Nem is a hajamról akartam írni, hanem az oboaművészről szemben. Egy órát gyakorol naponta. Érdekes módon nem zavar.

Igazából nem is erről akartam írni, hanem a betegségről. Hiszek abban, hogy az ilyen semmiből jövő betegségek, amik ágyba parancsolják az embert, üzennek valamit. Hogy állj meg, és gondolkozz egy kicsit. Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi időben egy csomót kellett várnom, meg egy helyben ülnöm. Amikor öt órákat vonatoztam, akor is azon gondolkodtam, hogy min kéne gondolkodnom. Vonatozok, várok, gondolkozom. Közben persze elhesegetem a gondolatokat, mert semmit nem szabad túlagyalni, nem szabad kamaszkodni, csinálni kell, élni kell, érted. De akkor megint kapok egy pár órát, amit nem kértem, mondjuk Veszprémbe zárva, hogy üljél le, gondolkozzál. Aztán ha továbbra se akarok, akkor beteg leszek. Állj le, ülj le, feküdj le. És ha ez egy rajzfilm lenne, vagy vicces filmsorozat, akkor a lázmérő azt írná ki higanyirányban, hogy "gondolkozz már".

Jó, lehet, hogy nem kéne túlagyani, és lehet, hogy azért egy picit zavar az oboagyakorlás.

A pszichiáteremet kérdeztem egyszer, hogyan lehetne leszokni a hajpödrésről. Azt mondta, nagyon egyszerű: abba kell hagyni. Köszi, mondtam, de egy hónapja kipróbáltam, egyelőre működik.

Ez a hajpödrés dolog úgy van - mondanám, hogy "volt", de szerintem ez olyan dolog, mint az alkoholizmus, én hajpödrő vagyok, aki épp nem pödör -, tehát úgy van, hogy azóta pödröm a hajam, amióta van. Illetve amióta az eszemet tudom. És mindig. Ha nagyon figyelek, ha unatkozom, ha ideges vagyok, ha olvasok... Sokat gyakoroltam, tudok egy kézzel csomót kötni a hajamra, sőt, tudok egyszerre mindkét kezemmel kötni egy-egy csomót.

Különösebb okom nem volt abbahagyni - hacsak a töredezés nem, most ultramód növesztem a hajam. Viszont lassan már mindig pödörtem a hajam, de tényleg mindig. Úgyhogy elhatároztam, hogy abbahagyom. Egy pár napig furcsa volt, hogy amikor hozzányúlok a hajamhoz, akkor el kell engednem, de aztán megszoktam. És most azt figyelem, hogy mikor tör rám a vágy. Természetesen akkor, amikor ideges leszek, méghozzá bizonytalanul ideges. Olyankor máris a hajhoz nyúlnék. Zsuzsa vagyok, egy hónapja nem pödröm a hajam.

Hát ennyit ma a hajamról.

Beteg vagyok - lázam van, semmi más, de az durván és nem múlón -, a pasim elutazott nélkülem, szóval nincs jó kedvem, erre mi történik? Kezdik rendbe szedni a szembekocsmát. Ami nem lenne baj, de ahogy nézegetek ki - mint ahogy a macskás öregasszonyok normálisan szoktak -, megismerem tréningnadrágról a Jenőt (vagy hogy hívják), az előző bérlőt. Igen, ő az, aki megpróbált megfenyegetni tavaly nyáron az akkori pasimon keresztül, mert azt hitte, én nyomtam fel a VPOP-nál. (Amúgy nem. Amúgy meg szánalmas próbálkozás volt, nem is értem, amikor belenézett D. szemébe, nem jött rá, hogy nem kéne?) És ő az, akinek a csaja úgy nevet, hogy megrepednek az ablakok a környéken. Tegnap délután is hallgattam egy jó öt órát. Ronda, hátul képzett, primitív nevetés. Meg szerintem bolond is, mert én nem hiszem, hogy Jenő (vagy hogy hívják) ennyire sok és ilyen vicces dolgot mond. Nem lehet, nem lehet, nem lehet...

- Wow, you are so NOT Kapolcs! - mondta Oli, amikor a vonaton ülve elmeséltem neki, hogy megyek a Művészetek Völgyébe. (Veszprémig mentem vonattal, ahonnan a pasimmal folytattuk motorral.) Azt hiszem arra gondolt, hogy szerinte szorongás fog el, ha elhagyom Budapest közigazgatási határát, meg hát valljuk be, nem vagyok ez a népies lány.

Aztán a pasim eltévedt és nem ért oda Veszprémbe, mire én. Félóra várakozás után ideges voltam, háromnegyed óra után már biztos voltam benne, hogy meghalt, ekkor szerencsére felhívott. Viszont kiderült, hogy még nagyon messze van, szóval ha nem akarok éhen halni, akkor menjek be Veszprémbe. Az állomáson egy lélek nem volt már (este kilencről beszélünk), csak egy buszsofőr öntött kannányi vizeket egy buszba. Kezdtem neki magyarázni, hogy vagy valahogy közelebb kéne mennem a 8-as úthoz, vagy ennem kéne valamit.

- Na, én most nem nagyon értem, hogy miről beszél - mondta, de aztán megállapodtunk, hogy az ő busza a centrumba visz, menjek. Mentünk, végül az egyik megálónál jelezte, hogy akkor ez a centum, vagy itt szállok le, vagy a következőnél, mert az meg a centrum vége. Leszálltam és elindultam élelmet szerezni, ami mégsem tűnt könnyűnek, mivel egy kocsmán, egy night clubbon kívül semmi nem volt nyitva. Na ekkor idéztem fel Oli szavait magamban, miközben láttam magam kívülről, volt benne valami abszurd, ahogy Zsuzsi a Veszprémi estében megy elhagyatottan, felfalják a farkasok, ilyesmi. Bár legutóbb a Moszkva téren éreztem magam ennyire kétségbeesettnek - de ez egy másik történet.

Végül az egyetlen hely a McDonald's volt, amit nyitva találtam, ahol eltöltöttem egy finom másfél órát. A két biztonsági őr érdeklődve figyelte, ahogy duzzogok, aztán, amikor megérkezett várakozásom tárgya, összemosolyogva kötöttek rá fogadásokat, hogy vajon megölöm-e az illetőt. Nem öltem meg - hiszen még egyszer megbizonyosodtam már közben, hogy meghalt, és örültem, hogy mégsem -, és elmotoroztunk az éjszakában.

Kapolcs pedig jó volt. Kultúra és szalonna volt bőségesen - ezeket pedig szeretem. Lehetne a logójuk piros-fehér-zöld háttérben egy darab szalonna. Összegezve, eléggé Kapolcs voltam, kivéve talán akkor, amikor Palya Bea elénekelte a szülés dalt az otthonszülésről.

- Oda menjünk be, ahol a meztelen bácsi van - mondja Lilla.
- Az Jézus. Jézus Krisztus.
- Azt is szoktuk mondani, hogy Jesszus Mária.

Szerencsére nem csak az van, hogy nagy a seggem, vannak részeim, amikkel végtelenül elégedett vagyok. (Ha már itt tartunk, én és a seggem - minden, gyakorta megfogalmazott kritikai észrevételem ellenére - jó kapcsolatot ápolunk.) Tehát van például a szemöldököm, gyakran örülök a szemöldökömnek, amit gyárilag nem kell szedni, boldogsággal tölt el, komolyan. Viszont mostanában kezdek Köremendi Jánosodni, egyes szálak önálló életet élnek, hosszúak, a szemöldök rendetlenkedik. Egyszer mondta egy sminkes, hogy rövidebbre kéne vágni, de én artikulátlan hörgések közepette biztosítottam róla, hogy ez nem fog megtörténni, az én szemöldökömet nem fogja elrontani senki, mert az visszafordíthatatlan. De most már hajlok rá. Az a kérdésem a kedves olvasókhoz, hogy szembesültek-e már a szemöldökhosszúsági problémával. Mik a tapasztalatok? Egyáltalán milyen szakmabeli vágja le az ember szemöldökét? Kozmetikus? Nagy problémák az életben...

Lilla nagyon utálja, ha a haját piszkálják, hisztériás idegrohamot kap, nem is lehet megfésülni, csak hetente egyszer hajmosáskor. Ellenben nagyon udvarias gyerek, és amikor nagymamám elkezdte fésülgetni, akkor csöndben meredt maga elé, majd néhány perc után egészen kedvesen megkérdezte: Dédi, mikor hagyod ezt abba?

Aktuális képek a gyermekről itt.

Átköltöztünk egy három blokkból álló új épületbe. Mondhatom, nem könnyen igazodom el térlátás és tájékozódó képesség teljes hiányában - az egyik nyolc emeletes, a másik hét, három emeleten lehet átmenni, labirintus, szerintem. Még szerencse, hogy vannak kedves kollégák, akik szólnak, ha éppen az elektromos szekrény ajtaját rángatom a lépcsőházat keresve.

Vagy legyen az, hogy akkor részletezzük. Kezdjük a terméssel:

A tesómnak virágzásig jutott csak el, egy kollégámnak még addig se. Van egy kolléga, akinél szintén lett paradicsom. Többiek? Gyűjtik már az üvegeket a befőzéshez?

Jól mennek a dolgok, az van. Most nem olyan az életem, mint egy zavaros impresszionitsa festmény, hanem mint egy műszaki rajz. Oké, néhány ponton szakmai szemmel egész rosszul megrajzolt műszaki rajz, és szerintem zsírfoltok is kerültek rá, de azért szép. Terem a paradicsom, Lilla négy éves, beosztottaim imádnak bejönni reggel, bezárt a szembekocsma, két hete nem pödröm a hajam, ilyenek.

Mindamellett megy a narrátor, pedig elvileg nem kéne neki. Vagy mégis. Vannak dolgok, amiket nem egyszerűen nem írok meg, hanem - dobpergés - nem mondom el senkinek. Megy a narrátor, gondolataim alany-állítmányok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen jó nekem, békében vagyok még a bűntudatommal is, békében vagyok a világgal. Most erről mit írjak?

Mondjuk nagy a seggem.

Lilla minden átmenet nélkül keservesen sírni kezdett, nagyszülei kérdezték, mi van Lilluska, mi a baj, miért sírsz.

- Mert kicsi vagyok, és nem tudok olvasni.

Lillát nevelési tanácsadóhoz küldték, mert hangérzékeny, bepisilt az oviban alváskor és nem tud rajzolni. A pszichológus, akit Lilla egyébként következetesen tanácsadónőnek szólított, mondta, hogy semmi baja, a világ legkiegyensúlyozottabb gyereke - plusz nagyon cuki -, de azért csináljon sok nagyívű mozgást (pl. trambulin, roller), és szöszmötöljön is (fűzzön gyöngyöt, színezzen). Eltelt két hét, most már tud úgy színezni ceruzával, hogy nem mindig megy ki a vonalon. Valamit ezt festette.

Megint egy olyan könyv, amiről először azt gondoltam, hogy kár volt megvenni, de aztán találtam benne kincseket. Az egésznek néha van egy ilyen tenyérizzasztósan kellemetlen, túl jópofáskodó hangulata. Persze azért van benne mindenféle vicces.

"Ha esetleg aggódsz, hogy a meetingen tanusított paszivitásod idővel szemet szúr valakinek, akkor valószínűleg még egy meetingen sem voltál életedben."

"Ha azt akarod, hogy még szarabbul érezzék magukat, motyogj. Erre nemcsak hülyének érzik majd magukat, de azt fogják hinni, meg is süketültek. Ha valaki megkér, picit beszélj hangosabban, üvölts. Ne is próbálkozz bármilyen köztes hangerővel."

Aztán jönnek részek, amikért érdemes volt. Az egyik annak a történetnek a leírása, amikor az író, tanácsadónak kiadva magát megpróbálja egy nagy cég menedzsmentjét rábírni arra, hogy egy workshop keretében fogadják el a világ legbénább küldetését, majd esetleg ezt énekeljék el a vállakozóbb szelleműek. És sikerült neki... Ez volt az említett küldetés:

"Az Új Ambíció Küldetés jövedelmező növekedési lehetőségeket kutat úgy belső, mint külső kapcsolatokon keresztül a feltörekvő, küldetésbarát piacokon, ezen felül új paradigmákat téképez fel, majd megszűri, kommunikálja és kanonizálja az eredményeket."

Ez egyébként a kreativitásról szóló részben van, ami semennyire nem illik bele a könyvbe amúgy, de egy gyöngyszem. Adams szerint a kreativitás lényege, hogy az ember szorítsa ki a fejéből a rossz gondolatokat, hogy helyet adjon a jóknak, vagyis inkább hagyja, hogy a kevésbé jó ötletekkel az agya ne töltsön túl sok időt. Bátorít az ötletekre, kudarcok árán is, mert a sok kudarc és szar gondolat között leszek aztán a jók. Ha nincs az a tucatnyi rossz, akkor nem jön el az az egy darab brilliáns se. Kedvelem ezt a fickót.

Na elkelt mind!

Akkor? Ki kér paradicsom-palántát?