- Etel - mesél a Nagymamám asszem a dédnagymamám testvéréről - csodaszép, vörös hajú nő volt. Volt egy pasija, akinek a családja elég nagy summát fizetett neki azért, hogy eltűnjön. El is tűnt, akkor költözött fel Erzsébetre anyukáékhoz. Részben abból a pénzből lett a bolt. Persze közben a férfi hetente járt fel hozzá Pestre. Etel a boltban dolgozott, amíg apuka meg nem elégelte, hogy a férfiak - akik meglátták Etel vörös haját, és el voltak veszve - állandóan ajánlatokat tesznek, amiket Etel nem igazán utasított el. "Az én boltomban nem fognak kétértelmű ajánlatok röpködni!" És kifizették Etelt, abból nyitotta a saját boltját, a bazárt. Nagyon jól ment az üzlet.
- Persze meg az "üzlet" is... - fűzi hozzá Nagynéném.
- Mármint konkrétan pénzt kapott a férfiaktól? Igazi kurva volt? - kérdezem felcsillanó szemmel.
- Nem volt rá szüksége, mondom, hogy jól ment az üzlet.
- Nem is ment férjhez soha?
- Ugyan! Önálló nő volt. Hetente egyszer jött hozzá a barátja, mentek szórakozni, színházba. Azon kívül is voltak szeretői. Volt egy bársonyruhája táncolni. Amúgy nem költött sokat csiricsáré ruhára, amúgy is szép volt.
- És hány éves volt, amikor meghalt?
- Negyven körül. Várj, kilencszázban született, negyvenkettőben halt meg.
- Hogyhogy? Hogy halt meg?
- Hát körbebiciklizték a Balatont...
- Na ez olyan lesz mint a herpesz, hogy attól van, hogy túl finomat eszel... - ezt persze a Nagynéném fűzi hozzá.
- ... és felhevült testtel belement a vízbe, és...
- Persze, és felhevült testtel belement a vízbe, és szifiliszt kapott, és meghalt... - Nagynéném megint...
- Attól halt meg, hogy felhevült testtel belement a vízbe?
- Nem tudom, tíz éves sem voltam.
- Negyvenkettőben?
- Na jó, húsz voltam, de nem tudom. Nem beszéltünk róla. Akkoriban találta ki apuka, hogy kéne olyan csillogi kávétartó henger, meg ilyesmik. Akkor anyuka azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, és átvette az irányítást.

Tegnap beszélgettem egy régi barátommal, aki éppen az esti dugóban szopott, és ezt gumicsirkésen úgy foglamazta meg, hogy dugós-szopós, de szerintem ez kis melléfogás volt.

Az előbb elmulasztottam valakinek a fejfájását telefonon keresztül. Tök jó volt! Éljen a világmindenség meg minden.

Ma nagyon péntek van és nincs kedvem írni se. Megyek, nézek mozifilmet, alszok, eszek a családomnál, kitakarítok, olvasok könyveket, nézek dévédéket, átrendezem alakást, eladom a fölösleges könyveket, csináltatok tetkót, elutazom Afrikába, férjhez megyek - magyarul kicsit kipihenem magam.

Dugós-szopós, hehe...

- Az jó volt, az az írás, az a beszélgetés, hogy "szerelmes vagy? asszem igen. itt baszod el mindig". Nevettem rajta.
- Hogyhogy nevettél rajta? Az egy izgazából lezajlott beszélgetés.
- Igen? Ki közt?
- Én voltam az egyik, a barátnőm a másik.
- Melyik voltál te?
- SZERINTED? Khm.
- Ja... Hihi... Ja...

- Ááá, most menjek át a...? Nem tudom! Aki hezitál, az meghal...

Nagyon híres szociálpszichológia tanárom, a híresen hisztérikus - monogramja: Cs. Gy. - véleménye arról, hogy egy hideg előadóteremben kell ülnünk:
- Nem fogok magukból állampolgárt nevelni! Egyébként pedig azt kéne, hogy az a sok köcsög idejöjjön, és itt leszopják egymást!

Van az a rész, amikor azt mondja, hogy nem alkalmas egy kapcsolatra, hogy talán nem lesz alkalmas egy kapcsolatra, hogy azt se tudja mit akar általában, nemhogy tőlem. Akkor a gyomromat összeszorítja egy olyan hányinger-szerű érzés. A fejemben forgatott filmben a lány, aki én vagyok, sikoltozni kezd. Mert már régen nem elemezgeti ezeket a szavakat, csak visszanéz az életére, és megnézi, hogy ez után a szöveg után mi jött. És bár nem tudja, hogy mit jelent, de mégis. És ha egy pasi kiejti ezeket a száján, akkor a bizsergési-reménykedési faktor szabadesésben kezd zuhanni lefelé, pont azért, hogy elmúljon a hányinger-szerű érzés - kognitív disszonancia. És mert a nemesség kötelez, megmarad a szívében a tiszta szeretet, és marad még egy kedves fejcsóválás.

Szorongjon a faszom - így is fogalmazhattam volna.

Másrészt az a bizonyos lány olyan biztosan érez dolgokat, hogy nehezen tud a tapasztalataira hagyatkozni.

Reklámzabáltam tegnap. Volt minden, ami béna: hostessek sípfújva; félanorexiás, kiöregedett marketing-picsák szájlebiggyesztve; humormentes összekötőszövegek erőlködve. Szerencsére bizonyos okokból kifolyólag bezárkóztam a fejembe, és csak a reklámokra nyitottam ki magam. Egy dolog zavart a flowban, hogy ült előttem egy lány, aki szemmel láthatóan az udvarlási szakasz elején lehetett a pasival, aki jobbján helyezkedett el. Mozgása egy felajzott gyöngytyúkéhoz hasonlított, folyamatosan billeget jobbra és balra, buzgerálta a haját, percenként belesúgott a srác fülébe. Ráadásul nem egyenes vonalú, egyenletes mozgás végzett. Én próbáltam követni a mozgását, mintegy az ő inverzeként, és ettől az ellentétes mozgástól egyre jobban utáltam. Az nem volt egyértelmű, hogy a srác már nagyon megvan vagy nagyon nincs meg, az biztos, hogy a túlmozgás teljesen fölösleges volt.

Az estében két dolog volt igazán jó. Először Kis Varázslóval és a Göndör Lánnyal kézügyességet és szélcsendet feltételező dolgot logisztikázni a fagyos szélviharban. Másodszor Szabózével összefutni, és megbeszélni, hogy szeretjük egymást - persze elszarkasztikuskodtuk a végén, de szerintem komolyan gondoltuk.

A "tehátígy"-et a mondat elején használd, lehetőleg úgy, hogy ne legyen utána mondat, csak vidd fel a hangsúlyt, így: "Táttígyöö..."

Aztán egyszer csak elkezdtem magam túl soknak érezni. Túl magas voltam, túl hangos - és úgy éreztem túl kövér is. Ellenségképem a következő volt: alacsony, szőke, kedves lányok. De mindenáron ilyen szerettem volna lenni, egy olyan kicsi, kedves, szerény lány. Volt egy pillanat úgy tizenhat évesen, amikor majdnem ideálisnak tűntek a dolgok - a kis melltől eltekintve, ez akkor eléggé kilátástalanná tette az életemet -, amikor 170 centi voltam, és 54 kiló. És ehhez képest még nőttem hat centit, és csak híztam. Nagynéném szerint - aki diszkoszvető volt, és igazán értett a zabáláshoz - ideje lett volna abbahagynom azt a fajta evést, ami csak egy fejlődésben lévő szervezetnek - vagy kismamáknak - kell. Apám pedig csak annyit mondott az újságból felnézve:
- Zsuzsikám, combosodsz.

Elhatároztam, hogy lefogyok. Konditerembe jártam, de nem szálkásodtam, csak izmosodtam. Vegetáriánus lettem egy hónapra, de annyi magvat zabáltam hús helyett, hogy a tortúra végén már átbillent a mérleg a 70 kilón. Ekkor más módját választottam a jelentéktelenítésnek: kivilágosítottam a hajam. Persze elrontottam. Álltam a tükör előtt kinyúlt kék pulóverben, majdnem derékig érő, göndör, rézvörös hajjal.

Nagydarab Brukner Szigfrid voltam.

Szerencsére elmúlt.

Dupla fronthatás vagy nemtommi. A nap jelentős részét egy ingyen-képeslapból kialakítható, RTL-es szerintemes csirkével az ujjaimon töltöttem. Mérsékelten humoros vagyok ma egész nap. Ebben a szellemben próbálok meg kitölteni egy beszállítói kérdőívet, amit eredetileg autóalkatrész beszállítóknak* alakítottak ki, így bankra nehezen értelmezhető. A raktárkapacitásnál elakadtam, de végül kreativitásom győzedelmeskedett - egy laza delete formájában. Ezen kívül van (mint az köztudott) egy gumi-aranyhalam, amit rögtönzött akváriumba helyeztem, egy borospohárba - az ajándék kavicsok is megtalálták benne a helyüket. "Ez igazi??" - kérdezik, és én roppant kreatívnak érzem magam olyankor. "Kibbaszott kreatív vagyok, nem?" - kérdezek vissza szellemesen.

Bár az is lehet, hogy nem a front, hanem a tegnapi - kivételesen, ezzel együtt magam számára utólag érthetetlenül - szándékos alvás-logisztikai manőver van a háttérben. Hazamentem, rájöttem, hogy végre van egy kis időm magamra, rendeltem pizzát és tiramisut, amit háromnegyedig megzabáltam - viszonylag gyorsan -, majd úgy éreztem alszom egy kicsit, és utána folytatom az estét. Tízkor ébredtem kipihenve, megettem az egynegyed maradékot, tévéztem, DVD-ztem, írogattam, és hajnali kettőkor feküdtem le - egy olyan négy óra hosszára, mert hatkor kelek. Összességében kipihentem magam, valamint a manőver szándékos volt, így nem érzem magam lúzernek.

* Amúgy német tulajdonú a cég, akinek írom a dolgot, feltettem egy kérdést Kedves Henrietta megszólítással, amire megérkezett a válasz Tisztelt Hölgyem kezdettel. Értem én, nem vagyunk haverok. Kollégám finoman közölte, hogy "na ezt se baszta meg senki rég", de én tisztelem a kulturális különbségeket. Szerintem csak udvariatlan idióta.

Egyik kollégám lebridzsitdzsonszozott, mert telefonálás közben orrsprét fújtam az orromba, ami nem várt módon mentolos volt, és hangosan bazmegeltem. Mi ebben a bridzsitdzsonszos?

Kiszedtük a paravánt Padtársam 2 és közülem, le a boxokkal! Most kis kommunában élünk így hárman, ez itt egy jellemző párbeszéd:
P2 - Bazmeg tényleg eltaláltál - üvölti, miután P hozzávágott egy vitaminos dobozt -, ez fáj!
P - Várj, adok rá puszit.
P2 - Ide adjál inkább - mutat lefelé.
Én - Majd én adok oda...
P2 - Jó, de jófajtát ám, egy rendeset.
Én - Csak hozzádörgölöm egy kicsit az arcomat.
P2 - Jó, én is csak összekenlek egy kicsit.

Mivel az alkohol pénteken kimarta a bélflórámat - Barátnőm szerint ez nem tipikusan első-randis szöveg -, és még ma sem éreztem úgy, hogy visszaállt volna az egyensúly, ezért probiotikus izét ittam délelőtt. Már érzem, ahogy a probiotikus joghurtkultúra működésbe lépett a beleimben, de ennek egyelőre nem tapasztalom jótékony hatásait. Ez sem első-randis szöveg, és gondolom még kevésbe az a "tehát most meg fosok" mondatbefejezés.

A Simplonban csíkos kávét inni és lazacos melegszendvicset enni, a melegből nézni, ahogy a tujákat elviszi az esőt vízszintesen fújó viharos szél.
Álkáromkodások és nevetgélés közepette egy kézzel dugni össze a frissen vásárolt DVD-t a tévével, a másik kézzel a telefont tartani, és a Szakadékos Embert hallgatni, ahogy a családjáról mesél vicces történeteket.
Előtte együtt voltunk vásárolni, hazakísértem, néztem ahogy evés közben átöltözik – vagy átöltözés közben eszik – kicsit aggódtam mosolyogva, hogy baj lesz ebből a mohóságból.

Bulizni a Hugommal és a pasijával, aki halál komolyan tervezgeti a Hugom menyasszonyi ruháját.
Viszkit ittunk, rémes diszkóslágerekre táncoltunk, valami totót is kitöltöttünk. A kitöltető srác azt is mondta, hogy választhatunk feladatok közül, én a hastáncot választottam.
- De ha nem akarsz, akkor lehet Rubik-kockázni is.
- Hastáncolok.
- De nem muszáj.
- Mondom, hogy hastáncolok!
- De ha akarod, akkor táncolhatsz pl. vele.
- Mondom, hogy HASTÁNCOLOK!

A bolygók összeálltak tegnap. Voltam suliban, aztán kozmetikusnál*, aztán irány család. A lakásból ki nem szűrődő fény kicsit elkedvetlenített, mert nem volt nálam a régi kulcs. Viszont megnyugodtam, amikor a könyvárus bódé előtt megláttam az Apámnak látszó tárgyat. Aztán ő kedvetlenített el, mivel húsz éve először fordult vele elő, hogy nem vitt magával kulcsot. Hugom pasizott, Anyámnak még pont fél órányi munkája volt, szóval ott dekkoltunk a ház előtt (aztán bent, aztán kint, aztán bent) háromnegyed órát. Javasoltam, hogy igyunk egy sört a Stefánia sarkán, de aznap már ivott kettőt, és nem volt kedve. Így beértem a sarki nonstopban vásárolt almalével. A lépcsőház hárompercenként lekapcsolódó lámpájának fényénél megbeszéltük az élet nagy dolgait, a nyomorult új tévét, az én Clinique ajakíremből hiányzó millilitereket, hogy az emberek nem tudják a az egyelőre és az egyenlőre szó közötti különbséget, szóval a kor kényelmetlenségeit - és örültünk, hogy ezek a gondjaink.

*Megint volt up-sell. Már leszállópálya sincs. Pedofil célcsoport lettem. Szerintem nevetséges a látvány.

Tegnapelőtt Anyám megkért, hogy vegyek vele tévét, mert a régi elromlott. Egyszerű mondat, szépen fordítható. Tegnapelőtt Anyám megkért, hogy vegyek vele tévét, mert a régi elromlott. Nem? Szép, világos. Természetesen annyira nem volt egyszerű. Ott kezdődött, hogy a szelekció (két perc) végére maradt két tökéletesen egyforma, forintra ugyanannyiba kerülő tévét: egy Samsungot és egy Panasonicot. Itt kezdődött a tipródás, és engem való kérdezgetés, hogy melyik legyen. Én nagyon türelmesen azt mondtam, hogy szerintem mindegy, amelyik neki jobban tetszik, nekem amúgy Samsung van, az jó. Nem tudja. Jó, felhívom Fontos Embert. Figyelj, ha választanod kéne... Szerinte Samsung. (Amúgy némára volt állítva a telefonja, és megérezte, hogy hívom, rulez.)
- Anyu, szerinte Samsung.
- Hát, asszem a Panasonic lesz...
- De miért?
- Mert az jobban tetszik. És megkérdeztem a szakembert - mutat a húszéves eladó srácra.
- Jó, de akkor engem mindek kérdezel, ha már kitaláltad?
- És nézd meg, ebből itt kilógnak ilyen izék...
- Jó, anyu, vegyük a Panasonicot.
- ...és ezek útban lennének, mert...
- Vegyük a Panasonicot, látom, hogy eldöntötted.
- ...mert nincs elég hely.
- VEGYÜK a Panasonicot - próbálok megnyugodni.

Végül megvettük, taxival vittük haza, előtte odaszóltam a Húgomnak, hogy amennyiben az apu úgy érzi, hogy vettünk tévét, akkor jöjjön le segíteni. Nálunk az a szokás, hogy ha valami elromlik, akkor Apám szerint meg kell javítani, Anyám szerint újat kell venni, ezen összevesznek, de nem zárják le a vitát, Anyám másnap megveszi, Apám meg nem szól érte egy büdös szót se. Most is így lett volna, ha nem derül ki, hogy Anyám rosszul mérte le a tévé helyét, ezért 2 cm híján nem fér be az új tévé a régi helyére.

Itt már csehszlovák-olasz koprodukciós családi vígjátékba csaptunk át. Én megpróbáltam oldani a hangulatot azzal, hogy a macskát tréfásan behelyeztem az új tévé dobozába, de kicsit túlbecsültem a humorérzékét - innentől kezdve hisztérikusan nyávogott. Apám olvasószemüvegben instruált minket, mindenki üvöltött, én üvöltve okoskodtam, remek volt. Egy ponton Apám felvetette, hogy szétveri baltával a szekrényt, de ezt a megoldást végül leszavaztuk. Végül persze Anyám találta ki a most nem részletezendő megoldást, addig is a tévé egy asztalkán pihen a tévé helye előtt.

Aztán jött a programozás, amit Apám úgy tervezett, hogy idegbeteg hangon felolvassa nekem az angolról németre (onnan talán üzbégre) és onnan magyarra fordított használati utasítást - közben stilisztikailag és logikailag ócsárolva azt -, én meg programozok. Én felvázoltam neki a két lehetőséget: vagy odaadja a távirányítót és csöndben marad, vagy megcsinálja ő. Az előbbit választotta, és tíz perc múlva kész voltunk - a szó minden értelmében.

Annyira klasszikus volt, vigyorogva mentem haza. Imádom őket.

Kedves ragyogó gyémántom nomeg mesterem.

Ha valakinek nincs lakása (vagy csak 1/4nyi részben de a férjének nincs benne része) az 11 gyerek megléte esetén sem igényelhet 1/2 cocpolt? (negyedet sem?)

egy lelkesedéses

Most mit mondjak. Nem tudom magam rosszul érezni. Pedig már megvettem a pékárút - tej zsömlével, ez az egyetlen dolog, amit enni tudok, ha kivagyok. És forgattam az ujjaim között egy kicsit az antidepós dobozt. Erre - anélkül, hogy bármi történt vagy változott volna - egyszercsak jól lettem tegnap délután. Próbálkoztam rosszul lenni, de a szervezetem percenként figyelmeztetett, hogy ez nem fog menni. Először is rettenetesen éhes lettem - bazmeg, ha szenvedek, akkor nem eszem. Akkor most mi van - gondolkoztam, miközben zabáltam a juhtúróval töltött zöld félholdacskákat mozzarellával és paradicsommal.

Hálás köszönet Barátnőmnek azért az egy mondatáért (is), miszerint teljesen normális reakció egy kicsit kiakadni, nem kell rögtön gyogyót szedni. Nem vettem be, és úgy feküdtem le, hogy biztos fel fogok riadni hajnalban arra, hogy szorongok. Nincs is annál jobb! Fel is riadtam. Leginkább azért, mert kialudtam magam. Mosolyogva ébredtem, és később sem szorult össze a gyomrom - ahogy szokott, amikor belém hasít, hogy már majdnem elfelejtettem, hogy valami szar történt. (Az is kellemes érzés, mi?) Szóval nem szorult össze, pedig eszembe jutott, ami történt - nem is történt, nem is velem, egyszerűen csak egy szituáció.

Azért biztos ami biztos a telefonomért nyúltam - amit gondosan nem kapcsoltam ki, hogy majd jól megnézhessem az időt hajnalban félóránkét, és sajnálhassam magam. Kijelző világít a szembe: hivatalos ébredési idő előtt két perc! Spontán időben ébredést pediglen csak akkor tudok produkálni, ha minden oké. Ezt nem lehet átverni. Nyújtózkodtam, még próbálkoztam egy kicsit szenvedni (milyen szépen nyújtózok itten, milyen szar, hogy heverek parlagon, már megint egyedül ébredek, stb.), de csak röhögtem, nem ment.

És azóta sem megy. Valami rejtélyes módon mára virradóra eltűntek a fejemről a ragyák, és szerencsére táskák is a szemem alól - hogy visszaadják a helyet a megszokott karikáknak. A dolgok változnak, amúgy meg úgy történnek ahogy. Most ez van. Mindig tanulok valamit. Eddig a jó és rossz dolgoktól voltam fönt vagy lent. Ma meg csak úgy. De nem fönt, hanem valahol. Érdekes. És megnyugtató, mert eszerint nem vagyok mániás depressziós. Se endogén se reaktív...

Apropó testi-leki nyűgök, legutóbb azt találtam ki, hogy úgynevezett tudatos anorexiás leszek. Az anorexiások azért nem esznek, mert tudat alatt úgy érzik, hogy ez az egyetlen dolog, amit kontrollálni tudnak. Ezzel szemben a tudatos anorexiás - ez lennék én, én találtam ki - nem tudat alatt, hanem tudatosan nem eszik.
- Tudatos anorexiás... Még jó, hogy ilyen nincs. Jól van Zsuzsikám - mondta Apám a buszon, és együtt örültünk annak, hogy a hipochondriám már csak verbális fantázia szinten működik lassan fél éve. Én meg - a kvázi tudatos anorexiás - annyira vihogtam, hogy kiesett a zsebemből a kapucíner szelet.

- Tudunk beszélni, vagy ki vagyok hangosítva?
- Nem.
- Mi nem?
- Nem, nem.
- Nem beszélhetünk, vagy nem vagyok kihangosítva? - kérdezem, és közben azon gondolkozom, hogy ha ki vagyok hangosítva, akkor ezt már baszhatjuk...

Bridget Jones megalkuvó! Nem kívánok azonosulni vele a jövőben! Amúgy sem úgy emlékeztem, hogy ez lett volna benne a lényeg, hogy ennyire szarul néz ki, és ennyire béna. Szóval szerintem a második rész szarabb mint az első – bár már az is uncsi volt másodszorra nézve, ami rossz jel. (Jó, a börtönös rész vicces.) És tényleg megalkuvó. Mark karaktere vagy nincs kidolgozva, vagy nincs neki. És ha így van, akkor tényleg azért marad vele, mert a többieket a börtönben bezzeg veri a pasija, bezzeg Mark meg nem őt. Nemtom. Béna az egész. Nem azonosulok. Ennek szellemében töltöttem a hétvégét. Not.

Péntek este azzal indult, hogy egy kedves férfiemberrel való találkozásom előtt nyolc perccel még az előszobában görnyedeztem zöld fejjel, és azon gondolkoztam, hogy vajon mekkora lúzerség lemondani a randit az évi egyszeri dupla meristines, szenvedős menstruálásom miatt. Előzőleg megzabáltam fél doboz toffifee-t, amit a szomszédasszonytól kaptam a festésért. Végül elvánszorogtam, és jól éreztem magam – amúgy pedig két meristin két deci rozéval rulez. (Kaptam kavicsokat – furcsa véletlen, hogy egy nappal azelőtt valaki mástól is kaptam kavicsot. Mit jelenthet ez?)

Szombat reggel menstruálós – és másnapos – fejfájással ébredtem. És nem volt kávé, hogy kitágítsa az ereket az agyamban. Vagyis csak tej nem volt, de ez rosszabb, mert ez így döntési helyzet. Végül lemásztam a kisközértbe a zuhogó esőben, és érdekes módon szépnek láttam a világot, amin hunyorogva csodálkoztam.

Némi kávé elszürcsölgetése – és a maradék toffifee megzabálása – után jutott eszembe, hogy tampon sincs, úgyhogy mehettem le megint a csodás szombat délelőttbe. A Rosmanban a pénztárnál megakadt a szemem egy nagyon olcsó, és még jobban leértékelt aloe verás testápolón. Gondoltam, megszagolom – ha nem annyira büdös, mint amennyire az árából következtetni lehet, akkor megveszem. Sikerült a flakon felét az arcomba nyomnom, és amikor feltűnés nélkül vissza akartam pattintani a fedelét, akkor a farmerkabátom, és a kezem is tiszta fehér genyó lett (bocs). Néhány taknyos és kevésbé taknyos papírzsepivel rendeztem a viszonyokat, és a testápolót megvettem – ha már magamra bénáztam a felét… Közben iszonyúan röhögtem magamon. A pénztáros csaj próbált együtt érzően picsogni, mire azt kívántam mindkettőnknek, hogy az legyen a legnagyobb bajunk az életben, hogy arcon nyomjuk magunkat egy kis aloe verás testápolóval.

A délelőtt hátralévő részét egy osztálytársammal töltöttem, aki feljött hozzám egy kis adatfeldolgozás korrepetálásra. Folyamatosan hálálkodott, aminek hatására egy idő után valóban elkezdtem fürdőzni önnön önzetlenségem fényében. Egy kis bonbont is adott hálából. (Amitől azóta megszabadultam a seggméret-növekedést elkerülendő.) Szóval folytatva a szemi-lúzer hétvégét: bealudtam a Sliders-en. Susie sms-e ébresztett, elmentünk kajálni.

Sajnos nem szedtük össze az angolnak látszó srácokat a Noából kifelé menet. Ők befelé jöttek, mi pedig kifelé mentünk, és rendkívül megakadtak a szemeink egymáson, kicsit tipródtunk is az ajtóban. Fordított helyzetben ők nem mentek volna el, és most tök járnánk. („Én konkrétan visszafordultam.” Én is. Tegyük hozzá, konkrétan végignyaltam őket virtuálisan…) Ehelyett at Suise’s place Friends-et néztünk, illetve simogattam Susie eléggé bandzsa Mia cicáját. („Voltam már fönt nálad, bébi, nem emlékszel? A cicádat is láttam.” „I have seen your pussy before…”) Kaptam kis műanyag aranyhalat, a negyedik ajándékot a hétvégén. Az estét megkoronázta mozi Barátnővel: Kidobós – csak igényeseknek.

Vasárnap a meditálás végén azon gondolkoztam, hogy tudok-e jót kívánni valakinek, ha tudom, hogy az nekem rossz lesz. Ez onnan jött, hogy jót kívántam egy bizonyos személynek, majd hozzátettem, hogy jó, de úgy, hogy nekem is jó legyen. De ez egy konkrét személy volt, egy konkrét szituációban, amolyan vagy ő vagy én szituációban, és hát szóval… Szóval az nem megy, meg amúgy is. Tehát tudok-e jót kívánni valakinek, ha tudom, hogy az nekem rossz lesz. A válasz: igen. Igen. Ültem szép egyenes háttal, az arcomon patakokban folytak a könnyek. Nem volt határvonal a boldogság és a szomorúság között.

- Azt kérdezte az a srác, hogy „Mi van a nagyszabású nővéreddel?” – próbált feldobni a Hugom, amikor látta, hogy idegbeteg vagyok. Sajnos a „miért nem hív fel A” típusú idegbetegségen nem segít „tetszel ám B-nek” típusú terelés. Próbáltam befejezni az adatelemzés házit, de a családi számítógép billentyűzetén éppen nem működött az ő, ű betű, sem a %, sem a ctrl és del billenytűk.

- Asszem kicsit nyűgös vagyok. Elmegyek.

Fél órával később egy sms-től teljesen letaglózva a Simplon bárpultjánál ültem – már megint szépen és már megint szomorúan –, és vártam, hogy Kis Varázslóm keverjen nekem valami töményet.
- Ezért szeretlek, mert így éled meg a dolgokat, tudod? Persze lehet, hogy ennek a szeretetnek most nincs jelentősége… - mondta, áradt belőle az a bizonyos szeretet, és közben praktikusan Szilvia papírtörlőt nyújtott felém, hogy legyen mibe törölnöm a könnyeimet, és a szépen megkomponált, de éppen veszélyeztetett sminkemet. Még hogy nincs jelentősége! Csak annak van jelentősége! Nagyon meg voltam hatódva. Magamon is meg voltam hatódva.
- Csodálatos ember vagyok! – mondtam, és nagyon röhögtünk.

Aztán sírtam egy kicsit a villamoson. Előzőleg elejtettem a mobilomat, persze a villamosmegállóban a világítós plakát alatt esett át, és a hátlapján át is ment egy autó, mire sikerült átmásznom a korláton. Vaze, falhoz persze nem mertem vágni… A jegyárus néninek szóltam, hogy többet adott vissza. Aztán sírtam egy kicsit a héven is – hogy milyen jó ember is vagyok én. Régi Barátnőmnél egy órát bírtam ki, a Gyerek se tudott most feldobni. Meghallgattam néhány „kár búsulni azért a rohadt szemétládáért” (?), aztán hazairányoztam magam, közben sírtam tovább. A villamosmegállóban megbámult két srác, már majdnem csúnyán néztem vissza rájuk, amikor elhaladva mellettük annyit hallottam, hogy „láttad milyen szép…” És ettől még jobban sajnáltam magam. A villamoson két elmorzsolt könnycsepp között segítettem egy gitártokot egyensúlyozó srácnak egy működőképes lyukasztót találni. „Nagyon kedves vagy, köszi.” Persze, kedves is vagyok. Sírtam tovább. Az utcámban már konkrétan bőgtem. Nem akarok se kedves, se szép lenni, se bölcs, se megértő, se humoros, se jó az ágyban, lófasz az egész, nem is igaz, nem akarok érezni semmit, soha többé nem akarok szerelmes lenni, és Bridget is megalkuvó, bruhaha…

Aztán most itt ülök, hogy megírjam a hétvégét. (Régi Barátnőm felhívott, hogy vagyok, aztán húsz percet beszélt a fogáról, amit meg akar csináltatni.) Már megnyugodtam. Megértettem, hogy az az ember nem tehetett mást. Tisztelem azért, mert nem mellettem döntött. Fasz vagyok? Pont ezért szeretem. Tényleg fasz vagyok. De nem leszek megalkuvó.

Ui: Reggel aztán még jobban voltam, csak az arcom ne nézett volna úgy ki, mint egy kérdéses törzskönyvű sziámi macskáé. Amúgy karikás szemem úgy bedagadt, hogy csak két óra nép gyógymód – teafilter, jég – után ítéltem magam partiképesnek. Pedigrés sziámi macskára festettem magam, higgye azt mindenki, hogy szándékosan nézek ki így.

On a clear day, I can see myself for miles...

Amúgy kialudtam magam. Tegnapelőtt este Zinora és a Göndör Lányra vártam a Simplonban - egy középkategóriás őszi légynek megfelelő testtartásban. Sokkal jobban vártam a kávémra mint rájuk, de aztán tőlük ébredtem fel jobban. És ki is tartott lefekvésig, amikor álmos lettem, és aludtam. Ez így jó.

A tegnap éjjel megint érdekes volt. Lefeküdtem, el is aludtam, és a rádióra ébredtem. Hát - mondom magamban (ez így elég anyósos sztori lesz) - milyen agyonverésesen aludtam, egy percnek tűnt az éjszaka. Szinte meg se mozdultam, úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem, és teljesen kipihentem magam. Amikor ezt végiggondoltam, kikapcsolt a rádió, amit lefekvéskor 20 perc sleepre raktam... És ugyanannyira örültem annak, hogy este van, és lehet még aludni, mint egy perccel azelőtt annak, hogy reggel van, és föl lehet kelni. Remekbe szabott történet lett ez. De van másik.

Tegnap este családomat látogattam meg. Apám most azt a költői kérdést tette fel, hogy ő és Hugom vajon miért nem szoktak soha veszekedni egymással. Erre megpróbáltuk. "Várjá, mindenhez hozzáteszem üvöltve, hogy bazmeg." - mondta Apám. Én pedig minden mondatra kontráztam egy ilyet - szintén üvöltve -, hogy "mer megy ez az állandó veszekedés, haza is megyek!". Elég sokat röhögtünk. Mert ez egy ilyen család.

- Á, apu, tudod, hogy leszbikus vagyok.
- Annyira tudtam, hogy ezt fogod mondani... - mondta vigyorogva, fel sem nézve a keresztrejtvényből.

Kozmó Barátnőm olyan mint Carrie Breadshow. Mármint azt nem tudom, hogy tudja-e milyen a jó szex, illetve nem fél-e megkérdezni, viszont ő is cipőt vásárol minden körülmények között. Sokat. Aztán alig hordja őket. Vagy egyáltalán nem. Aztán elárasztják, és szabadulna tőlük.

Egyforma a lábméretünk.

Hét pár cipő négy perc alatt.

- Apai ágon Lehel téri vagyok.

Szavak.

- Dehogy engedem át! Ott akar megöregedni a járda szélén.
- Undorító, farizeus autóvezetői hozzáállás! Persze, hogy át akar menni a zebrán, csak lassabb mint te.

- Szóval leszállsz a metróról, vagyis feljössz, és kimész, és balra, nem jobbra fordulsz, és mész, és akkor - próbálom a hugomnak elmagyarázni, és már megint tudatosul bennem, hogy nem tudok tájékozódni, emiatt pedig tájékoztatást sem tudok adni a fizikai térről, hiányzik az a modul az agyamból - átmész a zebrán balra, és végigmész az árkádok alatt. Érted te, hogy miről beszélek? Bólogass, vagy valami.
- Értem. Csak nem tudom, mi az az árkádok... Sose tudtam.
És akkor végigfut agyamon az összes eset, amikor árkádokkal magyaráztam neki valamit, és nem árulta el, hogy fingja sincs, miről beszélek. Pesti gyerek...

- Na látod, a panyóka például nem flowless.
Előzmények:
- Tudod, hogy hívják ezt most, ahogy rajtad van a kabát? Panyókára vetve. Így mondják. És aki panyókára vetve hordja a kabátját, az jó ember nem lehet*. Úgyhogy vedd le, vagy vedd fel. Hallod mi szól? Flowless. Na látod, a panyóka például nem flowless.

* Lásd Berényi Miklós, Barátok közt.

Szavak.

- Milyen érdekes! Ugyanaz a hiba, mégis más. Az faszomat, a ellenőrt. Az egyik archaikus, a másik kőbunkó.
- Őrület...
- Most mi van, ne röhögj! Én ilyen részletekben élem az életem.

Részletek.

Totál dzsetleg vagyok. A nyomorult ősz, vagy az óraátállítás teszi, nem tudom. Tegnap Barátnőmmel fél nyolckor (még itt az irodában) azon tanakodtunk, hogy mit is kéne csinálnunk. Nehéz volt bevallanom, hogy legszívesebben bekucorodnék a tévé elé, és megalúzer módra bealudnék. Miközben saját maga által "office art"-nak definiált tevékenységet folytatott hunyorogva - Padtársam asztalára alkotott szépen megkomponált piramist mindenféle irodaszerből - próbáltam lebeszélni a moziba menésről, és ez nem is ment nehezen.

Aztán a kocsiban ülve kitaláltuk, hogy hazavisz, és aztán mindenki a maga rezidenciáján lúzerkedi tovább az estét. Én a blogomat terveztem olvasni (260 oldal kinyomtatva, igazi maszturbálás), ehelyett Barátok köztöt néztem - amin aludtam egy órát -, aztán Helyszínelőket - amin szintén aludtam egy órát. Ezután teljesen kipihenve olvasgatni kezdtem - ez tizenegykor volt -, majd olyan fél egykor megpróbáltam lefeküdni, de elaludni nem nagyon tudtam. Mivel hatkor kelek, és ezt a bealvós, nem alvós dolgot harmadszor csináltam végig gyors egymásutánban, most délután háromkor úgy érzem magam, mint egy közepesnél gyengébben funkcionáló őszi légy. Klasszikus.

Az office artról jut eszembe, valamelyik nap Padtársam 2 - aki a másik oldalamon ül, és Padtársammal hármasban szoktuk állítólag csinálni, de sose én vagyok középen - és egy másik férfi kolléga megpróbált férfierővel kibontani valami csomagolást, ami nagy nehezen sikerült is. Néhány másodperccel később a kolléga csendesen megkérdezte, hogy vajon az a CD fontos-e a dolog működése szempontjából, és vajon fog-e működni két harántirányú, olló okozta bevágással. A mű most ki van állítva az asztalomon, lehetne a címe "Erő".

- Tud ám puszit adni, csak kifogyott - mondta a nagyobbik hercegnő a kisebbikre mutatva.
Nem baj - gondoltam -, úgyis ismerjük egymást évezredek óta.

Várjá, várjá, ez jobb rész: