Lilla nagyon ki volt akadva, hogy virgácsot kapott Mikulásra, mert szerinte ő nem volt rossz gyerek. Anyu elmagyarázta neki, hogy valószínűleg azért kapta, mert nem pakolja el a cuccait este. (Igazából úgy magyarázta, hogy ők se valami rendesek - ők is kaptak ugyanis virgácsot, és ebből erre lehet következtetni.) Lilla azóta minden este elpakol, közben azt morogja az or alaá, hogy "Az biztos, hogy én nem kapok többet virgácsot..."

Egyszercsak ránéztem a leveleim között egyre, amit pont 2011.11.11.11.11-kor küldtem, modom magamnak, na ez most ilyen mágikus, jelentőségteli, nézzük meg, mit írtam. Ezt írtam: "na, ezektől kikészülök".

- Te miért hívod anyát Jutkának?

- Mert az a neve. Vagyis én úgy hívom. Miért, hogy hívom például a nagymamát?

- Nem tudom.

- De tudod. Anyu. És mi a neve?

- Marika.

- Látod? Az embereket ki-ki másképp hívja. És a nagypapát hogy hívják?

- Pista. Tényleg! Te úgy hívod: Apuuu, hagyd már abba!

Tegnap már nem ettünk cseh kaját. Ugyanis hétfőn ebédre ettünk olyan barna szószos marhát knédlivel, aztán a cseh lány elmagyarázta nekünk, hogy majd mit válasszunk az étteremben este. Elég jól hangzott, meg is rendeltük, aztán kihozták a barna szószos marhát knédlivel - ami persze finomabb volt, mint a déli, kantinos, de azért most egy időre elég. Hozzátenném, a másik két specialitás az étlapon gulash volt, illetve wiener schnitzel. (Ha már itt tartunk tegnap a kávézóban magyarázta valakinek a pultos srác, a Dobos torta fagyit, és megütötte a fülem a horvatzke specialti - haladóknak chorvatské speciality -  kifejezés.)

Szóval tegnap egy brazil és egy belga étterem között hezitáltunk, végül egy olaszba mentünk. Előzőleg írtam a volt vezérünknek - aki most jött át a csehekhez vezérnek - hogy üdvözlet Prágából. Nem azért, mert menő vagyok, hanem mert laza. Rögtön írt, hogy ihatunk egy sört. Egy angol mindig ihatna egy sört, ellenben mindig udvarias, tehát fogalmam nem volt, hogy komolyan gondolja-e. Amikor este jött az sms, hogy where are you guys, akkor már tudtam, hogy komolyan gonolja, viszont fogalmam nem volt, hogy hogyan magyarázzam el neki - sms-ben? -, hogy hol vagyunk. A lengyel lány azt mondta, hogy ez tök egyszerű, itt van a Staromestské namesti mellett, mindenki tudja, hol van a Staromestské namesti - mondja lengyel akcentussal, mire közöltem, hogy ezt akkor ő fogja neki elmagyarázni. Szerencsére az űrtechnológia korában csináltunk egy képet a térképről, és elküldtük mms-ben.

Hamarosan írt, hogy akkor jön, és jön Zdenek is. Ennek nagyon örültünk, azt ugyan nem tudtuk, ki Zdenek - állítólag mindenkinek van egy saját taxisa itt Prágában, bár én nem voltam biztos abban, hogy az is a szokás része, hogy elviszik sörözni. Zdenek egy régi barát és üzletfél volt, szóval ötösben megittunk még egy sört. Ma még vár rám egy bő fél nap munka, aztán irány haza. Harmadszor vagyok munka miatt Prágában, harmadszor nem tudom megnézni rendesen. De visszajövök, ígérem.

Cseh lány: Ide mehettek, de itt nagyon zsíros az étel.
Magyar lány: Ugyan már, a magyar a legzsírosabb konyha.
Cseh lány: De ez sokkal zsírosabb.
Lengyel lány: A lengyelek is esznek zsírosat.
Magyar lány: De mi zsírt eszünk zsírral.
Lengyel lány: Mi is eszünk zsírt oké? Kenyérre kenjük.
Magyar lány: Mi meg megsütjük és megesszük. Úgy hívják magyarul: töpörtyű.
Magyar lány: Ja, azt mi is eszünk hagymával. Úgy hívják (itt csupa mássalhangzó hangzik).
Cseh lány: Oké, azt hiszem, megoldjátok.

OK, we can handle this.

Most megyünk, és eszünk valami káposztás sertéshúst, knédlivel, meg sört.

Buszon:
- Anya, miért azt mondta a néni, hogy Gárdonyi Géza utca következik?
- Miért? Nem az jön?
- Nem, az az elején van.
- Akkor rosszul van beállítva az automata.
- Az nem automata, hanem buszmata.

...

- Anya, amikor baba voltam, tudtam bálnát rajzolni, csak nem volt kedvem hozzá.

És egy újabb Lilla-verzió norvégos viccre:

- Anya, anya, várjá', én is kitaláltam egyet: Miért van a koponyáknak kakisapka a fején?
- ....?
- Mert a norvégok rátették.

^{Lilla ma reggel adott anyukájának két puszit, és azt mondta: Anya, boldog május elsejét!}

És nem elég, hogy az elmúlt hetekben többször voltam a körmösömnél, mint kettlebellen, lányosságom következő állomásaként elmentem aerobicra. Hova vezet ez... Mindenem fáj.

Kaptam a munkahelyemen díjat, irtó büszke voltam magamra. Semmiben sem különbözött az érzés attól, amikor másodikban a Kazinczy szépkiejtési versenyen második lettem. És ugyanolyan eminens is vagyok. És ugyanolyan pösze.

Legjobb családi csapatépítő program: indulj el a telekre egy szép vasárnapon a teljes családdal: apu, anyu, tesó, unokahúg, kilencven éves nagymama és te. Busszal, mert senki nem vezet. (Anyu már egyáltalán nem vezet, régen is az volt a normális, hogy mi akkor nem használtuk az autót, amikor más igen: ha esik, ha hideg van stb.) Szóval menjetek le a telekre. Aztán a kapuban jöjjetek rá, hogy nem jó kulcsot hoztatok.

Szokásos menet: apu egy helyben állva idegeskedik és nem ért egyet semmivel, amit anyu csinálna. Anyunak vannak ötletei, de nem mondja meg, mik azok, csak csinálja. Nagymamám önállósítja magát, elindul valamerre addig is. Lilla felváltva gyűjt csigát és okoskodik. Kicsit rugdossa a kertkaput. Tesóm duzzog, én kuncogok. (Lilla: Miért nem tudunk bejutni? Anya, miért nem tudunk bejutni?) Természetesen telki barátunk épp nincs otthon - nála lett volna kulcs -, de egy utcaszomszéd a segítségünkre siet, és leszereli a kaput. Nagyjából megnyugszunk, pedig a házba még nem tudtunk bejutni, de belátjuk, hogy fölösleges idegeskedni. (Lilla: Nézze, találtam csigákat!)

Nagymama és apu elmennek meglátogatni a helyi nagymama-barátnőt. Anyu elmegy venni némi kaját, nehogy éhen haljunk - a hozott pörköltet nem fogjuk hidegen megenni. Tizenegykor vad kajálásba kezdünk. (Anya, miért nem tudunk bejutni?) Az egyik szomszéd átad néhány műanyag széket, hogy tudjunk mire ülni. Visszatér a segítőkész szomszéd bácsi és egy tolvajkulccsal kinyitja az ajtót, bejutottunk - bent találunk kulcsot, minden megoldódik.

Lilla: Majd megmondom nagymamának, hogy legközelebb jó kulcsot hozzon.

Vasárnap reggel megállított egy külföldi srác, hostelt keresett. Igazából egy bevásárlóközpontot keresett, mert annyit tudott, hogy ahhoz közel kell keresnie. Időbe telt mire rájöttem, hogy nem úgy általában keres hostelt, hanem egy bizonyosat, sőt: azt keresi, ahol már lakik. Egy térkép volt nála, viszont az utca nevét nem tudta. Szerencsére rájötünk, hogy melyik lehet az. Elég jó lehet elmenni bulizni, aztán másnap reggel keresni egy helyet, egy elég nagy városban úgy, hogy nem tudod az utca nevét. Minek a térkép, ezt nem értettem. Egy ilyesmi kis utcában van, mint ez - mondta.

Szerettem volna írni a könyvekről, amiket az utóbbi hónapokban olvastam - mostanában mindig olvasok a metrón, tizenegy megálló, húsz perc, húsz oldal, oda-vissza heti egy könyv. Továbbra sem vagyok egy irodalmár - mint ahogy filmkritikus sem vagyok -, egy könyv - vagy film - nagyon tetszett, vagy kicsit, vagy semennyire. Illetve még annyit tudok mondani, hogy Updike egy zseni. Nem tudom, mire gondolt a költő író, nem tudom, lázadt-e, nem keresem a rétegeket, és nem is tudom nagyon kifejezni egy könyvről, hogy miért is tetszett. Szeretem, ha egy könyvben nem történik semmi, csak úgy folyik. Szeretem, ha jól van megírva, de nem tudom, mitől jó. Például szeretem Updike részletes leírásait, amitől azt érzem, ott vagyok, érzem a szagokat, látom a színeket. De nem tudom, mitől jó, ezzel az erővel Updike lehetne Jókai is, pedig a Jókai féle négy oldalas nyírfaerdő leírásokat nem szeretem. Az Updike féle erdőt meg igen.

Azt is szeretem, ha egy könyv jó lenne színdarabnak - az attól van (nekem), ha nagyon ki vannak dolgozva a karakterek, és tökéletesen életszerűek a párbeszédek. De csak mértékkel, mert nincs annál idegesítőbb, mint amikor bekattan a színdarab modul az agyamban, és onnantól színpadon látom a dolgokat, és elkezdek folyamatosan visszafelé dramaturgián gondolkozni. Eddig egy színdarab van félig kész (négy éve?), nem akarok másikon gondolkozni, amíg az nincs kész. Pedig most volt kettő, ami ilyen: Auster, Láthatatlan és Updike, Nyúlcipő. A Láthatatlant - ami nagyon tetszett - érzésre fél nap alatt meg lehetne csinálni színpadra, annyira olyan.

Olvastam még Csíkszentmihályitől három könyvet. A Flow kötelező olvasmány - azt még régen olvastam, egyik kedvenc elméletem, ezért godnoltam, olvasok tőle még párat. A most olvasottak közül a Kreativitás és a flow nagyon tetszett, kicsit más nézőpontból, de ugyanaz a téma: hogyan érezd magad jól a munkától. Aztán jött az Öröm művészete és a Tehetséges gyerekek. Szóval szerintem nagyon gáz, hogy valaki csinál életében egy-két nagy kutatást, és utána tolja ki magából a könyveket, amikben gyakorlatilag ugyanazok az idézetek vannak. Illetve nekem kevés annyi következtetés, hogy a gyerekeknek kell a motiváció, meg fontos nekik a biztonságos családi háttér. Nem tetszett.

Olvastam még ezen kívül a Szeress Mexikóbant és a Vonneguttól a Repülő macskát. Nagyon tetszett.

Meg még mondok egy hihetetlent: attól jó egy könyv, hogy hat rám. Arra mondjuk nem számítottam, hogy a Nyúlcipő olyan dolgot szakít föl bennem, amitől Újpest városkapunál majdnem bőgnöm kellett - kicsit érdekes lett volna sírva bemenni dolgozni, Sehemmi bahaj, csak oholvastam -, mert azt húzta föl valahonnan nagyon mélyről, hogy szar anya leszek, és nem gondoltam volna, hogy ennyire rettegek ettől. Rossz volt, aztán jó lett. Szóval, nagyon tetszett.

Nyomtunk egy jó wellnesst a tesómmal. Vonattal persze, mert egyikünk sem vezet. Hazafelé menet a nyugalom jegyében egy kis időt még várakoztunk a Szalajkavölgyi állomáson - túl korán mentünk ki. A kis piros vonatot még az ellenkező irányban is elértük volna (egy sínpár, egy vonat, oda-vissza jár). A vonat megállt, a kalauz kinyitotta ajtót, mi ráztuk a fejünket, hogy majd visszafelé, erre az igen ápolt, kifogástalan egyenruhás, szakállas kalauz elővette láncon függő ezüst zsebóráját, és mosolyogva mondta, hogy mindjárt fordulnak, és akkor mi is mehetünk. Mesefilm volt.

Lillus nem volt hajlandó édességet választani az édességes fiókomból, amikor távollétemben itt voltak anyuval macskát etetni. Először is szeretett volna játszani a kincseimmel - anyu jöjjön rá, mi az -, majd közölte, hogy ő olyan édességet akar, amit nálam szokott kapni - anyu jöjjön rá, mi az. Később kérdeztem tőle, hogy, mi volt az az édesség, de nem tudta. Visszanéztem a fotókat, hiszen ki emlékszik rá, hogy mi volt tavaly vagy mikor. Elmondom: három éve volt. És jó reggelt keksz, ha valakit érdekel.