Nem jutottam még sehova a nagy jövőkeresésben (Nagy Jövőkeresésben), ebben az is segít, hogy nem gondolkozom többet naponta kétszer öt percnél. Reggel internet, metrón könyv, nap közben megállás nélküli (és persze flow-élmény) munka, utána ember, emberek, hétvégén család, emberek, és ha véletlenül otthon egyedül lennék, akkor is telefonon beszélek valakivel, vagy elájulok és alszom, és álmomban se világosodom meg, csak azt álmodom, hogy feketére festem a körmöm, meg hasonló nagyszabású dolgokat. Kétszer öt perc: a metróhoz menet. Zenét is csak akkor hallgatok, valami semmitmondót, de abban a kétszer öt percben semmi sem semmitmondó, mégse jutok sehova.

A történet tetszett, a szöveg nem - rosszul van megírva vagy rosszul van fordítva. Nagyjából értem, mitől olyan népszerű: tele van korunk nagy vívódásaival a pénzről, a hiúságról, a fogyasztásról. Olyan mint Oliviero Toscani Reklám, te mosolygó hulla című könyve. Ő viszont fotós - nála bocsánatos, hogy mérsékelten tud írni -, Coelho ellenben író. Gondolatait emberek szájába adja, de szereplői nem karakterek, minden szereplő ugyanúgy gondolkodik, mintha egy narrátor mondaná a történetet. Persze lehet, hogy ez szándékos, akár még jó is lehetne. Nekem nem jött be.

Szegény Lilla tegnap beütötte az arcát, nagyon sírt, úgyhogy hirtelen előkerült az adu ász, anyunál mindig van tarcsiba valami meglepetés. Egy autóskártya! Nézd, Lilla, mit szólsz, autók! Kis idő után hallom, hogy keservesen sírni kezd megint.

- Lillus, mi a baj, mi történt?
- Miért nincs benne autó? - alig bír válaszolni a zokogástól - Azt hittem, hogy igazi autó van benne.

Annyira rosszul esett neki! Fránya elvárások... A kis autóbolond. Lovak és autók. Na jó, szereti a pónikat is (a puhapónikat), és fontos neki, hogy rózsaszínű legyen a tornacipője. Tegnap este például, a dráma után ragaszkodott hozzá, hogy fölvegye a menő narancssárga esőkabátját (szigorúan kapucnival), így fogyasztotta el a bálnavadászok rákhalászok hagyományos uzsonnáját: vajasmézes kenyeret.

Ma reggel Demcsák Zsuzsa műsorvezető partnere... Hajdú Péter. Akkor most ünnepélyesen kikapcsolom a tévét.

Hát ez a könyv gyönyőrű. Nem olvastam még Hessét, belezúgás. Elemzést szokásomhoz híven nem írok, sajnos most isoldét se tudok linkelni. Úgyhogy csak idézek. Idézhetném az egészet, vagy random akárhonnan.

"Figyelj csak, Kamala: ha vízbe dobsz egy követ, a kő a legrövidebb utat választja, úgy siet le a vízfenékig. Ugyanilyen az, ha Sziddhártának van egy célja, elhatározása. Sziddhárta nem csinál semmit, vár, gondolkodik, böjtöl, és úgy megy keresztül a világ dolgai között, ahogy a kő átsiklik a vízen lefelé anélkül, hogy valamit is tenne, anékül, hogy megmoccanna: az a dolog vonja magához, s ő hagyja, hogy essék. A célja vonzza magához, mert semmit sem enged be a lelkébe, ami ellenállna céljának. Ez az, amit Sziddhárta megtanult a samanáknál. Ez az, amit a balgák varázserőnek neveznek, és amiről azt hiszik, hogy a démonok műve. Mindenki elérheti a célját, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni."

- Ne vágj már közbe, ribanc! - el se hiszem, hogy ezt kiabáltam Zsuzsinak a fürdőszobából. Ez a reggelem, a Mokkával való beszélgetés, a reggeli pattogástól érzem, hogy ezek nem problémák, és ez jó.

Aztán befelé jövet összeraktam fejben a listát, hogy mi idegesít, onnan kezdve, hogy a Tvrtkonak látszik a nyelve beszéd közben odáig, hogy mindenki csücsörít. Nem is, kezdjük azzal, hogy mindenki csücsörít. Ez most a legújabb, ez a cukiskodós, szájbiggyesztős aranyoskodás (lásd minden hírolvasónál és műsorvezetőnél). Azt már kezdem megszokni, hogy minden mondatban mindig minden szó hangsúlyos. Szóval talán el lehetne dönteni, hogy az "akciós műtrágya okozott több kilométeres dugót" mondatból melyik a hangsúlyos szó, mert szerintük nem ám egy, nem is két szó, hanem mind! Máté Kriszta idején csak a számok voltak hangsúlyosak. Mekkora egy szám-perverz volt! Harminchét sebesült. Ő külön nyomta meg a harmincat és a hetet is, borzongató... Most már minden szó hangsúlyos - egyébként azt hiszem azért, mert a súgógépen egyszerre csak pár szót lehet egyszerre látni, így nyilván nem egészen jut el az agyukig a teljes mondat értelme, hát ez lesz belőle. De már nem kiabálnak szerencsére, ellenben most ez cuki szájtartás van - mármint nem csak az újszülött fehér tigresesnél.

Igazából a témákat már nem kritizálom, az a lényeg, hogy reggel nyolcig elhúzzak otthonról, mert akkor jönnek az úgynevezett könnyű témák. A minap hibáztam, és akkor az történt, hogy a stúdióba meghívták Hajdú Pétert (most nem elemzem), bejátszották azt a részt valamelyik másik műsorból (ezt a gyakorlatot se firtatnám, pedig...), ahol arról beszél, hogy ő mennyire egy művelt, okos főnyeremény, majd felhívtak egy hobbi-ufókutatót, aki azt állította, hogy abban a biznyos műsorban ufó volt. (Madárszar volt.) Mert a Hajdú Péternek nagy az aurája. Ilyenek történnek, ha az ember nem kapcsol el időben.

Ma szerencsém volt, mert hallhattam, ahogy Tarlós István kiosztotta Zsuzsit, hogy ugyan ne fordítsa le, amit mond, mert pont nem azt mondta. Zsuzsi ekkor vágott közbe - ekkor szóltam rá, de nem hallotta -, és hosszasan magyarázott valamit. Mert ő valami miatt azt gondolja, hogy az ő véleménye közérdeklődésre tart számot. Ez mondjuk mindegyikre jellemző, nagyon fontos mindnek, hogy hosszú, már eleve véleményt hordozó kérdéseket tegyenek fel. Igazából nem értem, hogy tényleg azt gondolják, hogy ők valakik, vagy valamiféle követelmény, hogy ilyennek kell lenni. Továbbá azon is merengek néha, hogy tényleg ennyire ostobák vagy ez szintén ilyen "nép gyereke" emberközeli prosztóság, amit kötelező játszani, és megfelelő adag pénzért, és kellő adag kokainnal jól megy addig a pár évig. Az a szomorú, hogy a "Robika is megmondta a tévében" felelősségét nem érzik, ellenben elhiszik, hogy amit ők mondanak valamiről, az a mérvadó. Úgy mérvadó, ahogy nem kéne.

Meg például lehetne esetlegesen figyelni arra, amit a meghívott mond. Minden második interjúban van olyan alkalom, amikor azt a kérdést teszik fel, amit az imént mondott el a vendég. Az meg a prosztóság netovábbja, hogy akit magunknál kevésbé okosnak gondolnak - ilyen mondjuk a meghívottak nagy része -, azt urazzák. "Azt mondja meg akkor, Kovács úr..." Ilyenkor is szoktam kiabálni a fürdőszobából.

És ezek a tévedések! Hogy például ha homlokráncolva sóhajtozzuk azt, hogy "és akkor most egészen részletesen beszéljen arról, milyen volt, amikor a felesége meghalt", attól marha együttérzőnek fogunk látszani. (Mindig Liptaié az együttérzős.) Vagy ha tagoltan tesszük fel az igazán unalmas kérdést - amit mondjuk nagy statisztikai eséllyel úgyis épp az előbb válaszoltak meg - akkor édekesnek, mitöbb, drámainak fog tűnni. Vagy hogy mi vagyunk Havas Henrik. Vagy hogy ha beszéd közben a kezünkben tollal oda nem illően geszikulálunk az arcunk előtt, akkor kompetensebbnek fogunk látszani. Ezt a Demcsák nyomja, egyébként tök nehéz utánozni, olyan, mint nem ritmusra táncolni. Már egész jól megy. Áram van? És villany? Na jó, menjünk dolgozni inkább.

Bevallom, a Biff evangéliuma az elején nem tetszett. Erőltetettnek találtam és mérsélkelten viccesnek. Nem is értettem, hogy azok a barátaim, akiknek adok a véleményére, főleg isolde, mit találtak olyan kivételesnek ebben a könyvben. (Mondtam már, hogy van egy elméletem, hogy isolde és én ugyanazok lehetnénk egy párhuzamos univerzumban, azzal a kis csavarral, hogy mi ugyanabban az univerzumban vagyunk nem ugyanaz az ember? Öööö, szóval vannak pontok, ami mentén eltért az életünk, de simán lehetnénk a másik - mármint nyilván nem, a vicces, hogy bizonyos dolgaink teljesen ugyanolyanok, mások teljesen ellentétesek, de nincs középút. Például ő olyannyira gyűlöli a hegyesorrú cipőket, hogy rá se bír nézni, én meg csak azt hordok. Annyi példa közül most csak ez jutott eszembe, na mindegy, majd gyűjtöm...) Vissza a könyvre, már éppen azt fontolgattam, hogy nem olvasom el - az élet túl rövid ahhoz, hogy csúnya fiúkkal táncoljunk, illetőleg rossz könyveket olvassunk -, amikor ezt a beszélgetést olvastam, onnantól kezdve végig nevettem, és izgultam. Annyira beszippantott a végére, hogy konkrétan drukkoltam, hogy szegény Jozsót ne feszítsék keresztre.

- Elég elennszenves - mondta Józsua, megint a karmolást bámulva.
- Ne ítélkezz Jozsó, te sem vagyol ellenszenvesség nélkül.

- Gondoltuk volna három éves korunkban, hogy férjhez megyünk egyszer?
- Katikám, én háromévesen egészen biztos voltam benne. Mondjuk huszonhat felé kicsit kezdtem kételkedni.

Nem nekem lesz esküvőm, hanem neki. És bőven elmúltunk huszonhat évesek. Harminc éve vagyunk barátok. Hány éves a kapitány.

Álmomban azt tanultam, hogyan kell bárányt áldozni, hogyan kell megölni az állatot fájdalom nélkül, eléggé csodálkoztam, mert lassan kellett elvágni először a nyaki ereket - vér nem volt -, csak utána a légcsövet, a bárány a vállamon feküdt, elég nehéz volt, és bár már elvágtuk a nyakát, mégis még mindig... dorombolt. Ekkor letoltam a macskát.

Lilla: Zsuzsi, hangot ne halljak!

Nem énekelhetek, nem beszélhetek, ez van. Ő viszont beszél, és hát nem tudja magát függeleníteni az állandóan (és választékosan és hülyeségeket) beszélő, jelenleg mediterrán családtól. Úgyhogy még mindig nem beszél szépen (még mindig nincs T és D, valamint raccsol), de a szókincse zseniális. Hamarosan beesteledik, hirtelen támadt egy ötletem... Mondjuk olyanokat is mond, hogy elkezdtem sírva fakadni, de pont ez a szép, ahogy felfedezi a nyelvet. A szavakat mi tanítottuk neki, beszélni ő tanul.

Szóval amióta megint tini vagyok, és az élet értelmén gondolkozom, egyrészt megjelent az első maradandó vízszintes ránc a homlokomon, másrészt nyitottabb lettem mások terveire. Rátaláltam erre: Randy Pausch utolsó előadása - Hogyan valósítsuk meg gyerekkori álmainkat. Igazándiból nem is pont vagy csak arról szól, de miután megnéztem, elgondolkoztam, hogy nekem volt-e olyan. Szörnyű, de vagy nem volt, vagy nem emlékszem. Jó, akartam lenni karatés, helikoptervezető, illetve Michael J. Fox felesége... De nem volt olyan álmom, amit felnőttkori célként megfogalmaztam volna.

Aztán utamba akadt ez az oldal. Mindig végtelen tiszteletet éreztem azok iránt, akik így tudják megfogalmazni a céljukat, ráadásul arra törekszenek, hogy abból éljenek, aminek élni akarnak. Úgyhogy most ezen gondolkozom én is, hogy meg tudnám-e fogalmazni, meg tudnám-e csinálni. Egyelőre visszafelé nézek, próbálok valami célzatosságot találni az eddigi dolgaimban. Mennyire indukív, gyönyörű. Egyelőre arra jutottam, hogy a mintázat a homályos terveimben valamiféle hasznosság és segítség - egómat ismerve furcsa, mi? Nyilván úgy megy ez, hogy önzetlenséget beburkolja az önnön nagyszerűségem felett érzett önző gyönyör. Szóval tervek, tettek, tanulmányok: őrsvezetőség, gyerekvédelem, érdekvédelem, bank, másság elfogadása, közgazdász, szervezés, tanítás, szociológia, fogyasztóvédelem, kineziológia. Valahogy úgy voltam vele, hogy annyi tudást és képességet halmozok föl, amit utána (mikor?) majd át lehet adni, használni lehet valami nemes célért, és közben majd rámtör a világosság, hogy mi is ez a nemes cél.

Neked volt gyerekkori álmod? Akartál lenni védőügyvéd az amerikai tengerészgyalogságnál? Vagy valami elérhető? Mi volt az? Tettél érte valamit? Sikerült? Megmaradt a terv? Van most terved? Egy nagy vagy sok kicsi? Abból élsz, ami az életed? Tudod, mit fogsz csinálni tíz vagy húsz év múlva?

Én: Kislány, de szép vagy, hány éves vagy, hogy hívnak, hol laksz, hogy hívják az anyukádat?
Lilla: Tizencuki.

(Előzmények itt.)

Menjünk tovább gyorsan, mert úgy látszik, elakadtunk középen, pedig most nem ez a lényeg. Jöjjön az Élet!

Szóval azzal is könyveket töltöttek már meg, hogy mi okoz elégedettséget. Valami olyasmit gondolok, hogy ha az embernek reális vágyai vannak, és azok teljesülnek, akkor boldog. De mi a mi a reális? (Meg az alapvetően, meg a szerencse...) És mi van, ha egészen alacsonyra teszed a lécet? Én örökké (általában alapvetően) elégedett vagyok azzal, ami van. Nincsenek ambícióim, nincs karrierálmom, nem érdekel különösebben semmi jobban mint bármi más, nem vágyom több pénzre, és akkor bevallom, nem öl meg a vágy, hogy azonnal szüljek egy gyereket. (Mármint a vágyam nem a gyerek, hanem hogy normálisan éljek, és ennek része a gyerek. A normális élet egy igazán rosszul definiált vágy...)

Az antikarrierista dolog szupertitkos. Ott vagyok a bank nemtomhány legígéretesebb munkaereje közt, és magyarázkodnom kéne. A lényeg, hogy én szeretek dolgozni, de nem érdekel más, csak hogy jól érezzem magam közben, és attól érzem jól magam, ha a munkámat jól végzem az adott napon vagy héten, és ettől a végén mindenkinek jó lesz. Ez nekem flow.

Ez eddig oké is, olyan marha keletiesen buddhista, nincsenek nagy vágyaim, és örülök mindennek, ami van. (Általában van így, én is vagyok idegbajos, általában kis hülyeségeken, nem nagy dolgokon.) A dolgokat elfogadom úgy, ahogy jönnek. Fatalista vagyok: a dolgok úgy és akkor történnek, ahogy és amikor kell. És ezt szeretem.

De ez olyan punnyadt, nem? Attól lesz valaki igazán elégedett, ha célokat tűz ki, és küzd értük, aztán eléri őket, nem? Attól lesz csak igazi flow. Kéne egy terv. Mindenkinek kell egy terv, nem igaz?

Tesóm: Evés közben jön meg az étvány.
Lilla: Kóstold meg a békát.

Második rész – a döntésekről. Szóval szerencsés vagyok, ne időzzünk el a szerencse és az alapvetően szavaknál. És vannak dolgok, amik megszületnek a fejemben, aztán maguktól megtörténnek. Nehezen fogom tudni megírni a szakítást úgy, hogy csak magamról írjak, talán elég annyi, hogy egy szeptemberi reggelen biztos voltam benne, hogy vége van, és azon az estén megtörtént, nem én hoztam fel. Közben megismerkedtem valaki mással, és valamivel később, bár mondogattam magamnak, hogy nincs döntési helyzet, mégis azzá fajultak az érzelmi események. (Banális: ő vagy ő.) Én meg csak feküdtem a hátamon, mint a felfordított bogár, és nem csináltam semmit, mert majd csak lesz valahogy. Aztán egy este döntöttem. De bele se kellett kezdenem abba, hogy megmondom (a réginek). Persze nyilván sugároztam magamból, ő meg elment szó nélkül, utána meg olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiknek egy része nem volt igaz, más része nagyon, az egyik ezért fájt, a másik azért. És sokat gondolkoztam - döntésekről, sodródásról, küzdelemről, önbecsülésről. Meg a bátorságról, hogy néha talán nem csak így hagyni kéne történni a dolgokat, hanem igazi döntéseket kéne hozni, aztán mondani, tenni. És döntöttem: itt az ideje az újjal is kezdeni valamit. Már majdnem kész voltak a mondatok, a "megmondom, hogy lesz veled és velem", erre olyan dolog történt, amire nem számítottam, pedig pár hónapja én kértem ezt az univerzumtól. Ezt most nem fogom megírni, helyette majd folytatom az élet nagyobb dolgaival. Élet Még Nagyobb Dolgaival. Vagy a korpovit keksszel.