg nem kezdtem el, mert vizsgaidőszak van, nincs jó székem, náthás vagyok a náthamentesítő homeopátiás gyógyszertől, és szerelmes is vagyok. És például rákerestem a Hotel Californiára a radioblogon, mert meg akartam hallgatni, mert arra táncoltunk, és találtam egy Reel Big Fish verziót, és nem értettem az érzéseimet, amikor felcsendült a verzió. Mindenféle furcsa fúvósok, máshol csapódó ütemek... Jé ez ska! Szóval furcsa az ember érzelmi memóriája, a ska az Jóember, és jóemberes dolgok keveredtek a Hotel Californiába.

Na készüljünk tovább a karácsonyra. Jöhet a családi tradíció: Anyám főz, Apám olvasószemüvegben faragja a fát, én szaloncukrot kampózok, Hugom pedig visszautasít minden segítség kérést azzal, hogy már kitakarította a szobáját - ami valljuk be, tényleg nem kevés.

Egy időre felfüggesztem a blogírást.
Könyvet írok. Jó, mi?

- Bent maradt a kulcs - csak álltam az ajtó előtt, és vigyorogtam.
- Mi?
- Mondom, bent maradt a kulcs. Na menjünk - mert nem elég, hogy nem tudok írni dugás után, de úgy látszik, még meg is hülyülök. Kizártam magam. Nem mintha nagyon bosszankodtam volna, de el tudok képzelni jobb mulatságot péntek este, mint kiszívott nyakkal visszamenni a bankba még egy kicsit dolgozni - találkozni kolléganővel, és azon gondolkozni, hogy mi az égőbb: sálban ülni, vagy felvállalni a felvállalandót -, majd kiszívott nyakkal hazamenni a családhoz pótkulcsért. Aztán drukkolni, hogy kinyíljon az ajtó, persze nem nyílik, mert bent a másik kulcs. Hívni szerelőt, megvárni Barátnővel az Oktogon kávézóban - ahol ő "fájdalmasan gyorsan" eszi meg a levesét -, aztán nézni, ahogy a szerelő három perc alatt kinyitja az ajtót. Közben rájönni, hogy minden úgy lett hagyva távozáskor, és finoman megkérni Barátnőt, hogy szíveskedjen a konyha és az előszoba közötti szintkülönbségen üldögélni, amíg eltakarítom a romokat.

És hogy még jobb legyen, vasárnap eldugult a vécém. Egy strangon - imádom ezt a szót - vagyunk a szomszédommal, tehát az övé is. Tehát együtt kezeltük a helyzetet - ő állítólag előtte órákig sírt a helyzet miatt, én elmentem a családomhoz rántotthúst enni. A szakik, amikor megérkeztek, megkérdezték, hogy a szomszédom tényleg nagyon be van rúgva, vagy csak úgy néz ki. "Hát..." - mondtam a helyzet által megkívánt "meg vagyok én ezzel áldva" hangsúllyal a hangomban. Aztán fizettünk. Kicsit sokba van nekem ez a hétvége. Na mindegy, vége van. Kaptam megint Fontos Embertől kóser ádventi koszorút - idén három gyertya van rajta, és egy kis angyal. Csináltam magamnak császármorzsát, és este megettem mind a két adagot kétféle lekvárral, Sex and the Cityt néztem, és végre nem szomorúnak találtam, hanem hangosan nevettem, mert az élet végülis, akkoris, pontazért szép.

- És holnap megyünk dolgozni?
- Igen.
- Oké. Fuck.

Mostanság hatkor kelek, kilenc után érek be. Ekkora tesz-vesz-városokat rég csináltam, mint amilyeneket mostanában. Csinálom ezt a borulós meditációt, vagy inkább csak csinálnám, de a szervezetem (egóm, hehe) ellenkezik. Hat óra, rádió bekapcs, na jó, ma mégis inkább alszom még egy kicsit. De nem vagyok álmos, mert amúgy is könnyen kelek, de amióta meditálok, kevesebb alvás is elég. Ráadásul a komfortérzetem odafönt nem valami jó, mert az egyetlen fizikai problémám, az orrdugulás, azt eredményezi, hogy reggelre olyan szám, mintha ki lenne belül tapétázva. (Amúgy simán smárolok reggel, szarok az esetleges bambini mortira, de hát nulla százalékos nedvesség-tartalommal nem fog menni!)

Ezért fölkelek, és egy órán keresztül mindenféle más dolgot csinálok borulás helyett. Ma meglocsoltam a virágokat, leszedtem a szárítót, elmosogattam, általános iskolás képeket kerestem, aztán megpróbáltam átrendezni a szobát, végül a polc előtt álltam, és a tárgyakat rendezgettem rajta - miközben tudtam, hogy csak húzom az időt. A spirituális részéről nem írok, mert az kivételesen csak az enyém. Inkább hazamegyek a családhoz, remélem lesz otthon egy kis lájtos, nemkóser csülökpörkölt, mert egész nap répatortát és kólás gumicukrot zabáltam, és húst akarok!