Na lehet tippelni, hogy egy Vujity Tvrtkoval tuningolt Demcsák Zsuzsa mennyire idegesít tízes skálán. Amúgy valaki, aki megteheti: nem tanítaná meg Zsuzsát kérdést hangsúlyozni? Olyan, mint egy hétéves, aki olvasás órán csak a mondat végén veszi észre a kérdőjelet. Csak nem aranyos.

Két hónapja először álltam kint az erkélyen egy pohár whiskey-vel és egy szál cigivel. Mennyi időnek kell eltelnie, mi mindennek kell történnie, hogy ne érezzem úgy, hogy kiharaptak belőlem egy nagy darabot? Elpöcköltem a csikket, most se repült messzire, ebben sose voltam jó.

Akkor én is játszom egy kicsit, erre válaszul, bár idézhetném a felhívót, sőt idézem is: "Általában nem nagyon szeretem az ilyen blogos játékokat, de most szinte csupa olyasmit szeretnék karácsonyra, amit nem lehet becsomagolni és betenni a fa alá, azok a dolgok meg be szoktak jönni, amiket a blogban kérek az univerzumtól, szóval akkor most erre válaszul leírom (nyugodtan másolja be oda az illetékes, de ide is leírom, mert a szerződésem az univerzummal erre a blogra szól)." Én kérek tárgyakat és nem tárgyakat is. És az én apróbetűs részem avagy figyelmeztetésem az univerzumnak, hogy ahol kell, ott szó szerint értse a kéréseket, ahol meg nem, ott ne. És ne kelljen már minden egyes kis részletet leírnom, hogy aztán, ha valami hiányzik, akkor azzal szívasson.

Univerzum, ne légy kobold! Íme a lista:

- Szeretnék egy olyan pizsmát, ami olyan kényelmes és szexi, mintha meztelenül aludnék, de egyben olyan meleg is, mintha flaneblől lenne. Hálóing is lehet, de olyan legyen, ami nem tekeredik a derekamra. (Univezum, oldd meg.) Szóval húsz év ruhamentesség után ide jutottam. Fázom. De magamnak nem vennék ilyesmit.
- Kéne egy pénztárca, azt se használok tíz éve, de valahol érzem, hogy az egy praktikus dolog. Praktikusabb, mint a retikülbe beszórt ez-az.
- Hm... pizsama, hálóing, mi is még? Ja, lassan szeretnék gyereket is. (Univerzum, tudod, értsd jól. Nem véletlenül szeretnék terhes lenni a berlini Kit-kat klub vécéjében - nem, nem fordult ilyen elő, még mielőtt, csak az érthetőség kedvéért írom az univerzumnak.
- Kéne egy olyan cipő, amit nem lehet kapni sehol, és még csak nem is tudom, hogy mire gondolok. Na, ez is egy nehéz.
- Tudjam eladni a lakást!
- És szeretnék virágot ültetni tavasszal. (Na ez pl. kicsit szimbolikus is.)
- Kéne egy olyan nadrág, aminek olyan szűk a szára, hogy belefér a csizmába, mégse nagy benne a seggem.
- Kérek némi bátorságot, eltökéltséget és kreativitást, hogy végre befejezzem a színdarab-forgatókönyvet, amit írok. Régóta...
- Nyitottságot és lazaságot, hogy belevágjak azokba a dolgokba, amiket terveztem. Illetve jó lenne, ha ezek dolgok annyira tetszenének, hogy ne akarjam abbahagyni őket, ahogy mindent szoktam.
- Ami meg most tökéletes, az minden maradjon így. (Csak a hülye koboldság miatt írom. Bár teljes a bizalom, meg minden, de érted...)

Plusz egy: mindenki másnak mindenféle jó. (Ezt is értsd jól, tudod kire gondolok.)

Ja, és Lucia már tovább adta mindenkinek, akinek én is adtam volna, szóval.

Hosszas kísérletezés után végül szolidabb sminknél maradtam, az eredeti kurvasminktől szilikonszájúnak és/vagy transzvesztitának néztem ki. Magamhoz képest így is sok volt, de a műszempilla végül nem került fel. Nem éreztem magamban elég ügyességet, ráadásul az volt a használati utasításon, hogy vigyázva szedje le, ne tépje vele ki a szempilláját, ez sem motivált további erőlködésre.

De minden más felkerült, amiben nem mennék emberek közé, de nyilván vágytam rá, hogy emberek közé menjek benne: necharisnya, oldalt kivágott miniruha melltartó nélkül, magassarkú cipő, hosszú fülbevaló. Elégedett voltam az eredménnyel, de nagyon kellett vigyáznom, hogy ne csináljak négyütemű fekvőtámaszokat az este folyamán - vagyis figyeljek minden mozdulatomra a több oldalról beláthatóság okán. Rövid piros ballonkabátom hozta egységbe megjelenésemet, úgyhogy a taxit nem a utcasarkon vártam meg a nyóckerben, hanem inkább a lakásban. A taxis elég lelkes volt, az út végén megkérdezte, hogy majd hívok-e taxit a munka buli végeztével - csak hogy tudják hova kell jönni -, egyébként végül ugyanő jött értem.

A buliban aztán kiderült, hogy nem lettem elég kurvás, inkább egy amolyan felső tízezerbeli, dekadens cafka. Úgyhogy Lady Gagával kösösen terveztünk villantani. Illetve szaxiért nem lóvét kértem, hanem kokót. Egy véres agyvelő és némi bor után elég jól hoztam az idegesítő ribancot: italért ugráltattam a hímnemű vendégeket, többször majdnem lezuhantam a lépcsőn, aztán amikor megérkezett a boszorkány Isolde stricinek öltözött férjével, ragyogóan táncoltunk alie-vel néger-bikinis-kurvásan. Nem, nem szeretném a világhálón viszontlátni a felvételeket, sőt egyáltalán nem akarom őket látni. Valóban elhangzott a "shake that booty" mondat... Hogy minden fétis meglegyen, mindenki különféle parókákat próbálgatott, hozzá az L. által hozott tisztisapkát, aztán a vámpírokkal és sötét partnernőikkel közösen táncoltunk macarenát és lambadát.

- De milyen alapon? - ezt kérdezi egészen halkan és nyugodtan, miközben nem az utat nézi, hanem engem, amikor másodszor nézek rá a beállt csendben, még akkor is. Néz azzal a kék szemével, fáradtság ide vagy oda, mint az acél, ismerem ezt a tekintetet, ismerebb eggyel zöldebben is, de a sugárzás ugyanaz, ez a sértettségtől még sugárzóbb erő, amitől futkározik a hideg a hátamon, de nem a jófajta módon. Megint kis idióta vagyok, okoskodtam, nem kellett volna... Ez az agyamba hatoló nézés, amitől azt érzem, hogy nyitott könyv vagyok, ez egyrészt remek, másrészt ettől olyan kicsi vagyok és védtelen. Pedig öt perce még én voltam az erősebb, vagy legalábbis azt hittem, de hát nem, sose voltam az. Érzem, ahogy elvörösödök dekoltázsig, amit nem szoktam, a hüvelykujjammal meg is nyomom a kebelemet - mármint ez alatt a mellem és a nyakam közötti részt értem jelenleg -, fehér nyomot hagy a piros bőrön.
- Nem tudom - mondom, mint tizenkét évesen, a nagynénémnél angolórán, "nemtudomka", mondta ilyenkor, igen, kicsi vagyok megint. Vihogok, szokás szerint. - Tisztára elvörösödtem ezen a "milyen alaponon".

Aztán fél órával később megint vihogok, de már nem zavaromban, hanem mert egy egészen lassú mozdulattal átfordít a vállán - bár ez egy nagy csípődobás állítólag, de én elvesztem a fonalat -, hogy tudja ezt megcsinálni, te jó ég, megint kicsi vagyok, de ez jó. Jobban szeretem az erőt így érezni, valljuk be. Aztán végre bágyadtabb lesz az a kék nézés, azt meg még jobban szeretem.

Kivasaltam a hajam, három éve nem tettem. Először Régi Barátnőm gyereke, Ádám mondta, hogy úgy nézek ki, mint Oroszlán Szonja, a szemüvegem ugyanolyan. A Csillag születiket néztük. Sima haj, karakteres szemüveg - kicsit, talán... De nem. Aztán az egész család csatlakozott. Jó, én is tudok nyávogni, nagy az orrom, de attól még... Hiszen mégis szőke, és olyan kedvesen szép. Aztán az apámnak meséltem, mire azt mondta, hogy tényleg van benne valami, ugyanaz a karakter. Nem mintha egyetértenék, de azért be kell valljam, hogy a fejemben játszódó filmben, aminek a forgatókönyvét magamról írtam, ő játszana.

Valahogy minden szomorú zenében van valami vidám vagy valami magasztos. Ez Jakatta szám azért különleges, mert nekem ebben csak a szomorúság szól. Még ha felhőtlenül jó kedvem van, ettől a számtól akkor is szomorú leszek. Előjönnek tőle a felhők, meg mindenféle izék, onnan bentről... Jakatta: Home away from you. "Hate to hear your heart is breaking / If it's all the same, mine is aching too, no matter where I go."

Lilla elmondta, hogy az új kisautókat a központból kapta. Elmondta, hogy beteg - nem beteg -, köhög, és fáj a torka, bár már nem is beteg, csak egy kicsit szörcsög. Aztán mesélt a Csillagszerű juhászról is.

A minap meg kiszólt a troli ablakán: Bácsi, nekem van anyám!

- Mi ez Panka?
- Egy csingele.
- És miért vannak ezek a csilingelős részei betekerve papírba?
- Hogy ne csömpöröljön.
- Értem, szóval, hogy nem csömpöröljön a csingele.
- Aham!

Zsuzsa, maga meg tudja oldani, mert magának meg vannak az eszközei. Ezt mondta egyszer a pszichó, nem sokkal azelőtt, hogy utoljára voltam nála. Jó régen volt. Ezt mondogatom most. Zsuzsa - így szólítom magam, kicsit mély hangon, és magázódom is magammal. Meg a másikat is hozzáteszem, amit igen gyakran mondott, hogy nincs döntési helyzet. Ezt akkor kell mondanom magamnak figyelmeztetőleg, amikor csak gondolkozom, gondolkozom, gondolkozom, miközben lehet tudni, hogy nem lesz a gondolkozásnak értelmes eredménye, nem is kell, hogy legyen neki, csak beszív az agyalás-spirál, aztán a spirál alján - az örvény közepén esetleg? - mindig megszületik jóbarátom, a szorongás. Pedig Nincs Döntési Helyzet. Érdekes módon most nem szorongok. Vagy nem is érdekes - az eszközeim, ugye -, de mindenképp örömteli. Pedig szoronghatnék, egy meghatározó valami miatt, de mégse. Rágódok a múlton, csalódott is vagyok néha, zokogok, ha úgy adódik, kétségbesettséget is érzek, félek is vadul bizonyos lehetőségektől, nem tudok pozitívan gondolkodni, emiatt aztán ideges vagyok, hogy bevonzom (áh, imádom ezt a szót) azt, amitől félek, de hát ha egyszer voltam már ebben az utcában, értsd meg, nem hazudhatom magamnak azt, hogy ez most más... De nem szorongok. Jó kedvem van. Le vagyok fogyva. Szép a hajam. Szeretek és szeretve vagyok. Vannak terveim rövid, közép és hosszú távra. Veszek ennivalót, ruhát, könyvet, szemfesték-alapozót. (Ez egy létező termék, elárulom.) Jövök megyek, dolgozom, olvasok, eszem, döntéseket hozok, amikor kell. Sorba rakom a feladataimat, eldöntöm, mi a fontosabb, eldöntöm, hogy mit írunk annak az ügyfélnek, vagy hogy megcsinálunk-e valamit vagy nem. Így vagy úgy. Eldöntöm, hogy befessem-e az egész hajam vagy csak a hajtövemet. Körtét vegyek-e vagy ananászt. Kikódoltassam a telefonom vagy vegyek újat. Aztán, ha úgy tetszik, nem döntök. Salátán eszem és nutellás zsömlét. Üdvözlöm Zsuzsa. Hogy? Egy időpontot november végére? Hát persze.

A persze finnül segget jelent.

- Volt az a nagyon rossz film, na arról kellett volna kimenni. Várjál már, mondd már... Hogy hívják a J-Lo férjét? Vagy majdnem férjét.
- Ben Affleck?
- És annak a haverját?
- Matt Damon.
- Na a Matt Damon ment a sivatagban.
- Gerry?
- Igen! Na az rémes volt.

Szörnyű öregasszony leszek...

Amikor egy 1 méteres fekszik melletted feléd fordulva, - kérve, hogy még maradj - közli, hogy "anya, nyugodtan hunyd be a szemed, és aludj még egy percet, én felébresztelek", majd letelvén, finoman végigsimít a 3 évesnyi puha kezével az arcodon, és közben azt mondja, "jól van, drága kedvesem, most már mehetsz", akkor sírni kell vagy nevetni? :)

Azon a szombat délutánon, ami azt a bizonyos meghatározó, egyben kellemetlen szar estét követte, szóval azon a délutánon nem nagyon akartam semmit csinálni. Szándékoztam a szüleim lakásának úgyneveztt kisszobájában alvást színlelni egészen addig, amíg Lilla be nem jön, és közli, hogy ébresztő, Zsuzsi, vedd fel a gyűrűidet és a szemüvegedet, aztán lehetett volna üldögélni a játszótéren, ahol mindig ott az igazság. De hívott Fontos Ember, hogy vanegyesküvőazétteremben, nincsen animátormoderátor, gyerekekjönnek, gyerelégyszigyere, van minden, hurkapálcika, minden tényleg. Gyerektől nem tartok, moderálástól nem tartok, barkácsolás is oké - de kedvem semmi nem volt. Viszont a barátság az barátság, illetőleg ugye ki kell mozdulni, illetőleg nem gondolkodni sokat. (Popzenét meg főleg nem hallgatni.) 

Odamentem, minden stimmelt, kiegészítő infóként: ja, a gyerekek angolok, és nem tudni hány évesek. (- Egyszer jól megszívtuk ilyen kamaszokkal, azokkal nem lehet csinálni semmit - mondta alkalmi munkaadóm, egyben barátom, aki tudja, mivel lehet megnyugtatni engem válságos órákon.) Reménykedve kipakoltam a lenti részen a szőnyegeket, festéket, rajzlapokat, színes hajtógatópapírokat, társasjátékot, kártyát, egész kisgyereknek való készségfejlesztő játékokat, gyurmát, zsírkrétát, ceruzát, kifestőt, egyéb, éspedig. Majd megjöttek a gyermekek. Hat darab. Legkisebb hét, legnagyobb tíz éves. Két fiú, négy lány. Lányok talpig koszorúslányok. Négy lányból kettő angol. Angolok nem beszéltek magyarul, magyarok nem beszéltek angolul. Játszani pediglen nem akartak semmivel.

Oké, egy unót azért lenyomtunk, közben az egyik fiú karatézott, a másik visszahúzódva figyelte, mire remek pedagógiai érzékkel megkérdeztem, nem akar-e hajtogatni. Akart, innentől kezdve mindenki repülőt hajtogatott, a fiúk pedig azt játszották, hogyan tudják eltalálni a fenekemet minél hegyesebben - korán kezdik. Az viszont hamar kiderült számomra - emlékezhettem volna -, hogy ebben a korban nem kellenek a tárgyak a játékhoz, az igazi szórakozás a visítva rohangálás, esetleg a nemek és/vagy testvérek közötti verekedés. Mindeközben felváltva üvöltöttem két nyelven, hogy ne a szemére célozz, hol a cipőd, ne mássz föl a falra. (- Te ovónő vagy? - kérdezte meg az egyik lagzi-résztvevő, ezek szerint hitelesen animáltam.) Közben a nagyobbik angol lány, aki amúgy különösen aranyos volt, folyamatosan okoskodott, hogy mi Angliában sose vagyunk ilyen durvák, mi Angliában széttépjük a fiúk repülőit, meg ilyeneket. Illetve játékokat próbált nekem magyarázni, de mivel az én angolom a mortgage, responsible lending, develop and implement tárgykörében mozog, nem vagyok otthon a gügye fiúkra alkalmazott huszonhat jelzőben, se a hatféle bújócska mókás elnevezésében. De még így is el volt bűvölve, hogy egyszerre beszélek két nyelvet, bárcsak ő tudna magyarul.

A nagyobbik magyar lány - aki előzőleg közölte, hogy csak ő koszorúslány, a többiek igazából nem - olyanokkal szórakoztatott fordítási tárgykörben, hogy kérdezzem meg Amyt, hogy hogy van az angolul, hogy állat, hiába magyaráztam neki, hogy ez értelmetlen faladat, nem tágított, szerencsére Amynek volt humorérzéke.
- She wants me to ask you how you say animal in English.
- Hm... animal...?

Aztán egy adott időpillanatban összeverekedett két ellenkező nemű unokatestvér, ami nem lett volna baj, ha nem szállt volna be a dologba a fiú kishúga egy nagy ütéssel, amit a fiú egy még annál is nagyobbal viszonzott. Ekkor a lány drámaian sírni kezdtett, a fiú még jobban - leginkább az őt ért méltánytalanságon, hogy a lányt vígasztalják a többiek, amikor ő volt az áldozat. Elvonult duzzogni egy egész távoli sarokba, ahova csak jó negyedóra múlva mentem utána. Magas hangon méltatlankodott, még hüppögve, az arca csupa könny, hogy ő nem érti, hogy tud a tesója ilyen abszolúte hülye lenni, és hogy az egész azért van, mert ő (mármint a lány) kenpózik egy éve, és azt hiszi, mindenkinél erősebb, bezzeg ő - aki vív -, ha a kardjával egyszer igazán elintézné, akkor igazán el lenne intézve, de csak annyira, hogy intenzív osztályra kerüljön... Kicsit eldumáltunk róla, hogy ez azért túlzás, hogy ez végülis normális, hogy ez azért butaság, a lényeg, hogy az est hátralevő részében már nem volt verekedés.

Aztán amikor már annyira összehaverkodtunk, hogy a lányok közölték, hogy szép a fülem, vagyis a fülbevalóim, még sose láttak ennyit, akkor leléphettem - ez kábé öt órával azután volt, hogy megérkeztek, csak érzékeltetésül. Egyszerre volt borzalmas és csodálatos, arra mindenképpen jó volt, hogy abszolúte kiégette az agyamat. És azóta a szomorkodás is kicsit másmilyen lett.

Szerintem az egzisztencialista szabadság nem más mint: megvan a szuverén jogunk ahhoz, hogy a boldogságunk érdekében "cseberből vederbe" essünk. Hát igen. (Innen: innerempire.freeblog.hu.