Bizonyosság ide vagy oda, borítani valamit... mindig rossz. Most nem vagyok jól.

Micsoda hetek vannak mögöttem. Felkiáltójel? Annyi biztos, hogy minden az épülésemet szolgálja. Eltoltam pár dolgot, visszahallottam hátam mögött mondott dolgokat, kaptam az arcomba véleményt, és láttam másvalakit olyat csinálni, amit én szoktam. Tükröket kaptam, márpedig én (Én) szeretem a tükröket még így is, mert szeretek magammal foglalkozni, mint az köztudott. Sugárzó "egybenlevőségem" nem abból táplálkozik, hogy tökéletesnek hiszem magam, hanem hogy (nagyjából) tisztában vagyok az értékeimmel és a korlátaimmal. De nem árt, ha néha figyelmeztetnek, hogy mennyire béna, bunkó, arrogáns, öntelt, tehetetlen, hisztérikus seggfej tudok lenni, ha kicsit összeszedem magam.

Úgyhogy sokat gondolkoztam magamról, az érzéseimről, arról, hogy mit gondolnak rólam mások, és hogy ez mennyire fontos nekem. Gondolkoztam barátságról, szerelemről, jövőről.

Lett egy elméletem arról, hogy a vergődést más szóval türelemnek hívják. A vívódásból általában azt a fajtát nyomom, hogy két dolog között őrlődöm megállás nélkül – attól szoktam szorongani. Most azt is megtapasztaltam, milyen az, amikor egészen, teljesen biztos vagyok valamiben – öt percig. Aztán az ellenkezőjében. Ez egy másik fajta kattogás, ezt egy kicsit jobban szeretem. Most éppen nem álltatom magam azzal, hogy van igazság, meg döntés. Legfeljebb idő van, ami telik, van türelem, vannak lehetőségek és van bizonyosság. Most éppen nyugodt vagyok egy ideje, éppen biztosan tudom, hogyan lesz.

Kitartó nevelőmunkám eredményeképpen unokahúgom végre tökéletesen válaszol arra a kérdésre, hogy miért ilyen cuki tízes skálán. Mondjuk rajzolni tíz perc alatt tanult meg - majd mellékelek képeket -, de nem baj, megérte ez a két év. T még mindig nincs (csak K), raccsolából viszont L-be váltottunk, kecsegtető:

- Azélk melk anyám is cuki és ez nálunk ölöklekes!

- És azt mondják, keményen kell ülni. Mármint nem rendületlenül, hanem kemény felületen.

Nem jutottam még sehova a nagy jövőkeresésben (Nagy Jövőkeresésben), ebben az is segít, hogy nem gondolkozom többet naponta kétszer öt percnél. Reggel internet, metrón könyv, nap közben megállás nélküli (és persze flow-élmény) munka, utána ember, emberek, hétvégén család, emberek, és ha véletlenül otthon egyedül lennék, akkor is telefonon beszélek valakivel, vagy elájulok és alszom, és álmomban se világosodom meg, csak azt álmodom, hogy feketére festem a körmöm, meg hasonló nagyszabású dolgokat. Kétszer öt perc: a metróhoz menet. Zenét is csak akkor hallgatok, valami semmitmondót, de abban a kétszer öt percben semmi sem semmitmondó, mégse jutok sehova.

A történet tetszett, a szöveg nem - rosszul van megírva vagy rosszul van fordítva. Nagyjából értem, mitől olyan népszerű: tele van korunk nagy vívódásaival a pénzről, a hiúságról, a fogyasztásról. Olyan mint Oliviero Toscani Reklám, te mosolygó hulla című könyve. Ő viszont fotós - nála bocsánatos, hogy mérsékelten tud írni -, Coelho ellenben író. Gondolatait emberek szájába adja, de szereplői nem karakterek, minden szereplő ugyanúgy gondolkodik, mintha egy narrátor mondaná a történetet. Persze lehet, hogy ez szándékos, akár még jó is lehetne. Nekem nem jött be.

Szegény Lilla tegnap beütötte az arcát, nagyon sírt, úgyhogy hirtelen előkerült az adu ász, anyunál mindig van tarcsiba valami meglepetés. Egy autóskártya! Nézd, Lilla, mit szólsz, autók! Kis idő után hallom, hogy keservesen sírni kezd megint.

- Lillus, mi a baj, mi történt?
- Miért nincs benne autó? - alig bír válaszolni a zokogástól - Azt hittem, hogy igazi autó van benne.

Annyira rosszul esett neki! Fránya elvárások... A kis autóbolond. Lovak és autók. Na jó, szereti a pónikat is (a puhapónikat), és fontos neki, hogy rózsaszínű legyen a tornacipője. Tegnap este például, a dráma után ragaszkodott hozzá, hogy fölvegye a menő narancssárga esőkabátját (szigorúan kapucnival), így fogyasztotta el a bálnavadászok rákhalászok hagyományos uzsonnáját: vajasmézes kenyeret.

Ma reggel Demcsák Zsuzsa műsorvezető partnere... Hajdú Péter. Akkor most ünnepélyesen kikapcsolom a tévét.

Hát ez a könyv gyönyőrű. Nem olvastam még Hessét, belezúgás. Elemzést szokásomhoz híven nem írok, sajnos most isoldét se tudok linkelni. Úgyhogy csak idézek. Idézhetném az egészet, vagy random akárhonnan.

"Figyelj csak, Kamala: ha vízbe dobsz egy követ, a kő a legrövidebb utat választja, úgy siet le a vízfenékig. Ugyanilyen az, ha Sziddhártának van egy célja, elhatározása. Sziddhárta nem csinál semmit, vár, gondolkodik, böjtöl, és úgy megy keresztül a világ dolgai között, ahogy a kő átsiklik a vízen lefelé anélkül, hogy valamit is tenne, anékül, hogy megmoccanna: az a dolog vonja magához, s ő hagyja, hogy essék. A célja vonzza magához, mert semmit sem enged be a lelkébe, ami ellenállna céljának. Ez az, amit Sziddhárta megtanult a samanáknál. Ez az, amit a balgák varázserőnek neveznek, és amiről azt hiszik, hogy a démonok műve. Mindenki elérheti a célját, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni."

- Ne vágj már közbe, ribanc! - el se hiszem, hogy ezt kiabáltam Zsuzsinak a fürdőszobából. Ez a reggelem, a Mokkával való beszélgetés, a reggeli pattogástól érzem, hogy ezek nem problémák, és ez jó.

Aztán befelé jövet összeraktam fejben a listát, hogy mi idegesít, onnan kezdve, hogy a Tvrtkonak látszik a nyelve beszéd közben odáig, hogy mindenki csücsörít. Nem is, kezdjük azzal, hogy mindenki csücsörít. Ez most a legújabb, ez a cukiskodós, szájbiggyesztős aranyoskodás (lásd minden hírolvasónál és műsorvezetőnél). Azt már kezdem megszokni, hogy minden mondatban mindig minden szó hangsúlyos. Szóval talán el lehetne dönteni, hogy az "akciós műtrágya okozott több kilométeres dugót" mondatból melyik a hangsúlyos szó, mert szerintük nem ám egy, nem is két szó, hanem mind! Máté Kriszta idején csak a számok voltak hangsúlyosak. Mekkora egy szám-perverz volt! Harminchét sebesült. Ő külön nyomta meg a harmincat és a hetet is, borzongató... Most már minden szó hangsúlyos - egyébként azt hiszem azért, mert a súgógépen egyszerre csak pár szót lehet egyszerre látni, így nyilván nem egészen jut el az agyukig a teljes mondat értelme, hát ez lesz belőle. De már nem kiabálnak szerencsére, ellenben most ez cuki szájtartás van - mármint nem csak az újszülött fehér tigresesnél.

Igazából a témákat már nem kritizálom, az a lényeg, hogy reggel nyolcig elhúzzak otthonról, mert akkor jönnek az úgynevezett könnyű témák. A minap hibáztam, és akkor az történt, hogy a stúdióba meghívták Hajdú Pétert (most nem elemzem), bejátszották azt a részt valamelyik másik műsorból (ezt a gyakorlatot se firtatnám, pedig...), ahol arról beszél, hogy ő mennyire egy művelt, okos főnyeremény, majd felhívtak egy hobbi-ufókutatót, aki azt állította, hogy abban a biznyos műsorban ufó volt. (Madárszar volt.) Mert a Hajdú Péternek nagy az aurája. Ilyenek történnek, ha az ember nem kapcsol el időben.

Ma szerencsém volt, mert hallhattam, ahogy Tarlós István kiosztotta Zsuzsit, hogy ugyan ne fordítsa le, amit mond, mert pont nem azt mondta. Zsuzsi ekkor vágott közbe - ekkor szóltam rá, de nem hallotta -, és hosszasan magyarázott valamit. Mert ő valami miatt azt gondolja, hogy az ő véleménye közérdeklődésre tart számot. Ez mondjuk mindegyikre jellemző, nagyon fontos mindnek, hogy hosszú, már eleve véleményt hordozó kérdéseket tegyenek fel. Igazából nem értem, hogy tényleg azt gondolják, hogy ők valakik, vagy valamiféle követelmény, hogy ilyennek kell lenni. Továbbá azon is merengek néha, hogy tényleg ennyire ostobák vagy ez szintén ilyen "nép gyereke" emberközeli prosztóság, amit kötelező játszani, és megfelelő adag pénzért, és kellő adag kokainnal jól megy addig a pár évig. Az a szomorú, hogy a "Robika is megmondta a tévében" felelősségét nem érzik, ellenben elhiszik, hogy amit ők mondanak valamiről, az a mérvadó. Úgy mérvadó, ahogy nem kéne.

Meg például lehetne esetlegesen figyelni arra, amit a meghívott mond. Minden második interjúban van olyan alkalom, amikor azt a kérdést teszik fel, amit az imént mondott el a vendég. Az meg a prosztóság netovábbja, hogy akit magunknál kevésbé okosnak gondolnak - ilyen mondjuk a meghívottak nagy része -, azt urazzák. "Azt mondja meg akkor, Kovács úr..." Ilyenkor is szoktam kiabálni a fürdőszobából.

És ezek a tévedések! Hogy például ha homlokráncolva sóhajtozzuk azt, hogy "és akkor most egészen részletesen beszéljen arról, milyen volt, amikor a felesége meghalt", attól marha együttérzőnek fogunk látszani. (Mindig Liptaié az együttérzős.) Vagy ha tagoltan tesszük fel az igazán unalmas kérdést - amit mondjuk nagy statisztikai eséllyel úgyis épp az előbb válaszoltak meg - akkor édekesnek, mitöbb, drámainak fog tűnni. Vagy hogy mi vagyunk Havas Henrik. Vagy hogy ha beszéd közben a kezünkben tollal oda nem illően geszikulálunk az arcunk előtt, akkor kompetensebbnek fogunk látszani. Ezt a Demcsák nyomja, egyébként tök nehéz utánozni, olyan, mint nem ritmusra táncolni. Már egész jól megy. Áram van? És villany? Na jó, menjünk dolgozni inkább.

Bevallom, a Biff evangéliuma az elején nem tetszett. Erőltetettnek találtam és mérsélkelten viccesnek. Nem is értettem, hogy azok a barátaim, akiknek adok a véleményére, főleg isolde, mit találtak olyan kivételesnek ebben a könyvben. (Mondtam már, hogy van egy elméletem, hogy isolde és én ugyanazok lehetnénk egy párhuzamos univerzumban, azzal a kis csavarral, hogy mi ugyanabban az univerzumban vagyunk nem ugyanaz az ember? Öööö, szóval vannak pontok, ami mentén eltért az életünk, de simán lehetnénk a másik - mármint nyilván nem, a vicces, hogy bizonyos dolgaink teljesen ugyanolyanok, mások teljesen ellentétesek, de nincs középút. Például ő olyannyira gyűlöli a hegyesorrú cipőket, hogy rá se bír nézni, én meg csak azt hordok. Annyi példa közül most csak ez jutott eszembe, na mindegy, majd gyűjtöm...) Vissza a könyvre, már éppen azt fontolgattam, hogy nem olvasom el - az élet túl rövid ahhoz, hogy csúnya fiúkkal táncoljunk, illetőleg rossz könyveket olvassunk -, amikor ezt a beszélgetést olvastam, onnantól kezdve végig nevettem, és izgultam. Annyira beszippantott a végére, hogy konkrétan drukkoltam, hogy szegény Jozsót ne feszítsék keresztre.

- Elég elennszenves - mondta Józsua, megint a karmolást bámulva.
- Ne ítélkezz Jozsó, te sem vagyol ellenszenvesség nélkül.

- Gondoltuk volna három éves korunkban, hogy férjhez megyünk egyszer?
- Katikám, én háromévesen egészen biztos voltam benne. Mondjuk huszonhat felé kicsit kezdtem kételkedni.

Nem nekem lesz esküvőm, hanem neki. És bőven elmúltunk huszonhat évesek. Harminc éve vagyunk barátok. Hány éves a kapitány.

Álmomban azt tanultam, hogyan kell bárányt áldozni, hogyan kell megölni az állatot fájdalom nélkül, eléggé csodálkoztam, mert lassan kellett elvágni először a nyaki ereket - vér nem volt -, csak utána a légcsövet, a bárány a vállamon feküdt, elég nehéz volt, és bár már elvágtuk a nyakát, mégis még mindig... dorombolt. Ekkor letoltam a macskát.

Lilla: Zsuzsi, hangot ne halljak!

Nem énekelhetek, nem beszélhetek, ez van. Ő viszont beszél, és hát nem tudja magát függeleníteni az állandóan (és választékosan és hülyeségeket) beszélő, jelenleg mediterrán családtól. Úgyhogy még mindig nem beszél szépen (még mindig nincs T és D, valamint raccsol), de a szókincse zseniális. Hamarosan beesteledik, hirtelen támadt egy ötletem... Mondjuk olyanokat is mond, hogy elkezdtem sírva fakadni, de pont ez a szép, ahogy felfedezi a nyelvet. A szavakat mi tanítottuk neki, beszélni ő tanul.