Fáj a torkom, mert jégkásás koktélt ittam Zino szülinapja alkalmából. Barátnőm sikoltva baszott le: "Azt hittem kozmopolita vagy, nem fájhat a torkod egy kis hidegtől!" Mert ő amerikai, aki szerint ungarise szamuráj dolog hidegtől torokfájást kapni, bezzeg az amcsik télen is esznek fagyit, Magyar Anya szindróma stb. Az egészben az a vicces, hogy a sátorozáskor mindenféle hardcore nedves hidegnek ki voltam téve, és egy kicsit érzékenyek is voltak a hörgőim, de elhatároztam hogy nem leszek beteg, és eleddig - copyright Gulyás László és tanítványai - nem is lettem, erre tessék.

Az első nedvesség első éjszaka ért, eső formájában, amikor arra ébredtem, hogy a hálózsákom egy kis tócsába lóg. Második éjjel fagyos hidegre ébredtem, és amíg még egy réteg ruhát próbáltam magamra rángatni, furcsa kopogó hangra lettem figyelmes. Elemlámpámmal megtaláltam a zaj forrását: a műanyagon ugráló szöcskét. Farkasszemet néztünk, ember és szöcske, aztán meggyőztem hogy kívül tágasabb. Aztán volt olyan éjszaka, hogy nagyon esett, de én rutinosan befóliáztam a sátramat. Aztán a sátorban gubbasztva elgondolkoztam azon, hogy vajon reggelre megfulladok-e a hermetikusan víz- és légmentesített sátorban. Ekkor kialudt az elemlámpám. Inkább átkvártélyoztam magam a nagysátorba, ahol csak kicsit süvített a szél, ezért a fejemre húztam a pizsamagatyámat - mert a hajamat előzőleg csatakosra izzadtam táncolás révén.

Egyéb kényelmetlenség az volt, hogy nem volt poharam - volt egy műanyag, de az elhasználódott a szöcskével folytatott küzdelemben -, így az a veszély fenyegetett, hogy majd csak Mr Bean módjára fogok tudni kávét inni - nescafé, víz, tej szájban összelötyköl -, de végül ez is megoldódott. Más kényelmetlenség nem volt, igazából semmi sem volt az, legfeljebb olyan volt, amitől beindult az önironikus narrátor a fejemben. Például volt egy ironikus jelenet, amikor a tér-idő kontinuumban találkozott Jóember mostani, ex és exex barátnője - ebből én lennék a középső. Erőszakoskodtam, hogy csináljunk négyünkről egy fényképet, de papírkutya volt, tiltakozott, és ízléstelennek titulálta az ötletet, amit végül is megértek.

Tűrhetetlenül szociális, tevékeny és hasznos volt a hétvége, főleg a vasárnap. Lelkiismereti felülések után ebéd szülőknél, majd látogatás nagymamánál. "Neked való a meditációs golyó, jó lesz az, amikor dilis vagy" - mondta, mert ismer. Amúgy továbbra is jól egymás agyára mennek nagynénémmel. Először ez utóbbit hallgattuk meg, hogy már mennyire jól kijönnek, a nagymama már cukkínit is eszik - ez valaha elképzelhetetlen lett volna. Valamivel később nagymama mesélte el, hogy mi mindent akar vele a lánya megetetni... Aki egyébként most próbálja meg magát leszoktatni a hashajtó szenna-teáról, és mivel három generáció székrekedését ő örökölte, most nincs annyira jó idegállapotban. Tehát rövid, de szórakoztató beszélgetések után elirányoztuk magunkat az óriásplakát kiállításra, ami... Ami mondjuk húszperces időrés-kitöltőnek jó volt.

Aztán voltam régi kolléganő gyerekét megnézni. A gyerek édi, anyja - aki negyvenéves koráig úgy gondolta, hogy ő nem akar gyereket - kisimulva, apa szuperlaza, kéró állat jó, szóval úgy áramlott a chi mint a kurvaannya. Volt ott még egy szekérderék gyerek, régi főnököm 3 fia. (A Legszörnyűbb Ügyfelet idézve három fiúgyermek az "fucking nightmare".) A legnagyobbik Barátnőm tipikus HR-es kérdésére - ha állat lenne, akkor milyen állat lenne - azt válaszolta, hogy krokodil vagy sárkány. Amikor érdeklődtünk, hogy miért, akkor szemrehányóan ránk nézett, és azt mondta, hogy azért mert már régen is sárkány szeretett volna lenni.

Ezután kozmó-programként all-you-can-eat running sushit zabáltunk, és meg kell mondjam, _nagyon_ sok sushit bírok megzabálni. Minősíthetetlenül viselkedtünk, nem volt bennünk semmi kozmó-szerű. Anti-kozmó vihogásból állt az este. Például addig nem voltunk hajlandóak elmenni, ami a szakács nem csinál nekünk mocsit. A mocsi, az egy kis gőzgombóc mákkal töltve. Alapvetően gusztustalanul néz ki: ahogy az ember megbökdösi a pálcikájával, kicsit olyan, mint az Idő uraiból azok a kis izék, amik a virágból kelnek ki. Aztán az ember még mindig undorodva beveszi a szájába a nyúlós kis golyót, ami ízre papír, tapintásra takonnyal borított nyers tészta. Aztán elkezdi rágni, és akkor vigyorogni kezd, mert fincsi és semmihez sem hasonlít. Mosolygós édesség - ahogy Zino mosolygós pasija mondta. És addiktív. Tehát nem távozhattunk mocsi* nélkül. Még csak tíz óra volt, simán kitaláltam volna magamnak még valami programot, ha nem lett volna sürgős lábkörömlakk-lemosási feladatom - minden alkalommal felsikoltottam a rémülettől, amikor ránéztem. Most megint decens rózsaszín.

Most távozom vidéki birtokaimra, ahonnan remélhetőleg élményekkel gazdagon térek vissza, aztán megint távozom vidéki birtokaimra, ahonnan remélhetőleg élményekkel gazdagon térek vissza, aztán megint távozom vidéki birtokaimra, ahonnan remélhetőleg...

* A mocsinak akkora tisztelője vagyok, hogy a Zinotól kapott kis növényt Mocsi Gusztávnak kereszteltem el.

Amúgy meg gimifíling ide, nevetgélés oda, nyitottnak még mindig nem mondanám magam.

I've still got sand in my shoes...

Ami az jelenti, hogy fosok mint állat.

Hugom hozott nekem ajándékot a Balatonról. "Nem szülinapi" - mondta pironkodva, mert olyasmit mi nem adunk a családban. Piros dobozban zenélő zöld golyók, sárkánymintával, nyilván a keletet hivatottak szimbolizálni. Nagyon szépek, nem tudom mire valók, de remek ajándék egy manuálisan fixált hajcsavargatós embernek. Fogdostam egész este. Miközben nézegettem, hugom hasznos információkkal látott el a tárgyat illetően: Le volt értékelve! Füstölős boltban vettem! Sárkányos! Nagyon megható volt, mert tudom mit jelent a dolog: elfogadom amit csinálsz, asszem értem is, riszpekt. Ezt jelenti.

Most pedig hazamegyek, mert miután a Legszörnyűbb Ügyfél közölte, hogy valószínűleg agytumorom van - "miért, szerinted hogy kezdődik?" - lementem a dokihoz, aki vírusfertőzést diagnosztizált, és hazaküldött. Krumpli, keksz, limonádé, fekvés. Aztán meg szabi. Pont most, amikor az orvoshoz menet Barna Szempár 1 akadt az utamba, aki úgy tett, mintha arra lenne dolga, és integetett, és izé, és gimifíling, és pirulás, és nevetgélés, és én dolgozni akarok, és útba akadni!

Apropó nevetgélés, mostanában annyit kacagok, hogy az már nagyon idegesítő lehet. Talán két éve nem voltam ennyire jól mint most. És bocs, de én a karaoke színpad előtt is nevettem hangosan - pedig egyedül voltam. Aztán nevettem tegnap is, amikor valaki közölte, hogy egy másik valaki azt hiszi, hogy köztem és egy negyedik valaki között van valami. Úgy kacagtam, hogy zengett a légtér. Aztán fokozatosan lohadt le az arcomról a vigyor, ahogy a filmeken szokott, egy ideig furcsán és idegesen nevetgéltem, aztán végleg elcsitultam. Mert azt állítja, hogy az illetőnek (a negyedik valakinek) tetszem, és hogy részéről akár lehetne is valami, csak én nem akarom. Nekem ez meg sem fordult a fejemben! Próbáltam meggyőzni, hogy biztos félreértett valamit, de nem. Aztán egész este azon járt az agyam, hogy ez biztos csak valami szokásos szarkavarás - már így leírva is úgy néz ki -, és remélhetőleg nem igaz. Különben se tetszhetek valakinek, aki ismeri az összes hülye, nőietlen, gusztustalan oldalamat, látott tök kikészülve, hallott ordenáré módon káromkodni. Látott indiánszökdelni nejlon bokazokniba tűrt nadrágszárral!

Egyébként meg tényleg ennyire vak lennék?

Na hát ez meg szalon-szexizmus*. A céges nőtanács aktuális programja ebéd volt az új vezérünkkel - ugyanazok a szendvicsek mindig -, ahol a magas beosztású férfiember csak néhányszor jegyezte meg, hogy mennyire szeret ennyi nővel egy légtérben lenni. Ő már nem az első. Valamelyiknek egyszer meg fogom mondani, hogy nem az a cél, hogy ne nyissák ki előttünk az ajtót, de ilyen eseményekkor próbáljanak meg nem elsütni nőket a férfiaktól elválasztó megjegyzéseket**. Jó persze, eleve az csoportosított minket az ebédre, hogy nők vagyunk, ő meg ugye férfi. Na jó, ez kezd zavaros lenni.

Amúgy nagyon jó fej volt, imádom ezt a nem halvérű skandináv embertípust. Egyébként asszem Hollandia nem skandináv ország, vagy igen? Mindegy, van valami közöm Skandináviához. Azt a fajta kellemes borzongást - inkább fontos borzongást, ha ezt egy borzongásra lehet mondani - érzem, amit anno a Blahán éreztem évekig mindig egy irodaház tövében. Akkor azt gondoltam, hogy biztos egy ilyen új irodaházban fogok majd dolgozni, és csak később - amikor már itt dolgoztam - vettem észre, hogy drága bankomnak van az épület aljában egy fiókja. Szóval két éve van a skandináv-borzongás, de sajnos nem tudom lefordítani. Talán EU-s szociológus leszek - whatever it means. Ez is kellőképpen zavaros.

Tehát ennyit a nőkről, Skandináviáról és a borzongásról dióhéjban.

*Mondanom sem kell, hogy Barátnőm nem értette a szalon-zsidózás kifejezést, de miután megértette, kitalálta a karaoke-zsidózást mint olyat.

**Most meg itt van a Zöldszemű, és "sziasztok lányok" felkiáltással köszön. Határeset...

- Figyelj, nem kell nektek fertőtlenítő tabletta?
- Nekünk lézeres fertőtlenítőnk van, köcsög! Na jó, a köcsögöt visszavonom. Valószínűleg nem vagy köcsög. Van gyereked.

Emberek, Barátaim, Valaki!

Szükségem lenne egy kisebb sátorra kölcsön.

Köszönettel.

"Ez már a vég" - sóhajtata BM (nem Belügyminisztérium), amikor felhívtam a hugomat, és minden kommentár nélkül feltartottam a telefonomat, hogy megmutassam neki a Megalázó durva szerelem taktusait. Utólag kiderült, hogy csak valami dobhártyaszaggató zajt hallott, és aggódott, hogy valami bajom van.

Jó este volt, eltekintve az alattomosan fellépő, majd fokozatosan nyüszítésre ingerlő derékfájástól, amit először menstruációs fájdalomnak, aztán tüdőgyulladásnak, majd vesegörcsnek, végül derékfájásnak diagnosztizáltam. Ezúton kérem azt a valakit, aki engem szimbolizáló vudubabákat szurkál, hogy hagyja abba. Szóval jó este volt, jó társaságban, kellemes mértékű alkohollal, amitől hamar megéheztem. Szabózé tanácsára jobbra indultam élelmet kutatni, természetesen a rossz irányba. Így legalább oda vissza bebarangolhattam a civil szektort. A legjobb rész az volt, amikor többek között a húsevés ellen békésen forradalomkodó Krisna-tudatú személy szórólapot kívánt a kezembe nyomni, én pedig ebben a lélektani pillanatban a pizzám alkotóelemét képező bacon szalonna csimbókot hullajtottam a lába elé. A bacon szalonna kellemesen át volt sülve, de csak annyira, hogy azért finom, halkan toccsanós hangot adjon ki. Követtük tekintetünkel. Érezni lehetett a kultúrák találkozását. A továbbiakban nem erőltette a szórólapot.

A koncertig a magukat újságírónak nevező egyénekkel töltöttem az időt, jelszavuk "legyünk profik" volt. Ez inkább önbíztatás volt, semmint mindent átitató ars poetica, de végül sikerült megírni a cikket, ahogy látom. Tizenkilenc óra huszonöt perckor a mágikus erő a színpadhoz húzott, Szabózé aggódva próbált meg visszatartani "fiatal vagy még!" felkiáltással, de szavai belevesztek az Európa Kiadó első számának gitárszólamaiba. Előtte még vettem magamnak egy ásványvizet, közben hirtelen kitaláltam, hogy perecet is kérek, amitől a pultos lány teljesen megrémült, mert nem bírta összeadni a két forintösszeget. Aztán összeszedte magát, és azt mondta: "hozom a perecet, és addig kiszámolom, jó?" És ez engem a végletekig megnyugtatott.

Élveztem az egyedül tombolást, de azért jó volt a fent említett ismerőssel találkozni, és együtt találgatni, hogy melyik szám következik. A koncert után fájdalomcsillapító és sör múló hatása alatt visszatértem a civil szférába, ahol félbeszakítottam egy zen, illetve egy nem zen buddhista között abszolút és relatív szinten folyó vitát a kérdéseimmel. Ennek a nem zen eléggé örült, mert a zen végre távozott, mi pedig érdekes beszélgetést folytattunk az élet nagy dolgairól, ezen kívül decensen flörtöltem egy sráccal, aki nagyon jóízűen evett rántott csirkét sült krumplival és kovászos uborkával. BM legutóbbi szigetbeszámolómat olvasva állítólag drukkolt, hogy lesz-e a végén dugás: hát megint nem volt, koviubi ide vagy oda.

A tréning atomszar volt, ha szélen ültem volna, vittem volna könyveket olvasni, ehelyett három és fél napon keresztül a lakásomat elemeztem feng shui szempontból. Mindössze annyi jó volt az egészben, hogy surprise surprise ott volt a barna szempár tulajdonosa. Ez igazándiból nem is volt jó, mert így csak pénteken vettem észre Barna Szempár 2-t, és akkor például arra is rájöttem, hogy 2 folyamatosan hátrafelé bámult egész héten. És bakter úgy néz ki, mintha összegyúrnánk ex-Házinyulat, Jóembert és egy csipet Mákvirágot. Lúzer vagyok. Ráadásul reggel a kollégákkal kávéztam, amikor 1 nagy vigyorral köszönt rám, amin a mellettem ülő kolléganők meglepődtek ("hm, nocsak..."), a szemben ülő kollégák pedig röhögtek ("ha nem ő tetszik, akkor miért vagy vörös?"). Barátnőm szerint 2 "a legkevésbé high-flyer a csapatában, ha ez szempont a kiválasztásnál". Csak az számít, hogy tudom hogy néz ki szex közben - válaszoltam neki a magam visszafogott módján.

Folyton magyarázkodok, már megint mindenki beleszól az életembe, mert mindenki olyan marha okos. Persze én vagyok a hülye, mert minek pofázok annyit. Nem akarok védekezni az ellen, hogy a pasijaimat utánozva csinálok egy csomó mindent. Ha így van, akkor így van. Igen, azért szeretem az Európa Kiadót, mert a 3.c-s (később 4.c-s) fiúk - Lacus, Kálmi és a többiek - szerették. Mi hárman pedig - a három Szilvi kivéve engem -, akik 1.c-be (később 2.c-be) jártunk, vetésforgóban voltunk beléjük szerelmesek. És igen: rajzoltam, fényképeztem, hordtam hülye pólókat, webdizájnoltam, batikoltam, hallgattam acid house-t, Prodigy-t, Moulin Rouge-t és reggaet. Szerintem ezek nem ártottak nekem. Ez is én vagyok. Mint ahogy az is, aki megszerette a sushit, a melegeket, a Sex & the cityt, a nudizmust, a techno zenét, stb. Mindenki változtat rajtam, nem csak a pasik. Mit kéne tennem és mit nem... Persze...

Tényleg, a nagynénémnek is hozzá kellett volna mennie Ervin haverjához feleségül. Vajon volt közöttük valaha valami? Ervin rám is nagy hatással volt: amikor először megláttam, üvöltve bőgni kezdtem - pár hetes voltam, csak nagy loboncos haját láttam, és még nem tudtam értékelni szellemi nagyságát. (Állítólag ugyanez történt a főrabbival is - mármint nem Ervin bőgött tőle, hanem én a főrabbitól -, úgy látszik apám minimál-hajához voltam szokva.) Ervin szellemi nagyságát jellemzi, hogy egyik kedvenc mondása az volt, hogy "lábon hordta ki az agyhalált". Továbbá találmánya volt a kisizmos-felszerelés, amely néhány gyufásdobozból készült súlyzóból állt. Ezen kívül ha megkérdezték tőle, hogy hova járt iskolába, mindig azt mondta, hogy temetkezési szakközépbe - ahol a fő tárgyak exhumálás, hullamosás, stb. voltak. Pár éve összefutottam húsz évvel fiatalabb alteregójával a Közgáz Pincében, de hamar kiderült hogy ő maga az.

Szentimentális hangulatban vagyok, tegnap pakoltam otthon, kidobáltam egy csomó emléket. Előavatásos úttörőnyakkendőt, múzeumbelépőket, ilyesmiket. Jó levezetése volt a napnak, ami igen rémesen indult. Ébredtem már hasogató fejfájással, de menstruációs migrénem még nem volt. A galériáról alig bírtam letántorogni, azt hittem megvakulok. Hirtelen lefutású agytumorra gyanakodtam, bevettem két aszpirint. Utána rájöttem, hogy nem az, kérdeztem nőnemű testvérrokonomat, hogy mit szokott ilyenkor csinálni: "esetleg hányok, alapvetően vergődök egész nap". Eszembe jutott valakinek a tanácsa, hogy ilyenkor dupla konyakot kell inni. Elképzeltem magam, ahogy levánszorgok a Liszt Ferenc tér valamelyik illusztris helyére a sortnak hordott férfi alsógatyámban és a love feliratú tizenöt éves trikómban, kérek egy duplát, felhajtom a pultnál, majd mandinerből visszaokádom a pultosra. Nem tűnt jó ötletnek. Inkább kuporogtam a kanapén és egy tűzvészekről szóró ismeretterjesztő filmre hunyorogtam.

- Szia! Egyedül? Én elvesztettem a barátaimat - mondta a srác, de én nem voltam barátkozós kedvemben, mert éppen negyed órája vártam Szabózére kétféle rockzene interferenciájában, és azon gondolkoztam, hogy tényleg az-e a célja, hogy megvárja, amíg feladom és elmegyek. (Később „tényleg ennyire hülyének nézel, hülye, áh!” felkiáltással homlokon kocogtatott; kapcsolatunk egyre intimebb.)
- Várok valakire - válaszoltam.
- Azért majd még próbálkozom - mondta elmenőben.

- Szia. Egyedül? Énelvesztettemabarátaimat - motyogta a srác, aki tíz évvel és húsz kilóval volt kevesebb mint én. A kezében egy néhány korty híján üres literes borosüveget szorongatott, amiből megkínált.
- Nem kösz. Egyedül ittad meg ezt az egészet?
- Á, nem - de szerintem nem mondott igazat. Inkább visszamentem a sátorba hihetetlen diszkózenére vonagolni. Mákvirágtól kaptam plusz két pontot a táncolásom miatt, mert szerinte abból sok mindenre lehet következtetni, és azt tanácsolta, hogy táncoljak többet, mert olyankor olyan vagyok amilyen igazából vagyok. Van egy kedvenc jogász kolléganőm, az ő elmélete szerint abból derül ki, hogy ki milyen az ágyban, hogy hogyan eszik. Tányér fölé hajolva gyorsan lapátolókkal nem kezdene.

- Hi! Alone? I’ve lost my friends - vagyis inkább hájö, ölónö, ájvlosztmájfrendszö, mondtaö Jean. A párizsi srác három pohár sörrel egyensúlyozva ült le mellém, és az egyikkel megkínált. Később csatlakozott hozzánk egy római srác is, örömmel konstatáltuk közös pontjainkat, miszerint mind fővárosiak vagyunk, valamint mind elvesztettük a barátainkat, de beszélgetésünk ebben lassan ki is merült. Otthagytam őket, hátha rájuk talál Miguel - vagy Manuel, gondolom madridi - aki két méter magas, raszta haja van, és állítólag lehetetlen elveszteni.