Na jó, igazából nem vagyok olyan rossz buddhista. A mai délelőttömért rengeteg pontot kapok a nagy pontgyűjtő akcióban – legyen az akár a jó karma vagy a mennyországba vezető út. Nekiláttam, hogy a vágyakozásos várakozásos már-már negatív érzelemkupacot valami hasznossá fordítsam, és kivételesen nem rombolni kezdtem, hanem alkotni. Kifestettem az előterünket. De a pontokat nem pusztán ezért kapom, hanem mert a szomszédasszonyomat hallgattam a munka három órás időtartama alatt. Pedig próbáltam „lobo vagyok, magányos farkas*, járom az utam” életérzést sugározni felé, de aztán beadtam a derekam, és beszélgettünk.

Mindenáron segíteni akart, valamint pénzzel beszállni a dologba.

Én erre kifejtettem filozófiámat arról, hogy az ember fizikai és anyagi képességei szerint adjon az emberiségnek. Én ki bírom festeni az előteret fizikailag és anyagilag. Ő nem. Ezért én csinálom, valamint én fizetem.

Elmesélte a dolgait a munkahelyéről, hogy berendelte őket keddre a jegyző, de nyugodjanak meg, jó hír. De azért ő izgul. A mai világban.

Én hallgattam, és megnyugtattam, hogy ne izguljon.

Vidám vasárnapot hallgattunk, mert olyan aranyosak, ahogy énekelnek, szinte ragyognak. (Felhangosítsam? – kérdezte.) Elmondta, hogy miért fontos istenben hinni, hogy ezek a Nostredamus dolgok hogy bejöttek.

Én nem vagyok megkeresztelve – vetettem erre közbe, hogy megelőzzem a további istenről való beszélgetést. (Kicsit élesen élt bennem, ahogy apám tegnap – miután közölte, hogy ízlésbeli és hitbeli dolgokról nem vitatkozunk – kijelentette, hogy minden régi vallás hülyeség, mert nem fejlődnek, ez mutatja, hogy kitalációk.) De nem sikerült kitérnem a téma elől, összehasonlítottuk a meditálást az imádkozással. (A Vidám vasárnap nem került felhangosításra, ehhez ragaszkodtam.)

Én is pont olyan voltam ám fiatalkoromban, mint maga – mondta.

Erre én megrettentem az előttem álló jövőtől, és gyorsan különbségeket kerestem,  nehogy még valami párhuzam legyen köztünk, mert nem szeretnék olyan lenni mint ő. Aztán ezt mesélte, és ez valahogy megható volt: Mindent előre kimostam, és festettünk, lakkoztunk. Mindenem csupa festék volt. Persze a férjem hamarabb kidőlt. Erre én felvettem egy szőke parókát, felöltöztem, és elvittem őt táncolni a Békébe. Ahhoz nem volt fáradt…

Amúgy meg összetegeződtünk.

Vágyakozás, várakozás. Vágyakozás, vágyakozás. Ragaszkodás. Vágyakozás, várakozás, várakozás, várakozás, várakozás.

Nem vagyok valami jó buddhista mostanában.

Mondhatni kibaszott szar buddhista vagyok mostanában.

Reggelemet Zöldszeműnél töltöttem, hogy lássak ügyfelet is. Most itt ülök a megfelelően temperált irodában, Dido-t hallgatok, a kedvenc gumicukromat tömöm az arcomba - azt a fajtát, amit mindenki más utál, így nem kérnek belőle -, és hálát adok a sorsnak, hogy ilyen jó dolgom van.

Az ügyfelek a következőképpen néztek ki. Egy testvérpár, egy harmincöt körüli férfi és egy ötven körüli nő jött be a megbeszélt időpontban, és percenként jött a sokk. Amikor már azt hittem rosszabb nem lehet, jött valami, ami még drámaibbá tette a képet. Először kiderült, hogy a férfi huszonöt, a nő harmincöt. A nőt állami gondozott volt, tizenegy (!) éve leszázalékolták, most rokkantnyugdíjas. Tüdőműtétje volt. A gyereke az élettársánál lett elhelyezve, gyerektartást fizet utána, de nem tudja mennyit, mert nem tud kiigazodni a bankszámlakivonaton. A funkcionális analfabétizmusról még annyit, hogy előszedtek egy papírt, amiben egy értelmes mondat sem volt, de nagyjából az a lényege, hogy elvesztenek félmillió forintot, ha nem tudnak hitelt felvenni november elejéig - ami gyakorlatilag lehetetlen. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy nem gondoltak-e rá, hogy kéne egy ügyvéd, azt válaszolták, hogy nem értenek ők az ilyesmihez...

Szóval az élettársa verte, ezért elköltözött az öccséhez, aki albérletben lakik. Azért lakik albérletben, mert az anyjuk elzavarta - és őt még állítólag szereti, nem úgy, mint a lányát. (A vezetéknevük amúgy különböző volt, mint az apjuk.) A nagydarab srác - aki amúgy nem sokat beszélt - villanyszerelő, a fizetését készpénzben kapja, és sose ír alá bérjegyzéket vagy ilyesmit, de állította, hogy be van jelentve. Így együtt vennének meg egy házat ötmillióért, és kéne nekik négymillió három. Amikor már tényleg azt hittük, hogy ennél rosszabb nem lehet, majdnem sírva előhúztak egy paksamétát, amiben egy olyan sorsolásos, átbaszós ügylet iratai voltak. Zöldszemű már az első percben tudta, hogy itt hitelből nem lesz semmi, mégis végighallgatta őket, és tanácsokat adott kedvesen. Szerettem volna jól megölelgetni. Nem tudom miért, de akkor kezdtem majdnem sírni, amikor végül a nő elővett a táskájából egy szépen összehajtogatott régi nejlonzacskót, és abba tette bele a tőlünk kapott dossziét.

A vérszomjas buddhista spontaneitás megint kivillantotta foga fehérjét. (Fordítsa le a következő példamondatot.) Személyes edzőm most nem volt ott a megbeszélt időben. Nem mintha én ott lettem volna. Jól kitaláltam, hogy egyszerűbb úton megyek oda, ami csak fél órával volt hosszabb... Tehát se spontán, se megbeszélve nem jött össze a dolog, kezdtem ezt valamiféle sorsszerűségként átélni. (Ez meg buddhista fából vaskarika. Legyen inkább "karmikus".) Tehát kezdtem ezt valamiféle karmikus útmutatóként átélni. (Hagyjuk...) Igazából dühös nem voltam, de kezdtem elbizonytalanodni. Úgy mondják, hogy az ember barátai az úton ilyenkor tükröt tartanak az ember elé. Ha így van, akkor valójában egy kényszeres, agresszív, türelmetlen picsa vagyok - így éltem át a dolgokat tegnap este. De végül nem valósítottam meg a tervemet, miszerint harci sikollyal ajkamon, nekifutásból rávetem magam valakire, és addig szorítom a torkát, amíg meg nem tudom, amit akarok.

Aztán legyintettem egyet - rájöttem, hogy már megint túl intellektuálisan közelítem meg a dolgokat (az intellektuálist itt úgy értem, hogy szellemileg, és nem gyakorlatilag) -, és hazamentem. Vagyis inkább hazavánszorogtam. Négy deci vér a nap elején, valamint az orvosi javallat - és a racionális gondolkodás - ellenére végzett vízszintes testmozgás megtette a hatását. Olyan fáradt voltam, hogy remegett a lábam a villamosmegállóban. Volt egy olyan pillanat, amikor azt vettem észre, hogy kicsit elkalandoztam. Az jó, hogy az élet dolgain gondolkozom, de például nem tudom, hol vagyok, és miért vannak itt elefántok? Szóval háromnegyed tízkor vacsoráztam némi gumicukrot, és ágyba ájultam.

Ja, ma reggel simán meg tudtam csinálni azt, amire nem kaptam meg a magyarázatot barátaimtól az úton. Vagyis megkaptam, csak nem úgy. Vicces.

Minden oké, de egész hétvégén jöttem mentem, csak hogy ne legyek egyedül. Szombaton randiztam valakivel, aki négy éve szeretne járni velem, hozott nekem apró kék ajándékot - mert tudja, hogy szeretem az ilyesmit -, és négy órát dumáltunk az élet dolgairól. Többek között arról, hogy vannak srácok, akikkel akár járhatnék is, de mégse...

Minden oké, de mindenféle idegesítő dolog történt velem a hétvégén, amiket nagyon nehezen tudtam kezelni. Azzal indult, hogy a szusi-helyen vissza akartam küldeni egy szakadt pénzt, és a pincér kiselőadást tartott arról, hogy nevetségesek vagyunk, és kikérte magának - nem reaktív, akut idegbeteg volt. Eléggé sajnáltam. Aztán a nagymamám úgy döntött, hogy összeveszik azzal a maradék pár rokonunkkal (három darab), akik a gázkamrák túlélőinek leszármazottai. Aztán végül lekéstük a buszt, de még mielőtt antispontán családom kikészülhetett volna, vettem nekik rétest, és sétáltunk egy megállót. Rétes közben pedig osztottam az észt Nagymamának. Kifakadtam, hogy nem értem ezt az egészet - tőle tanultam, hogy az ember úgy érzi magát, ahogy akarja, erre ő most minek hergeli föl magát hülyeségeken. Aztán megint belefutottam egy szenvedőbe, aki rajtam töltötte ki az aznapi ideget.
- Ürömre kérek egy jegyet.
- 417 Ft.
- Nem sok az egy kicsit? Olyan száz valamennyi szokott lenni.
- Dorogra?
- Nem Ürömre.
- Hát mindenki hülye ma?
Nem is értem, miért esett rosszul - máskor ilyenkor csak vigyorgok -, de csak attól tudtam megnyugodni, hogy morzsánként szétosztottam egy fél zsömlét egy nagy adag verébnek.

Minden oké, de lakásom előterének faláról olyan erővel kapartam a lekaparandót, hogy jött vele a fal is. Egyre dühödtebben vertem egyre széjjelebb - nem vagyok ideges, minden oké, a kurva anyád - aztán szerencsére rájöttem, hogy indulatból nem lehet alkotni, se rombolni. Az probléma, ha a munka végeztével a sittben találtam egy csavart, amiből egy kis dróton egy plomba lóg, és fogalmam sincs, hogy a gázórához, vagy a villanyórához tartozik?

Minden oké. Vagyis semmi sem oké. Mintha az érzelmi immunrendszeremet legyöngítené a folyamatos szexuális ábrándozás. Tizenéves srácok, értelek benneteket, és mélyen együttérzek...

Ezért ma reggel jól bezabáltam, és elmentem vért adni.

Arcátlanul könnyed vagyok, a többiek agyára megyek. Megmondom a főnökömnek, ha unom a munkám, magam találom ki a feladataimat, és még szerencsém is van... A tegnapi nagyszabású workshopon egy feladatnál tettem fel a kezem, hogy majd én megcsinálom. Este vacsiztunk az új vezérrel, amitől már megint mindenki jó előre parázott, én meg nem voltam hajlandó, és nagy vitába keveredtünk flow-élmény ügyben. Előre vinnyogtak, hogy nincs ehhez kedvük, nem is éhesek, és különben is. Feladtam néhány "ha máshol lehetnék, akkor mit csinálnék" típusú mondatnál. Végül amúgy egyedül én nem ettem előételt. Bélszínt, mussz-o-csokolá-t és vörösbort fogyasztottam, az új vezérrel pedig - aki egy angol boy next door - remekül elcsacsogtunk Watfordról. De előtte még felcsillant a szeme a dologtól, amit bevállaltam. Nem direkt volt, esküszöm.

A tegnapi nap nagyon tanulságos volt. Hosszú idő óta először érzek magamban igazi lelkesedést a munkám iránt, remélhetőleg továbbra is mentesen minden fontosságtudattól. Tí mobájl - mondta Padtársam üres teáscsészéjére meredve, amibe beledobta a telefonját. Neki sincs fontosságtudata...

És persze visszabandukolt hozzám a szakadék szélére, én meg még mindig ott ültem, és lógattam a lábam a mélybe. Mellém kuporodott, a nyakamba csókolt, én pedig kérdően néztem rá. Hogy akkor most ugrunk? Folynak már az ugrási előkészületek - mondta, és otthagyott. Azóta minden nap megnézi, hogy ott vagyok-e még. Remélem ott leszek, amikor majd ő is ugrani akar.

Legalább az elpénecolós óvszereket használnánk el! - kiabálom bele a szakadékba.

You bring light in
You bring light in
You bring light in
You bring light in
To a dark place
Walking in light
Glowing, walking in light
Gold ring around you, the
Hues of you, the
Golden sunlight of you

Tegnap megint szembesültem vele, hogy a spontaneitás nevű buddhista érték mekkora szívás néha. Amikor már a negyedik embernek magyaráztam - immár harmadik alkalommal -, hogy szükségem van valakire, aki válaszol néhány kérdésemre, és kaptam azt a választ, hogy valaki biztos lesz majd, akkor... Akkor elveszettem a türelmemet. Felhívtam a figyelmét, hogy momentán most sincs senki, és már egyáltalán nem érzem úgy, hogy valaha is lesz. Hogy olyan spontán vagyok, hogy mutogatni lehetne, de most már ölni tudnék egy kis logisztikáért. "Hétfő hat óra?" Ez volt a döntő, egyben sikert hozó kérdés. Nna!

Igazából nem vesztettem el a türelmemet. Kezdek teljesen belehülyülni a flow-ba. Például élvezem azt, hogy belső szabályzatokat dolgozok át - de úgy, hogy reggel munkába jövet sürgetem a metrót, hogy siessen már. Ma workshopot tartottunk. "Szerintem ezt én is meg tudnám csinálni egy A4-es papíron" - mondta a mellettem ülő valami új termék bevezetésre. Nevettem jókat. Valahogy abszurd ez az egész - mintha álmodnék. Hazafelé ukrán zenét hallgattunk a kocsiban. Még ez is...

Simplon előtt elcsípett mondat: "És képzeld, a barátnőm egyből leszopta a faszomat..."

By Susie. De én írtam meg, mert ő ilyentet nem írna le az internettre...

És azt látta mindenki, ahogy reggel átsütött a nap a tejfehér ködön?

Hogy mondjam meg egy vez.ig.hely.nek, hogy nagyon örülök, hogy rám gondolt, de nem kösz?

Nem furcsa az, hogy leülök blogot írni a Simplonban, és mellettem egy srác blogot ír?

És vajon mi lehet azzal a nagy ővel, aki legutóbb még valaki másnak a nagy ője volt?

Tényleg igaza van a barátnőmnek, kéne ilyen kis kártyákat osztogatni azzal, hogy "ó, tudom, most nem, de szóval majd ha valamikor aktuális lesz, hogy eljöjj értem azon a bizonyos fehér lovon, akkor hívj..."

Miért van jó kedvem? Így nem tudok cinikusan szarkasztikusan humoros lenni...

- Az milyen érzés, hogy itt állsz, és a csaj, akivel épp megismerkedtél olvassa a blogodat?
- Hát eléggé zavarban vagyok. Ezért a mobilomon pityegek.

- Haragszol rám?
- Nem haragszom. Úgy nézek ki?
- Nem. Most is sugárzik belőled a nyugalom. Csak egy kicsit fáradtnak nézel ki.

Rámosolyogtam és elváltunk. A tükörből tényleg egy nyugalmat sugárzó arc nézett vissza. Fáradt? Inkább csak szomorú. Töretlenül boldognak éreztem magam, de a mélyből csak kiült az arcomra a csalódottság. Tényleg nem haragudtam rá, értettem is félig-meddig, de attól még tényleg azt gondoltam, hogy hülye. Jól kifundálta a tutifrankót, amíg nem találkoztunk, és most fincsi zsákutca-irányba próbálja rendbe hozni az életét. Pedig azt hittem, még egy simogathatom a homlokát, meg ilyenek. Mindegy. Jól megbeszéltük, hogy két perc választ el minket attól, hogy szerelmesek legyünk egymásba, de nem ugrunk. Visszakapaszkodunk a szakadék peremére. Délután még úgy gondoltam, hogy én még állok ott egy kicsit, és megvárom, hátha mégis ugrik velem. De néhány óra - egy francia krémes, tíz sírós-CD és tizenegy zsebkendő - múlva már úgy gondoltam nem maradok. (Ebben talán BU3 is közrejátszott, akivel sikeresen összetalálkoztam este - a barátnőjével volt, de egy óvatlan pillanatban a fülembe súgta, hogy majd felhív. Meg a srác, aki szombaton kérte el a telefonszámomat. Talán még néhány nap, és hitelesen hangzik majd a számból, hogy „nyitott vagyok”.)

Meleg családi körben elmeséltem hugomnak a történetet, aki csak annyit mondott nagy bölcsen, hogy „Hát ez hülye.” Én erre közepesen teátrálisan azt válaszoltam - miközben átviharzottam a nappalin:
- Szerintem inkább szánalmas. Szánalmas…
- Most meg hazamegyek bőgni - tettem hozzá kevésé teátrálisan.

Nem vagyok a régi - tizenegy zsepi az semmi. Fénykoromban egy százas kihúzós volt az adag - mint a filmeken. A legjobb a legutóbbi volt, amikor napokig egyáltalán nem bőgtem, majd heteken keresztül két órával hamarabb keltem, hogy össze tudjam magam tákolni a külvilág számára. Régi szép idők… Most - mint mindig -azon buggyant ki belőlem a bőgés, hogy elvették a játékomat. Aztán a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy milyen szerencsétlen is vagyok én - elegem van belőle, hogy minden pasimnak terápiásan vagyok jó, és utánam megtalálják a nagy őt. Mit érek vele, hogy én vagyok a sokoldalúan fejlett embereszmény a kurva Sacher tortámmal, a humorommal és a szexis számmal! Aztán jött a „majd rájön” rész. De aztán jött a „nem jön rá”. Aztán a „már ne is jöjjön”. Why should I feel sad; For what I never had. Végül - Jakatta: Home away from you szólt éppen - elkezdtem tiszta szívemből együtt érezni vele, és patakokban folytak az arcomon a könnyek. Ettől egyre hülyébben éreztem magam, szerencsére elfogytak a zenék. (Na jó, a Corrs: I didn’t love you anyway-jét még meghallgattam, de már nem azonosultam vele úgy mint régen. Na jó, azért végigüvöltöttem…)

Na mindegy, ha lennie kell valaminek még, akkor úgyis lesz. De azért arra kérek mindenkit, ha úgy látja, hogy annak a bizonyos szakadéknak a szélén tipródok, és őt várom - kezemben a potyára vett, mindent-elpénecoló dupla adag óvszerrel - akkor kezdjen el érdeklődni, hogy normális vagyok-e.

Aztán az volt, hogy kicsit magamra pillantottam, meg arra, hogy mennyire vagyok szerelmes. Nem nagyon akartam az lenni - akartam is meg nem is, féltem mint a szar -, de éreztem, hogy már csak a körmeim végével kapaszkodok a szakadék szélébe. És már majdnem belezuhantam - értsd majdnem beleéltem magam -, amikor megéreztem, hogy nem szabad. És amikor óvszert vettem a DM-ben, direkt dupla mennyiséget vettem - és közben röhögve arra gondoltam, hogy nem fogjuk már elhasználni. És bejött.

Persze még azt is milliméterre pontosan tudom, hogy miért döntött így, és azt is, hogy pár nap múlva mit fog érezni. De vergődni nem fogok, mert annál sokkal jobban érzem magam. Szóval érdekes módon nem vagyok nagyon megviselt, inkább kíváncsian nézek a jövőbe. És kibaszott szép barnára festettem tegnap este a hajam, és kibaszott finom Sacher tortát sütöttem, és az élet kibaszott szép nélküle is. Valahol mélyen nagyon hiteles vagyok...

- És szerelmes vagy már?
- Asszem igen.
- Na, itt baszod el mindig...

- Jaj, Zsuzsika - hallottam az ismerős reszelős hangot, kvázi föntről, miközben duplán vettem a lépcsőfokokat. Ismerősös, ráköszönős, szerintem. Hülye kurvás megszólítós... Éppen azon hergeltem magam, hogy hogyan kéne valakinek megmondani, hogy egy faszfej, anélkül, hogy megbántódna. (Aztán rájöttem, hogy igazából szeretném megbántani, mert egy faszfej. Jót röhögtem, és nem foglalkoztam ezzel a témával többet.) De a megszólításkor még nem jutottam túl a hergelődés állapotán. Oké, akkor hangerőből visszavessz - valahogy így képzeltem, hogy ezt fogom mondani a Hülye Kurvának, de kiderült, hogy csak egy papírt akar velem aláíratni, amivel semmi bajom nincs.
- Már csak az a hülye kurva nem írta alá - utalt finoman a szomszédomra -, nem nyitja ki az ajtót.
- Nincs otthon - pillantottam az ajtónk felé, és azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e neki, hogy "Milyen furcsa, a szomszédom is éppen így hívja magát!". De aztán persze nem mondtam. Szeret engem a kiskutyája - a kutya maga húsz centi, és negyven centi magasra ugrik, amikor meglát - ezért sem. Még dumáltunk egy kicsit a házról, és valahogy oda jutottunk, hogy ez egy szép és rendes ház, de ő nem értett egyet.
- Ki tartja itt be a házirendet... - sóhajtotta.
- Ki nem tartja be a házirendet? - kérdeztem, miközben kicsit odébbrugdaltam a kiskutyát. Mostanában érdekel, hogy a népek miért szenvednek olyan dolgokon, amik nem léteznek.
- Hát ööö. Például itt vannak a homoszexuális fiatalemberek.
- Vannak homoszexuális fiatalemberek a házban?
- Igen.
- És mi baj velük? - kérdeztem, mert valahogy nem voltam abban a mindenre hümmögős, konfliktuskerülő hangulatban. Nem is vitázom, csak nagy mosollyal belekérdezek, mert szórakoztató.
- Hát, ööö - motyogta, ezzel fejezve ki, hogy tulajdonképpen csak annyi velük a baj, hogy vannak. Vajon a házirend kitér a nemi irányultságra? Nem, persze hogy nem kérdeztem meg.
- Szóval ki lesz festve az egész? - tereltem a témát, mivel a homofób hümmögésen kiszórakoztam magam.
- Most nincs annyi pénzem, majd talán jövőre. Most csak annyi pénzem van, hogy a harmadik emeletet, és a lépcsőházat fessük ki - egy nagyon rövid pillanatig felötlött bennem, hogy kijavítom a ragozást, valamint megjegyzem, hogy "persze, festesd csak ki a saját emeletedet, meg a hozzád vezető lépcsőházat". De nem tettem. Hagytam fürdőzni minimál-hatalmában. Megsimogattam a kutyát. Hozzám is vezet a lépcsőház.
- Na jó, megyek, mert fázom, jó éjt - mosolyogtam, és távoztam a közös légtérből.

Különben is... like a ghost don't need a key; your best friend i've come to be; please don't think of getting up for me; you don't even need to speak... stb. stb. és áááááááááááááááááááá a végtelenségig!

Tanárnénis, kefélős
Bonyolult kapcsolatos, sokat kefélős
Kórházas, romantikusos
Tréninges, nempihenős
Jelzálogos, unatkozós
Jelzálogos, nevetgélős
Buzizós, buddhistázós
Ragaszkodós, hiányzós
Háton heverészős, hajnalig beszélgetős
Lazázós, buddhista öntudatos

Szerintem...

Hugos, nővéres

- Mit csinálsz pénteken?
- Dolgozom. Miért?
- De meddig?
- Mi a kérdés?
- Meddig dolgozol?
- Figyelj, te sales-es vagy? Olyan vagy mint a Kati: kiszeded belőlem, hogy ráérek-e, aztán kérsz tőlem valami kényelmetlent, és akkor már nem tudom azt hazudni, hogy nem érek rá. Mit akarsz?
- Nem ér rá az Áron holnap szerződést aláírni velem.
- Mikor van az?
- Nem tudom.
- Jutka...
- Olyan 4 körül.
- Ja, akkorra oda tudok érni. Mikorra derül ki, hogy mikorra kell menni?
- Nem tudom.
- Bazmeg - már bocsássá meg hogy ezt mondom. Hogy jelentkezek így be a kozmetikusomhoz?

Károsult: Autófeltörős, magnóellopós. Szerintem.
Rendőr: Viasat hármas, helyszínelős. Szerintem.

Ez így elhangzott a fenti szereplőkkel...

Annyira korporét picsa voltam az eltelt három napban, hogy nem ettem normális kaját.Szerdán míting volt bréjnsztorminggal, rendeltünk pizzát, azt ettem egész nap. Hideg pizza éjszaka az irodában. Rulez. Csütörtökön volt a nagy emberes ebéd szar szendvicsekkel. Pénteken meg nőtanács volt – mert persze mindenbe benne vagyok, ami számít, mindenbe vazze – egész jó szendvicsekkel, de megint csak szendvicsekkel. Szóval valami csaj adott elő a kreatív babanevelésről, nekem meg végre ott volt a buddhista kihívás, hogy kedvelni fogom ezt a nőt. Nem volt könnyű. Próbáltam arra fogni, hogy zártan mondja az á-kat; hogy suttogva mondja a szerinte drámaian nagy igazságokat; és hogy időről időre mosolyra rántja a száját, de úgy, hogy közben a szeme nem mosolyog, és utána visszaernyeszti az arcát drámaiba. Másfél óra után már totális faszfejnek tartottam – valamint idegbetegnek, de konkrétan –, aztán mondott két jó dolgot, amiért persze nem érte meg ott ülni két órát, de mégis valami.

Ma pedig végre ettem bablevest, meg túrós tésztát!

Kollégáim feltűnően nem érdeklődnek az iránt, hogy ki a férfi az életemben, szerintem azért, mert gyanakszanak valakire, és nem akarnak zavarba hozni. Hagyom őket őrlődni, remekül szórakozom.

A rövid pihenőből kényszerszünet lett.

- Igyekszem nem baszatlan picsaként viselkedni...
- Mióta is vagy baszatlan picsa? 24 órája?
- Jó, de én öszeadom visszamenőleg.

Ennek szellemében írni lett kedvem. Szóval. A valóban és a valójában szót nem lehet fölcserélni. Mert egyszerűen ellenkező dolgot jelentenek. Valóban ellenkező dolgot jelentenek - mint azt sokan mondják, és tényleg. Valójában ellenkező dolgot jelentenek - annak ellenére, sokan azt hiszik, hogy nem. Érezzük? Máshol van a hangsúly is. Valójában ellenkező dolgot jelentenek - így mondják, főleg az a sok sztárjelölt, akikből már a kommunikációs tréninget is kispórolják. Már droidnak sem mennek el. Valójában-dagályoskodás...

Csocsózás után

- Te azt hiszed jó fej vagy, csak azért mert hosszú a hajad?
- Igen
- Szerintem nem.
- De igen.
- Nem.
- Az észérveid hatástalanok!

Utcasarkon elcsípve

- ...egymást. Legalábbb ezt tegyük meg egymásnak így a végén!
- Miért én minősítettelek?! Nem minősítettelek!
- Szerintem...

Kozmó

- Miért leszbikus az a nyakkendős kép?
- Nem is leszbikus, csak azt sugallja, hogy "annyira kozmó vagyok, hogy ha punci, akkor punci"...

Baráti okosságok

- És szerelmes vagy már?
- Asszem igen.
- Na, itt baszod el mindig...

Lassan nyolc éve abban lelem örömömet, hogy szép az excel tábla felső sora, hogy hirtelen megtalálom a rendszert az illetékek káoszában, hogy vicces a meetingen az a kolléga a kék ingében. Csak flow van, nincsenek karrier tervek, meg big picture. Hogy a francba tegyek föl egy kérdést a nagy embernek? (Bakter, annyira lapos, meg mátrix a szervezet, hogy csak öt lépésre vagyok a világ legnagyobb válllatának elnök vezérigazgatójától... A nagy embertől meg 4 lépésre. ) What is your opinion about... what do you think about.... mortgage the... financing the customers... fucking people... consumer segment... purly on... based on the collateral... security... no cash-flow based... equity line credit... that's my fucking favorite, dude...

Pihenőnap van. (Nagyon halkan mondom, hogy végre, mert annyira azért nem gondolom komolyan.) Kicsit bent maradtam, elintézni dolgolat. Kicsit pihenek, kicsit sok ajándékot kapok az univerzumból. Hugom éppen lakást vesz a pasijával. Régi Barátnőm le tudja zárni rémes pasijával való rémes kapcsolatát. Nagymamám - aki amúgy tök jól van - elengedte a tartozásomat. Itt volt meglepinek Fontos Ember Mákvirággal. Vár rám egy állásajánlat házon belül, már megint, de milyen! Ja, és holnap tizedmagammal együtt ebédelek anyacégünk második emberével. Nekem ez elég jól esik. Betegségeim múltak el, szemem csillog, szőröm fényes. A mi kis éhenkórászunk nem evett mindig Whiskast - maradékon élt...

Közben pár napja bundáskenyeret sütöttem, és leforráztam magam olajjal. Nem annyira érdekes, de máskor valahogy szoktam ilyenekről rém viccseket írni. Ma csak annyi történt, hogy reggel leragasztottam az ujjamat, mert óvni akartam a külvilágtól, aztán némi gyümölcsmosás után vetettem rá egy pillantást, és sokkot kaptam. Barátnőm közölte, hogy ez hipochondria. De a dokinéni is sokkot kapott, bekötötte. Szerintem szexis.

Az a dolog meg, azzal az emberrel hullámokban jön, és ez sokkal jobb, mint eddig bármi. Nem az a jó, ami lehetne, hanem ami van.

when i've been here for just one day
you'll already miss me when i go away

"Miért van az, hogy az első néhány nap szeretkezés után nem tudok írni?"

Miért van az, hogy néha nem írom le azt a mondatot, amit igazán gondolok. Persze tök átlátszó. Szóval az eredeti mondat így hangzott:

"Miért van az, hogy ha megdugnak, nem tudok írni."

Bocs...

Vannak napok amikor... Szóval valahogy a felhők... Nem, éppenhogy nem a felhők, nem járok a fellegekben. Itt vagyok a földön, és jók a dolgok. Persze eddig is jók voltak, csak most még jobban a helyükre kerültek. Mindent léleknek. És mindent a testnek. Valahogy úgy... Szóval... És mintha lettek volna valami párbeszédek, történetek és gondolatok, amiket le akartam írni, de...

Miért van az, hogy az első néhány nap szeretkezés után nem tudok írni?

Én: Hálló – idegesen, de búgó hangon.
Bunkó hangú ember: Elnézést szeretnék kérni, téves vót.
Én: Jó, semmi baj.

Én: Haló...
Bunkó hangú ember: Haló.
Én: Haló
Bunkó hangú ember: … anyádék…

Folyt köv...